A legfényesebb csillag – Szabadon olvasható – J

A történet olvasásához jelentkezz be!

Első fejezet

– Megjöttek! – kiáltotta Lucy és otthagyva a konyhaablakot, ahol az elmúlt percekben figyelte apja autóját, kirohant a bejárati ajtóhoz.

– Lassabban, hisz úgysem fog elszökni. – Az asszony letörölte kezéről a lisztet és levette a kötényét. Tizennyolc éves lányához hasonlóan ő is izgatott volt. Utolérte a kamaszlányt, aki egy szál kardigánban állt a nyitott ajtónál és nem csak a hideget, de a hópihéket is beengedte a házba. A fejét rázva fonta össze kezeit. – Megfázol.

– Ugyan. – Majdhogynem ugrált, miközben várta, hogy az utóból kiszálljon a két férfi. Az egyik az apja volt, a másik pedig, akit annyira várt.

– Legalább a kabátod felvennéd. – De azért odaállt a lánya mellé, arcán mosoly derengett fel. A várakozás végre véget ért. Az a túláradó érzelmektől összeszorult a mellkasa.

Michael becsukta a kocsiajtót és a rá váró nők felé nézett. Szélesen vigyorogva integetett nekik.

– Már alig bírták kivárni, hogy hazaérj – mondta a mellette lévő férfi.

– Én is, apa. Én is.

– Menj hozzájuk, majd én viszem a bőröndöd.

A huszonnyolc éves férfi, széltől kócos szőke hajjal, szétgombolt vastag kabátban elindult a nem túl nagy, egy szintes ház felé, amelyben felnőtt.

– Meg fogtok fázni. Mind a ketten – sétált fel a lépcsőn a verandára. Alig ért az ajtóhoz, máris átölelték anyja és húga karjai. Boldogan felnevetett, amiért végre velük lehetett és magához ölelte a nőket. – Visszajöttem. Nem áll szándékomban újra ilyen hosszú időre itt hagyni titeket.

– Remélem is, fiacskám. Na, ne ácsorogjunk itt az ajtóban, gyerünk befele. Már nincs nyár. – Grace Sumner bezavarta a gyerekeit, mint minden anya, boldogan attól, hogy ezek ketten otthon vannak.

Michael belépett, ahol rögtön megütötte a meleg. Szétnézett az előszobában, melyet világos diófa burkolat fedett. A falakon virágok, a bejárattól balra pedig egy nagy tükrös szekrény állt, amelybe be lehetett tenni a kinti ruhákat. Mellette volt a cipős szekrény és egy fotel a kerek asztalkával, amelyen egy csokor szárított nyári virág pompázott. Egy évig nem volt itthon, mégsem változott semmi.

– Jó itthon lenni – suttogta és anyja arcába nézett. Hideg kezei közé vette az asszony arcát és egy puszit nyomott a halántékára. – Szeretlek. Mindkettőtöket szeretem – húzta magához a húgát és puszit nyomott, sötét hajjal borított feje búbjára.

– Engedjetek át – szólt rájuk az apja, aki a talpára ragadt havat leverve lépett beljebb.

Michael segített a férfinak a bőröndökkel és felakasztotta a kabátját a fogasra. Mivel még nedves volt a hótól, nem tette a szekrénybe.

– Gyere a konyhába, készítek forró teát és kiörömködöm magam veled, fiacskám – közölte az anyukája. – Sütöttem a kedvenc teasüteményedből.

– A mama reggel óta süti a mézeskalácsot is az ünnepekre, de a nagy adag teasütit direkt a te kedvedért sütötte. Én is segítettem neki.

Michael nagy levegőt vett és örült, hogy itt van, ahol mindig lennie kellene. Szerettei között.

Kedvenc kék bögréjét szorongatva melengette kezeit. Szétnézett a konyhában, a ház központján, melyben a meleg színek uralkodtak és a sülő mézeskalácsoktól illatozott. Évekkel ezelőtt itt morgott reggelizés közben, amiért iskolába kell mennie. Tizenhat évesen, próbálta elkészíteni az első omlettjét és közben leégette a serpenyőt. Itt kapta élete első csókját az első barátjától és az anyja itt kapta rajta őket. Az emlékek hihetetlen erővel törtek rá. Mindegyik megérintette őt. A jók és a rosszak is, mert hiszen ilyen is volt az életében. Nagyon hiányoztak neki, mert egy évig távol volt, mivel az óceán túlsó felén dolgozott. Magával sodorta a szerelem és aztán ott maradt. Azonban nagyon hiányzott az otthona és miután egyedül maradt, nem akart többé Spanyolországban élni. Itt, ebben a dél-amerikai kisvárosban, ahol mindenki, mindenkit ismert, itt volt az ő helye.

– Meséljetek, mi van veletek? Az utóbbi időben le kellett zárnom az összes projektet és nem igazán volt időm veletek beszélni – kortyolt a teába. Senki sem készített olyan finom teát, mint a mamája.

– Igaz is, ezért még kapni fogsz – válaszolt a húga.

– Szerintem, megbocsátjátok nekem. Ez volt az ára annak, hogy végleg hazajöhettem – kacsintott a lányra. – Brandon végre megszelídítette a természeted, Vadócka? – Mikor húga felmorrant, elnevette magát.

– Kíváncsi vagyok, téged ki fog megszelídíteni?

– Engem nem kell. Az én vérmérsékletem teljesen rendben van.

– Na persze – hajolt el, amikor a bátyja meg akarta fricskázni az orrát. – Hé!

– Viselkedjetek. Kér még valaki teát? – Grace elemében volt. Imádta, mikor a családja ott volt körülötte. Mindig szerette, amikor a ház tele volt emberekkel és már most örült a pár nap múlva beköszöntő ünnepnek. A rokonok és barátok meglátogatják őket és érezte, hogy az idei karácsony különleges lesz.

– Igen, kérek – nyújtotta ki Michael a kezét a bögréjét tartva. A mamája készítette a világ legjobb teáját. Egy kicsit elmerengett ezen a gondolaton, valószínűleg mostanában minden hazai a „legjobb” lesz neki. – Köszönöm.

– Tudsz róla, hogy a mellettünk lévő házat olyan két hete megvették? – kérdezte a húga, képtelenül csendben ücsörögni.

– Anya említett valamit, de nem igazán volt időm hosszan beszélgetni. Ki vette meg?

– Nem tudjuk – nyúlt egy süteményért Gerry, az apja.

– Nos, úgy néz ki valami férfi – folytatta Lucy, miközben különböző formájú süteményeket vágott ki a tésztából és alig várta, hogy elmondhassa a szenzációs híreket. – Valamelyik gyerek látta őt egyszer és azóta a kölykök csak szörnyetegnek hívják. A többiek nem tudják, mit gondoljanak. Mindent futárszolgálat hoz neki, még az élelmiszereket is. El se hagyja a házat, ami nem sokkal azelőtt lett tatarozva, hogy beköltözött. Egy hatalmas fekete autója van, tudod olyan terepjáróféle és időnként, mikor besötétedik valahova elhajt vele, aztán egy vagy két óra múlva visszajön. Anya egyszer átment hozzá egy tálca süteménnyel, hogy megismerje a szomszédot, de nem nyitott neki ajtót.

– Azt mondta, menjek el. Elhiszed ezt? – A nő felvette a fogókesztyűt és kinyitotta a sütőt. Egy újabb adag mézeskalács sült ki és már eltervezte, hogy a fiát fogja majd be a díszítésükre. Michael, mint építész, nagyon kreatív volt. Gyerekként imádott rajzolni és egy közepes bőröndben mai napig őrizet a fia műveit.

– El tudom képzelni. Nem voltál boldog.

– De mennyire, hogy nem. Anya, amint visszajött, rögtön főzni kezdett. Olyan sokat főzött, hogy három napig sztéket ettünk.

Michael felnevetett. Az anyja mindig így vezette le a mérgét: sütött, főzött, aprított, kevergetett és annyi ételt készített, amivel az egész városkát jóllakathatta volna.

– Csináld, csináld, mert a sütő várja a következő tepsit – sürgette Grace a lányát. – Én egyszerűen nem értem az olyan embereket, mint az a férfi. Bujkál a világ elől. Félek, hogy valami maffiatag a fickó.

– Mama, túl sok filmet néztél…

– Michael, a szomszédunkban lakik egy titokzatos férfi. Senki sem tudja, ki ő. Hiszen tudod milyen ez a város.

– Méghozzá túl jól. – Emlékezett rá, mennyire megvetették, mikor kiderült a homoszexualitása. Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, mire hozzászoktak és elfogadták őt.

– Akkor tudod, hogy megy ez. – Újabb adag süteményt tolt a sütőbe a fekete tepsin. Mindig pár nappal korábban sütötte őket, mert a mézeskalácsok csak pár nap után voltak igazán finomak. – Az emberek nem tudják, mit gondoljanak. Egyesek félnek tőle. Én is azon tűnődöm, nem lenne-e jobb, ha elmenne innen.

– Egyesek túl gyorsan ítélnek – válaszolt Michael. Egyszerűen nem értette az ilyesmit. – Engem is elítéltek. Engem csak az aggaszt, hogy ti ugyanazt csináljátok. Semmit sem tudtok arról az emberről, de már csak egy kis idő kell és kisgyerekeket fogtok vele ijesztgetni. – Mérges volt.

– De Michael…

A férfi felállt.

– Mama, sosem gondoltam volna rólad, hogy csatlakozol azokhoz, akik csak a látszat alapján ítélnek. Megyek, kicsomagolok.

– Michael, de…

– Nem akarom ezt tovább hallgatni. Egyszer elmentél hozzá, nem engedett be, mert lehet, hogy egyedül akart lenni. Lehet, nem szereti az embereket.

– Valahogy más. Miért nem akar mutatkozni az emberek előtt? – Grace nem adta fel.

– Időnként meg van az oka, hogy valaki kerülje őket. Tudok erről ezt-azt. – Kiment a konyhából, az előszobában felkapta a csomagjait, majd a lépcsőn felment az emeletre.

A szobája a ház hátsó részében volt, ahonnan tökéletes kilátása nyílt az erdőre. És nem csak az erdőre, hanem a hatalmas gerendaházra, melyet a fák takartak. A ház nyáron, a sűrű lombok miatt nem volt látható, de télen felfedte magát.

Letette a holmijait a fal mellé és az ablakhoz ment. Odakint már sötétedett, annak ellenére, hogy még csak délután volt. Azonban nem ez keltette fel a kíváncsiságát, hanem az egyik ablakban világító fény, amely az alvó fákon és hulló havon keresztül is áttört. Kíváncsivá tette, ki vette meg ezt az öreg házat, ami korábban az erdészé volt. Gyerekként, szeretett ott játszani. Clifford bácsi és a felesége mindig saját kertjükből való gyümölcsökkel kínálták őket. Az ő almájuk mindig édesebb és lédúsabb volt, mint másoké. Nem voltak gyerekeik és a haláluk után a ház a városra maradt. Senki sem akarta megvenni, mert fel kellett újítani, és nem volt rá mindenkinek lehetősége. Ezek szerint mégis akadt valaki, aki megtette. Ki ez az ember, aki bujkált az emberek elől? Miért hívnak „szörnyetegnek?”, gondolta Michael.

Az ajtaján felhangzó kopogás elszakította a gondolatait a titokzatos férfitól.

– Tessék.

– Bejöhetek? – dugta be a fejét a szobába Lucy.

– Persze. – A bőröndhöz sétált, felemelte és az ágyra fektette.

A kamaszlány belépett a szobába.

– Anyát felidegesítette az, amit mondtál.

– Tudom. Engem is az, amit ő mondott. Nem ismeri őt, de ahelyett, hogy saját maga gondolkodna, ahogy mindig is tette, a városiakra hallgat…

– Nem kell magyarázkodnod – vágott a szavába a lány. – De beszélgess vele. Segítsek kicsomagolni?

A férfi a húgára nevetett.

– Meg akarod lesni, hol tartom az ajándékokat?

– Vannak? – érdeklődött. Mindig szerette az ajándékokat és meglepetéseket.

Kötekedve rákacsintott, de nem szólt egy szót sem. A kíváncsiság lyukat fúr majd az oldalába. Lucy, felhorkant, mint egy vadmacska.

– És milyen a szobád? Tegnap kitakarítottuk anyával.

Szétnézett a nem túl nagy, négyzet alakú szobában. Az egyszemélyes ágy az ajtótól balra állt. A másik oldalon volt a szekrény és a komód, amelyen a tévéje állt, az ablaknál pedig az íróasztal, amelyet az apjával vett, mikor tizenkét éves volt. Még mindig ott voltak rajta a filctollak nyomai, amelyeket lehetetlenség volt lemosni róla. A falak zöld színűek, az ablakon fehér sötétítő, ami a függönnyel együtt alkotott egy egészet.

– Tiszta és kellemes – válaszolt, kinyitva a bőröndöt.

– Anya szeretné, ha kipakolás után lejönnél. Süteményeket fogunk díszíteni.

– Mondd meg, hogy nem sokára lemegyek. És beszélek is vele.

– Rendben. Akkor nem is zavarlak tovább – fordult sarkon.

– Nem segítesz kicsomagolni?

– Nem – válaszolt és kiment.

Michael elmosolyodott. Lucy volt a család szeme fénye. Hiányzott neki, ahogy a szülei is. Még ez a város is, pedig nem volt tökéletesnek mondható, mégis szerette, hiányolta. Már alig várta, hogy a városközpontba mehessen. A családi házuk a város szélén állt és nem igazán voltak szomszédaik. Csak az az egy, akihez folyton visszatértek a gondolatai.

Békén hagyta a ruháit és az ablakhoz lépett. Összehúzta a szemöldökét, mikor észrevette a kocsi lámpáinak villanását. Eszébe jutott, hogy a húga mesélte, amint besötétedik, a férfi elmegy, hogy aztán visszatérjen és továbbra is elbújjon a világ elől.

Nagyot sóhajtva visszafordult a kicsomagoláshoz, lélekben azonban teljesen máshol járt.

Az este nagyon hosszú volt, de Michael igazán jól szórakozott az anyjával és húgával, míg a sütiket díszítették. Az apja a híradót nézte, nem szívesen ütötte az orrát a konyhai dolgokba. Időnként azért megjelent és hol a teasüteményből, hol a mézeskalácsból lopkodott magának. Szerencsére azokból, amelyek még nem voltak feldíszítve.

– Apa, ahogy az lenni szokott, segíteni nem akar, csak enni – kacagott fel Lucy, egy fenyőfa mézeskalácsot díszítve.

– Azért készítettem ennyit. A fele eltűnik, mielőtt még eljönne az ünnep. Igazán tehetséges vagy – figyelte, ahogy a fia kezei kész műalkotásokat hoznak létre a süteményekből.

– Nem felejtettem el, hogy kell csinálni.

Grace felsóhajtott.

– Még mindig haragszol rám?

– Nem. Talán csalódott vagyok.

– Tudod, milyen ez a vidék, ha valamit nem ismernek…

– Akkor meg kell ismerni vagy békén kell hagyni, nem pedig pletykálni és értelmetlen történeteket kitalálni. Fogadni mernék, hogy ti mind legszívesebben kirángatnátok a házából, kiállítanátok a főtérre és bámulnátok, mint egy szobrot. – Nem tudta, miért véd ennyire valakit, akit nem is ismer. Valószínűleg azért, mert utálta az igazságtalanságot és azt, ha másokat megítélnek. Túl sokszor vált az ilyesmi szenvedő alanyává.

– Túlzol. De elég ebből. Lehet, hogy igazad van.

– Igazam van. Meg akarom ismerni.

Lucy, aki épp egy mézeskalácsba akart harapni, nyitott szájjal dermedt meg. Bátyja egy ujjával az állára koppintott.

– Még a végén valami a szádba repül.

– Mi az, hogy meg akarod ismerni?

– Egyszerűen. Holnap átmegyek hozzá – nevetett rá, megmutatva egyenletes, fehér fogait. Zöld szemei összeszűkültek, míg csak már résnyire maradt nyitva. – Ne bámuljatok így, dolgozzatok tovább. Késő van, én pedig elfáradtam az úttól és az időeltolódástól.

– Mondtam neked anya, hogy ha Michael hazajön, akkor a világ a feje tetejére áll majd – kuncogott fel a lány, mire a bátyja bokán rúgta. – Aú. 

Grace boldogan rázta a fejét, mert a házában újra hangoskodás és vidámság lesz.

– Mára fejezzétek be. Eszünk egy könnyű vacsorát és Michael mehet aludni. Holnap sok dolgunk lesz.

Michael segített letakarítani a konyhaasztalt, aztán az apjához ment, akivel beszélgetett egy keveset és meghallgatta a férfi panaszait a politikai helyzetről. Később, mikor már mind a négyen megették az elég késői vacsorát, a férfi megfürdött és alváshoz készülődött. A szemei szinte maguktól lecsukódtak, de még mielőtt lefeküdt volna, kinézett az ablakon. Az őt érdeklő házban, ugyanabban az ablakban, mint korábban is, újra fény ragyogott.

Meghozta a végső döntést, hogy holnap átmegy. De visz magával édesanyja isteni mézeskalácsaiból is egy keveset. Azok mindenkit kísértésbe visznek.

– Jó éjszakát – mondta a titokzatos férfinak és befeküdt az ágyba.

Szinte azonnal elaludt. 

---