Meleg regények/novellák írása és fordítása

Omega a hidegben – Szabadon olvasható

Első fejezet

 

1. Noah

Mintha egy örökkévalóság óta futottam volna, amikor rátaláltam Vale-völgyre.

Legalábbis, így éreztem.

Mielőtt elmenekültem, a vörös hiúz falkám alfája számára Tenyésztésre Kijelölt omega voltam.

Akkoriban nem tudtam, hogy nem minden alakváltó falka, legalábbis nem minden vörös hiúz falka működött így. Nem vettem észre, hogy a nyomorúságom, a rettegésem, Darius kifacsarodott szabályainak köszönhetem.

Csak azt tudtam, hogy nem akarok maradni és a háziállatává válni. A játékszerévé.

Joseph azt mondta, hogy hamarosan rajtam a sor és Darius eljön értem, hogy megtermékenyítsen. Mindenki mosolygott és úgy tett, mintha velem örülne.

Én pedig vártam, hogy eljöjjön az esélyem.

Senki sem őrzött minket túl gondosan. Mindannyian iszonyúan féltünk Dariustól és a bandájától ahhoz, hogy bármivel is próbálkozzunk… legalábbis ebben hitt mindenki. Így aztán, egy decemberi délutánon, simán átsétáltam a területünk kapuján és tovább mentem. Először nem is gondoltam bele igazán. Csak az volt a lényeg, hogy elvegyüljek a New York-i tömegben.

Ez volt az egyik módja annak, ahogy Darius irányított minket – a falka összes vörös hiúz váltója a városban lakott, távol a zöld fűtől és magas fáktól, amelyre mindegyikünk vágyott. Engedélyt kellett kérnünk a futásra. Soha, egyetlen macskának sem kellene engedélyt kérnie a futásra.

Eleinte könnyű volt elvegyülni. Rengeteg ember sétált, fekete kabátban, lehajtott fejjel és zsebre vágott kézzel.

Azután, amikor a tömeg kezdett ritkulni, vártam, míg senki nem láthat meg, félreálltam és átváltoztam. Könnyű elrejtőzni, ha egy nagy macskának látszol. Sötétedésig vártam, majd futottam. Haladtam tovább. A hidak mentén a városon kívülre, egészen Bronxig, amit körbejártam, míg az illatom elkeveredett millió másikkal. És aztán délnek indultam.

Mégsem jutottam túl messzire, mielőtt megérezték az illatom… pedig biztos voltam benne, hogy sikerül leráznom őket. Darius azonban egy elszánt rohadék. És már nem maradtunk olyan sokan, ezért elhatározta, hogy én leszek a következő tenyészállata.

Én ugyanannyira eltökélt voltam abban, hogy ne hagyjam ezt megtörténni. Ezért, még amikor minden viszonylag nyugodtnak tűnt, én akkor is futottam tovább. Úgy rohantam, mintha a pokol összes kutyája engem kergetne. De ezek nem pokolkutyák voltak. Ez az én vörös hiúz falkám volt New Yorkból. És elhatározták, hogy megszereznek engem… olyan elszántak voltak, mint a valaha volt összes pokolkutya együtt.

Most mindkét oldalamon erdők villantak fel, olyan gyorsan, hogy ha nem lennének meg az alakváltó reflexeim, nem tudnám kikerülni a fákat.

Ha most az emberi alakomban lennék, az erdő sötétnek és csendesnek tűnne. Ám a hiúz alakomban való futás azt jelentette, hogy megelevenedtek a fények és a hangok.  Bármilyen más estén megállhatnék, hogy élvezzem a madarak énekét és az éjszakai életet, valamint megcsodáljam a hold fényét a havon. De nem ezen az éjszakán. Ma este az életemért futottam… legalábbis egy esélyért, hogy olyan életet élhessek, amilyet én akarok.

Régi hagyomány volt a falkában, hogy az alfa a rendelkezésre álló omegák közül választja ki a tenyészpartnereit. És én kétségbeesetten szerettem volna gyereket. De nem a falka alfájával, Dariusszal. Kegyetlen és merev volt. Szerelemből akartam párosodni.

Ahogy szaladtam az erdőben, párnázott mancsaim a hónak csapódtak, ismétlődő gondolataim ritmusára. Saját döntéseket hozok. Saját döntéseket hozok. Kiválasztom a partnerem, megválasztom a partnerem.

A valóságban azonban jó esély volt rá, hogy soha többé ne hagyják, hogy bármit is megválasszak. A falkám utolért. Az egyikőjük bármelyik pillanatban belém mélyesztheti a karmait, a hóba ránt, engem pedig hazarángatnak és ketrecbe zárnak.

Egy részem úgy gondolta, hogy Darius sokkal jobban szerette, amikor egy omega elmenekült.

Szerette megtörni őket, míg az egykori önmaguknak csupán a héja marad.

Nem ezt a sorsot akartam magamnak… de nem voltam biztos benne, hogy képes leszek elkerülni. Szinte hallottam a lihegését magam mögött.

Amikor utoljára vissza mertem nézni, láttam felvillanni a homokszínű bundát, mely a hold fényében ezüstszínben csillogott.

És mégsem tudtam rávenni magam, hogy megálljak és megadjam magam. Nem adom fel.

Valahányszor meghallottam magam mögött az üldözőimet, növeltem a tempót. A holdfényben, minden egyes mögöttem felhangzó lihegésre gyorsítottam.

Nem visznek vissza New Yorkba harc nélkül.

Inkább futom halálra magam Pennsylvania erdejében, mielőtt hagynám, hogy ez megtörténjen.

És akkor megbotlottam. Egyetlen apró ballépésbe, egyetlen rosszul felmért lépésbe került. A mancsom éppen eléggé fordult ki ahhoz, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Legurultam egy kisebb lejtőn, gurultam a fehérségben, míg belezuhantam a hóba, hogy aztán tökéletesen mozdulatlanul feküdjek.

Vártam, hogy korábbi falkatársaim rám vessék magukat.

2. Elijah

A hóban fagyasztottam a seggem. A nézőtér újrahuzalozásán dolgoztam, a Diótörő éves bemutatójára. És, mint kiderült, a hibás vezetékek mind a kinti biztosíték szekrényhez voltak kötve. Nem pedig a belsőbe, ahogy az praktikus és könnyen elérhető lenne. Ó, nem! Az túl könnyű lett volna.

Az ajtó előtt levertem a havat a csizmámról és bementem az épületbe, miközben a kezeimet dörzsölgettem, hogy visszaálljon a vérkeringés bennük. Pár percre le kellett vennem a kesztyűmet és odakint nagyon hideg volt.

Az előcsarnokban intettem az új biztonsági őrnek, aki egy oszlopnak támaszkodva épp SMS-t írt. Visszaintett, nyilvánvalóan kellően tudatában volt a körülötte zajló eseményeknek ahhoz, hogy válaszoljon – amitől számomra tökéletesen alkalmasnak tűnt erre a munkára. Nem mintha igazi rendőr lenne vagy ilyesmi.

És még, ha az is lenne, nem mintha Vale-völgy különösen veszélyes hely lenne. Visszatértem az elektromos szobába és bejelentkeztem a menedzsernél, Jason Sneednél.

Jason egy huszonkét éves rókaváltó volt, aki egy évvel ezelőtt egy művészeti program támogatásával költözött ide, hogy a kis bemutató színházunk elindulhasson. Utoljára azt hallottam, hogy tavasszal megnyitja kapuit és a nyár folyamán az első néhány darabot be is mutatják.

Jason egyike volt azon kevés alakváltóknak, akiket nem tudtam hova tenni. Azt hiszem béta volt. Egyáltalán nem tűnt alfának. Ha pedig omega volt, akkor olyan távol állt a zsáneremtől, hogy meg sem láttam őt.

Ahhoz azonban jó úton jártunk, hogy nagyon jó barátokká váljunk – Isten tudja, hogy épp elég időt áldoztunk arra, hogy ebből a régi épületből igazi színházat varázsoljunk.

A balett társulat valószínűleg használhatná a Művészeti Központot, Jason támogatásai azonban elegendő forrást biztosítottak ahhoz, hogy helyreállítsák a 19. századi, régi operaházat – még jóval a Vale-ek érkezése előtti időből, amikor is valaki megpróbált ezen a helyen várost alapítani – és a színháztérből igazi látványosságot alakítsanak ki.

Csak azt kívántam, bárcsak ne döntött volna úgy, hogy a karácsonyi balett bemutatóra készen kell lenni. Pedig nyilvánvalóan a Művészeti Központban is megrendezhette volna.

De ez nem az én gondom. Azért fogadtak fel, hogy újravezetékeljem a helyet.

Ami azt jelentette, hogy az épületet szakaszonként az utolsó szögig szét kellett szedni.

Meg kellett találnunk az utolsó hibát is az én részemen. – Megoldottam a problémát?

– Sajnálom, Elijah. Még mindig nem kapunk áramot a rivaldafény vezetékeihez – rázta a fejét.

– De az épület összes többi elektromos rendszeréhez kapunk áramot? – A pokolba is, annyira reménykedtem, hogy „igen”-nel fog válaszolni, mert már két napja ezen az utolsó szakaszon dolgoztam és már belefáradtam a folyamatos kijárkálásba a hóba.

– Amennyire tudom – válaszolt Jason. – Ha adsz nekem egy fél órát, akkor mindjárt rákérdezek az asszisztensemnél, hogy megbizonyosodjak róla.

– Jó tervnek tűnik. Jólesne most egy csésze kávé.

Kimentem az előcsarnokba és megálltam, hogy megkérdezzem a biztonság őrt, hogy ő is kér-e egy csésze kávét a színész pihenőből.

– Igen, kérek. – Szétnézett a tágas helyiségen és bement a jegypénztárba. – Tudom, hogy nem kellene izgalomra vágynom. Soha nem jó, amikor egy őr izgalomra vágyik a munkahelyén. De ilyenkor, délutánonként el szoktam mondani egy kis imát. – A szeme sarkából rám nézett, mintha a reakciómat figyelné.

Felnevettem és a fejem ráztam. – Ha izgalomra vágysz, akkor Vale-völgy tényleg nem a legjobb hely arra, hogy megszerezd. Sajnálom, haver.

Kissé szomorkásan mosolygott. – Igen. Erre már rájöttem.

– Nos, hogy kéred a kávédat?

– Feketén kérem. És erősen.

Mikor megfordultam, hogy elinduljak, az egyik fiatal előadó rohant el előttem, kezében a balettcipőjével. Megbotlottam és igyekeztem nem ráesni.

– Lakelan! Figyelj oda, hova rohansz – kiáltottam utána.

A kisváros egyik előnye, hogy szinte az összes szülő minden gyereket úgy kezelt, mintha a sajátja volna.

Néhányunknak muszáj is… nincs saját gyermekünk. Nem lehet. Fogalmazódott meg bennem a kellemetlen és nem szívesen látott gondolat.

Amikor beleegyeztem, hogy Kord partnere leszek, tudtam, hogy nem lesznek saját gyerekeink.

Két évvel ezelőtt ez rendben volt.

Egyre inkább úgy tűnt, hogy nem volt az.

A francba. Szinte az egész napot sikerült átvészelnem anélkül, hogy arra gondoltam volna, mennyire szeretnék gyerekeket.

Kezdett rögeszmévé válni. Olyanná, amiről soha nem beszélnék Kordnak. Nem mondhattam el neki, mennyire elszomorít ez a hiány.

Mert ezen kívül az életünk csodálatos volt. Imádtam őt és tudtam, hogy ő is szeret engem. Beszélgettünk arról, hogy befogadunk egy harmadik személyt, de féltünk, hogy ez felboríthatja a kapcsolatunk egyensúlyát, megváltoztathatja az egymás iránt érzett szeretetünket.

Mikor visszavittem az őrnek a kávét, kényszerítettem magam, hogy minden szomorú gondolatot elűzzek.

Közeledett a karácsony és úgy döntöttem, mindent megteszek azért, hogy biztosan tökéletes legyen.

Még akkor is, ha ehhez a szomorúságomat két méter vastag hó alá kell temetnem.

A fenébe is, akkor is boldogok leszünk!

3. Kord

– Szóval, mi lehet még a gond a pénztárgép rendszerével?

Slade, Vale-völgy legjobb pékségének a tulajdonosa – valójában egyetlen pékség, mivel a másik helyet crêperie1-nek nevezik – megrázta a fejét.

– Elvileg csak meg kellene nyomni a tableten a gombot, majd az ügyfél aláírja, azután megnyomjuk amott és máris kész. Azonban az aláírás pillanatában folyamatosan lefagy.

Szinte minden más városban ez lenne az a probléma, amit rögtön átlöknének egy szoftvercég programozóinak. De nem Vale-völgyben, a világ legaranyosabb kisvárosában, amelynek lakói inkább a helyi informatikusra támaszkodnak, ahelyett, hogy idegen országok embereivel beszéljék meg, hogy tudják megoldani a szoftveres problémájukat.

Számomra ez jól sült el, mivel én voltam a helyi informatikus srác. De ez azt is jelentette, hogy napokat töltöttem el olyan gondok helyrehozásával, amelyek nem igazán igényelték a számítógépes ismereteimet. Mindazonáltal örültem, ha segíthettem. És kedveltem Slade-et. Kedves fickó volt – és elég okos ahhoz, hogy kipróbálja az összes alapvető hibaelhárítási technikát, mint például a tablet ki- és bekapcsolását. Ha nem sikerült megoldani, akkor valóban baj volt.

Nem volt ez mindig így Vale-völgyben… gyanítottam, hogy ez a világ legnagyobb informatikai analfabétáinak otthona. Bár csak a morcosabb napjaimon volt ez a véleményem.

Elhatároztam, hogy ma teszek róla, hogy ez a nap ne kerüljön a nagyon morcosak közé.

– Van jegyed az idei Diótörőre? – kérdeztem, miközben átrágtam magam ismeretlenebb javításon. Slade és én egymásra vigyorogtunk. A Diótörő előadását minden évben megrendezték Vale-völgyben, amelyet Miss Fitz balettiskolája (amit szeretettel csak Miss Fitz Picikéinek neveztek) vitt színpadra, és néha valóban úgy tűnt, hogy a város összes gyermeke részt vesz benne. Az előadások csak néhány estén mentek, ezzel indítva el a város téli fesztiválját, mely a nagy tűzijátékkal zárul – már amennyiben idén lesz tűzijáték. A Diótörő az összes kezdő balerinát és balett csillagot a reflektorfénybe állította.

– Lakelan idén is szerepel benne, igaz? – kérdeztem. Slade kisfia azóta lépett fel a darabban, hogy Vale-völgybe költöztek.

– Biztosan. Remélte, a kislány diótörőjét összetörő kisfiú, Clara öccsének, Fritz-nek a szerepét kapja. De még nem áll készen arra, hogy ezt a szerepet táncolja. – Még én is észrevettem, hogy ez azonban mit sem számított. Slade láthatóan tele volt büszkeséggel.

– Elijah volt a nézőtéren és a világítást javította – mondtam. – Jason Sneednek még mindig nem sikerült teljesen helyreállítania a helyet. Mindenesetre, figyelmeztetnem kell Elijah-t, hogy hozza el a jegyeinket. Nem szeretném hiányolni az összes szökdécselő és táncoló urat és hölgyet. – Vigyorogtam, ahogy ezt mondtam. Idén így írták le az összes gyereket, akik részt vettek benne, ugyanis tizenkilencen voltak – pontosan annyian, mint a régi karácsonyi ének ugróinak és táncosainak száma.

– Tehát, megint elhozod Elijah-t? – pillantott ravaszul rám Slade. Örült, amikor Vale-völgybe költöztem és randevúzni kezdtem Elijah-val. Azóta voltak barátok, hogy a pék három évvel ezelőtt Vale-völgyben kötött ki.

– Igen – nevettem fel. – Házsártos vén gazembernek állítja be magát, de valójában elolvad a szíve, mikor táncolni látja a gyerekeket. – Vigyorogtam, amikor a páromra gondoltam, a világ legédesebb, morgós, öreg mackójára.

Nos, valójában morgós, öreg vörös hiúz alakváltó. Nagyon zsörtölődő volt ahhoz képest, hogy épp csak harminc éves volt.

Slade elszomorodott. – Szeretnék találni valakit, akivel olyan boldog lehetnék, amilyenek ti vagytok.

Zavartan megveregettem a vállát. – Megtalálod. Adj magadnak egy kis időt. Három év nem olyan hosszú, hogy felépülj mindabból, amin átmentetek. – Egy pillanatra elhallgattam és szomorúan felsóhajtottam. – Mindenesetre, Elijah-val nagyon boldogok lennénk, ha lenne gyerekünk. Különösen, ha olyan gyönyörű és elbűvölő lenne, mint Lakelan.

Slade elmosolyodott a fia említésére. – Időnként jó emlékeztetni magunkat, hogy milyen szerencsések vagyunk valójában, igaz?

– Tökéletesen – bólintottam. Hagytam, hogy az ujjaim a tablet kijelzőjén táncoljanak, majd visszaadtam neki. – Oké. Most próbáld ki. Most már minden gond nélkül kellene működnie. De, ha megint lefagyna, hívj fel.

– Zseni vagy – válaszolt Slade. – Nem is tudom, hogy boldogultak a városban, mielőtt ideköltöztél.

– Oh, biztos vagyok benne, hogy voltak kavarodások.

Slade felhorkantott. – Nos, most már kevesebb kavarodás van. Hozzácsapnád a havi számlámhoz?

– Persze. És, ha netán Elijah nem emlékezne, hogy megvegye a Diótörőre a jegyeket, akkor megkérhetlek téged, hogy figyelmeztesd valamikor a héten, amikor elhozod Lakelant a próbáról?

– Természetesen. Örömmel. Szeretnéd, ha inkább elhoznám a jegyeket?

– Ez csodásan hangzik. Megmondom Elijah-nak, hogy ne aggódjon miattuk.

– Remek. Még egyszer köszönöm, Kord.

Felvettem a kabátom és a kesztyűmet és elfogadtam a doboz fánkot, amit Slade tukmált rám, mikor elbúcsúztam. Mikor kimentem, eszembe jutott Slade megjegyzése arról, hogy emlékeznünk kellene mindazokra a dolgokra, amelyek boldoggá tesznek minket. Persze, igaza volt, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy egy gyermek hogyan tenné teljessé a családunkat.

Ugyan mindig is szerettem volna saját gyereket, mostanában elkezdtem foglalkozni az örökbefogadás gondolatával.

Vale-völgyben  valószínűtlen nem kívánt gyermeket találni. Mégis, Elijah megesküdött rá, hogy a város varázslatos módon képes megadni az embereknek azt, amire szükségük van, akkor, amikor eljön az ideje.

Rendben, Vale-völgy, akkor..., gondoltam. Add meg. Szeretnék gyereket és tudom, hogy Elijah is szülő akar lenni. Ha van valamilyen varázslatod, szükségem van rá. Mutasd meg. Néma imám megerősítéseként, megkopogtattam a városháza ablakának fa keretét, mikor elmentem mellette.

– Mutass nekem egy kis varázslatot – suttogtam.

Ami a legfurcsább, ebben a pillanatban hideg szél támadt fel körülöttem, felkapta a szavaimat és felpörgette őket a levegőben, majd végiglebegtette őket az egész Völgyön keresztül, ahol talán valaki meghallotta őket.


1) crêperie – palacsintázó (francia: sós és édes palacsintákat árulnak, nagyon népszerűek már nem csak Franciaországban)


6 Hozzászólás

  1. Szeretem az alakváltókat. Nagyon izgalmas kezdés. Remélem minden happy end lesz a végére. Elijah, Kord és Noah egy fejezet alapján szimpatikusnak tűnik. Remélem sikerül Noah-nak elmenekülni az agresszív alfa hím elől.

  2. Azt hiszem, hogy ez a történet lett a kedvencem. köszönöm nektek!

  3. Ezt a történetet én is szeretem olvasni és örőrük hogy elkezd újra felkerülni. A völgy tényleg varázslatos hely. Kord és Elijah kivánsága teljesül és betopan az életükbe Noah. Köszi a örténetet.

  4. Jó kis történet, örülök, hogy újra olvashatom. Szeretnék én is a völgyben lakni és kívánni🙂. Köszönöm szépen!

  5. Annmary says:

    Ez egy nagyon kedves történet, szerettem. Jó, hogy elkezdtétek feltölteni. Jó újra belemerülni alakváltóink életébe.

  6. Ez az első alakváltó történet amit olvastam. Azonnal megtetszettek. Alig várom,hogy újra olvashassam az egészet. Kord nak és Elijah nak nagyon hamar teljesül a kívánsága. Noah megmenekül. Ök hárman igazi család lesznek. És még gyerekeik is lesznek. Köszönöm szépen!❤️

Vélemény, hozzászólás?