A szerelem tudománya – Szabadon olvasható – K

A szerelem tudománya

Első fejezet

Andrew

Elgémberedett tagokkal térdelek már vagy félórája a ketrecek előtt és próbálom kicsalogatni a legtávolabbi sarokba bújt három éves terriert. Mindent bevetettem már, a játéktól kezdve a jutalomfalatkáig, de a jószág ellenáll, fújtat valahányszor felé nyújtom a kezem. Mintha érezné, hogy én, a csúnya doktor bácsi ma merényletet készülök elkövetni a férfiassága ellen. – Hát, kutyuskám, jobban kellett volna uralkodnod az ösztöneiden és nem nekiesni az összes leányzónak, akit csak meglátsz. – Szemrehányó tekintet a válasz, meg egy panaszos szűkölés. – Ne nézz rám így, a gazdid döntött úgy, hogy számodra vége a dolce vitának és nincs több kujonkodás.

– Hé, doki, lesz még ebből az ivartalanításból valami, vagy inkább lélekbúvárkodsz tovább Montyval? – szólal meg Katy, az asszisztensnő a hátam mögül nevető hangon.

– Gondolj bele, Katy, szegény fiú hamarosan már csak a saját farkát kergetheti a lányok helyett, igazán megérdemel némi együttérzést.

– Mélyen együtt érzek vele… a pasik többségével ezt kéne csinálni – mormolja még az orra alatt.

– Már megint túl vagy egy szakításon, kislány? Na, most mi volt a gond? Rendmániás volt vagy botfülű, netán nem szerette a főztöd? – fordulok meg és falnak támasztott háttal leülök a földre, úgy hallgatom a munkatársam szájából áradó panaszokat, mennyi baj is van a férfinemmel. – Hát, igen – sóhajtok fel – ezek vagyunk mi, kiállhatatlan, alantas lények, akik megkeserítik a nők életét.

– Igazán vicces vagy, doki – grimaszol egyet, majd elneveti magát. – Nini, ki dugta ki a fejét – lép a ketrechez és felemeli a bánatos szemű ebet. – Úgy tűnik, megadta magát a sorsának, igaz? – emeli fel a kutyust és a vizsgálóasztalra teszi.

– Mindig utáltam ezt a részét a munkámnak – tápászkodok fel nyöszörögve, az üléstől elgémberedett tagokkal.

***

– Jó kutyus – simogatom meg két órával később a még kicsit kába Monty buksiját. Mivel ő volt mára az utolsó páciensem, rászánok még egy kis időt és pátyolgatom, mielőtt haza indulnék.

Menet közben még betérek a boltba a kedvenc sörömért és egy doboz pizzáért – anyám kisebbfajta szívrohamot kapna, ha meglátná a mirelit kaját, szinte hallom a szörnyülködését, hogy vagyok képes megenni ezt a vacakot. Általában igazat adnék neki, ami a készételekkel kapcsolatos undorát illeti, de ezt az egy pizzát nem engedem bántani. Dobok még a kosárba Dante kedvenc kutyacsemegéjéből, és már állok is be a kassza előtti végtelennek tűnő sorba, hogy akaratlanul is végighallgassam a hátam mögött ácsorgó nénikék szokásos, napzáró pletykamaratonját.

Megkönnyebbülten dugom a kulcsot a zárba, hogy végre itthon vagyok. Kipakolom a szatyorból a vásárolt holmikat, a pizzát már helyből készítem is be a sütőbe, a sör meg mehet pihenni a hűtőbe. Dante, a fekete labradorom az ajtóban ül és farkcsóválva várja, hogy a gazdi végre megdögönyözze. – Mit szólsz vacsi előtt egy kiadós sétához, pajtás? – vakargatom meg a füle tövét, és a séta szó hallatán már el is rohan, majd szájában a pórázzal tér vissza. – Te kis mozgáshiányos – csóválom meg fejem a kutya csillogó szemébe nézve, és a nyakörvére kapcsolom a pórázt, majd a komód fiókjából kiveszek egy piros pöttyös gumilabdát. – Park vagy folyópart? – nézek kérdőn a kutyusra, mire ő beleszimatol a levegőbe és elindul balra. – Tehát a park felé vesszük az irányt.

Kiélvezve a kellemes tavaszi estét, a kocogókat kerülgetve haladunk az ösvényen, ami a kutyatulajdonosoknak kialakított játszótér felé vezet.  Dante izgatottan lódulna neki, amint senki nincs az útjában, csakhogy a póráz visszafogja, amit elég rossz néven vesz. Fogja magát és leül az út közepén, ami nem bizonyul a legjobb döntésének. Ebben a pillanatban ugyanis felénk kanyarodik egy magas, barna hajú férfi, aki eléggé el van mélyedve a gondolataiban, annyira, hogy észre sem veszi az előtte csücsülő kutyust, csak amikor az nyüszítve ugrik félre. Figyelmetlen embertársamnak nem elég a saját lába, még az én Dantém mancsán is járnia kell.

A férfi hirtelen felrezzen, majd legnagyobb döbbenetemre fenékre huppan a kutya mellett. Pedig nem is látszott, hogy annyira megbillent volna az egyensúlya. Mielőtt még bármit szólhatnék, a még mindig nyüsszögő Dante felé kapja a fejét, arcán mély sajnálkozás jelenik meg. – Csak nem bántottalak, kiskutya? – kérdi az én jókora labradoromtól, amitől halkan felnevetek. – Tényleg nem akartam, mutasd, hol fáj – óvatosan megsimogatja Dante fejét, majd a lába felé nyújtja a kezét. Nem jó ötlet – támad fel bennem a gondolat.

Már hangot adnék az aggodalmamnak, de alaptalannak bizonyul, mert hű ebem felemeli megtaposott mancsát és odanyújtja a férfinak. Mindig meg tudsz lepni, te kis csibész. Noha jól nevelt kutyus, elég távolságtartó az idegenekkel. Eddig legalábbis az volt. Most viszont úgy viselkedik, mint egy kölyökkutya. – Úgy nézem, Dante már meg is bocsátotta a ballépését – kuncogok, ahogy még a férfi kezét is megnyalja.

– Dante? Szóval így hívnak? Pedig nem is vagy olyan pokoli, nem igaz kutyus? – nevet fel halkan, ahogy a kutya a nevét hallva a farkát kezdi el csóválni. – Remélem, nem fáj nagyon a mancsod – fogja meg óvatosan a letaposott praclit.

– Nem hiszem, hogy ennyitől maradandó sérülése keletkezett volna, de majd ellenőrizzük, nem történt–e nagyobb baj.  Mindenesetre, ha le akarod kenyerezni, egy kis nasival megteheted – guggolok le melléjük.

Elgondolkodó, zöld szemek néznek fel rám, majd hirtelen felderül a tekintete. – Nézd csak, Dante, mit kapsz tőlem – kiált fel, majd a nála lévő kisebb bőr hátizsákból egy sajtos kiflit vesz elő. – Mondd csak, szereted? – dugja a kutya orra alá a finomságot, aki válasz helyett simán kikapja a kezéből a kiflit.

– Igen, mondhatjuk úgy, hogy szereti – paskolom meg Dante hátát. – Nézd, kedves ismeretlen, fel kéne kelni innen, mielőtt még forgalmi dugót okozunk a futók között – sandítok a mellettünk kocogó emberekre, akik derűs pillantásokat vetnek ránk.

A férfi láthatóan csak most fogta fel, hogy hol is vagyunk, legalábbis zavart pillantása erről árulkodik. – Sajnálom – tápászkodik fel, majd nyugodtan felkapja a hátizsákját és laptoptáskáját. – Miért történik ez meg állandóan velem? – dünnyögi közben az orra alatt.

– Ugyan, ez legyen a legnagyobb baj – próbálom felvidítani a férfit, akinek még mindig nem tudom a nevét, és ezt a mulasztást azt hiszem, ideje orvosolni. – Egyébiránt Drew vagyok – nyújtom felé a kezem. – Dantéval pedig már mondhatni kenyeres pajtások lettetek – nevetem el magam a szája szélét nyalogató kutyán.

– Kasper vagyok – fogja meg a kezem egy pillanatra. – Ideje hazaindulnom. És még egyszer, hadd kérjek elnézést. Szervusz, Dante, légy jó kutyus – hajol le még egyszer a kutyához, aki boldog vigyorral a képén élvezi a kapott simogatást.

– Aztán vigyázz magadra – vigyorodom el, ahogy aranyos fintor jelenik meg az arcán. – Dante nevében is köszönjük a vacsit – intek még egyszer búcsút Kaspernek.

– Na, gyere, te lókötő, mutasd a mancsod – ülök le a fűbe és megtapogatom a sérült végtagot. – Semmi bajod, pajtikám. Csak tudnám, mitől lettél egyszeriben ilyen barátkozó – csóválom értetlenkedve a fejem és a távolodó Kaspert figyelem. – Érdekes – motyogom az orrom alatt. Aranyos fickónak tűnik, még ha kicsit figyelmetlen is. Gondolataim bizonyítandó, azt veszem észre, hogy újdonsült ismerősöm már meg is botlott valamiben és fenékre esett.

Kutyás vigyor jelenik meg Dante pofáján és én sem állom meg nevetés nélkül. – Gyere, segítsünk szegény Kaspernek.

– Ez ma tényleg nem a te napod – szólalok meg mellette, miközben felveszek egy elejtett kulcscsomót a földről.  – Gondolom, ez a tiéd.

– Nekem minden napom ilyen – sóhajt, ahogy kiveszi a kezemből a kulcsokat. – A családom szerint kész csoda, hogy megértem a felnőttkort.

– Galád család, hogy ilyet mond, bár az én lökött pereputtyomon kétlem, hogy túltesz. Nálunk az a csoda, hogy egyáltalán nem került senki diliházba – saját jogán. – Erre legalább egy halvány mosoly jelenik meg az arcán.

– Meg vagyunk áldva, nem igaz? – legyint egyet vidámabban.

– Az biztos. – Most, hogy felszabadultabban viselkedik, kiderül, hogy egész jó humorú fickó ez a Kasper. Addig-addig beszélgetünk, hogy szinte bejártuk az egész parkot és a gyomrom most hangos korgással követeli a jussát, amihez szinte azonnal csatlakozik Kasper is. – Úgy nézem, az egyedüli jóllakott egyén körünkben Dante. Hacsak nincs nálad egy másik kifli is.

Elkezd kotorászni a táskájában, amiből aztán az üres kezét húzza vissza. – Nem, sajnos ennyi maradt meg az ebédből. Viszont van a közelben egy pizzéria, ha megfelel nektek, akkor a vendégeim vagytok. Kárpótlás a letaposott mancsért.

– A pizza kiváló ötlet, de igazán nincs miért kárpótolni. Felejtsd már el! Dante mancsa ép és egészséges. Nézd, nem bóklászna olyan vidáman, ha fájna bármije is – nyugtatom én is és a kutyus is, aki áruló módon most Kasper lába mellett sétál. – Kedvel téged – jegyzem meg derűsen.

K&A/A&K

Kasper

Csrrrrrrrrrrr…

– Mmmmmm… – félálomban megfordulok a másik oldalamra és úgy döntök, hogy nagy ívben teszek az órára, én bizony még alszok.

Csrrrrrrrrr…

– Brian, megöllek – nyögök fel, ahogy azt már lassan két hónapja minden reggel megteszem, pedig tudom, hogy Brian úgyis megússza a meggyilkolását. Kedves öcsém ajándéka volt ugyanis ez az utálatos csörgőóra, amit ráadásul jó két méterre az ágytól felszerelt a falra, hogy mindenképp fel kelljen kelnem, ha ki akarom kapcsolni.

Csrrrrrrrrr…

– FENT vagyok már! – közlöm a csökönyös tárggyal, de persze nem hatom meg vele. A legrosszabb az egészben, hogy nincs szívem kidobni az órát, hiszen mégis csak az öcsémtől kaptam. Francokat, kit akarok én átverni? Csak tudom, hogy utána napokig hallgathatok tőle, majd anyámtól, apámtól és a vége az lesz, hogy kapok egy új órát.

Csrrrrrrr…

Dühösen ledobom magamról a takarót, – egyáltalán nem törődve vele, hogy az ágy túloldalán, a padlón landol –, és a falhoz trappolok, hogy kikapcsoljam az órát. Hét óra! Istentelenül korán van. Azt hiszem, még visszafekszem egy kicsi…

„We are the champions/We are the champi…”

– Mit akarsz, Brian? – mordulok a mobilomba.

– De harapós kedvedben vagy ma, bátyus. Csak azért hívlak, hogy vissza ne feküdj, mert…

– Törődj inkább a magad dolgával – csattanok fel. Honnan? Honnan tudja mindig, hogy épp nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerinte lenniük kellene? – Nem is akartam visszafekü…

– Na persze! Ismerlek ám! Fogadni mernék, hogy épp az ágyikód felé indultál. Ajánlom, hogy inkább készülődj, mert tíz perc múlva érted megyek.

– Brian Stanley Cheney, ne merészelj… – elhallgatok, ahogy egy rövid nevetés után, már csak a telefon búgását hallom. Ez az átkozott! Mióta csak megszületett azt hiszi, hogy minden körülötte forog. Nagyot sóhajtva elmasírozok a fürdőszobába. Ismerem az öcsém: ha azt mondja, tíz perc múlva itt van, akkor tíz perc múlva itt is lesz. Hogy nem rám ütött az is biztos.

***

– Rajtad meg mi van megint? – hallom köszönés helyett Briantől, amint belép a konyhába.

– Ruha – ennél cinikusabb hangon nem is válaszolhatnék.

– Na, de milyen ruha? Így kell egy professzornak öltöznie?

– Mi bajod van a pulóver, farmer összeállítással? – nézek rá nagy szemeket meresztve. – Attól, hogy nem nyalom ki magam, mint egyesek, még az agyam tudom használni és meg tudom szerezni a Nobel-díjat.

– Kac–kac, most nagyon vicces voltál bátyus. De nézz magadra. Harmincnégy éves vagy, az isten szerelmére, nem öltözhetsz úgy, mint egy egyetemista.

– Ó, dehogynem, csak figyeld meg – legyintek egyet és a további zsörtölődést elengedem a fülem mellett. – Gyerünk, el fogok késni – vágok végül a triádája közepébe és elindulok a bejárati ajtó felé. Már a kinti kapu felé tartó út felénél járok, mikor eljut a tudatomig öcsém éktelen röhögése. – Mi van már megint? – fordulok meg sóhajtva.

– Mondd csak nem felejtettél el valamit? – mikor csak megvonom a vállam, még jobban nevet. – Cipő, kabát, táska, kulcs, mobil – kezdi sorolni, mire a homlokomra csapok. – Pedig minden áldott nap elmondod, hogy nem kell a nyakadra járnom, tudsz te magadról gondoskodni.

– Jól van, jól van, okostóni – mordulok fel, már előtte állva. Félrelököm, hogy visszamehessek a házba, és rendesen felöltözzek. – Köszönöm – sóhajtok végül, már újra az ajtó előtt állva és elvéve a kezéből egy kisebb tasakot, benne az ebédemmel. – Mit főzött anya?

– Egy kis sült csirkét, salátával. És nincs mit, bátyó. Tudom, hogy nélkülem teljesen elveszett lennél.

– Kapd be, öcsi – vágom tarkón, de már fülig érő szájjal.

Hiába, azért szeretem ezt a lököttet. 

***

– …professzor! Cheney professzor! – végül csak eljut a tudatomig, hogy Jeffrey, az asszisztensem, valószínűleg már percek óta szólongat. Felnézek sötétbarna szemeibe, melyekben a várt vidámságot látom. – Ideje hazamenni – folytatja, amint teljes figyelmem élvezheti.

– Haza? – kérdem csodálkozva, hiszen nem olyan rég jöttem.

– Tudja, ahol lakik. Lejárt a munkaidő – megjegyzem már egy órája. Az a kísérlet megvárja holnapig – kuncog. Jól szórakozik rajtam, de fel se veszem. Én vagyok az egyetem szórakozott professzora, de nem különösebben izgat a dolog. Hagyják, hogy végezzem a munkám – és nem elvetendő a helyben, hogy a „hivatalos” projektek mellett nyugodtan kutathatok a kis „magán” mániáim után.

Körbenézek a laborban, ahol mindenféle kütyük és szerkentyűk villognak, pörögnek és zajonganak, de nem találok semmit, amit felhozhatnék kifogásként, ami miatt nem kellene hazamennem. Jól érzem itt magam. És, bár szeretem a házam, nem valami jó érzés hazamenni az üres épületbe. – Köszönöm, Jeffrey, nyugodtan menjen haza. Pár perc és én is megyek – fordulok vissza a laptopomhoz, hogy egy utolsó számítást elvégezzek, de két határozott kéz simán elhúzza előlem. Bosszúsan nézek fel a cseppet sem bűnbánó asszisztensemre. Miért is nem választottam valakit, aki jobban fél tőlem? – fut át fejemen a gondolat, pedig tudom a választ: Mert ő volt a legjobb és legígéretesebb a két évvel ezelőtti végzős évfolyamban.

– Megvárom, professzor. – És bár nem teszi hozzá, szinte hallom a „tudom, hogy akkor itt marad” kezdetű nótát. Visszaszerzem a laptopom és sóhajtva kikapcsolom. Csak tudnám, hogy ki bérelte fel a sok bébiszittert, akiket nem bírok levakarni a nyakamról.

Odafigyelve, hogy semmit se hagyjak itt, felkapom a hátizsákom, amiben az ebédet és egyéb vackokat szoktam tárolni, meg a laptopot és már ott sem vagyok.

A parkolóhoz érve döbbenek rá, hogy ma megint a tömegközlekedést választottam, így hiába keresem a kocsimat. Pedig ezerszer megfogadtam, hogy környezetvédelem ide, meg oda, ezt a kis luxust megengedem magamnak.

Bosszúsan indulok a metró felé, mert már érzem, hogy kezdek éhes lenni és, ha jól emlékszem az ebédből talán egy kiflim maradt csak, amihez most nincs hangulatom. Nincs mit tenni, ki kell várnom, míg hazaérek.

***

Majd egy óra múlva, már valamivel vidámabban vágok át a házamhoz közeli parkon. A metrózásnak is megvan a maga haszna: mivel nem kellett a kormányt fogni, és az útra figyelni, nyugodtan elővehettem a számításaimat és sokat is haladtam. Ráadásul újabb ötleteim támadtak az – egyelőre – titokban végzett kutatásommal kapcsolatban. „Ha figyelembe veszem, a tömegmegmaradás…” – gondolataimból halk nyüszítés és a lábam alá kerülő valami rángatnak ki. Mire észbe kapnék, már a földön ücsörgök egy gyönyörű fekete labrador társaságában, aki szemrehányóan néz rám, miközben egyik mancsát kissé felemelve tartja. Rögtön elfog a lelkiismeret–furdalás, mert nagy a gyanúm, hogy megint elbambultam és pont szegény kutyán kellett keresztülesnem. – Csak nem bántottalak, kiskutya? Tényleg nem akartam, mutasd, hol fáj? – nyújtom a kezem a felemelt lába felé, amit engedelmesen felém tart. Egészen addig fel se tűnik a kutyus gazdája, míg meg nem hallom vidám hangját a fejünk fölül. – Úgy nézem, Dante már meg is bocsátotta a ballépését.

– Dante? Szóval így hívnak? Pedig nem is vagy olyan pokoli, nem igaz kutyus? – fordulok nevetve a labrador felé, aki csóválni kezdi a farkát. – Remélem, nem fáj nagyon a mancsod – fogom meg végül megtaposott lábát.

Miután megkapja tőlem a maradék sajtos kiflimet, úgy tűnik, hogy Dante végleg a szívébe zárt. Újra átfut a fejemen, hogy mindig is szerettem volna valamilyen állatot magamnak, de aztán mindig lemondtam róluk. Sajnáltam volna szegényeket: amilyen szétszórt vagyok, még a végén éhen halnának mellettem.

A kutya gazdája döbbent rá, hogy talán nem a legjobb helyen ücsörgök, amitől teljesen zavarba jövök. – Miért történik ez meg állandóan velem? – dünnyögöm. És még csodálkozom, hogy az emberek már az első találkozáskor elkönyvelik, hogy mekkora egy balfék vagyok. Drew – mint kiderült a kutya gazdáját így hívják – kedvesen próbál vigasztalni, amitől még szerencsétlenebbnek érzem magam. Úgy döntök, hogy mielőtt még nagyobb idiótát csinálnék magamból kutya és gazdija előtt, a legjobb az lesz, ha szépen hazamegyek. Kicsit sajnálom, mert Dante nagyon jól neveltnek tűnik, a gazdáját pedig szívesen megismerném közelebbről is, de jobb megelőzni mindenféle csalódást és kellemetlenséget.

Alig teszek meg azonban pár métert, amikor egy fránya labda kerül a lábam elé, én pedig ismét megismerkedem gyönyörű anyaföldünk, nem éppen leggyönyörűbb betonjárdájával.

– Ez ma tényleg nem a te napod – hallom meg Drew nevetős hangját, miközben felemel valamit a földről.  – Gondolom, ez a tiéd – nyújtja felém a kulcscsomómat.

– Nekem minden napom ilyen – sóhajtok. – A családom szerint kész csoda, hogy megértem a felnőttkort.

Mire észbe kapnék, már hármasban sétálgatunk a parkban és mindenfélékről beszélgetünk – azaz a kutya csak mellettünk, előttünk, körülöttünk ugrándozik és bolondozik, míg mi beszélgetünk. Andrew–ról kiderül, hogy állatorvos és, hogy nem messze az egyetemtől van a rendelője és, hogy a háza sincs olyan messze az enyémtől. Kicsi a világ – és éhes… – rezzenek fel Drew gyomrának mordulására, amire válaszul az enyém is rögtön rázendít.

– Úgy nézem, az egyedüli jóllakott egyén körünkben Dante. Hacsak nincs nálad egy másik kifli is – kuncog fel vidáman Drew.

– Nem, sajnos ennyi maradt meg az ebédből – jegyzem meg, kisebb kotorászás után. – Viszont van a közelben egy pizzéria, ha megfelel nektek, akkor a vendégeim vagytok. Kárpótlás a letaposott mancsért.

– A pizza kiváló ötlet, de igazán nincs miért kárpótolni. Felejtsd már el! Dante mancsa ép és egészséges. Nézd, nem bóklászna olyan vidáman, ha fájna bármije is. Kedvel téged – közli vidáman, a mellettem poroszkáló kutyára mutatva, ahogy elindulunk a pizzázó felé.

– Szeretem az állatokat, de sajnos nekem nem lehet. Nem, nem tiltja meg senki – rázom meg a fejem, mikor már kérdésre nyitná a száját. – Hiszen láthattad, milyen szerencsétlen vagyok. Bármilyen állatom lenne, egy idő után elfelejtkeznék róla, annyira leköt néha a munkám vagy a gondolataim, hogy szerencsétlen nem hogy magányos lenne, de még éhen is pusztulna.

Drew teli torokból felnevet, még a könnyei is kicsordulnak. – Jaj, nekem elhiheted, hogy ez nincs így. Amilyen életrevaló egyik–másik eb, garantáltan észreveteti magát, hogy esélyed se lenne megfeledkezni róla.

– Nem tudom… – vonom meg bizonytalanul a vállam. – Sokszor a laborban alszom, néha napokig is, ha belemerülök egy hosszabb kutatásba. Nem való nekem állat – próbálom lezárni a témát. – Itt is vagyunk – mutatok a pizzériára –, azt viszont nem tudom, hogy kutyát be lehet–e vinni.

– Ne aggódj, bemehetünk – bök az ajtón egy matricára, amely jelzi, hogy az étterem kutyabarát. – És mielőtt még elterelnéd a figyelmem, csak azt mondhatom, ki kéne próbálnod milyen egy négylábú lakótárssal együtt élni, mielőtt végleg leírnád magadban a dolgot.

– Talán majd egyszer, de most először is együnk egy jót.

Látom rajta, hogy még feszegetné a témát, de most tényleg nem akarok belemenni a legyen–e állat a házban témába. Szerencsére csak bólint és mire leülünk az egyik ablak melletti asztalhoz, épp egy délelőtti kutyus műtétjét meséli, illetve inkább az előtte lezajlott bújócskát.

***

Kivételesen sikerült az óra előtt felébrednem, így esélye sem volt az idegesítő csörgésnek megszólalnia. Míg a rántottához valókat szedegetem elő a hűtőből, eszembe jut a tegnapi különös találkozás. Mikor a rögtönzött vacsora után elváltunk, kissé nehezen vettem búcsút Dantétól és gazdájától. A fekete hajú, különös színben játszó szemű Drew kifejezetten szórakoztató társaságnak bizonyult. A kutya pedig igazán jól nevelt.

A kellemes este, azután már kissé kényelmetlenebbül folytatódott: mire hazaértem Brian a konyhában ücsörgött egy adag paprikás csirke felett és igazán dühösnek tűnt.

– Hol a fenében voltál? Teljesen kihűlt a vacsora – esett nekem, amint meglátott. Első döbbenetemben nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy vágjak hozzá valamit.

– Brian, ha elfelejtetted volna, te az öcsém vagy és nem az anyám. Senki sem mondta, hogy várj rám, mint valami engedelmes asszonyka – dühösen megvillanó tekintetét látva, békítően emeltem fel a kezeim. – Nyugi, tudod, hogy nem úgy értettem. Azonban, ha felhívtál volna, ahelyett, hogy itt ücsörögsz, akkor már rég otthon lehetnél.

– Hívtalak, de nem vetted fel – mordult fel sértetten.

– Nem hívtál, meghallottam volna, ha igen.

– Mondom, hogy hívtalak! Mibe fogadjunk, hogy megint elhagytad a telefonod? – kérdezte már valamivel vidámabban. – Hányadik alkalommal ebben a hónapban? Harmadik? Negyedik?

– Ötödik, de nem hagytam el, itt van a táskámban – ellenkeztem, miközben egyre idegesebben turkáltam előbb a két táskában, majd a zsebeimben. Brian csillogó tekintete elárulta, hogy alig bírta visszafogni a nevetését. – Csak tessék, röhögj nyugodtan – sóhajtottam egy hatalmasat. Nem kellett kétszer mondanom, olyan jókedve lett, hogy már a hasát fogta nevettében. – Egyszerűen reménytelen eset vagy, bátyus. Biztos a laborban hagytad… már megint. Mindjárt megmelegítem a vacsorát, aztán megyek, mert egyesekkel ellentétben nekem van magánéletem és barátnőm.

– Ha-ha. Nincs barátnőm, mert nem akarok, – ahogy azt te is jól tudod – a vacsorát meg hagyd, majd lefagyasztom, már ettem.

– Na hiszen, biztos valami fánkot vagy sütit, az nem vacsora. És anya engem csap agyon, ha éhen hagylak. Amúgy megint felvetettem nekik, hogy ha most nekiállnak a hugica projektnek, akkor a kislány még időben felnő ahhoz, hogy átvegye a helyem a pesztrálásodban.

– Remélem kaptál egy rohadt nagy nyaklevest, ugyanis nincs szükségem bébiszitterre. Ha ennyire terhes a dolog, húzz haza – csattantam fel, pedig tudtam, hogy nem gondolja komolyan, csak kicsit ő is mérges volt. Fél percig csak farkasszemet néztünk egymással, de végül nem bírtuk tovább és egyszerre kezdtünk el éktelenül nevetni. A hűtőből elővettem két doboz sört és az egyiket öcskösnek dobtam. – Idd meg, aztán menj a randidra.

– Fenét! Előbb mesélj, hogy mit is vacsoráztál és kivel?Mert az tuti, hogy egyedül nem mész sehova enni.

– Jaj, szállj már le rólam, öcsi! Ha annyira tudni akarod, akkor Dantéval és a gazdájával, Drew-val.

– TE egy NŐvel vacsoráztál? Egy Dru nevű nővel? – mindezt olyan hangsúllyal kérdezte, mintha én lennék a megtestesült nőgyűlölő.

– Ne bomolj már! Miért ne vacsorázhatnék egy nővel? Amúgy meg Drew, mint Andrew és nem, mint Drusilla – nevetek fel.

Merengésemből a vezetékes telefon hangja rángat ki – még szerencse, mert a rántotta már rég jéggé dermedt, annyira belemerültem a tegnapi emlékekbe.

– Itt, Kasper…

– Tudom, hogy ki vagy, hiszen azért hívtalak. Amúgy, ha nem hagynád el állandóan a mobiljaidat, akkor látnád, hogy kedvenc ex-pasijaid hívtak. A szülinapodra most már tényleg kapsz tőlünk egy nyakba akasztható mobiltartót – vág a szavamba egy igazán kedves és egyáltalán nem várt hang.

– Michael! Baromi viccesek vagytok. Történt valami, hogy ilyen ko… várj csak! Brian riasztott titeket mi? Ki kell faggatnotok, ki az a Drew és mik a szándékaink? Netán…

– Állj már le egy kicsit, Kas – nevet fel ekkor egy másik hang, mire elmosolyodom. Szinte látom magam előtt az alacsony, fekete hajú és kék szemű férfit.

– Adam, ne hallgatózz – kuncogok bele a telefonba.

– Nem hallgatózom, az én egyetlen és édes Mike-om megengedte, hogy én is beszálljak a faggatózásba… hoppá!

– Tudtam én, hogy kémkedni akartok. Na, mielőtt még messzemenő következtetéseket vonnátok le: csak tegnap találkoztunk, van egy kutyája Dante, akinek letapostam a mancsát. Szóval kaptak egy kárpótlás vacsorát a pizzériában és ennyi. Se több, se kevesebb.

– Jaj, olyan kiábrándító vagy, Kas. Semmi lepedőakrobatika, semmi huncutkodás, egy éjszakás kaland? Mikor fogsz már kicsit élni?

– Én most is élek ám fiúk. Nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy megtalálja élete párját, mint ahogy ti.

– Amit neked köszönhetünk – szól közbe megint Adam. Szomorkás mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy eszembe jut, hogyan is ismerkedtek meg. Pár évvel azután, hogy Michaellel szakítottam, megismerkedtem Adammel. Jól éltünk, tényleg szép volt az a közös két és fél év, de aztán rájöttünk, hogy nem ugyanazt akarjuk az élettől. De, ahogy előtte Mike-kal, úgy, Adammel is jó barátságban maradtunk. Három éve, Adammel történt egy súlyos autóbaleset és mikor megtudtam, hogy gyógytornászra van szüksége, rögtön Mike-ot ajánlottam neki. Olyannyira bevált, hogy mai napig együtt élnek és boldogok. Adam kissé sántít, van egy heg az arcán, de legalább életben van.

– Semmit sem köszönhettek nekem, ezt már párszor kitárgyaltuk – rezzenek fel gondolataimból. – Szóval fiúk, jelentsétek majd a kisöcsémnek, hogy egyelőre nem kell csengetnie, mikor be akar jönni hozzám, mert nem fog szívrohamot kapni attól, ahogy két pasi egymást gyöntöli a nappalimban.

– Rendben, Kas, de ugye tudod, hogy ezt mély szomorúsággal halljuk? – kuncog fel Mike, de tudom, hogy komolyan gondolja.

– Nyugi fiúk, jól vagyok. És ígérem, ha betoppan az életembe valaki, akinek esélye van arra, hogy a nappalimban szeretkezzünk, ti tudjátok meg először. Hiszen megígértem, hogy lecsekkolhatjátok az illetőt.

– Milyen beszéd már ez, professzor úr? Még, hogy lecsekkol – harsan fel Adam vidám nevetése.

– Ne kötekedj, te kis pimasz. Viszont most már rohanok, mert így is elkésem miattatok a munkahelyemről és még a végén kirúgnak.

– Azt soha! Hiszen akkor elveszítenek egy leendő Nobel-díjast – kiáltják egyszerre a megszokott mondatot, mire én is felnevetek.

– Puszillak titeket, lehet, hogy hétvégén felugrom hozzátok.

– Azt jól teszed, hátha végre rá tudunk venni egy kis hármas gruppenre és egy pici szado-mazóra. Az olyan fincsi dolog.

– Még mindig nem, srácok. És ne sokat hangoztassátok, még a végén valaki elhiszi – teszem le végül nevetve a telefont.

***

– Jeffrey! Jeffrey, azt hiszem rájöttem! – ordítok fel örömmel, ahogy körvonalazódni kezd fejemben egy képtelen és hihetetlen gondolat. Hihetetlen, mert eddig nem jutott eszembe. Csak mikor meghallom a robajt, akkor nézek fel, hogy még lássam, amint a legkedvesebb asszisztensem halálsápadt arccal tápászkodik fel a földről. – Jeffrey, te mit keresel odalent?

– Csak azt a tíz évet, melyet elrabolt tőlem az ordítása, professzor úr.

– Sajnálom – nézek rá bűnbánóan, de aztán eszembe jut a felfedezésem. – Jeffrey, azt hiszem, megvan, mi a teleportáló készülék hibája. Gyere, ezt nézd meg – intek a laptop felé, és ahogy odahajol, úgy kezdek el magyarázni. – Ha ezt a kábelt itt, kicseréljük erre és ehelyett pedig tiszta kristályokat…

– Cheney professzor – szakít félbe minket egy mély férfihang. Kérdőn nézek fel a csomagfutárra, mert egyáltalán nem várok mára semmit. – Professzor itt írja alá – nyújt felém egy tömböt, majd lemutat a lábánál álló nagyobb fajta dobozra. – Viszlát – köszön el, de nem is figyelek rá, csak a dobozt nézem kíváncsian. Vajon ki küldte?

– Ki küldte? – teszi fel ugyanezt a kérdést Jeff is.

– Szerinted, honnan tudjam? – nézek rá csodálkozva. – Nincs rajta feladó.

– És, ha bomba? – tágulnak nagyra szemei.

– Ne hülyéskedj már, Jeffrey White! Azt hittem ennél több eszed van. Ugyan ki küldene nekem bombát? Inkább nézzük meg, lehet, hogy romlandó.

Óvatos kíváncsisággal bontom ki a dobozt, de amikor meglátom, hogy mi van benne, majd seggre ülök. Csupa-csupa kutyaholmi; az etetőtáltól, a játékokon át, a pórázig minden, amit csak el lehet képzelni.

– Professzor, nem is tudtam, hogy van kutyája.

– Mert nincs is – emelek ki egy nyakörvet a dobozból, mikor észreveszek egy levelet a kutyatálba téve. – Lássuk, ki ez a mókamester…

K&A/A&K

Andrew

Rég éreztem olyan jól magam, mint tegnap este. Még a reggeli ébresztő kávém kortyolgatása közben is mosolygásra ingerel, ahogy magam elé képzelem a kissé szórakozott tudós arcát. Talán nem is tudott róla, milyen vágyakozó pillantásokat vetett a kutyámra, miközben azon mentegetőzött, mennyire nem tudna bánni egy háziállattal. Dantét mindenesetre első botlásra megnyerte magának. Na, persze, ebben az alattomban, az asztal alatt odacsúsztatott pizza falatkák is sokat segítettek.

Galád terv kezd körvonalazódni a fejemben, amit újdonsült ismerősöm ellen készülök elkövetni, és már fogom is a vezeték nélküli telefont, hogy bepötyögjem a farmunk számát és közben gyors fohászt rebegek, hogy ne anya vegye fel. Legalább félórás fejmosást tartana, amiért a hétvégén nem toltam feléjük a képem, és ez alól még az sem jelent felmentést, hogy el voltam havazva a kórlapokkal.

– Black Willow Ranch, tessék? – dörmögi egy mély bariton. Imáim csak félig találtak meghallgatásra, mert anya helyett apát kaptam ki. Tőle az öt perces változatot kapom, de azt töményen.

– Én is szeretlek, apa, és tudom, milyen rossz fiú vagyok, amiért nem jelentem meg a hétvégén a fenséges színetek előtt, de dolgoz…

– Szemtelen porontyom! Mi is dolgozunk, mégis szakítunk időt a családra – mennydörgi megkérdőjelezhetetlen véleményét apa a fülembe.

– Eskü, holnap jóváteszem minden bűnöm, csak azt mondd meg, Luke ott van a közelben vagy már kiment a lovakhoz?

– Hah! Amikor felhívsz, akkor se a szüleiddel akarsz beszélni… megjegyeztem ám! – Kínomban már a fejem verném a falba, hogy ilyen családdal vert meg a sors. Csekély két perccel később már meg is hallom legfiatalabb bátyám vidám hangját.

– Kösz öcsi, amiért levetted rólam a bűnbak szerepét, máris szebb a napom.

– Örülök, hogy hozzájárulhattam boldogságodhoz. Cserébe megmondhatnád, találtál-e már gazdát Molly kölykeinek.

– Hmm… még egy kicsi elvihető. Neked kéne?

– Nem egészen – vigyorodom el.

Még a szokásosnál is vidámabban lépek be félórával később a rendelő ajtaján. Miután átnézem a napi előjegyzett betegeket, a búbánatos képpel pakolászó asszisztensem felé fordulok. – Nem ér annyit az a pasas, hogy így letörj miatta, kislány – csak egy mély szusszanás a felelet. – A kedvedért akár az ő golyóit is lenyisszantom, ha visszakapom az én bűbájos Katymet, na? Milyen ajánlat?

– Tényleg megtennéd a kedvemért? – csillan fel a szeme.

– Tekintsd elintézettnek. Most viszont kezdjük el a rendelést, mielőtt a türelmetlen gazdik ránk törik az ajtót. – Ami természetesen egyáltalán nem igaz, mindenki türelemmel várakozik az előtérben, de nem árt egy cseppet nógatni a leányzót.

Szerencsére nyugodt pénteket könyvelhetünk el, nincs semmi komoly eset, csak oltások, meg kisebb sérülések vannak napirenden. Épp egy cica fülét vizsgálom, amikor kissé gyűrött arccal megjelenik Steve.

– Ó, áldott nyugalom és csönd – zuttyan az egyik székre. Elég egy pillantást vetnem rá, hogy lássam, kimerítő éjszakája lehetett.

– Max már megint nem hagyott aludni?

– Fogzik a kicsi, és ez egy kicsit megnehezíti a nyugodt alvást. – Nekilátok kitisztogatni a kismacska fülét és közben megadom a lehetőséget Stevenek, hogy áradozhasson elsőszülött fiacskájáról. Amit természetesen ki is használ és részletekbe menően ecsetelni kezdi Max egy napját.

– Mondd, nem örökítetted meg véletlenül fényképezőgéppel is eme rendkívüli eseményeket? – érdeklődöm szemforgatva, de legnagyobb megrökönyödésemre Steve már kapná is elő a mobilját. – Nos, ha már ennyire érdekel, ez re…

– NE! – szakítom félbe hangos kiáltással, amitől még a kis páciensem is felborzolja a szőrét ijedtében. – Csak költői kérdés volt, nem akarom tudni, hogy milyen cukorfalat édi kis tündérbogár a fiad, ahogy éppen büfizik vagy épp a bilijén trónol.

– Hogy te milyen kiábrándító vagy, Drew! – morogja, majd színlelt sértődöttséggel átmegy a rendelőinket összekötő ajtón a saját szobájába. Tudja, hogy imádom a keresztfiam, de azért nem kell túlzásokba esni.

– Ügyes fiú voltál – cirógatom meg a cica selymes, szürke bundáját, és már mehet is a kint várakozó gazdájához. Ellátom még jó tanácsokkal az ifjú gazdit és ezzel letudtam a nap utolsó betegét is.

– Mire fel ez a jókedv, doki? – lép mellém kíváncsian Katy, miközben felakasztom a köpenyem a sarokban álló fogasra.

– Péntek van, csodás az idő, vége a műszaknak – kacsintok lányra – kell ennél több, egy ember jókedvéhez?

***

Ahogy eljövök a rendelőből, elhaladok a szomszédos kisállat kereskedés mellett, ahol korábban beszereztem a Kasnek szánt ajándékcsomag kisebb alkotóelemeit. Miközben a farmra tartok, hogy elhozzam a meglepetésem második és egyben legfőbb alkotóelemét, rásandítok az órára, amely azt mutatja, hogy mostanra a futár már eljuttatta a Kasnek a dobozt, benne a titokzatos levélkémmel, amelyen ez állt:

Ha szeretnéd tudni, ki vagyok,

gyere a kutyafuttatóhoz a parkba szombat délután fél hatkor.

Mivel nem tudom a címét, kénytelen voltam az egyetem címére küldeni, remélve, hogy célhoz is fog érni. Bár, ha arra gondolok, hogy milyen munkamániás ez a Kas, biztos, hogy jobban járok, ha a laborjába küldöm a csomagot. Annyira kíváncsi vagyok, milyen arcot vág, ha meglátja, a játékokat meg a pórázt.

K&A/A&K

Kasper

– Apa, te meg mit ücsörögsz idekint? – nézek meglepetten apámra, aki a bejárati lépcsőt melengeti, már ki tudja mióta. – Szombat reggel 8 óra van, mit keresel itt? És miért nem jöttél be?

– Jó reggelt, neked is, drága fiam – pislog fel rám szemüvegén keresztül felmenőm. – Mivel tegnap megemlítetted az öcsédnek, hogy nagy áttörés előtt állsz, anyád ideküldött megakadályozni, hogy szombaton is bemenj a laborba. És mivel nem voltam benne biztos, hogy tényleg be akarsz menni, így nem akartalak zavarni. Ha még fél óráig nem kerültél volna elő, akkor szépen hazamentem volna.

– Ugye tudod, apa, hogy teljesen dilis vagy? – nevetek fel. – Gyere be, kapsz kávét, de utána tényleg be kell mennem a laborba.

– Egy frászt. Anyád a lelkemre kötötte, hogy vigyelek haza. És tudod, hogy mi történik, ha nélküled megyek vissza.

Sajnos nagyon is jól tudtam. Anya rosszabb volt, mint egy diktátor és, ha valaki ellent mer mondani neki? Akkor ott kő, kövön nem marad.

– Jól van – emelem fel magadóan a kezem. – Akkor átöltözök és mehetünk is. De azért egy kávét kérsz?

– Már ittam egyet, de… tudod mit? Kérek. Közben elmesélhetnéd nekem, hogy ki is az a Drew és Dante.

– Áhá! Szóval ezért akar anya ilyen nagyon látni – kiáltok fel. – Már megint bele akarja ütni az orrát a dolgomba.

– Mikor nem akarja? – néz rám apa olyan ártatlanul csodálkozva, amitől mosolyoghatnékom támad.

– Ott a pont.

***

– És most mesélj – fordul felém anyám, mikor ebéd után leülünk a nappaliban. Brian sikeresen kimentette magát azzal, hogy randija van, de nekem nincs ilyen szerencsém. Végig kell mennem a kihallgatás minden egyes fázisán.

– Ugyan miről? – teszem az ártatlant, pedig nagyon jól tudom, hogy mire kíváncsi. Mióta csak megjöttünk, próbálja kiszedni belőlem az infókat Drew-ról, de eddig sikeresen eltereltem a témát. – Ó, csak nem kezdett el végül mégis érdekelni a teleportálás? – lelkesedem fel látványosan. – Képzeld, a múltkor olvastam egy…

– Elég! Nagyon jól tudod, hogy engem nem érdekel az a sok hókusz-pókusz, amit műveltek. Semmi szépség sincs benne, nem is értem apáddal miért vagytok annyira oda azért a sok számért és képletért. Mennyivel szebb egy ásatás, ahol… Már megint ezt csináltad! – vág a saját szavába végül és néz rám szemrehányóan.

– Mit?

– Eltereled a figyelmem. John, hogy nevelted ezt a fiút? Szemtelen az anyjával és még csalni is akar – ripakodik rá csendben olvasgató apámra.

– Most bezzeg az én nevelésem – jön a dünnyögő válasz. – De, amikor dicsekedni kell vele, akkor bezzeg nem hókusz-pókusz, amit csinálunk. Te csak ne röhögj – néz rám szúrós tekintettel.

– Nem is röhögtem – vágok vissza. Végül is tényleg nem röhögtem, csak veszettül vigyorogtam.

– Kasper! – kiált fel anya, mikor végül elunja az ökörködésünket. – Ki az a férfi?

– Milyen férfi?

– Mondd, fiam, miért szereted néha hülyének tettetni magad, mikor egy lángész vagy? Akivel tegnapelőtt vacsoráztál.

– Miért nem kérdezed meg Briant? Neki mindent elmondtam.

– Persze – horkan fel anyám, nem túl nőiesen. – El is mesélte mindazt, amivel megetetted, de ne hidd, hogy öreg anyádat is átverheted. Még, hogy kutya, meg csak egy vacsora. Nem szoktál te csak úgy idegenekkel barátkozni és vacsorázgatni.

– De, most szoktam – közlöm nem túl eredetien. – Éhes voltam, ők is éhesek voltak, ettünk. Kész vége – próbálom lezárni a témát, pedig nagyon jól tudom, hogy nincs vége. Legalábbis a tegnapi doboz, a benne lévő kutyás holmikkal nem éppen azt kiabálják, hogy felejtsem el Dantét és Drew-t. Arra még ugyan nem jöttem rá, hogy mire fel kaptam az ajándékot, de remélem, este mindenre fény derül. És az sem utolsó szempont, hogy tényleg kellemes társaság volt a fekete hajú férfi.

– És még azt mondod, hogy ennyi – nevet rám, kedvenc anyám. – Most is olyan álmodozó fejet vágtál, mint egy tini az első szerelemkor.

– Rémeket látsz – legyintek zavartan.

– Ha neked a szerelem rémség, akkor valamit nagyon elrontottunk a neveléseddel – szól közbe apám is.

– Ne kezdd már te is, légy szíves. Nem a szerelem a rémség, de egyáltalán nem beszéltem szerelemről. Uram atyám, hiszen csak egyszer láttam, ehhez képest máris többet került szóba, mint az indokolt lenne.

– Épp ez a baj, kisfiam. Annyira csak a munkádnak élsz, hogy teljesen kimarad az életedből minden szép.

– Nem így van, mama, de ebbe most sem megyek bele. Köszönöm az ebédet, de most már megyek. Még van egy kis dolgom – állok fel, mert már igazán kezd kényelmetlen lenni ez a mai nap. Látom rajtuk, hogy mondanánk még valamit, de végül csak megállják további faggatózás nélkül.

Mikor végül sikerül elbúcsúznom – egy heti kaját hurcolva magammal – szinte megkönnyebbülten sóhajtok fel.

És nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért hívott Drew a parkba.

K&A/A&K

Andrew

Fáradtan adom át Tomnak a nyakamba csimpaszkodó legkisebb unokaöcsémet, Timmyt, miután legalább egy órát lovagoltattam a nyakamban. Több energia szorult ebbe a kis törpébe, mint egy Energizer nyusziba, és amikor megkérdeztem, miért nem nyaggatja az apját, hogy vigye ki lovagolni, csak azt a választ kaptam, viccesebb a hátamon ülni.

– Tom, tanítsd már meg lovagolni, van elég ló az istállókban.

– Ha egyszer jobban szereti a bácsikáját nyaggatni – feleli vigyorogva Tom és kezében a csemetéjével elindulnak a konyha felé, hogy nassoljanak egy kicsit anyu utolérhetetlen almás pitéjéből.

Nagyot nyögve elterülök a kanapén, mire már mászik is az ölembe a következő kicsi, ezúttal az eddigi egyetlen kislány, és azt követeli, hogy meséljek neki a kedvenc meséskönyvéből.

Szinte észre se veszem, hogy elrepül az idő, úgy belemerülünk a manók és tündérek varázslatos történetébe, csak amikor Luke bátyám is előkerül, kezében egy aranybarna kis csomaggal.

– Itt is van a kicsike – vakargatja meg a pici labradorkölyök feje búbját. – Sajnálom, hogy Dantét most nem hoztad magaddal, a barátnője már hiányolja.

– Majd legközelebb ő is jön, de most kiélvezi az agglegény lét örömeit.

– De most itt lesz neki a kiskutya, hogy ne legyen egyedül – szól közbe Chloe, és odaszalad Luke-hoz, hogy megsimogathassa a csöppet, aztán kikunyerálja, hogy kimehessen vele az udvarra játszani.

– Igaz is, öcskös, azt mondtad, nem egészen lesz a tiéd… akkor hogy is van ez – néz rám gyanakvó tekintettel.

– Hm… szóval úgy van, hogy találkoztam valakivel, akiből úgy gondolom, jó gazdi válna.

– Mesélj csak erről a valakiről – hallom a háttérből anyám hangját.

Komolyan kezdek félni anyutól. Mintha csak radarjai lennének, hogy kiszűrje a beszélgetésekből a találka, ismerős és egyéb, potenciális társsal kapcsolatos szavakat.

– Nincs miről mesélni, mama. Egyszerűen csak láttam Kasen, hogy milyen szeretettel bánt Dantéval, amikor rálépett a lábára és amikor mesélt róla, hogy nem lehet kutyája, úgy gondoltam…

– Szóval Kas – paskolja meg az arcom anya, elnéző pillantással, mintha azt mondaná, „persze, kisfiam”, közben meg azt gondolná „hülye vagy, fiacskám”. – És ez a Kas – nyomja meg a nevet – férfi vagy nő?

– Mi ez? Vallatás? – méltatlankodom.

– Szóval férfi – kuncog vidáman mellém ülve. – Te meg olyan tökkelütött vagy, hogy egy kutyát adnál neki ajándékba ahelyett, hogy találkára hívnád?

– Végül is – vonok vállat –, így legalább garantáltan lesz oka találkoznia velem. – Magamban átkozódom, hogy tudom kihúzni a fejem a hurokból, amibe önként dugtam, amikor anyának elkottyantottam Kas nevét. Imádom anyát, de olyan, mint egy véreb, ha ráharap egy témára.

Luke a falnak dőlve élvezi a szenvedésem és röhög rajtam. Nem hangosan, és nem látszik rajta, de a felfelé görbülő szája mutatja, hogy igenis magában pukkadozik a röhögéstől.

– Különben is, attól, hogy valaki szereti az állatokat még nem feltétele, hogy randira hívjam. Steve is szereti az állatokat, mégse hoztál vele össze.

– Ugyan, hiszen ő már szinte gimnazista kora óta odáig van a feleségéért – legyint a kifogásomra.

Megelégelve a faggatózást, tüntetően az órámra nézek. – Bocs, anyu, de ideje indulnom. Van még egy kis dolgom délután.

Ezzel menekülőre fogom a dolgot. Anya és Luke nevetése még a hazafelé úton is visszhangzik a fülemben.

***

Nem túl messzi, egy fa mögül figyelem, ahogy Dante, a nyakánál lévő bőrnél óvatosan megfogja a kiskutyát és elindul a levélben megjelölt hely felé. Kas már percek óta kíváncsian kémleli a környéket, amikor Dante odalépdel elé.

Legszívesebben hangosan felnevetnék azon a döbbeneten, ami megjelenik Kas arcán, ahogy meglátja a lógó kutyakölyköt. – Ó, nem! Nem, nem, nem és nem! – hallom meg tiltakozó motyogását és minden egyes „nem” után hátrál egy lépést, de Dante rendületlenül követi. A szájában lógó kutyus viszont most kezdi megunni a dolgot és bánatosan nyüszíteni kezd. – Dante, vidd vissza a kölyköt a gazdádnak, aki jobban teszi, ha bevallja, hogy ez egy hülye vicc volt – a végét már szinte kiáltja Kas és egyáltalán nem tűnik boldognak. – Andrew Williams, gyere elő!

Noha ugrásra készen állok, hogyha bármi baki történne, közbelépjek, még egy kicsit várok. Dante leteszi a picit, aki azonnal odabotladozik Kashez és apró farkincáját csóválva játszani kezd a lógó cipőfűzőjével. Ügyes vagy, kicsi! biztatom magamban a kutyust, és úgy tűnik, sikerrel jár, mert Kas lehajol hozzá.

– Jaj, ne csináld ezt velem, pici – suttog. – Nem akarok kutyát és téged sem akarlak, menj innen – szavaival ellentétben azonban mosolyogni kezd és megsimogatja a blöki buksiját. – Drew! Vidd innen a kutyát!

– Hiszen máris imád téged – lépek elő a rejtekhelyemről. Elégedetten figyelem, ahogy a kutyus, barátsága jeleként megnyalja Kas arcát. – Látod?

– Mondd, hogy csak elhoztátok megmutatni Dante kistestvérét – néz fel könyörgően. – Andrew, nekem nem lehet kutyám.

– Igazság szerint a fia, és nem, nem csupán megmutatjuk. Azt az ostobaságot meg verd ki abból a nagyon okos fejedből, hogy nem lehet kutyád. Meglásd, néhány nap és elválaszthatatlan barátok lesztek. 

– Néhány nap és éhen vagy szomjan hal – nyög fel elkeseredetten Kas. Azonban jó jelnek vehetem, hogy a kutyust már a karjai között tartja és úgy simogatja. – Tudtommal állatorvos vagy az istenért! Neked védened kellene szegény kutyát tőlem, nem még rám sózni.

– Az ég szerelmére! – dörrenek Kasre, amitől összerezzen a kezében tartott kutyus és közelebb fúrja magát a nyakához. – Legyél már csak egy hangyányit nagyobb bizalommal önmagad iránt. Ki az a bolond, aki elhitette veled, hogy ilyen béna vagy?

 – Na, ebből elegem van – néz rám dacos, megbántott tekintettel. – Nincs időm kutyára. Megvan a magam élete, amibe nem fér bele egy kutya. A napom háromnegyedét a laborban töltöm, de amikor belemerülök egy kutatásba, van, hogy napokig nem megyek haza. Egy kiskutyának törődésre van szüksége. Meg kell tanítani dolgokra, amikre én nem vagyok képes. Annak meg semmi értelme, hogy másra sózzam a felelősséget. Szeretem a kutyákat, de…

– Ha hiszed, ha nem, én is dolgozom, miközben Dante otthon van – szakítom félbe, mert még mindig hiszek benne, hogy ez a fickó jól boldogulna a kutyával. – Szívesen megmutatom, mit kell tenni ahhoz, hogy ne egy idegesítő kis szőrgombócnak tekintsd, aki csak a lábad alatt van, hanem idővel igazi, hűséges barátod legyen, akivel megoszthatod a szabadidődet.

– De… – kezdene bele, de aztán tekintete a kutyusra téved és elhallgat. – Mi lesz vele, ha nem tartom meg?

– Ha őszintén azt mondod, hogy nem bírsz vele, akkor nálam marad. Jó lesz így? – nézek olyan tekintettel Kasre, ami vetekszik a kutyuséval.

Elgondolkodva néz vissza rám, majd hirtelen hátat fordít és elindul kifelé a parkból. Egy pillanatig csak pislogok, majd elvigyorodom. – Ha meglátom, hogy vigyorogsz Andrew, egy életre megbánod – szólal meg hirtelen Kas, hátra se nézve. – Hogy hívják a kutyát? És ne ácsorogjatok ott Dantéval, meg kell mutatnotok, hol lesz jó helye ennek a kis vakaréknak.

Igyekszem letörölni a vigyort a képemről, ami a fenyegetés ellenére is nehezen sikerül. – Még nincs neve. Úgy gondoltam, szeretnéd te elkeresztelni – érem utol néhány lépéssel.

– Persze, ezzel is jobban kötődjek hozzá, mi? Ravasz vagy – néz rám, de szavaival ellentétben az arcán semmilyen szemrehányást sem látok. – Szóval név kell neked, igaz? – Az arca elé emeli a kutyust, aki mintha tudná, hogy sorsdöntő pillanat következik, komolyan nézett vissza rá. – Okos szemeid vannak. Nem vagy buta kutyus, igaz? – kérdezi, mire a kölyök lelkesen elkezdi csóválni a farkát. – Einstein. Mit szólsz ehhez a névhez?

– Szerintem tetszik neki – harapok a szám szélébe, hogy még véletlenül se nevessem el magam, ahogy Einstein nagy örömében lepisili a keresztapját.

Várakozásaimmal ellentétben nem dobja el a kutyust két méterre és nem is kezd el szitkozódni, helyette közelebb hajol hozzá és mélyen a szemébe néz. – Einstein, erről nagyon sürgősen le kell szoknod.

Nagyon ügyes. Bármit is mondjon arról, hogy nem való neki háziállat, homlokegyenest ellentmond a kis Einsteinnel való bánásmódja. Azt hiszem, nem kell attól félnem, hogy visszakapom a felügyeletet a kutya fölött.

K&A/A&K

Kasper

A majd húszperces, otthonomig tartó séta alatt szánt szándékkal kerüljük a kutyatémát Drew-val. Helyette pár érdekes és vicces történetet mesél, melyek a rendelőjében történtek, míg én lelkesen mesélem, hogy a legújabb kutatásom kezd pozitív eredményeket mutatni. Mire hazaérünk, Einstein elalszik a karomban, Dante pedig vigyori képpel figyeli alvó fiacskáját.

– Most büszke vagy magadra, nem igaz? – fordulok a nagy labradorhoz, aki vidáman csóválja a farkát. – Remélem, nem fogod szétkaparni a kertemet – intem még, ahogy kinyitom a bejárati kaput.

– Nos, amennyire Luke-tól tudom, nagyon nyugodt kutyus, nem az a kaparászós fajta, ráadásul szobatiszta is, nem kell tartanod tócsáktól vagy nagyobb ajándékcsomagoktól sem – igyekszik megnyugtatni Drew, de minden csak akkor lesz biztos, ha a kis vakarcs eltölt nálam egy kis időt.

Halkan felnevetek, ahogy eljut az agyamig Drew válasza. – Danténak mondtam, hogy ne kaparjon ki semmit, de örülök neki, hogy Einstein sem lesz igazán az a kertszétverős kutya. Legalábbis remélem, hogy ennél azért okosabb kutyus leszel – simogatom meg új barátom barna buksiját.

– Nem kell félni, a labradorok a legokosabb kutyák a világon – szólal meg Drew, nem kis elfogultsággal a hangjában. – Csak figyelj, és a végén még ő lesz a második asszisztensed.

– Majd, ha helyettem megfőz és elmosogat, eljöhet asszisztensnek a laborba. Fáradj beljebb – nyitom ki a bejárati ajtót és előre engedem. Csodálkozva fordulok hátra, ahogy Dante jó kutya módjára leül a lépcső tetején és nem mozdul. – Dante, te nem akarsz bejönni? – kérdem, mire a kutya, mintha értené, megrázza a fejét és Drew-ra néz.

– Ne nézz így, meg van rá tanítva, hogy csak akkor mehet be idegen házba, ha megengedem neki. Gyere, Dante – hívja magához a kutyust, mire ő méltóságteljesen besétál és megáll Drew lába mellett.

– Einstein – emelem a szemem elé kutyakölyköt –, remélem, hasonlítani fogsz apura. – Leteszem az előtérben, mire kíváncsian szaglászva a lábunk körül kezd el mászkálni. – És most, Mr. Williams, ideje, hogy szétnézz és megmondd nekem, hogy mégis hova tegyem ezt a kis vakarcsot – nézek fel Drew vigyorgó képébe. – Nagyon remélem, hogy abban a dobozban minden van, ami kell, mert ha nem, akár az éjszaka közepén is fel foglak hívni, hogy hozz ezt meg azt. Ha már apuvá tettél – kacsintok rá, nem kissé kétértelműen.

– Megfelelő figyelem és tanítás mellett olyan lesz, mint az én Dantém – néz körül nevetve a lakásban és a kandalló melletti hely felé bök. – Szerintem ott jó helye lesz a fekhelyének. Az alomnak majd kell keresni egy helyet, hogy amíg kicsi, oda menjen elvégezni a dolgát. Ha nagyobb lesz, majd mehet az udvarra, csak ki kell jelölni neki egy helyet.

Elgondolkozva lépek a nagy dobozhoz, melyben Drew ajándékai vannak, de jól emlékeztem: kutyakosár nem volt benne. – Bezzeg fekhelyre nem gondolt a doktor úr – morgok az orrom alatt, de meghallja és hangosan felnevet. Hirtelen eszembe jut, hogy az egyik unokatestvérem nálam hagyta a kisfia régi takaróját, az pont jó lesz Einsteinnek. Az előszobába megyek és előkotrom a finoman puha gyerektakarót és egy kisebb pokrócot. A kandalló mellett négybe hajtom a takarót és letakarva a pokróccal elégedetten nézem a puha fészeknek tűnő helyet. – Megteszi? – fordulok Drew felé. – Hogy veszem rá a blökit, hogy oda is feküdjön a kanapé és a szőnyeg helyett?

– Gyere, Einstein – veszi ki a kezemből és a pokrócra teszi a kutyust. – Ha ide teszel párat a játékokból, akkor tudni fogja, hogy ez itt az ő helye.

Bólintva megint belenézek a dobozba és kiveszek egy kutyacsontot, egy labdát és egy… plüss nyulat. – Ez meg? Minek neki plüss állat? – nézek kérdőn Drew-ra.

– Figyelj – kapja ki a kezemből a puha játékszert. Törökülésben letelepszik a kutya előtt és megnyomja a nyúl hasát, mire az csipogni kezd, Einstein pedig a fülét hegyezve vetné magát a hang forrására. – Az ilyen játékokkal jól elszórakozhattok együtt.

– Remek – dünnyögöm, nem éppen lelkesen, mire csodálkozva felnéz. – Már amikor nem felejtem el, hogy van egy kutyám – vonom meg a vállam és megint elkap a kétség. Leülök melléjük és kikapom Drew kezéből a nyulat és elkezdem a kölyök előtt lóbálni, mire Einstein lelkesen ugrál, hogy elkapja. – Mi lesz, ha bent maradok az irodában, ez a szerencsétlen kutya meg éhen-szomjan itthon fog sírni? – fordulok a még mindig csendben ücsörgő férfi felé.

– Einstein még csak két hónapos, ilyen korban pedig nem tanácsos 5 óránál tovább magára hagyni, bár most még nem árt, ha ez még nem olyan hosszú. Amíg meg nem ismerkedik a környezetével, jobb, ha van mellette valaki. – Hmm… – hümmög és elgondolkodva méreget. – Azt nem javaslom, hogy vidd magaddal a laborba, ahhoz még kicsi. Esetleg egy-két hétig tudsz itthon dolgozni, vagy volna valaki, aki vigyáz rá?

Döbbenten kapom fel a fejem. Még, hogy egy-két hétig itthon dolgozni? Most, amikor olyan közel az áttörés? Szó se lehet róla! Épp dühösen közölném vele, hogy milyen hülye ötletei vannak, amikor Einstein megunva, hogy nem éri el a nyulat egy ugrással az ölemben terem és kényelmesen elvackolja magát. Szegényke, biztos hiányzik a mamája – fut át a fejemen. – Nem lenne jobb neki az anyja mellett? – nézek reménykedve Drew-ra, de nem túl biztató az arckifejezése.

– Hiszen nálad is biztonságban érzi magát, nézd csak meg. Szeret téged – Ó, azt látom. Máris rágcsálja a cipőmet, amikor meg arrébb húzom, a kezem nyalogatja, mintha ezzel akarna lekenyerezni.

– Jól van, megoldom valahogy. Én semmiképp sem maradhatok majd itthon hétfőtől, de majd keresek neki bébiszittert. Van is egy ötletem kik lennének jók – vigyorodom el, ahogy eszembe jut, vajon mit szólnak majd Adamék, ha rájuk bízom Einsteint. – Gyere, tegyük ki az almot és, ha már itt vagytok vacsorát is kaptok – mosolygok Drew-ra. Jó kis kelepcébe csalt ezzel a kutyával, de meg kell állapítanom, annyira nem is bánom. Bár, van egy olyan sejtésem, hogy lesz ez még így sem.

– A fiúknak is kéne enni adni, úgyhogy talán meg is próbálkozhatsz a kis gézengúz ellátásával – vigyorog rám, mint a tejbetök. – Mutasd meg, hogy nem hagyod étlen-szomjan szegény párát.

– Kapd be, Williams – vigyorgok vissza, majd felkapom a dobozt és megnézem mik vannak még benne. Nyakörv, póráz, bolhanyakörv, bolhairtó spray, kutyasampon, etető- és itatótál, konzerv és száraz kutyatáp. – Na, jó és most melyiket adjam neki? És mi van, ha házi kosztot kap? Biztos szeretné a tegnapi csirkemaradékot.

– Adhatsz neki házi kosztot, de csak fokozatosan. Egyelőre tökéletesen megfelel a táp vagy a konzerv. A tápot viszont előtte be kell neki kicsit áztatni, úgyhogy maradjunk most ennél – veszi ki a konzervet és felém dobja. – Nagyon ügyes – kunkorodik megint felfelé a szája, ahogy elkapom. – Dante azonban imádja a csirkét, őt megkínálhatod vele.

– Ahogy óhajtja, uram – hajtom meg magam színpadiasan. A dobozból még előkotrom a két tálat és a konyhába megyek, miközben mögöttem vonul a kis csapat. A konyhaszekrény fiókjából előszedem a konzervnyitót, majd a kifejezetten kellemes illatú konzervet az egyik tálba teszem, míg a másikba öntök egy kis vizet, majd mindkettőt leteszem az ajtó mellé a falhoz. Ott nem lesznek útban. Kinyitom a hűtőt, ami anyának hála tele van kajával. Van ott csőben sült húsos tészta, rántott hús és sült oldalas.
– Hm… mit ennél? – fordulok a konyhapultnak támaszkodó Drew felé.

– Azt hiszem, a sült oldalas jó választás lesz, és mutasd csak mit rejt még a kincses – avagy most a hűtő – láda – tol félre és megszemléli a szerény választékot. – Csodás, ebből még összehozok egy kis paradicsom salátát – fogja meg a három paradicsomot, meg egy pohár tejfölt. – Van egy kis krumplid?

– Akad – nézek rá morcosan, amiért csak úgy átvette a terepet. Ennyire azért nem vagyunk jóban – dohogok magamban, de aztán tekintetem a tálkát éppen kinyalogató Einsteinre siklik és megenyhülök. Végül is hozott nekem ajándékot. Kimegyek a kis kamrába és egy tálba szedek pár szem krumplit majd leülve a konyhaasztalhoz megpucolom őket és felteszem főni. Ezután előveszem a sült oldalast és belököm a mikróba, hogy megmelegedjen, mire elkészül a krumpli és a saláta. Ahogy egymást kerülgetjük a konyhában, átfut a fejemen, hogy mennyire hiányzik az életemből valaki, akivel ezt minden este végigjátszhatnánk. Közös vacsorafőzés, egy kis bor, kellemes esti program, majd… na jó ebbe inkább nem megyek bele, rázom meg a fejem, mikor elkapom Drew csodálkozó pillantását.

– Szóval nem akarsz krumplit törni?? – észre sem vettem, hogy kérdezett bármit is. – Jól van, akkor bízd csak ide, megcsinálom én a köretet is, te meg játssz a kutyáddal – csóválja a fejét nevetve, majd visszatér a tejföl kavargatáshoz. – Mit szeretnél?

– Ha te azt tudnád, mi mindent szeretnék – morgom az orrom alatt halkan, majd hangosabban hozzáteszem. – Jó lesz a krumplipüré. És ne fáradj, megcsinálom, te csak foglalkozz a paradicsomokkal.

– Ahogy kívánod – kuncog és dudorászva készíti tovább a salátánkat, időnként belekóstolva, majd szór bele némi fűszert. – Nnna, szerintem tökéletes. Kóstold meg – tolja az orrom elé a kanalat. El kell ismernem, hogy tényleg ízletes lett a saláta, pedig semmi olyat nem tett bele, ami nincs a konyhámban. – Finom – közlöm egyszerűen, majd leszűröm a krumplit és elkészítem a pürét. Előveszek két tányért, ráhalmozom a krumplit és az oldalast és leteszem az asztalra. Majd egy újabb tányérra kiszedek pár csirkecombot, leszedem a húst és miután a csontot kidobom, a húst leteszem Dante elé. – Jó étvágyat, nagyfiú.

– Mi az? – ülök le a vidáman figyelő Drew-val szemben. – Valami baj van?

– Semmi, Mr. Nekem-nem-való-kutya. Lehetsz te szórakozott professzor, de hogy rossz gazdi lennél, egyáltalán nem hiszem. Elhiheted, hogy ha a legkisebb kétely is felmerül bennem, hogy így van, inkább egy gumikacsát adok neked ajándékba – feleli még mindig mosolyogva, de komoly tekintettel. – Mellesleg Danténak a csontot is odaadhatod, neki nem lesz semmi baja tőle.

– És, ha az éles csont elvágja a szájpadlását? Milyen állatorvos vagy te? – nevetek fel, de választ nem várok. – Amúgy lenne egy kérésem. Nem maradnátok itt Dantéval? A vendégszobában elalhatnál, Dante meg vigyázhatna Einsteinre. Kapsz fogkefét és alvós cuccot is. – Én magam is megdöbbenek, ahogy kiszalad a számon a kérés, de egyre jobb ötletnek tartom. Végül is Drew állatorvos és, ha a kölyöknek bármi baja lenne éjjel, itt lesz a segítség.

– Ó – kerekedik el Drew szeme a csodálkozástól, aztán vállat von. – Végül is, ha ettől megnyugszol, maradhatunk. Bár a nyakam tenném rá, hogy teljesen fölöslegesen pánikolsz, mert minden rendben lesz.

– De ugye nem lesz gond? Senki nem vár otthon és nem fog eljönni ide, hogy a fülednél fogva hazaráncigáljon?

– Nos, az egyetlen, aki még mindig a fülemnél fogva ráncigálna, az édesanyám, és azt is csak azért, hogy szekáljon, mert még nem követtem a fivéreim jó példáját. Ami pedig egyenes ági következménye annak, hogy nincs, aki otthon várna rám – húzza el a száját. Nem tudom, miért tölt el ez örömmel, de jelenleg nem is akarok belegondolni.

– Akkor ezt megbeszéltük, majd megmutatom, hol alhattok – zárom a témát, mikor pillantásom Einsteinre vándorol. – Ó, azt már nem! – kiáltok fel, mikor észreveszem, hogy bizony elfelejtettem kitenni az almot és a kutyus úgy döntött, hogy a konyhakövön könnyít magán. – Most nézd meg mit csinált – kezdek el panaszkodni Drew-nak, de már állok fel, hogy feltakarítsak a kutyám után. Édes, istenem, kutyám lett! – hasít belém a pánik. Kutyám!

---