Colin és Martin első karácsonya – Szabadon olvasható

Colin a lábával csukta be az ajtót és a nagy bevásárlódobozt a pultra tette, mielőtt lehajolt volna Tobyhoz, Martin kutyájához.

– Szia, pajti, jó fiú voltál?

A hatalmas, fekete, izmos németjuhász egyetlen mély vakkantással válaszolt.

– Toby, le kell téged lövetnem, ha a Segítőkutyás Szövetség megtudja, hogy a látogatókra ugattál – szólalt meg Martin, útban a konyha felé. – Szia, Colin, kicsit sokáig tartott?

– Igen, haver, az a sok ráadás holmi, amit az emberek karácsonyra rendeltek.

Colin a 180 centi magas, kissé túlsúlyos férfira nézett, aki abban a pillanatban lépett be az ajtón.

Martin gesztenyebarna haja megcsillant a fénycsövek fényében, ahogy világtalan útját folytatta látogatója felé.

Az éles fény nem rejtette el Martin erősen himlőhelyes arcát. Martin elmondta, hogy a torzulás egy gyermekkori betegségből maradt vissza.

– Ó, igen, persze – mondta Martin.

– Segítek kicsomagolni, ha szeretnéd – mondta Colin, miközben kinyitotta az egyik kartondoboz tetejét. Colin áruszállítóként dolgozott egy áruházláncnál. Több ember is panaszkodott neki, hogy nem pontosan azt kapták, amit rendeltek. Az üzlet helyettesítette a termékeket, ha nem volt ugyanaz raktáron, mint amit a vásárló megrendelt. Nem Colin hibája volt, ha az nem felelt meg a vásárló elvárásainak, ő csak fogta a megtöltött dobozokat és kiszállította azokat. Martin sosem panaszkodott, amikor másik terméket kapott, úgy tekintett rá, mint valamire, amin nevetni lehet. Egyszer, amikor friss zöldborsót rendelt, valamilyen oknál fogva, amit csak az érthetett, aki az árukat levette a polcról, datolyaszilvát kapott. – Ó, még sosem volt merszem hozzá, de mókás lenne kipróbálni – mondta akkor Martin.

– Biztos, hogy ráérsz segíteni? Mi van a plusz munkáddal?

– Persze, hogy rá, haver. – Colin szándékosan hagyta Martin csomagját utoljára, mert élvezte az időt, amit azzal tölthetett, hogy segít a kedves, szelíden beszélő férfinek. Túlságosan is nyilvánvaló fogyatékossága ellenére, Colin csodálta, hogy Martin mindig mennyire kiegyensúlyozottnak tűnik. Azt is tudta, hogy Martin igen kevés látogatót fogad, és a csekély mennyiségű rendeléséből ítélve, a karácsonyt is egyedül tölti.

Colin maga is meglehetősen magányos volt. Több éve ismerte már Simont, együtt jártak iskolába. Simon ellenállhatatlanul jóképű volt, és, ember, ennek tudatában is volt. Colin megrészegült tőle az együtt töltött idő alatt. Colin ostoba módon hitt abban, hogy szeretni kell valakit a hibái ellenére, remélte, ha talán teljes szerelmet és odaadást mutat Simon felé, képes megváltoztatni barátja énközpontú, egoista, hiú és önző viselkedését.

Simon több mint egy órát töltött a fürdőszobában, hogy elkészüljön, ha szórakozni indult, és amint megérkeztek a diszkóba, nightclubba, vagy máshová, Simon tekintete mindig nyomban kalandozni kezdett, mintha végigmustrálná a többi helyes srácot. Esélyes volt, hogy Simon többet táncolt más férfiakkal és Colin addig a türelmesen ácsorgott az parkett szélén. 

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy nap Colin korábban ért haza és Simont ágyban találta egy mutatós fiúkával, akit isten tudja hol szedett fel. Noha tudta, hogy Simon megcsalja, de az, hogy ténylegesen rajtakapta őket, már jóval több volt Colinnak annál, mint amit el tudott viselni. Gyorsan összegyűjtötte a holmiját és néhány bőröndbe gyömöszölte, miközben Simon és a legutóbbi üresfejű farokmelegítője az ágyból figyelték. Levette a bejárati ajtó kulcsát a kulcstartójáról és Simonhoz vágta, majd kiviharzott a lakásból és soha többé nem ment vissza.

Colin egy munkahelyi cimborájához költözött be, a barátja meglepődött, de nem volt elutasító a homoszexualitása miatt.

– Hé, ember, hogy a pokolba lehet, hogy te meleg vagy? Százkilencven centi magas vagy és akkora, mint egy ház – mondta Max a barna hajú, barna szemű Colinnak.

Bár Colin nagyra értékelte, hogy Max szállást adott neki, kezdte magát elég kényelmetlenül érezni, a kanosról nem is beszélve, ahányszor Max hazavitte az alkalmi partnereit és meglehetősen hangosan kufircolták végig a fél éjszakát. A vékony fal, amely elválasztotta az ő és Max hálószobáját, elenyésző mértékben tompította a nyikorgó ágyrugók hangját.

– Köszi, kevésbé lesz stresszes az élet, bár nem is annyira izgalmas, ha tudom, mit bontok fel ebédre – szólalt meg Martin.

– Huh? – kapta fel a fejét Colin, amikor rádöbbent, hogy elbambult. – Persze, nem probléma.

Martin az aprócska doboz felé indult, amelyet a munkapulton tartott, ebben voltak a Braille címékéi. Valamennyi címke egy kis műanyag lapocska volt, két lyukkal a tetején, amelybe gumiszalag volt fűzve. Ha Martin felbontott egy konzervet, csomagot vagy bármi mást, levette a címkét és betette a dobozba. Ahogy Colinnak mondta, a doboz volt az ő bevásárló listája.

A két férfi végigment az élelmiszereken, Colin elmondta Martinnak, hogy mi az, amit megfogott, ő pedig a megfelelő bilétát tette az üvegre vagy konzervre, majd félretette.

– Ezek azok a felvágottak, amiket kértél – mondta Colin, ahogy végigfutott három, tízdekás csomagolású marha- és sertéshúson, valamint sonkán. – Szeretnéd, hogy ábécé sorrendbe tegyem őket?

– Igen, kérlek.

– Oké, a marha van legfelül, utána a sertés és a sonka pedig legalul – mondta Colin és átadta őket Martinnak.

A kezük egy pillanatra összeért. Colin megjegyezte, hogy a kapcsolat egy pillanattal tovább tartott a szokásosnál. A karja sóvárgott, hogy átölelje a kisebb férfit, óvja őt; szerette volna azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, azonban tudta, hogy nem támadhatja le ölelgetéssel a vásárlóit, sokan támadásnak vennék. Martin fogta a húsos csomagokat és elfordult, de nem volt elég gyors, mert Colin észrevett egy könnycseppet, amely legördült az arcán. A vágy, hogy megölelje Martint, szinte ellenállhatatlan volt.

– Ó – kapott a fejéhez -, még ott a fagyasztott pulyka comb, amit rendeltél az autó fagyasztójában – mondta, és kiszaladt Martin lakásából, hogy behozza. Amint kijutott, arra használta azt a néhány percet, hogy összeszedje magát, majd a fagyasztott étellel visszament Martin konyhájába.

– Itt is vagyunk.

– Köszönöm – mondta Martin, és a fagyasztója alsó fiókjába tette a szárnyas húst.

– És végül – szólalt meg Colin, próbálva oldani a hangulatot -, a karácsonyi pudingod. – Elég lehangolóan festett a tenyerén. Újabb bizonyíték, hogy Martin egyedül költi el az idei karácsonyi vacsorát. Igyekezett – meglehet hasztalanul -, hogy a hangja vidáman csengjen.

– Ó igen, nem mintha nagy karácsonyi puding rajongó lennék, de tudod, mindent meg kell tenni, azt hiszem – jelentette ki Martin, érezhetően igyekezett tartani magát.

– Aha, értem, mire gondolsz. A lakótársam barátnője is jön, hogy megfőzze a vacsorát karácsony napján, de ez is olyan eset, hogy kettő még társaság, három már, nos…

– Szívesen látlak, hogy velem és Tobyval vacsorázz – vágta rá gyorsan Martin.

– Igazán nem akarok a terhedre lenni. – Colin úgy gondolta, udvariasságból illene vonakodnia.

– Tényleg örömmel látlak. Toby nagyszerű társaság, de egyáltalán nem jó a pukkantó tépésben

Már megint itt az a vágy a védelmezésre. – Nos, ha biztos vagy benne.

Arra gondolt, hogy meglátogatja a családját Londonban, de az anyjánál valószínűleg telt ház lesz, a bátyja és a két nővére ott lesz a párjaikkal; Colinnak pedig nem volt kedve egyedül megjelenni. Az előző évben magával vitte Simont, azonban az a látogatás nem sült el túl jól.

– Ha szeretnél megismerkedni a konyhai képességemmel előbb, a levesnek már kész kellene lennie, azt hiszem – mondta Martin és felhajtotta a karórája fedelét, hogy megnézze az időt. Colin nem tudta nem észrevenni a hatalmas lábast, amely csendesen forrt, elárasztva a konyhát csodálatos illatokkal.

– Köszönöm. Úgy volt, hogy veszek valamit elvitelre vagy valami, de…

– Ez tényleg semmi különös, csak csirke leves meg egy kis zöldség, amit összedobtam. Ha van még kiszállítani valód, tud várni.

– Te voltál az utolsó ügyfelem. Ha megengedsz egy telefont, kijelentkezem a munkahelyemről; nem bánják, ha még egy kicsit nálam van a furgon.

– Erre van – mondta felderülő arccal Martin.

* * *

– Nos, fantasztikusan sikerült – jelentette ki Colin, miután bekanalazta a második tányér levest. – Igazán pompás volt, köszönöm.

Martint elárasztotta a boldogság. Volt abban valami felemelő, hogy jóllakatott valakit. Olyan volt, mintha… Martin itt állította le magát, mielőtt végigvitte volna ezt a gondolatot.

A nappaliban lazítottak, a szobában, amelyet leginkább csak a vasárnapoknak és a különleges vendégeknek – nem mintha olyan sok lett volna belőlük – tartogatott.

– Örülök, hogy ízlett. – Gondolatban keresztbe tette az ujjait és megkérdezte – Szóval, akkor eljössz hozzám karácsony napján?

– Szeretnék.

– Nagyszerű – mosolyodott el Martin. A karjait maga köré kulcsolva azon kezdett töprengeni, mit is fog készíteni kettejüknek. Természetesen pulykát, de…

– Szóval szeretsz színházba járni?

– Hm?

– Ó, elnézést, csak van egy levél a West Yorkshire Playhouse-tól a kandallópárkányon.

– Á, az egy brosúra lesz a következő évad előadásairól, azt hiszem. Még nem szkenneltem be a számítógépbe. – Martin gépén volt egy program, ami a nyomtatott szöveget hanggá alakította át. – Most, hogy már tudom, mi az, nem kell vele foglalkoznom.

– Nem szereted a színházat?

Martin nem igazán tudta, mit feleljen a kérdésre. A színház vezetősége különleges, audio kommentárt biztosított infravörös headseten keresztül bizonyos estéken a látássérült látogatók számára. Azonban a legutolsó alkalommal, amikor Martin elment, képtelen volt lazítani és élvezni az előadást, mert túlságosan lefoglalták a színházba való eljutással, az ülés megtalálásával, a szünetben innivalóhoz jutással és az időben történő busz elérésével járó logisztikai feladatok. Martin kénytelen-kelletlen arra jutott, hogy nem éri meg az egész a macerát. Ráadásul egyedül egyáltalán nem olyan szórakoztató ilyen helyre járni.

– Hát, nem igazán – monda végül, bár tudta, hogy a válasza nem igaz, de mit felelhetett volna?

– Egyáltalán nem gond, hogy felolvassam a programot, ha szeretnéd. Jó szórakozás lehet kideríteni, mit játszanak.

– Ne, ne törődj vele. De köszönöm az ajánlatot, igazán nagyra értékelem. – Martin inkább nem is akarta tudni, milyen darabokat nem fog látni.

– Ha biztos vagy benne. Egek, már ennyi az idő? Figyelj, cimbora, mennem kell. Még ajándékot kell vennem a családomnak Londonba. – Colin a Londont Landonnak ejtette. – Habár, holnap szabadnapos leszek, talán inkább akkor kellene elintéznem.

– Talán nem lesz akkora tömeg nap közben – jegyezte meg Martin.

– Aha.

Martin hallotta, ahogy meglöki a TV asztalát, a kanál csörgött a mostanra kiürült leveses tálban. Felállt, hogy elbúcsúzzon a látogatójától. Martin meglepetésére és legnagyobb örömére, Colin köré fonta a karjait és alaposan megölelte.

– Nagyon jól éreztem magam.

– Én is – felelte Martin és elakadó lélegzettel viszonozta az ölelést. Colin teste csodásan feszes és izmos volt. Amikor Colin elengedte Martint, a férfi remélte, hogy a vacsora vendége nem látja meg a domborulatot a nadrágja elején. Vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Amint rádöbbent, hogy mit is csinál, próbálta leplezni.

– CK1, ha nem tévedek.

– Úgy van. Feltételezem, nagyon jó vagy az illatok meg hasonlók megismerésében.

– Azt hiszem, csak mert a többi érzékszervem kiélesedett – indult el a szobából Martin, végigment a folyosón a bejárat felé. – Akkor hát, látlak a jövő héten? – kérdezte, miután kinyitotta az ajtót, ismét olyan valami, amit csak a család és a különleges vendégek használtak, mindenki más a konyha felőli ajtót használta. Azonban Colin most díszvendég volt.

– Persze, haver. Hozzak valamit, mármint úgy értem, a vacsorához?

Martin megrázta a fejét. – Csak magad. Minden mást elintézek.

Ahogy Martin meghallotta Colin furgonját elhajtani, felrohant az emeletre a fürdőszobába és kiverte magának, amíg csak el nem jutott az ordító beteljesülésig. Nem tartott sokáig.

Miután magához tért, rádöbbent, elfelejtette, hogy a bevett szokás szerint zokniba rejszoljon, ami segített felfogni a maszatot. Ennek köszönhetően Martin a következő perceket négykézláb töltötte nedves foltok után tapogatózva a csempén és a fürdőszoba szőnyegen, a kezében egy marék vécépapírral.