Hólepte remény ~ Beau & Trace

 

Beaumont “Beau” Sullivan

Dühösen megyek végig az utcán. Nem sokkal korábban jöttem ki az orvosomtól, aki semmi jóval sem biztatott. Csak a szokásos szöveget nyomta nekem, hogy „pihenni, pihenni, pihenni” és akkor megvan rá az esély, hogy rendbe fog jönni ez a nyomorult bal lábam. Mert persze, a 21. században az orvos csak ennyit tud mondani. Persze magamban nagyon jól tudom, hogy hálásnak kell lennem a sorsnak, hogy ennyivel megúsztam.

Összerázkódok, ahogy hirtelen eszembe jut az a rettenetes éjszaka.

Éppen ügyeletben voltam, a srácokkal pókereztünk, mikor befutott a hívás, hogy tűz van valahol. Mint az őrültek dobtunk mindent az asztalra, rohantunk öltözni, majd az autókhoz.

Azt hittem ott rögtön szívrohamot kapok, mikor megláttam, hogy Mealláék háza előtt álltunk meg, mely teljesen lángokban állt. Még jó, hogy a csapatvezetőnk rögtön látta, hogy lefagytam és cseppet sem gyengéden nógatott, hogy szedjem már össze magam.

Hárman rohantunk be az égő házba, hárman pedig kívülről oltották a házat. Azonban nem számítottunk arra, hogy a legnagyobb tűz pont a hálószobában lesz.

Egyetlen rohadt kis szikra egy kis zárlatos konnektorban és ekkora tragédia lett belőle.

Sok tűzben voltam már, sok embert megmentettem, azonban soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy a húgomat nem sikerült. Mire az emeleten lévő hálószobába értünk, Kevin, a férje már halott volt. Még, csak esélyünk sem volt segíteni rajta. Saját testével védte a húgomat, aki addigra szintén nagyon megégett, de még élt. Kollégám karjaiba tettem Meallát, én pedig elindultam a gyerekszoba felé, hogy kihozzam Ciarát. Láttam, hogy húgom valamit mondani akar, de nem hagytam szóhoz jutni, mint az őrült rohantam a folyosó vége felé.

Mikor berontottam a szobába és megláttam az üres kiságyat a pánik kezdett el fojtogatni. „Nem lehet, hogy a kis cserfes Ciara is meghalt!” Félelmemben benéztem az ágy alá, a szekrényekbe, átrohantam a fürdőbe, de sehol sem találtam.

Kétségbeesetten rohantam a lépcső felé és már majdnem elértem a lépcsőt, mikor a padló beszakadt alattam. Hatalmas robajjal és fájdalommal csapódtam a földszinti konyha padlójába, ráadásnak még a plafon is rám zuhant. Eltört a bal sípcsontom és még a jobb vállam is kificamodott. A fájdalomtól elvesztettem az eszméletemet.

Mikor később magamhoz tértem már a kórház felé vezető úton voltam a mentőben, de szinte rögtön vissza is ájultam.

Mint kiderült agyrázkódást is kaptam és enyhébb égési sérüléseket is szereztem. Három órás műtéttel tették helyre a lábam és a vállam.

Két napig voltam eszméletlen és mikor magamhoz tértem kellett megtudnom apámtól, hogy húgom belehalt sérüléseibe. Azonban legnagyobb megkönnyebbülésemre Ciara túlélte, mert ott sem volt. Éppen szüleimnél éjszakázott, hogy Kevin és Mealla kapjon egy szabad estét.

Két hónapig voltam kórházban. A rehabilitációm azóta is folyik és az orvosok szerint, még egy sérülés a bal lábamon és soha többé nem olthatok tüzet.

A családi kupaktanács végeredménye pedig az lett, hogy Ciarát nekem kellett örökbe fogadnom.

Nem mintha bánnám, hiszen imádom a kislányt, azonban néha úgy érzem, hogy szüleim nem véletlenül akarták, hogy nálam legyen.

Tudták, hogy a felelősség miatt, amit a kislány iránt érzek és a szeretett húgom iránt érzett tiszteletből nem fogom elhagyni magam.

És bár mogorva, morcos és néha elviselhetetlen lettem, úgy tűnik ez a kicsi lány cseppet sem törődik vele, mert nézhetek én rá bármilyen mogorván, ő akkor is csak nevetve mondja, hogy „Boopi, szeretlek.” Boopi – szinte mióta beszélni tud, így hív. Valamilyen okból, kicsi fejében én is a papija lettem Kevin mellett és így lettem nála Boopi.

És, mintha csak gondolataimra lenne válasz a hátam mögül hallom a kis lábak trappolását és a kiabálást.

– Boopi, állj meg!

Trace Masters

Néhány hete jártam először Hope Dale-ben, Jerrynél, az unokatestvéremnél látogatóban, mikor meséltem róla, hogy szeretnék elköltözni otthonról. Azonnal beleszerettem a barátságos városkába és nem volt nehéz meghozni a döntést, hogy ideköltözzem. Ekkor mutatta meg alakuló kocsmáját is ez a hihetetlen fickó. Nem tudom, honnan szedte az ötletet ahhoz, hogy pont egy ír kocsmát nyisson, de elnéztem a berendezést, és megállapítottam, átkozottul jól fog kinézni, ha egyszer elkészül. Már akkor is hívogató látványt nyújtott a barátságos színeivel és azzal a kandallóval.

Épp ott volt az egyik leendő alkalmazottja, Niall is, aki a bútorszállítóknak segített kipakolni a meghozott székeket és asztalokat. Nem tűnt túl idősnek a fiú, s noha meglepően jó erőben volt, de azért elkélt a segítő kéz, és ha már ott voltunk, beálltunk pakolni. Jerrynek sem kellett sok idő, és hozta a szokásos kekeckedő formáját, de Niall kellően nagyszájú ahhoz, hogy visszavágjon, és egyesült erővel kitűnően tudtuk kezelni a „ne ide tedd”, vagy „a kandalló mellett jobban mutatna” és hasonló megjegyzéseket. Tetszik nekem ez az ír humor. Niall olyan beszólásokat ejtett meg, hogy a nevetéstől majdnem a lábamra ejtettem az éppen a kezemben tartott asztalt.

A gyomrom hangos kordulással jelzi, hogy ideje a révedezésből visszatérnem a valóságba és némi energiát magamhoz venni, elvégre hosszú út vár ma rám. Nagyot nyögve feltápászkodok a pihe-puha ágyikóból és még egyszer, utoljára kinyújtóztatom a tagjaim a gyerekszobámban, a szülői házban.

Leszaladok a konyhába, ahol anya már vár a reggelivel és közben teszek fel magamnak egy jó erős feketét. Mikor meglátom a hűtőtáskát az asztal mellett, áldom az anyámat, mivel valószínűleg sejthette, hogy egy modell mellett szükség lesz némi kajára. Bár őt ismerve feltehetőleg elég lesz egy kisebb hadseregnek is, de legalább éhezni nem fogunk.

Ha belegondolok Jerry kongó hűtőjére és a nem kevésbé szellős kamrára, egy kisebb közértet kell magammal vinnem, ha hosszútávon, (vagy legalábbis amíg nem lesz lakásom) életben akarok maradni egy kákabelű modell mellett.

Trace Masters

Kaján vigyorral a képemen szállok ki Jerry csodajárgányából. Hiába, az ember nem furikázik mindennap egy Lamborginivel, ki kell élvezni a pillanatot.

– Haver, ha tudom, hogy a modellkedés ilyen jól fizető szakma… – végigmérem tetőtől talpig és közben arra gondolok, hogy le kéne mondanom a jó kis marhasültekről – akkor se vállalnám be. Annál jobban szeretem én a hasam.

– És a hasad viszontszeret. Így szép az élet. De ha nyeled a zöldet, bekaphatsz sok zöldet. Na fogd a cuccod, mutatom az utat – indul az ajtó felé, ami sejtésem szerint a házba vezet.

– Egy életfilozófus veszett el benned! – röhögöm el magam eme bölcsességen, de azért kikapom a táskáimat a csomagtartóból és engedelmesen követem.

– Ahol tudok, segítek. – Egy kis előtérbe jutunk, ahonnan két ajtó vezet tovább. Az egyik sejtéseim szerint a kamra lehet. Eme meglátásomat arra alapozom, hogy innen a konyhába jutunk tovább, aminek közepét elfoglalja egy nagyobb előkészítő asztal. Ezen túljutva található meg az étkező, és végezetül a nappali. – A emeleten lesz a szobád, ha megfelel.

– Tökéletesen megfelel. Hálám üldözzön, amiért meghúzhatom magam nálad, amíg nem találok megfelelő lakást.

– Csak utol ne érjen. Elbírod azt? – néz hátra a táskámra felfelé menet.

– Ó, te kis gyáva, nem olyan rettenetes a hálámtól tartani. Különben meg, mit gondolsz, ki cipelte el a vonatig. Naná, hogy elbírom. – Nem értem, miért panaszkodik, hiszen csak a téli ruháimat hoztam el, meg néhány könyvet, ami nélkül nem bírok meglenni. Nem is olyan nehéz! A többit cuccost majd apával együtt elhozom, ha már lesz hová. – Ja, egy részét amúgy lent hagynám. Hűtést igényel és a jégakku lassan kezd lemerülni – jut eszembe a kaja.

– Hamarabb is szólhattál volna – indulunk vissza a konyhába.

– Le ne harapd a fejem! Az mindkettőnk egészségének ártana.

– Főleg az enyémnek. A hajat nem lehet megemészteni.

– Ráadásul gyomorégést okoznék. Szándékosan.

– Hát ártottam én neked valaha is? – néz rám tettetett felháborodással. Az égre emelem a tekintetem és úgy teszek, mint aki elmélyülten gondolkodik. – Volt pár alkalom, amikor keserítetted az életem, meg kell hagyni.

– Mit vagy úgy kiakadva ilyen csip-csup dolgok miatt – legyint, miközben tovább rendezgeti anya gondosan csomagolt ételeit a hűtőbe.

– Mikor Mrs. Edelmeier pincsijének hashajtót adtál és én kaptam érte helyetted, az nem csip-csup. Mindenesetre az öreglány nem felejt, és azóta is utál engem.

– Na és? Engem meg a pincsije utált. Kvittek vagyunk – csapja be a hűtőajtót lazán és újra felém fordul.

– Legyen neked gyereknap! Inkább azt mondd meg, hol tudnék engedni a természet hívásának? Jah, és jó lenne lemosni magamról az út porát is. – Most érzem csak, hogy egész napos út áll a hátam mögött és igencsak lestrapáltnak érzem magam emellett a két lábon járó Calvin Klein reklám mellett.

– Akkor irány fel – vezet ismét az emelet irányába, ahol a lépcső tetején meglepetésemre ismét egy nappaliszerűség fogad. Egy nagyobb szobaszerűség kanapéval, dohányzóasztallal, fotelekkel. Innen négy ajtó vezet tovább, szembe a nappali két oldalán. – Ez lesz a te szobád – kísér be az egyiken. – Már ha megfelel.

– Tesó, el van felejtve minden sérelem – nézek körül leesett állal a szobában.

– Tudtam én, hogy nem lehet rám sokáig haragudni – vigyorodik el.

– Tudod, azért be kell ismernem, hiányoztál. Kicsit lökött vagy, de azért el lehet viselni – bokszolom finoman oldalba és én is elnevetem magam.

– Nana, a lila nem az én színem.

– Most mit vagy úgy oda, voltál te már zöld is.

– De csak mert voltál szíves zöld festékkel lekenni.

– Mert olyan éretlen voltál. Illett hozzád az a szín.

– Inkább menj fürdeni. Az az ajtó lesz az. – Mutat rá a szobából vezető másik ajtóra. – Ez csak a tiéd, én a szemközt lévő fürdőt használom.

– Hány fürdőszobád van neked, egek! Nem, ne is válaszolj, nem akarom, hogy belém köss, csak mert szóvá tettem. – Próbál sértett arccal kivonulni, de jól ismerem. Még hallom, ahogy az ajtóban megjegyzi, fürdőből sohasem elég. Részemről viszont egy is bőven megteszi. Hulla vagyok és rám fér már végre egy jó forró zuhany. Aztán irány az ágy, holnapra komoly terveim vannak.

Beaumont “Beau” Sullivan

Hajnalok-hajnalán arra ébredek, hogy egy 16 kilós elevenség ugrál az ágyamon, fülembe visítva, a világgal való elégedetlenségét.

– Boopi! Boopi, kelj már fel végre! Ééééhes vagyok!

– Ciara, könyörgöm, csak tíz percig hagyj még aludni.

– De én ééééhes vagyok! – nyafogja a fülembe, most már a fejem mellett ugrálva. Egy darabig tűröm a dolgot, alig tudván visszafojtani nevethetnékem, de aztán egy hirtelen mozdulattal a hátamra fordulva megragadom életem hercegnőjét, magamra rántom és elkezdem csiklandozni. Féktelen nevetése elűzte fejemből az éjszakai rémképek utolsó foszlányait is. Pár perc viháncolás után hirtelen belehasít a fájdalom a lábamba, ami hangos sziszegést vált ki belőlem.

– Boopi, fáj a lábad? – kérdezi a kicsi könnyes szemmel.

– Egy kicsit, Hercegnőm, de el fog múlni. No, menj, mosakodj meg, addig én elkészítem a reggelit. De a füledet és a fogadat is megmosni ám!

– Megyek Boopi – suttogta elszontyolodva Ciara.

Még pár pillanatig nézek utána, majd elkezdem masszírozni a lábamat. Sokszor szokott segíteni, remélem ma sincs makacs formájában és hamar elmúlik a fájdalom.

Szerencsére néhány perc múlva már csak enyhe lüktetést érzek, így felkelek és kislattyogok a konyhába.

Míg a palacsintatésztát keverem, eszembe jut a tegnapi délutánom.

Apáméknál ülök a konyhában és várom, hogy anya hazahozza az óvodából Ciarát. Ma ő volt a soros bébiszitter. Míg várakozunk, jóízűen majszolgatom az áfonyalekváros buktát, amit anyám sütött tegnap Ciara lelkes segítségével. Lefekvéskor végig arról csacsogott szöszkeségem, hogy a nagyival milyen nagyszerű buktát sütöttek és, hogy nekem muszáj megkóstolnom ma, ha eljövök.

Míg várakozok, betoppan drága öcsém is; úgy tűnik, ma később megy be a Nosztalgiába dolgozni.

– Nocsak, kit látnak itt szemeim? Csak nem Őmorcossága lemerészkedett a köznép közé?

– Öcsém, figyelmeztetlek, jobb, ha megtartod magadnak, számomra fájó humorodat – morgom, de a mondat vége felé az arcán látható kaján mosolytól nekem is mosolyoghatnékom támadt. – Amúgy meg, Ciara egész este duzzogott volna, ha nem jövök el megkóstolni a buktáját.

Ezt hallva Niall hangosan felnevetett, majd levágódott a mellettem lévő székre.

– Mondd csak, kisöcsém, hogy megy a suli? – kérdeztem tőle, tudván, tudva, hogy gyűlöli ezt a kérdést. Ahogy azt vártam is, rögtön robban.

– Ne kezdd te is Beau! Mindenki ezzel az idióta kérdéssel öli az agyamat nap, mint nap. Hidd el, majd szólok, ha gondjaim lesznek. Inkább törődj a magad dolgával, Bátyus – összeszűkülő szemeimet látva egyre nagyobb vigyor terül el az arcán. – Egy-null ide, Bátyus.

– Adok én neked olyan egy-nullt – borzolok a hajába. – Apropó Niall, lenne egy kérésem hozzád. A Nosztalgiában elég sok ember megfordul, ha netán hallanád, hogy valaki szeretne házat venni, nem bánnám, ha megemlítenéd, hogy te tudsz egy eladó házat.

– De, hát nem is tudok!

– Mostantól tudsz. Eladom a házat a tó partján… – mielőtt a döbbent arcot vágó Niall bármit is szólhatna egy hurrikán vetődik közénk. – Boopi! Niall!…

A tegnapi eseményeken való mélázásomat Ciara kuncogása szakítja félbe.

– Mi olyan vicces, Hercegnő?

– Boopi, nem vetted észre, hogy az egész tészta rád folyt…

 Beaumont “Beau” Sullivan

Mivel a tegnapi nap olyan pocsék volt, ahogy azt vártam, miután sikeresen magamra borítottam a palacsintatésztát, most nagyon reménykedek benne, hogy legalább a mai napom jobban fog telni. Elkönyvelhetem, hogy máris jól kezdődik, hiszen eleve van már vagy 8 óra és kivételesen nem ugrál és kiabál senki az ágyamon. Hálát adok Istennek, amiért kitalálta a nagymamákat. Megmentett az őrülettől engem, Ciarát meg attól, hogy egész este a mogorva nagybátyjával kelljen ülnie.

***

Az óvodából hazafelé természetesen lerobbant az autó, úgyhogy muszáj voltunk gyalogolni. Erre persze elkezdett havazni. Murphy ott pusztuljon meg, ahol van! Ciarát a nyakamba kaptam, hogy mielőbb anyáékhoz érjünk, mert ők jóval közelebb laknak az ovihoz. Persze, gyalog az is minimum 15 perc, hóesésben, gyerekkel a nyakamon pedig még tovább tartott. Fél úton már Ciara sem élvezte annyira a lovacskázást, kezdett egyre nyűgösebbé válni, ezért mikor elmentünk a Relax előtt gyorsan be is vágódtam. Jólesett a kinti hideg után a kellemes meleg odabent és a kávé és sütemény illat is teljesen feldobott.

– Aztán a nagyinak egy szót sem – szóltam oda, a már fülig érő vigyorral huncutul figyelő kislányra. – Tudod, hogy leszedi a fejünket, ha vacsora előtt nasizunk.

Majdnem hangosan felnevettem, mikor Hercegnőm kicsi ujjait a szája elé téve mutatja, hogy egy szót sem fog szólni. Gyorsan egy ablak melletti asztalhoz mentünk, levettem a kicsi kabátját, sapkáját és kesztyűjét, majd én is levettem magamról a téli göncöt. A pulthoz sétálok, ahol Cain fülig érő vigyorral figyel minket.

– Jöttetek megint bűnözni? – kérdezte nagyokat kacsintgatva Ciara felé.

– Csak aztán el ne áruld anyámnak – feleltem neki, mire elnevette magát.

– Dehogy teszem. Sorcha néni először téged ölne meg, aztán engem, amiért kiszolgáltalak titeket. A szokásosat kéritek?

– Igen, nekem egy jó erős feketét, cukor nélkül, a Hercegnőnek pedig a szokásos epres teáját egy jó eperpudingos muffinnal. Amúgy, hogy megy a bolt?

– Egész jól – feleli, miközben már készíti is a kávémat, kistányérra rakja a muffint és forrázza a teát. – Attól féltem, ha a Nosztalgia megnyílik kevesebben járnak majd ide, de nem vészes a helyzet. Még mindig szükség van az ilyen nyugis helyekre is. – Ekkorra már elém is tolta a kész rendelést. Mielőtt még bármit reagálhattam volna, még hozzátette. – És, hogy bírod a hirtelen jött apaságot? Hiszen még csak egy hónapja van nálad a csöppség – kérdezi szomorúan.

– Megbirkózom vele. Eleinte nagyon nehéz volt. Először elveszítette a szüleit, majd anyáéknál volt, aztán hirtelen Beau bácsihoz került. Bevallom ő jobban viselte az egészet, mint én. És jól szórakozik a bénázásaimon – tettem még hozzá, aztán elmeséltem neki a reggeli palacsinta-ügyet.

Mikor már az asztalnál ültem, még akkor is hallottuk, ahogy az orra alatt kuncogott annyit motyogva, hogy „palacsintatészta, palacsintatészta”.

Mire Ciara is végzett a muffinjával és a teával eléggé felmelegedtünk ahhoz, hogy újra útnak induljunk. Szerencsére hamar anyámékhoz értünk. Ott aztán mindent elmeséltem a mai napról, így aztán hála anyám bölcsességének Ciara ott maradt éjszakára.

Az estét legalább egy kicsit a famunkáimmal tölthettem. Feltettem egy Celtic Spirit válogatást, öntöttem egy pohár bort és lekucorodtam a nappaliban, a kandalló elé egy doboz faragott figurával, egy darab fával és a faragókésemmel. Kellemes volt, bár rá kellett jönnöm, hiányzik a kislány jelenléte. Az utóbbi hónapban teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy itt van körülöttem esténként, mesét kell nézni vagy olvasni, fürdeni kell, vacsorázni kell és jóéjt puszit osztogatni.

***

Kényelmesen nyújtózkodok, majd a fürdő felé veszem az irányt. Tényleg jólesik ez a reggeli csend és nyugalom. Lassan elkészülök, a konyhában kényelmesen elkészítem a pirítósom, meg a kávémat. Mikor ránézek a szemben lévő üres székre azért elfog egy kis szomorúság. Reggeli után kimegyek és rendesen feltakarítom a havat. Tegnap csak tessék-lássék, csak annyira sepertem fel, hogy a kocsival ki tudjunk állni. Erről eszembe jut, hogy apám tegnap mondta, hogy tíz felé átjön, hogy elvontassuk az autót. Nem telik bele sok idő, már hallom is apám csotrogányának zakatoló hangját. A ház előtt le sem állítja a motort, csak int, hogy ugorjak be.

– Mi a fenéért kell neked az isten háta mögött lakni? – kérdezi meg köszönés helyett. Megjegyzem naponta átlag ötször megkérdi tőlem. – Miért nem volt jó neked az a kedves kis ház a tó partján?

– Túl nagy volt a tömeg.

– Milyen tömeg, te fiú? Alig volt szomszédod és legalább közel voltál a városközponthoz.

– Ott volt az a pletykás Williams nőszemély, aki mindenbe beleütötte az orrát. És amúgy is szeretem ezt a házat – zárom le a vitát. Szerencsére apám is így gondolja, meg amúgy is a kocsihoz értünk.

Beaumont “Beau” Sullivan

Gyorsan elvontatjuk a kocsit a szervizbe, ahol Turner már vár minket. A város legjobb autószerelője a pasi, annak ellenére, hogy sokakat elriaszt különc kinézetével: göndör vörös haját lila csíkokkal díszítette, a ruházata állandóan valami szakadt farmer, a szeme pedig zölddel kihúzva. De végül is, a szakértelme a lényeg. Hála az égnek, megnyugtat, hogy holnapra kész is lesz a kocsi.

Persze, arra viszont számíthattam volna, hogy apám a vontatásért cserébe elrángat a műhelyébe, hogy segítsek neki. Nem mintha ellenemre lenne nézni, ahogy a hatalmas diófa rönkből a keze alatt gyönyörű téli tájkép jelenik meg. Míg az új szobrán dolgozik, addig a én egy korábbi munkáját kezdem el csiszolni, majd felhordom rá az alapozó réteget. Ennél többet úgy sem hagyna apám, szereti a végső munkálatokat ő elvégezni.

Annyira belemerülünk a munkába, hogy észre sem vesszük az idő múlását. Már csak annyit veszek észre, hogy Niall beront közénk, majd közli, hogy ma rohannia kell, mert hozzák az új bútorokat a Nosztalgiába és korábban akar bemenni, hátha segíteni kell a takarításban. Pár pillanatig értetlenül nézek rá, hogy ezt miért is mondja, de akkor leesik, hogy bizony akkor irány az ovi, mert öcsém nem tud Ciaráért menni.

Elkunyeráltam apámtól a roncstelepre valóját, hogy ne kelljen megint gyalog mennünk. Főleg, hogy most hazaviszem a Hercegnőt. Kicsit késve érek az oviba, mert út közben eszembe jut, hogy Ciara már napok óta nyúz egy kutyakölyök formájú pénztárca miatt, ezért megálltam a játékbolt előtt és megvennem Csöppemnek. Legalább egy darabig nem fog kérni semmit. Szerencsére a szülei jól megtanították arra, hogy nem jó mohónak lenni. Ami persze nem jelenti, hogy nem kap kisebb ajándékokat a teljes rokonságtól.

Mire odaérek Ciara már izgatottan vár a csoportszobában és épp nagyon magyaráz valamit az Mrs. Sillsnek. Pár percbe is beletelik, mire észreveszi, hogy ott vagyok.

– Boopi! – kiált fel meglátva. Seperc alatt felpattan és a karomba rohan. – Képzeld az óvó néni azt mondta, hogy én is szerepelhetek majd a karácsonyi előadáson az iskolásokkal. És a nagyi fog tanítani minket énekelni meg zenélni!

– Ez nagyszerű, kicsim. Gratulálok hozzá. Ügyes kislány vagy, a nagyiék is biztosan büszkék lesznek rád. Gyere gyorsan öltözz fel, ezt meg kell ünnepelnünk. Elmegyünk a nagypapáékhoz, hogy elmondhasd nekik a nagy hírt, utána pedig meglátogatjuk Niall bácsikádat a munkahelyén és megvacsorázunk, mit szólsz hozzá? Talán arra is sikerül rávenned, hogy hegedüljön egyet neked.

– Igeeeeen! Hurrá!

Mosolyogva nézem, ahogy kitrappol az előtérbe, a zsákjába dobálva a ruháit.

Gyors öltözködés után visszakocsizunk „nagyiéknak eldicsekedni”. Persze nagy az öröm, Ciara csak úgy ragyog a büszkeségtől.

Hat óra után nem sokkal pedig már a Nosztalgiában ülünk, ahol már elég sok vendég van. Niall rögtön meglát minket és fülig érő vigyorral jön hozzánk.

– Na milyen? – kérdi büszkén körbemutatva a kocsmában.

– Úgy kérded öcsém, mintha te lennél itt a tulajdonos és nem csak egy felszolgálót játszanál esténként – nevetek fel, de duzzogó arcát látva gyorsan elharapom a többi mondanivalóm és másképp folytatom. – Amúgy nagyon szép lett, hangulatos. Megérte kicserélni a régi bútorokat. És most, hozz nekünk sült krumplit, hamburgert és két nagy pohár kólát. Ünnepelni fogunk.

– Mit ünnepeltek?

– Ciara…

– Én, én, Boopi! Majd én elmondom! – ráncigálja meg ingujjamat. – Képzeld, Niall, szerepelni fogok a karácsonyi játékban!

– Gratulálok, Hercegnő! – kapja fel öcskös az ölébe Ciarát, hogy aztán jól a magasba dobálja. – Tényleg megérdemled az ünnepi vacsorát. Mindjárt hozom is nektek. Apropó, Beau! Azt hiszem találtam neked vevőt. Majd később elmondom, most hozom a kajátokat.

Nem sokkal később már vacsorázunk, persze közben Ciarának be nem áll a szája, hiszen el kell mesélnie mi minden történt még az oviban. Megtudtam, hogy Ben elesett és lehorzsolta a térdét, hogy Christel magára borította a teát reggelinél, és hogy Josh neki adta a rajzát. Niall közben mindenfelé elpletykálja a hírt, így sok ismerős jön oda hozzánk, hogy gratuláljon Ciarának. Öcsém tényleg előkapja a hegedűjét és „elhúzza Ciara nótáját”.

Elkezdünk szedelőzködni, hogy végre hazamenjünk. Kellemes volt, de nekem már kezd elegem lenni az emberekből, ráadásul a lábam is egyre fájdalmasabban tiltakozik az egész napos pihenésmentességért.

Már majdnem elérjük az ajtót, mikor hirtelen valaki nagy lendülettel belém szalad. Szerencsére nem esek el, de a lábam olyan iszonyú fájdalommal reagál a hirtelen ütközésre, hogy nem tudom visszatartani dühömet.

– Mi a francért nem figyel oda? Nem maga az egyetlen vendég! – ordítom el magam fel sem nézve, csak a lábamat próbálom megmasszírozni, hogy el tudjunk indulni. Választ sem várva megragadom Ciara kezét – közben tudatosul bennem, hogy szegény megijedt, de nem tudom most megnyugtatni – és végre kilépünk a kocsmából. A gyerekülésbe ültetem a unokahúgom, aztán én is a kocsiba vetem magam.

Ahogy elindulok az autóval észreveszem, hogy a Nosztalgia ajtaja kivágódik és egy vörös hajú férfi kezd el rohanni utánunk.

Nem ismerem, nem érdekel, mit akar, mielőbb otthon akarok lenni, így gyorsítok és elhajtok…

Trace Masters

Kihámozom magam a meleg kabátomból és fáradtan zöttyenek le a Relax kényelmes székére az egyik sarokban. Már két napja járom a várost, hogy ki- vagy eladó lakásokat nézzek meg, de sajnálatos módon mindegyikből hiányzik valami, amitől azt mondhatnám rá, hogy „Otthon”. Pedig nem vagyok nagyigényű, csak annyit szeretnék, hogy csendes környéken, valahol a természet közelében élhessek. Hát olyan nagy kérés ez? Node nem hagyom, hogy a csalódottság eluralkodjon rajtam, inkább rendelek egy nagy adag tejszínhabos forrócsokit és belefojtom a bestiát.

– Mmmm! Ez mennyei! – sóhajtok fel, ahogy a sűrű, meleg folyadékba kortyolok és érzem, máris jobb a kedvem. Arra gondolok, hogy milyen találó a kávézó neve. Ezen a helyen az ember tényleg ellazulhat. Közben az ablakból nézem a városban zajló életet, a nevetgélő párokat, a gyerekeket, ahogy hógolyókkal dobálóznak és nem telik sok időbe, nekem is sokkal jobb kedvem lesz. Annyira tetszik a látvány, hogy észre sem veszem, és lassan sötétedik.

Az órámra pillantok. Mindjárt 7, ideje elindulnom, ha még be akarok ugrani zárás előtt Ms. Tilly vegyesboltjába. Gyorsan fizetek, és már szedem is a lábam hogy a pletykás, de aranyszívű öreglány mielőbb megoszthassa velem az ingatlanpiaci értesüléseit. Magamban jót nevetek, ha eszembe jut, milyen lelkesen segít nekem, pedig alig néhány napja ismerjük egymást. Váratlanul megcsörren a telefonom, és a kijelzőn Niall neve jelenik meg. Tudván, hogy ilyenkor szokott kezdeni a Nosztalgiában, megszólal bennem a vészcsengő, nincs-e talán valami baj, ám a srác vidám hangja rögtön elűzi a csúnya gondolatokat.

– Cimbora, jó híreim vannak! Azt hiszem, tudok neked egy elsőrangú házat, pont olyat, amilyenről meséltél.

– Nofene! Csak nem veszett el benned egy jóságos ír manó, aki varázsolt nekem egy álomházat? – viccelődök.

– Az azért nem, viszont a bátyám most akarja eladni a tóparton álló házát. Ha bejössz a bárba, odaadom a ház kulcsát és elmondom, hogy jutsz oda.

Legszívesebben táncra perdülnék örömömben, és szárnyakat kapva sietek a kocsmába. A kelleténél kicsit nagyobb hévvel lököm be az ajtót. Balszerencsémre épp ott áll egy vendég a kislányával, és teljes lendülettel nekimegyek a férfinak. Nem esik ugyan el, de valami történhetett, mert fájdalmasan felnyög. Elszégyellem magam, hisz tényleg meglehetősen figyelmetlen voltam, azonban bocsánatkérésre nem marad időm, az ismeretlen máris rámrivall.

– Mi a francért nem figyel oda? Nem maga az egyetlen vendég! – És mielőtt még bármit is hozzáfűzhetnék, karon ragadja a mellette álló megszeppent csöppséget, és elviharzik. Észre sem veszi, de elejtett egy apró csomagot. Lehajolok a tasakért, amiben egy pénztárca lapul.

Gyorsan utánuk szaladok, de már késő, csak azt látom, ahogy elhajt az autójával.

Tehetetlenül ülök le a bejárat elé a lépcsőre. – Minden rendben? – érdeklődik Niall a hátam mögül.

– Nem igazán! – sóhajtok fel és az úton heverő kavicsot kezdem el a cipőm orrával piszkálgatni, és közben elmesélem a bejáratnál lezajlott eseményeket.

– Ajjajj! Úgy fest, megismerkedtél a bátyámmal. Vagyis a bátyám jelenlegi, rosszabbik énjével.

– Miért, nem mindig ilyen goromba? – látom magam előtt újra a dühtől eltorzult vonásokat.

– Hosszú történet. A lényege, hogy nemrég megsérült egy balesetben, amelyben a nővérünk az életét vesztette, neki pedig lehet, hogy az állásába kerül.

Úristen! Nem csoda, hogy úgy rám ordított. Úgy tűnik akaratlanul is fájdalmat okoztam neki, a fenébe is. Miközben az kezemben szorongatott kutyussal játszom, csak az jár a fejemben, hogy muszáj lesz valahogy bocsánatot kérnem tőle.

Beaumont “Beau” Sullivan

Iszonyú fájdalomra ébredtem reggel. A tegnapi ütközés meghozta a gyümölcsét, főleg, hogy előtte is egész nap talpon voltam. Persze utána sem tudtam rögtön ledőlni, hiszen egy öt éves kislányról kell gondoskodnom. Szegény kicsim… alig sikerült megnyugtatnom, hogy nem rá haragszom, csak a figyelmetlen ember miatt fáj a lábam. Végül aztán nagy nehezen sikerült elaltatnom és én is elnyújtózhattam a forró vízben, amibe előzőleg az anyától kapott levendulaolajat öntöttem. Csodát tud tenni ilyenkor, segít ellazítani a lábamban a megfeszült izmokat.

Éjszaka azonban arra ébredtem, hogy Ciara hangosan sír a szobájában. Mint kiderült a mamát és a papát hiányolta szegény, velük álmodott. Végül, hogy megnyugodjon, megengedtem neki, hogy velem aludjon.

Miután leadtam Ciarát az óvodában, elmentem a szervizbe a kocsimért. Szerencsére kész volt, ráadásul rá tudtam venni Turnert, hogy ott hagyhassam apám kocsiját. Majd Niall suliból jövet, hazaviszi. Úgyis olyan szép idő van, megtehet annyit értem, hogy egy kis kerülőt sétál a szervizig.

Mire hazaértem már dél is elmúlt, így gyorsan összeütöttem egy kis levest és egy kis főtt krumplit virslivel, utána pedig ledőltem végre pihenni.

Annyira elmerültem a gondolataimban, melyben próbáltam kitalálni, mihez kezdjek, ha nem sikerül rendbe hozni a nyamvadék lábam, hogy észre sem vettem mikor aludtam el.

Álmomból a csengő hangos berregése rángat ki. Olyan hirtelen ülök fel, hogy most megint belehasított a lábamba a fájdalom.

Bicegve, az orrom alatt morogva mászok le az emeletről, ami kész tortúrának ígérkezik. A jövevény azonban türelmetlen lehet, mert már megint a csengőre tenyerelt.

– Megyek már! – üvöltök ki a látogatónak. – Szakadj már le arról a csengőről, bárki is vagy! – teszem hozzá, kicsit halkabban “ordítva”. Szerencsére az illető meghallja, mert következő pillanatban áldott némaság vesz körül.

Mire leérek a lépcsőn alaposan felhúzom magam. Nem kicsit lehet mogorva az arckifejezésem, mert mikor végre felrántom az ajtót, a túloldalon álló ismeretlen, vörös hajú férfi ijedten hőköl hátra. Egy darabig csak némán nézzük egymást, de végül elunom a „némaleventés” játékot.

– Kinyögi még ma, hogy miért kellett lemásznom az emeletről, vagy még gyönyörködik bennem egy darabig? – már nyitná a száját – valószínűleg, hogy valami velőset visszaszóljon –, mikor folytatom. – Tudja mit? Megkönnyítem a dolgát: nem veszek semmit, van életbiztosításom és perpillanat semmi más nem érdekel csak az, hogy leülhessek végre. Úgyhogy, viszlát!

Mielőtt még az orrára vághatnám az ajtót, hirtelen kinyúl és megragadja a karom.

– Várjon már egy kicsit, hagyjon már szóhoz jutni. Pszt! – teszi számra a másik kezét, amin nem kicsit háborodok fel. – Ne mérgelődjön, árt a szépségének. Na, szóval… Az öccse adta meg a címét, megnézném az eladó házát. Meg bocsána… – végre sikerül lefejtenem a kezét a számról és közbeszólnom.

– Csendet! – szólok rá mogorván, meglátva végre, hogy a nap merre is kószál. – Mennyi az idő?

– Három óra múlt.

– Akkor bármit is akar, elmondhatja útban az óvoda felé – kapom le a fogasról a kabátom és már bicegek is kifelé. Azonban, ahogy lenézek a pár lépcsőfokra, ami levezet a háztól a kapuig, rájövök, hogy képtelen leszek vezetni. – Kocsival jött? – mikor elkezdi rázni a fejét, még jobban elkomorodok. – Legalább jogsija van? Remek. Remélem magánál is van. Helyes. Akkor maga vezet – döntöm el, mikor minden kérdésemre bólint.

Trace Masters

Követve a Niall által megadott útvonalat, gyorsan megtalálom Mr. Mogorvaság otthonát. Be kell vallanom alaposan meglepődök, milyen gyönyörű házban él. A goromba viselkedéséhez leginkább egy barlang illene, ám visszagondolok arra, amit a kocsmában mesélt az öccse, és kicsit jobban megértem Beau viselkedését és hangulatát. Nagy levegőt veszek és becsöngetek. Semmi válasz. Kicsit hosszabban nyomom meg a csengőt és erre már bizony válasz is van, miszerint legyek szíves levenni a kezem a csengőről. Na persze nem ezekkel a szavakkal. Kisvártatva léptek tompa zaja is megüti a fülem.

– … – bele sem kezdek jövetelem céljának taglalásába, mert egy melegebb éghajlatra száműző monológ megakadályoz benne. Őszintén szólva se köpni, se nyelni nem tudok, csak figyelem a jelenleg épp dühtől csillogó zöld szempár gazdáját, mikor vesz levegőt, hogy én is szóhoz jussak. Meg kell hagyni, átkozottul jól bírja, nemhiába tűzoltó.

– Várjon már egy kicsit, hagyjon már szóhoz jutni. Pszt! – hallgattatom el az eszembe jutó második legjobb módszerrel, és a szájára teszem az ujjam. – Ne mérgelődjön, árt a szépségének. Na, szóval… Az öccse adta meg a címét, megnézném az eladó házát. Meg bocsána…

-Csendet! – Rivall rám már megint. Na, de most komolyan! Hát már bocsánatot kérni se hagyják az embert? Jól van, szépszemű mogorvaság, te akartad. Én ugyan meg se nyikkanok innentől. – Mennyi az idő? – kérdi, mire én szinte azonnal rávágom a pontos időt. Jó, na mostantól nem szólok egy szót se.

– Kezdheti! Mit akart mondani az ajtóm előtt? – érdeklődik, miközben az autóval az óvoda felé tartunk, én azonban csak a kezemmel jelzem, hogy lakat a számon. – Nem tudom, mit képzel magáról, hogy csak úgy rám tör, és megzavarja az otthonom nyugalmát, aztán most meg sértettet játszva ül mellettem.

-Sssssssh! – hallgattatom most én el. – Maga akart csendet, én csak betartom, amit kért. Igen, ma eljöttem, megzavartam a nyugalmát, csak azért, hogy bocsánatot kérhessek azért, amiért tegnap figyelmetlen voltam, és fellöktem önt, továbbá, hogy visszaadjak valamit, ami az öné. Vagyis, – intek fejemmel az óvoda felé, miközben leparkolok – azé a kis tündéré, aki minden jel szerint hajlandó a becses modorát elviselni. – Választ ugyan nem kapok, de az arcán két vörös folt jelenik meg.

– Sotalach (pimasz) – morog valami számomra érthetetlen, ám minden valószínűség szerint nem épp dicsérő szót, és próbál méltóságteljesen kikecmeregni az autóból, hogy elhozhassa Ciarát. Én is kikászálódok a kocsiból, de csak megállok, és körülnézek a barátságos környéken. Nem kell nagyon sokat várni, mert a pöttöm lányka, amint meglátja Beau-t, hangos „Boopi” kiáltással rohan felé. A férfinak teljesen megváltozik az arca ahogy a kicsi odaér hozzá, átöleli a jobb lábát és csodák csodájára még mosoly is megjelenik a szája sarkában.

– … és Christel magára borította a teát reggelinél. – csicsergi a lányka vidáman, majd mikor meglát engem, elkerekedő szemmel bámul rám. – Jé, te vagy az a bácsi, aki tegnap fellökte Boopit! Nagyon morcos volt ám utána, még szitkozódott is – fél szemmel rápislantok Boopi-ra, akinek hirtelen nem csak az orcája ölt szép piros színt. – Szia, valóban én lennék az. És tudod, azért jöttem, hogy elnézést kérjek Boopitól – szándékosan megnyomom a szót és elvigyorodok -, amiért olyan figyelmetlen voltam.

– Elindulhatnánk végre? Mintha azt mondta volna, hogy meg akarja nézni a házat, amit el akarok adni – szakít félbe a fent nevezett és miközben beülteti Ciarát a hátsó ülésre fenyegető pillantást vet rám. – Itt forduljon le balra – irányítana, de nem nagyon szükséges. Az elmúlt néhány napban jól kiismertem magam a városban, ráadásul Niall remekül eligazított tegnap, tehát tudom, merre kell menni, bár ezt nem igazán akarom az útitársam orrára kötni. Hagyom, hogy Ciara napi élménybeszámolóját időnként megszakítsa egy-egy harapós utasítás.

Húsz percet ha autózhatunk, de kezd az idegeimre menni Beau stílusa. Nem bírom megállni és a szöszi kicsilányhoz fordulok. – Mondd, tücsök, Boopi mindig ilyen? Vagy szerinted csak engem tisztel meg? – Ciara elgondolkozva a szájába dugja a mutatóujját és hümmögni kezd, majd cserfesen elmosolyodik. – Boopi mostanában sokat morgolódik, de ennyire még nem láttam duli-fulinak.

– Akkor ezt személyes érdemnek veszem – nevetem el magam.

– Ne várjon érte kitüntetést – vakkantja felém továbbra is meglehetősen zord hangon útitársam.

– Ó, nekem már az is kitüntetés, ha megnézhetem végre azt a házat, amelyről Nialltól már annyit hallottam. – vigyorgok rá, csakazértis, de viszonzást nem kapok. No, nem mintha vártam volna. Még nem.

Trace Masters

– Egek! Hisz ez a ház gyönyörű – kiáltok fel önkéntelenül is, mikor meglátom a nappalit. Az egyik fal helyén hatalmas üvegablakok vannak, amelyen keresztül gyönyörű kilátás nyílik a téli tájra. Az emeleten van egy hatalmas hálószoba valamint két vendégszoba, külön fürdőszobákkal. Kell nekem ez a ház, bár kicsit elbizonytalanít, ahogy Beaura nézek. Csak áll ott a kandalló mellett és olyan furcsa tekintettel néz szét, mintha fájdalmas dolgokon járna az esze. Úgy érzem, valamiért fontos neki ez a ház.

– Nem mintha magam ellen akarnék beszélni, de egészen biztos, hogy el akarja adni? – érdeklődöm, miközben az ablakból kinézek a havas kertre.

– Teljesen biztos – jön némi habozás után a szűkszavú felelet. Hiszi a piszi.

– Nézze, arra gondoltam, hogy hm… mondjuk úgy fél évre kibérelném a házat. Ennyi idő alatt meglátom, hogy boldogulok itt a környéken. Nem tudom, ez önnek megfelel-e – hümmögve járkál fel-alá, és látom, ahogy enyhén húzza a bal lábát. Újra elfog a bűntudat, amiért olyan hirtelen voltam tegnap.

– Rendben van – telepszik le a kanapéra Ciara mellé, aki időközben elunhatta a felnőttek nem túl érdekes beszélgetését és előszedte a színes ceruzáit és valami karácsonyi dalt dúdolgatva elmélyülten rajzolgatni kezdett. – A papírokat elintézem az ügyvédemmel és, ha mond egy időpontot, amikor megfelel, alá is írhatjuk.

– Nagyszerű! – csapom össze a tenyerem elégedetten. – Lehetséges volna, hogy szombaton már áthozhatnám a holmijaimat ide. Tudja nem rég jöttem a városba és a jó része…

– Felőlem akár már holnap is jöhet – szakít félbe. Mintha ez valami rossz szokás lenne nála. – Ha nem bánja szeretnénk indulni.

– Boopi! Én még nem fejeztem be a rajzomaaaaat – szólal meg panaszos hangon a kicsilány, aminek úgy tűnik, a velem szemben szőrös szívű és kiállhatatlan fickó nem tud ellenállni. Láthatóan a pici ujjacskái köré tekerte a pasast, és itt bizony ő a főnök.

– Mit alkotsz, tücsök? – térdelek mellé, ügyet sem vetve Beaura, és közben szemügyre veszem a készülő képet. – Ó, valaki várja már a karácsonyt.

– Bizony! – csillan fel a szeme és lelkesen mesélni kezdi, hogy mire készülnek az óvodában. A fáradt sóhajból ítélve, amit a hátam mögül hallok, a férfi valóban szívesebben lenne már otthon.

– Tudod, mit, szépségem? – koppintok a lányka orrára és úgy hajolok, hogy csak ő hallja, amit mondani készülök neki, aztán az összeesküvők mosolyával nézünk egymásra. – Áll az alku? – vidám bólogatást kapok feleletként. – Akkor szedd össze a cuccokat és induljunk.

Beau elképedve néz rám, és mindenáron tudni akarja, mit mondtam Ciarának, amitől rögvest engedelmesen összecsomagolt és útra készen várt az ajtóban.

Beaumont “Beau” Sullivan

Kezd elegem lenni már a háznézésből. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után is fájdalmasan fog érinteni. Pedig jártam már itt azóta, hogy Nicolasszal különváltunk, de valahogy nem tudom megszokni, hogy nincs itt. Évekig éltünk itt és én úgy gondoltam, hogy boldogan. Végül is boldogok voltunk, amíg Nicolasra rá nem jött a mehetnék.

A kandalló feletti gyönyörűen megmunkált faragott képet nézve, előjönnek az emlékek.

Apám faragta a képet, melyen a Mount Hood hegy látható, az alatta elterülő Hope Dale-el. Akkor adta nekünk, mikor megvettük ezt a házat és ideköltöztünk. Mennyit nevettünk, mire Nicolas és én kitaláltuk, hol lesz a legméltóbb helye.

Merengésemből a vörös hajú… Trace – jut eszembe a neve -, hangja zökkent ki.

– Nem mintha magam ellen akarnék beszélni, de egészen biztos, hogy el akarja adni? – kérdezi tőlem, az ablakon kifelé bámulva. Ennyire nyilvánvalóak lennének az érzéseim?

– Teljesen biztos – válaszolom neki, pillanatnyi habozás után. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon hisz nekem.

– Nézze, arra gondoltam, hogy hm… mondjuk úgy fél évre kibérelném a házat. Ennyi idő alatt meglátom, hogy boldogulok itt a környéken. Nem tudom, ez önnek megfelel-e? – kérdezi. Gondolataimba merülve kezdek el járkálni a nappali szőnyegén. Végül is ez egy jó ajánlat, ha idő közben mégis meggondolnám magam, akkor nem kellene lemondanom a házról.

– Rendben van – döntöm el végül. Leülök a kanapén rajzolgató Hercegnő mellé, mert a lábam már megint egyre jobban fáj. Szinte oda se figyelek Trace lelkendezésére, csak arra kapom fel a fejem, hogy szombaton költözne. Odavetem neki, hogy felőlem akár holnap is jöhet, de nem nagyon erőltetem a dolgot. Ha szombat, akkor szombat.

Nagyon indulnék már, hogy mielőbb felpolcolhassam a lábaim, ezért meg sem várva, hogy Ciara elkészüljön a rajzával, menetre készen állok fel.

Persze gondolhattam volna, hogy kisebb hiszti nélkül ezt sem úszom meg. Ilyenkor annyira visszasírom agglegény életem napjait.

Legnagyobb meglepetésemre Trace odahajol a gyerekhez és valamit a fülébe súg, amitől a kislány rögtön összepakol és már az ajtóban állva várja, hogy mi is elinduljunk.

– Könyörgöm, árulja már el, ezt hogy csinálta? – kérdezem tőle kicsit követelőzve.

– Rendben van, elmondom, de csak egy feltétellel – közli velem vigyorogva, miközben elindul a kicsi után. Már a kocsi felé tartó járdán megyünk, mikor feladom a büszkeségem és megadom magam.

– Jól van, mi az a feltétel?

– Ha mostantól tegeződhetünk. Egyszerűen az idegeimre megy ez a hivatalos magázódás. Komolyan úgy érzem magam, mint egy kölyök, akit rajtakapott a legszigorúbb tanára azon, hogy elcsente a krétát a tábla alól.

Olyan elkeseredetten mondja mindezt, hogy legszívesebben elnevetném magam, de még az utolsó pillanatban sikerül visszafognom magam. Nehogy már abban a tévhitben legyen, hogy nekem van humorom.

– Benne vagyok… Beaumont vagyok, de csak Beaunak szoktak hívni a barátaim. Szia.

– Én pedig, Trace. Különösebben nincs becenevem. Szia.

Ezt viszont már nem tudom megállni.

– Nincs beceneved? Ugyan már, Vöröske, ezt nem tudom elhinni – mosolyodok el.

– Ezzel ugyan nem sértettél meg, Boopi – villanó szememet meglátva kaján vigyorra húzza ajkait. Amik megjegyzem figyelemre méltóak. – Szóval szeretnéd tudni, mivel fogtam meg Kistücsköt? – teszi hozzá, mikor már Ciarát a gyerekülésbe szíjazom. Bólintásomat látva folytatja. – Megkértem, hogy szombaton vegyen rá, hogy kijöjjetek, miután behurcolkodtam és addigra rajzoljon nekem valamilyen karácsonyi képet.

Elképedve nézek rá. Úgy tűnik ért a gyerekekhez. Ez még talán jól jön, ha egyszer bébiszitterre lesz szükségem.

Végül aztán kocsiba ülünk és hazahajtunk.

Ciarát beküldöm a házba, hiszen kezd már hűvös lenni.

– Még egyszer köszönöm, hogy kiadod a házadat.

– Azzal köszönd majd meg, hogy vigyázol rá. És, ha megkérhetlek, a kandalló feletti faragványt ne dobd ki. Mindent mást megváltoztathatsz, de azt az egyet ne vedd le onnan – kérem tőle, bár magam sem tudom, hogy miért.

Különös tekintettel néz rám, majd halványan elmosolyodva csak bólint egyet.

– Akkor szombaton találkozunk. És tényleg bocsánatot kérek a lábad miatt – int a bal lábam felé, melyet öntudatlanul is próbáltam kímélni.

– Nem teljesen a te hibád. Viszlát, szombaton – intek búcsút, majd én is bemegyek Ciara után.

Trace Masters

Jókedvűen sütögetem a reggeli bundáskenyeremet, ami tekintve, hogy elég szépen elaludtam, már inkább tízórai, de nem baj. Épp a sajtot reszelem, mikor előbukkan kissé nyűgös arccal Jerry is. Nem lakunk együtt túl régóta, de annyit megállapítottam, hogy továbbra sem egy reggeli ember.

– Napsugaras szép jó reggelt, tesó – vigyorgok rá.

– Még ha úgy lenne… – pislogna ki az ablakon, ha ellátna addig.

– Csak nem túl jól sült el a tegnapi buli?

– Egy hónapig nem eszem semmi édeset… – ül le a székre és az asztalra dől.

– Mivel csaptad már el a hasad, te jógyerek? – sajnálom meg. – Van valami bogyód gyomorrontásra?

– Isteni, krémes eperkosárkákkal… De annyira ráállt a gyomrom a zöldségekre, hogy neki nem tetszik annyira, mint nekem… Mellesleg nem szoktam gyógyszerezni, de egy zöldteát kérnék. Az mindig megnyugtatja. Szigorúan cukor nélkül!

– Egy tea rendel. Amíg elkészül feküdj csak vissza, elég ramatyul festesz. Majd beviszem, ha elkészül.

– Áh… – legyint. – Hátha az energiádból rám is ragad valami. Amúgy minek örülsz ennyire.

Tényleg, jut eszembe, hogy amilyen sűrűn találkoztunk a héten, még nem is beszéltem neki a házról. – Képzeld, sikerült lakást találnom.

– Lakást? – Élénkül fel. – Máris? Még nekem is egy hónapba telt. Mondjuk én válogattam.

– Mert szerinted én nem? De ez elég közel jár ahhoz, amilyet mindig is szerettem volna. Ha van kedved délután megmutatom. Ja, és ha minden jól megy, apa is jön Ry-jal. Tegnap este felhívtam, hogy ha ráér, hozza már el a lemaradt dobozokat.

Közben elkészül a tea, halászok egy méretesebb bögrét és az orra elé tolom a gőzölgő italt.

– Nocsak! Hogy van az öreg? Orrol még a legutóbbi vacsora miatt? – kortyol bele.

– Enyhe sértettség még előfordulhat, de már nem akar földbe döngölni. Bár ez is inkább csak annak köszönhető, hogy kissé hanyagoltad a látogatásokat.

– Miután beígérte azt a taslit még csodálkozik? – vonja fel a szemöldökét. – Mellesleg nem mintha lett volna időm ilyesmire… – sóhajt fel. – Viszont küldtem ajándékot.

– Na, ezt magyarázd el majd neki is – röhögök fel. Apa bármilyen fenyegető tud lenni, szereti ezt a dinkát. Ebben a pillanatban megszólal a telóm. Emlegetett szamár.

***

– Szia apa! Pont jókor hívtál. Jerryvel épp most emlegettünk.

– Igen, épp azt ecseteltem, hogy mennyire szeretem, és hogy hiányzik már – szólal meg jó hangosan Jerry, hogy még a telefonon keresztül is hallatszik.

– Jó, persze. Idetalálsz, vagy megvárjalak valahol a központban. Oké, akkor várunk, szia! – sunyi vigyorral nézek Jerryre.

***

– Apa üzeni, hogy röpke két óra múlva akár személyesen is kimutathatod, mennyire hiányoltad.

– Remek. Két órám van elhagyni a várost… – issza ki a teáját.

– Te, mintha néhány perccel ezelőtt még a halálodon lettél volna. Most meg egész virgonc vagy. – Nem győzöm visszafogni a röhögésem a kétségbeesett arcát látva. – Nyugi már, nem harapja le a fejed.

– Bánja a fene a fejem, de mit csinálok, ha kasztrál?

– Csináltatsz két csini cickót és elmész bikini modellnek – mérem végig.

– Ha már kész haditervetek van, itt sem vagyok.

– Ó, te gyávaság!

– A gyávák tovább élnek – vonja meg a vállát. – És mesélj csak, miféle házat találtál?

– A tó mellett áll és valami hihetetlen. Hatalmas nappali kandallóval, pazar konyha, az emeleten vannak a hálók. Azt hiszem az egyik vendégszobát kicsit átalakítom majd, hogy zenélni is tudjak. Hmm… – kicsit elgondolkodok, hogy a könyveim hogy fognak elférni, mert abból aztán van dögivel, az ottani szekrények viszont nem igazán könyvekhez lettek tervezve. No, majd meglátom délután.

– Valaki szerelmes – jegyzi meg Jerry egy halvány vigyorral. Ha te azt tudnád.

– Gyere el, és nézd meg magad álmaim házát – csábítom továbbra is a kis öszvért.

– De mint láthatod, nem vagyok egy izomkolosszus. Max. kisebb dobozokat cipelek.

– Akkor hát jössz? – kezdek megörülni.

– Viszlek. Már ha innen is viszed most a cuccaidat.

– Egyelőre a gitáromat vinném csak, meg néhány ruhát. A többiért később is visszaugorhatok. Különben se hordárnak hívtalak – húzom magamhoz a nyakánál fogva és kicsit megszorongatom. Csak úgy testvériesen.

– Oké, hogy kitömve is jól festhetek, de találsz nálam szebb kandallóelőt is…

– Tény, hogy tudnék mást elképzelni a kandalló elé rajtad kívül. – Mondjuk egy szép nagy morci macit. Erre a gondolatra kuncogás fog el.

– Te tényleg nagyon szerelmes lehetsz – dönti hátra a fejét.

– Meglehet, tesó, nagyon meglehet.

Beaumont “Beau” Sullivan

Hajnalban szerencsére már jobb hangulatban és kevésbé fájós lábbal keltem. Úgy tűnik, anyám tud valamit ezekkel a gyógynövényes mániáival kapcsolatban, mert a kenőcs, amit pár napja nyomott a kezembe kész csodát művelt. Húzom a lábam egy kicsit, de már sokkal jobb, mint az utóbbi két napban volt.

A tegnap esti havazás után – megjegyzem úgy tűnik, tényleg itt a „rendes” tél, egyre sűrűbben esik a hó – kimentem, míg a Kistücsök – na tessék máris átvettem Trace becézését – alszik még, gyorsan elvakarni a havat a háztól és garázstól az utcáig.

Jólesik ez a kis mozgás. Mióta nem dolgozhatok, hiányzik a napi állandó testmozgás. Erről jut eszembe, hogy már vagy két hete nem mentem be a parancsnokságra a többiekhez. Hétfőn muszáj leszek megejteni, mert a végén megsértődnek a fiúk, amiért feléjük se tolom az orrom.

Végzek az utolsó lapát hóval is, helyére teszem a szerszámokat és bemasírozok a házba. Legnagyobb meglepetésemre Ciarát a nappaliban találom, amint pizsamában, a szőnyegen elterülve, nyelvét kidugva elmélyülten rajzolgat. Bár sejtem, mit készíthet azért nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem.

– Jó reggelt, kincsem. Mondd csak, elzavartad az álommanót, hogy még szombaton is ilyen korán keltél? Amúgy mit rajzolsz?

Ciara csibészesen felnézett, közben kezeivel eltakarta a lapot.

– Ne less, Boopi. Nem neked készül. A manócska pedig magától ment el, mert tudta, hogy ma korán kell kelnem. Ugye elmegyünk Trace-hez?

– Majd meglátom, kicsim. Biztos neki is jobb dolga van, mint két idegennel vesződni, hiszen ma költözik be.

– De én megígértem neki, hogy elmegyek! – görbül sírásra a szája.

– Mondom, majd meglátom. És tudod, hogy nem szeretem, mikor hisztizel. Na, amíg te elkészülsz a rajzoddal, készítek reggelit. Mit ennél, Hercegnő?

Ciara még mindig morcosan nézett rám, de azért láttam, hogy a reggeli említése enyhített valamit mérgén.

– Palacsintát!

– Nem unod még a sok palacsintát? Ezen a héten már negyedszer kérsz reggelire.

– Boopi, te nem tudod, hogy a palacsintát nem lehet megunni? – kérdezi olyan komolyan, hogy muszáj felnevetnem.

– Nem tudtam kicsim, de örülök, hogy elmondtad.

***

Reggeli után, gyorsan elszaladt a délelőtt. Ciara rajzolgatott, én pedig megpróbáltam egy kicsit kitakarítani. Utána pedig leültem mellé a szőnyegre és elővettem a faragásomat. Olyan tíz óráig nem is volt gond, de ekkor aztán a Hercegnő alaposan rákezdett a hisztire. Öt percenként kérdezgette, hogy „mikor megyünk már Trace-hez?” , „Boopi, Trace már biztosan vár”, „menjünk már!” és csak mondta és mondta.

– Ciara, most már fejezd be a hisztit! – veszítem el a türelmem. – Vagy nyugton maradsz most már és akkor ebéd után elmegyünk vagy felőlem hisztizhetsz továbbra is, de akkor itt maradsz a házba zárva. Válassz, kisasszony.

– Nem szeretlek, Boopi, mikor kiabálsz!

– Elhiszem, kincsem, de akkor tanuld meg, hogy ne hisztizz. Tudod, hogy a mama és a papa se szerették. Légy jó kislány és inkább mutasd meg nekem mit rajzoltál – teszem hozzá, már jóval enyhültebb hangon, amivel végre célt érek. Ciara odakúszik hozzám, az ölembe mászik és mutatja a rajzot, amin egész délelőtt dolgozott.

Meglepetésemre egész ügyes kis rajz kerekedett ki belőle. A városka főterét rajzolta le, ahol egy hatalmas karácsonyfa állt feldíszítve, a háttérben látszik a hegy, a fa előtt pedig ott állok én, Ciara és a piros hajból ítélve Trace. A fa felett pedig egy sötétbarna hajú nő és egy szőke férfi lebeg. Ciara szülei.

– Nagyon szép lett, Hercegnő – suttogom a fülébe. Bár kíváncsi vagyok, inkább nem kérdezem meg, hogy Trace mit keres a szemmel láthatóan családias képen. – Menj mosakodj meg és öltözz fel. Elkészítem az ebédet és utána mehetünk is.

***

A havas úton lassan hajtok, nehogy a végén valami balesetet szenvedjünk. Ugyan kisvárosban lakunk, de azért itt is megfordul egy-két őrült. Ciara a hátsó ülésen valami karácsonyi dalocskát dudorászi és majd kicsattan az örömtől. Hihetetlen, hogy az a fiatal, vörös hajú srác így a szívébe lopta magát alig egy óra alatt, hiszen általában olyan visszafogott az idegenekkel szemben.

Mikor megállok a ház előtt, legnagyobb meglepetésemre egy terepjáró áll a ház előtt és elég nagy a sürgés-forgás. Megállok a dzsip mögött és megyek, hogy kiszabadítsam Ciarát a gyerekülés fogságából.

Amint talajt ér, máris száguld a ház felé, ahol épp kilép egy vörös hajú fiatal srác.

– Trace! Nézd, eljöttem, Trace! – kiabálja felé, a következő pillanatban azonban megcsúszik és hasra esik a hóban. Mielőtt odaérhetnék, hogy felemeljem, a srác már ott is van és felemeli Ciarát, aki csak ekkor nézi meg alaposabban a fiút.

– Te nem is Trace vagy – suttogja, könnyes szemekkel.

– Nem, Kisbogár, én Ryan vagyok, Trace öccse.

Trace Masters

– Hűha, nem hittem volna, hogy ennyi mindent felhalmozok az évek során – nézem elképedve a lakályosabbá vált szobákat.

– Ugye, te kis hörcsög – szemtelenkedik velem az öcskös, mintha neki nem lennének fölösleges kacatjai.

A dobozok többségét kipakoltuk, úgyhogy most megérdemelten pihenünk kicsit. Apával épp felavatjuk a konyhát és összehozunk egy kis forrócsokit és közben rendelünk néhány pizzát. Még jó, hogy anyának volt annyi esze és dugott néhány lábast, tányérokat, meg poharakat, meg sok más konyhai bigyót egy dobozba, különben most ehetnénk kézzel-lábbal. Nekem teljesen kiment a fejemből. Jerry a pizza szó hallatán már kapja is magát és villámgyorsan eltakarodik a színről. Sebaj, több marad nekünk.

– Igazán abbahagyhatnátok már a szurkálódást – jegyzem meg fejcsóválva, mire apa hátba csap.

– Kölyök, ebbe ne szólj bele. Jerry megsértette a nagyanyád receptje alapján készült mesteri marhasültemet. Ennyi erővel akár kést is döfhetett volna belém – teszi színpadias mozdulattal a szívére a kezét.

Ry-jal összenézünk és a szemünket forgatva magára hagyjuk jó atyánkat szenvelegni és átmegyünk a nappaliba, mikor meghalljuk, hogy egy autó áll meg a ház előtt. Ez még nem lehet a kaja, úgyhogy vagy Jerry gondolta meg magát, vagy vendég jött. Azt hiszem, tudom is ki az.

– Megtennéd, hogy arrébb állsz a kocsival? – dobom az öcsém ölébe a terepjáró slusszkulcsát.

– Ha már ilyen szépen kérsz – kecmereg ki a kényelmes fotelből, én meg kíváncsian az ablakhoz megyek. Bár az autónktól pont nem látszik a vendég, nem kell sokáig találgatnom a vendégeim kilétét. Egy vidám gyerekhang kiabálja a nevem, úgyhogy nincs mese, menni kell. Sajnos mire kiérek, már csak egy könnyben úszó szempárt találok a cserfes mosoly helyén.

– Te nem is Trace vagy – nyöszörgi a Kicsilány.

– Nem, Kisbogár, én Ryan vagyok, Trace öccse.

– Ejnye Ry, nem szép dolog megríkatni egy ilyen kis tündért – dorgálom meg az öcsköst és letörlöm a könnyeket Ciara kipirult arcocskájáról.

– Szia kicsilány! Már vártalak ám! – nevetek rá, mire Ciara összeráncolt homlokkal néz Beaura.

– Ugye megmondtam, hogy vár minket.

– Én pedig megmondtam, hogy eljövünk, ha nem hisztizel. Téma lezárva. – Mindezt halál komoly hangon, de kicsit vigyorogva mondja, és én alig tudom megállni, hogy felnevessek.

– És ha már itt vagytok, kerüljetek beljebb, épp kipihenjük a pakolás fáradalmait. Apa csinált forrócsokit, és ha még nem halt hősi halált, szerintem titeket is megkínál – terelném befelé a kis csapatot, ám alig fordulok meg rántást érzek a hajamnál. Aztán erősebben ráncigálják a copfom…

– Ciara, gyönyörűm, ez még nekem is fájt – emelem fel a földről a hajamba kapaszkodó csöppséget és a csípőmre ültetem. Még elkapom Beau meghökkent pillantását, de nem törődök vele.

– Neked hosszabb a hajad, mint az enyém, és csak meg akartam nézni, nem paróka-e – huncutkodik tovább.

– Ez bizony minden szálig a sajátom, és szeretném a helyén is tudni – borzolom meg a szőke buksit.

Odabent, miután rendesen bemutatkoztunk egymásnak, apa mindenkinek a kezébe nyom egy-egy bögrét és – még a szokásos mogorvaság is többé-kevésbé jókedvvel – beszélgetésbe kezdünk. Közben megérkeznek a pizzáink is és egyfajta házavató kezd kialakulni.

– Nézzétek, esik a hó – tapad Ciara elragadtatva az ablakra. – Menjünk kiiiiiiiiiiiiiiii! – fordul könyörgő tekintettel hozzánk, és erre aztán végképp nem lehet nemet mondani. Nem telik bele sok idő, az udvart ellepik a hóangyalkák, és némi erőfeszítés árán már két hóember is áll az ablak előtt és egy harmadik van készülőben. Beau kerít néhány tobozt, én meg kihozom a sálamat, amíg Ry, apa és a Kicsilány dekorálják a gömböcök arcát.

– Egész jópofák – jegyzem meg, miközben a legkisebb köré tekerem a sálat. – Az a nagy tisztára olyan, mint Boopi, csak kicsit javítanom kell az arckifejezésen – és azonnal elkezdem azt a jellegzetes morci kifejezést a hószobor arcára vinni, amilyennel Beau szokott járni-kelni.

– Nnna, így már stimmel.

– Ezt kikérem magamnak – kiált fel Beau.

– Semmi szükség rá, ezt kérned sem kell – kacsintok rá. – Legfeljebb, ha leszoksz erről az arckifejezésről.

Válaszul egy marék havat kapok a képembe. Ez nem ér! Én nem voltam ilyen durva. Bár ezzel már senki sem törődik, mindenki el van foglalva, hogy kellő mennyiségű munícióval szerelkezzen fel a hógolyócsatára.

***

– Fiam, nekünk lassan indulni kéne – néz az órájára apa, amely bizony fél 6-ot mutat, és sajnos igazat kell adnom neki. Hosszú út vár még rájuk, és ha emberi időben akarnak hazaérni, készülődniük kell. Kerítek törölközőket és amíg ők szárítkoznak, Beau is bejelenti távozási szándékát. Ciara kimerülten szuszog a karjában, és bár nem akarom feltartani őket, de eszembe jut valami.

– Várj egy percet – Mielőtt újra kimenne a fejemből felszaladok a pénztárcáért. – Már a múltkor szerettem volna visszaadni.

– Ó, azt hittem, vehetek újat. Ciara nagyon fog neki örülni, ha felébred – mosolyodik el végre Beau.

Beaumont “Beau” Sullivan

A tegnapi hóbanhancúr úgy kifárasztotta a gyereket, hogy amint hazaestünk, rögtön megfürdettem és ágyba dugtam. A jó levegő és a mozgás meghozta a gyümölcsét.

A délután meglepetés volt számomra. Nagyon régen, talán utoljára akkor szórakoztam ilyen jól, mikor az öcsémmel még gyerekek voltunk. Ciara kifejezetten élvezte, hogy négy férfi is az ő „kegyeit” keresi.

Trace családja kedves volt. Hirtelen a nyakukba zúdult egy mogorva fickó, az életvidám kislányával és egy szó nélkül elfogadták. Ciara meg teljesen beleszerelmesedett Trace-be, ami furcsa dolog. Remélem, túlságosan nem kezd el ragaszkodni hozzá, mert, ha a fiú lelép és hazamegy, itt marad a csöppség szomorúan.

Na, de mindegy is, majd lesz valami, ahogy öcsém szokta állandóan mondogatni. Egyelőre megyek és elkészítem a reggelit, ami kivételesen nem palacsinta lesz. Lehet, hogy Ciara imádja, de anyám megöl, ha állandóan ezzel fogom tömni a kölyköt.

Mire elkészülök a rántottával és a teával, Ciara is becammog a konyhába, pizsamástól, macistól, jobb kezében a párnájára tett pénztárcával. Mikor észrevesz engem, hozzám szalad és a lábaimba csimpaszkodik.

– Boopi, szeretlek ám! Itt a kiskutyás pénztárca! – arca csak úgy ragyog az örömtől. A következő pillanatban pedig már számítóan néz rám. – Ez azt jelenti, hogy kiskutyát is kapok? – Tudtam, valahogy mélyen tudtam, hogy rossz ötlet ezt a pénztárcát megvenni.

– Aranyom mondtam már neked, hogy egyelőre nem lehet kiskutya – elszontyolodó arcát látva, még hozzáteszem. – Tudod, hogy most fáj a lábam, nem tudnék egy kiskutyával annyit foglalkozni, mint kellene. Te pedig még kicsi vagy hozzá. De lesz majd kiskutya, megígérem neked.

Szerencsére mielőtt mélyebben belemennénk a „de mikor lesz az?” és „milyen kiskutya lesz?” című játékba megszólal a csengő.

– Ülj le az asztalhoz, megyek, megnézem ki az – szólok Ciarának, mielőtt az ajtóhoz mennék.

– Csakhogy méltóztattál kijönni – szól öcsém, amint kinyitom az ajtót.

– Neked is jó reggelt, Niall – köszönök, nem kicsit gúnyosan.

– Jaj, hagyd már testvér. Olyan gyönyörű idő van, kapjátok össze magatokat, felmegyünk a hegyre. Ciara is biztos örülne, ha a sífelvonóval mennénk. Na, mi lesz már! – lökdös beljebb drága öcsikém. A konyhába érve megtorpan. – Ti még csak most reggeliztek? Micsoda lusta banda! – kiált fel, de már le is veti magát az asztalhoz, hogy ő is szedjen magának a tojásból. Ciarával csak egymásra nézünk, majd mindketten elkezdünk nevetni.

– Jó étvágyat, Niall – mondjuk szinte egyszerre.

– Beau, ülj már le és egyél – jön a válasz, mintha nem is az én konyhámban ülnénk. Szó nélkül hagyom és én is leülök hozzájuk.

***

Ez a sífelvonós dolog nem is rossz ötlet – állapítom meg magamban, ahogy már a hegy közepén járunk. Tényleg gyönyörű az idő és már ránk fért egy kis kimozdulás. Figyelem Ciara és Niall bohóckodását és valahogy, mintha elmosnák belőlem az utóbbi hónapokban állandóan velem lévő morcosságot és kedvetlenséget. Tudom, hogy csak ideiglenes, de addig is kiélvezem.

– És most merre? – kérdezem, mikor végre kiszállunk a liftből.

– Szánkózni! – kiáltja lelkesen Hercegnőm. Szerencsére Niall észreveszi rajtam a kétségbeesést, mert már mondja is.

– Rendben, Kiscsöpp. Mi elmegyünk szánkózni, addig Beau beül oda és iszik egy jó forró csokit. Vagy sok forró csokit – teszi hozzá halkabban, vigyorogva.

Megkönnyebbülve búcsúzok el tőlük, majd tényleg beülök a kávézóba, igaz nem forró csokira, hanem egy jó kávéra.

Leülök az ablak mellé és csak úgy bambulok magam elé. Néha szétnézek, van-e ismerős, de különösebben nem nagyon foglalkozom senkivel.

– Nézd Boopi, kivel találkoztunk! – rángat ki gondolataimból Ciara hangja. Felnézek és meglátom…

Trace Masters

Miután a tegnapi napot áthenyéltem, ma már jó lenne valamit csinálni is. Halálosan unatkozom… Igaz, egy cseppet sem bántam meg, hogy eljöttem otthonról, hiszen már jó ideje szövögettem, érlelgettem magamban az önálló életről szóló terveimet, de ez a hirtelen jött csend és béke talán egy kicsit túl hirtelen és túl sok egy olyan embernek, aki hozzászokott a nyüzsgéshez, ráadásul új fiúként a városban elég kevés embert ismerek. Mindenesetre remélem, ez hamarosan megváltozik, elvégre nem bujdokolni jöttem én ide.

Bekapcsolom a tévét, meghallgatom a híreket és közben összehozok egy szép, vaskos szendvics remeket. Amíg falatozok, sorra veszem, mi az, ami még hiányzik a lakásból, mit kéne még csinálnom. Legelőször is, nem ártana valami autó, hacsak nem akarom lefagyasztani a hátsómat, már ha a meteorológus által beígért fagyok beállnak. Márpedig erre vágyom a legkevésbé, tekintve, hogy utálok fázni. Szóval autó kell. Aztán jó lenne megcsinálni a zenei sarkot, amihez még ki kéne pakolni az egyik szobát, és kéne egy kis segítség, hogy el tudjam rakodni a fölösleges cuccokat.

Ja, és nagybevásárlást kell tartanom. Közeledik a hálaadás, és arra gondoltam, jó lenne valami házavatót tartani, amire el kéne hívnom a családot. Hmm… esetleg Beau-ékat is meginvitálhatnám. Vajon Mr. Morci mit szólna az én zajos kis pereputtyomhoz… Már a gondolat megmosolyogtat. Bár, amikor apáék itt voltak, egész aranyos volt, időnként még nevetett is. Sőt, még a hógolyózásra is rá lehetett venni, amit már tényleg nem gondoltam volna róla.

No de, nem hagyhatom, hogy szép szemű mogorvaságom elterelje a gondolataimat, így gyorsan összepakolok, előhúzom a jó vastag irhakabátomat, meg a hátizsákom és útnak eredek autót nézni. Miközben bezárom az ajtót, elönt valamiféle jól eső büszkeség, hogy ez az első saját otthonom.

Élvezem, ahogy a hó csikorog a talpam alatt, és nagyokat szippantok a friss levegőből, ami szintén nem megvetendő. Komótos léptekkel is alig húsz perc alatt érek be a városközpontba és végigböngészem a hirdetőtábla melletti térképen, merre is található autószalon… Hát, ezért már kicsit nagyobb sétába kell fognom, de ha minden jól megy, visszafelé már nem a lábamat koptatom. Ó, hogy miért kell ezeknek az autós boltoknak a város szélén lennie?

Azt hiszem bajban leszek, elnézve a kínálatot, mivel nem vagyok valami nagy szakértő a járművek terén. Szerencsére nem kell sokáig ténferegnem a sportjárgányok és a dömperek között, mert amint észreveszi, hogy egy szerencsétlenkedő került elő, már jön is a segítség.

– Üdv! Turner vagyok! Tudok segíteni a választásban? – érdeklődik egy látszólag velem egykorú, olajfoltos overallt viselő srác.

– Te vagy a megmentőm! – tör ki belőlem az öröm. – Őszintén szólva elég hülye vagyok az autókhoz. Nagyjából elboldogulok velük, de ha azt kérdezik tőlem, hány hengeres, már bizony megáll a tudományom.

– Na, akkor jó helyre jöttél. Azt azért csak tudod, hogy nagyjából milyen célra használnád. Családi, vagy sportautót szeretnél – vigyorodik el.

– Igen, ez még menni fog. Valami nagyobb teherbírású, hosszú útra is használható autót keresnék. Terepjárót leginkább – gondolok a túrákra, amiket szeretnék itt a környéken megejteni.

– Hmm. – hümmög, majd elnavigál egy gyönyörű, metálszürke terepjáróhoz. – Itt van ez a 2009-es Range Rover. Kicsit ugyan étkes jószág, de igazán megbízható. Kényelmes, tágas belülről és bármilyen terepen jól veszi az akadályokat.

– Elvihető egy próbakörre? – érdeklődöm, és miután megkapom a kulcsot, kigördülök vele az útra. Egy igazi álom a „kicsikét” vezetni. Nem hinném, hogy sokáig kell vacillálnom, mert ez is amolyan szerelem első látásra. Elégedetten szállok ki az autóból, és odakiáltok Turnernek.

– Készíthetitek a papírokat, elviszem a gyönyörűt.

***

Kicsit elszalad az idő, mire minden papírt aláírok és elindulhatok az új szerzeményemmel, így a végére eléggé megéhezem. Mivel nincs kedvem otthon, egyedül kajálnom, a Nosztalgia felé veszem az irányt. Pedig bevásárolni akartam… Hiába, ember tervez, a sors meg beint… ámbár, hosszú még a nap. Mindenesetre első a kaja, mielőtt éhen vesznék.

– Sziasztok! – zuttyanok le az egyik székre és magam elé kapom a menüt.

– Szia Trace! – jelenik meg mellettem rögvest Niall.

– Nézd már, de fürge valaki.

– Miért? Látsz más vendéget, akit ki kéne szolgálni? – vonja fel a szemöldökét.

– Ne vedd zokon, dicséret volt, te kis érzékeny mimóza.

– Mimóza ám az anyád térde kalácsa – egyre jobban belemelegszünk egymás szívatásába, és észre sem vesszük, hogy egy kis szöszi buksi is kidugta a fejét a személyzeti rész felől és már száguld is felénk.

– Ciara, kicsikém, nem megmondtam, hogy maradj szépen hátul, amíg nem jön érted a nagyi? – dorgálja a Kicsilányt, akire nem mondhatnám, hogy hatnak az intő szavak, mert csillogó szemmel felel Niallnak.

– De hát olyan uncsi ott egyedül, és már a színeseim is elkoptak, annyit rajzoltam.

– Akkor tanulhatnád a karácsonyi dalokat, úgyis hamarosan indulhatunk át a suliba.

– Leülsz velem énekelni? – motyogja durcásan, amitől teljesen olyan arckifejezése lesz, mint Beau-nak.

– Kicsikém, tudhatod, hogy nekem fahangom van – tárja szét sajnálkozóan a karjait Niall.

– Hagyd csak, inkább hozz nekem valami meleg kaját. Lehetőleg sokat. Addig mi elleszünk itt a Kistücsökkel – ültetem magam mellé a lánykát, és amíg az ebédpótlékomra várok, Ciara kérés nélkül mesélni kezdi, milyen műsorra is készülnek.

– Mesélj csak, milyen dalokat tanultok? – kíváncsiskodom, és közben elveszem a fal mellé támasztott gitárt. Még jó, hogy Jerry mindenre gondolt, mikor ezt a kocsmát kiötlötte.

– Ismered a Fehér karácsonyt?

– Mi az hogy! – kezdem el pengetni a karácsonyi dalt.