A legfényesebb csillag


A legfényesebb csillag

Eredeti cím: Najjasniejsza Gwiazdka

Író: Luana

Fordította: Fairy

Fandom: Saját

Rating: PG-18

Jogok: Minden jog az eredeti íróé, én csak lefordítottam nektek.

Engedély: van Dziękuję za pozwolenie!

Megjegyzés1: A bétázást mint mindig Juckónak köszönöm! Nélküled negyed annyira se lenne élvezhető.



Tartalom: Messziről hazatérni, időnként kezdete egy rendkívüli útnak.
Michael világgá szaladt egy hamis szerelem után és egy év távollét után tér haza, ahol a decemberi napok mézeskalács illatúak. Közeleg a karácsony, eme rendkívüli időszak, amit a családjával akar tölteni. Mikor megtudja, hogy valaki megvásárolta a szomszéd házat, kíváncsian hallgatja a titokzatos tulajdonosról szóló híreket. Ettől kezdve csak ő jár a fejében. Valami nem hagyja nyugton, valami húzza a szomszéd házhoz, vagy inkább a férfihoz, akiről semmit sem tud, csak, hogy sokan szörnyetegnek hívják.









A történet a fordító engedélye nélkül máshol nem terjeszthető








A legfényesebb csillag



Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
/Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg/




Első fejezet



- Megjöttek! – kiáltotta Lucy és otthagyva a konyhaablakot, ahol az elmúlt percekben figyelte apja autóját, kirohant a bejárati ajtóhoz.
- Lassabban, hisz úgysem fog elszökni. – Az asszony letörölte kezéről a lisztet és levette a kötényét. Tizennyolc éves lányához hasonlóan ő is izgatott volt. Utolérte a kamaszlányt, aki egy szál kardigánban állt a nyitott ajtónál és nem csak a hideget, de a hópihéket is beengedte a házba. A fejét rázva fonta össze kezeit. – Megfázol.
- Ugyan. – Majdhogynem ugrált, miközben várta, hogy az utóból kiszálljon a két férfi. Az egyik az apja volt, a másik pedig, akit annyira várt.
- Legalább a kabátod felvennéd. – De azért odaállt a lánya mellé, arcán mosoly derengett fel. A várakozás végre véget ért. Az a túláradó érzelmektől összeszorult a mellkasa.
Michael becsukta a kocsiajtót és a rá váró nők felé nézett. Szélesen vigyorogva integetett nekik.
- Már alig bírták kivárni, hogy hazaérj – mondta a mellette lévő férfi.
- Én is, apa. Én is.
- Menj hozzájuk, majd én viszem a bőröndöd.
A huszonnyolc éves férfi, széltől kócos szőke hajjal, szétgombolt vastag kabátban elindult a nem túl nagy, egy szintes ház felé, amelyben felnőtt.
- Meg fogtok fázni. Mind a ketten – sétált fel a lépcsőn a verandára. Alig ért az ajtóhoz, máris átölelték anyja és húga karjai. Boldogan felnevetett, amiért végre velük lehetett és magához ölelte a nőket. – Visszajöttem. Nem áll szándékomban újra ilyen hosszú időre itt hagyni titeket.
- Remélem is, fiacskám. Na, ne ácsorogjunk itt az ajtóban, gyerünk befele. Már nincs nyár. – Grace Sumner bezavarta a gyerekeit, mint minden anya, boldogan attól, hogy ezek ketten otthon vannak.
Michael belépett, ahol rögtön megütötte a meleg. Szétnézett az előszobában, melyet világos diófa burkolat fedett. A falakon virágok, a bejárattól balra pedig egy nagy tükrös szekrény állt, amelybe be lehetett tenni a kinti ruhákat. Mellette volt a cipős szekrény és egy fotel a kerek asztalkával, amelyen egy csokor szárított nyári virág pompázott. Egy évig nem volt itthon, mégsem változott semmi.
- Jó itthon lenni – suttogta és anyja arcába nézett. Hideg kezei közé vette az asszony arcát és egy puszit nyomott a halántékára. – Szeretlek. Mindkettőtöket szeretem – húzta magához a húgát és puszit nyomott, sötét hajjal borított feje búbjára.
- Engedjetek át – szólt rájuk az apja, aki a talpára ragadt havat leverve lépett beljebb.
Michael segített a férfinak a bőröndökkel és felakasztotta a kabátját a fogasra. Mivel még nedves volt a hótól, nem tette a szekrénybe.
- Gyere a konyhába, készítek forró teát és kiörömködöm magam veled, fiacskám – közölte az anyukája. – Sütöttem a kedvenc teasüteményedből.
- A mama reggel óta süti a mézeskalácsot is az ünnepekre, de a nagy adag teasütit direkt a te kedvedért sütötte. Én is segítettem neki.
Michael nagy levegőt vett és örült, hogy itt van, ahol mindig lennie kellene. Szerettei között.




Kedvenc kék bögréjét szorongatva melengette kezeit. Szétnézett a konyhában, a ház központján, melyben a meleg színek uralkodtak és a sülő mézeskalácsoktól illatozott. Évekkel ezelőtt itt morgott reggelizés közben, amiért iskolába kell mennie. Tizenhat évesen, próbálta elkészíteni az első omlettjét és közben leégette a serpenyőt. Itt kapta élete első csókját az első barátjától és az anyja itt kapta rajta őket. Az emlékek hihetetlen erővel törtek rá. Mindegyik megérintette őt. A jók és a rosszak is, mert hiszen ilyen is volt az életében. Nagyon hiányoztak neki, mert egy évig távol volt, mivel az óceán túlsó felén dolgozott. Magával sodorta a szerelem és aztán ott maradt. Azonban nagyon hiányzott az otthona és miután egyedül maradt, nem akart többé Spanyolországban élni. Itt, ebben a dél-amerikai kisvárosban, ahol mindenki, mindenkit ismert, itt volt az ő helye.
- Meséljetek, mi van veletek? Az utóbbi időben le kellett zárnom az összes projektet és nem igazán volt időm veletek beszélni – kortyolt a teába. Senki sem készített olyan finom teát, mint a mamája.
- Igaz is, ezért még kapni fogsz – válaszolt a húga.
- Szerintem, megbocsátjátok nekem. Ez volt az ára annak, hogy végleg hazajöhettem – kacsintott a lányra. – Brandon végre megszelídítette a természeted, Vadócka? – Mikor húga felmorrant, elnevette magát.
- Kíváncsi vagyok, téged ki fog megszelídíteni?
- Engem nem kell. Az én vérmérsékletem teljesen rendben van.
- Na persze – hajolt el, amikor a bátyja meg akarta fricskázni az orrát. – Hé!
- Viselkedjetek. Kér még valaki teát? – Grace elemében volt. Imádta, mikor a családja ott volt körülötte. Mindig szerette, amikor a ház tele volt emberekkel és már most örült a pár nap múlva beköszöntő ünnepnek. A rokonok és barátok meglátogatják őket és érezte, hogy az idei karácsony különleges lesz.
- Igen, kérek – nyújtotta ki Michael a kezét a bögréjét tartva. A mamája készítette a világ legjobb teáját. Egy kicsit elmerengett ezen a gondolaton, valószínűleg mostanában minden hazai a „legjobb” lesz neki. – Köszönöm.
- Tudsz róla, hogy a mellettünk lévő házat olyan két hete megvették? – kérdezte a húga, képtelenül csendben ücsörögni.
- Anya említett valamit, de nem igazán volt időm hosszan beszélgetni. Ki vette meg?
- Nem tudjuk – nyúlt egy süteményért Gerry, az apja.
- Nos, úgy néz ki valami férfi – folytatta Lucy, miközben különböző formájú süteményeket vágott ki a tésztából és alig várta, hogy elmondhassa a szenzációs híreket. – Valamelyik gyerek látta őt egyszer és azóta a kölykök csak szörnyetegnek hívják. A többiek nem tudják, mit gondoljanak. Mindent futárszolgálat hoz neki, még az élelmiszereket is. El se hagyja a házat, ami nem sokkal azelőtt lett tatarozva, hogy beköltözött. Egy hatalmas fekete autója van, tudod olyan terepjáróféle és időnként, mikor besötétedik valahova elhajt vele, aztán egy vagy két óra múlva visszajön. Anya egyszer átment hozzá egy tálca süteménnyel, hogy megismerje a szomszédot, de nem nyitott neki ajtót.
- Azt mondta, menjek el. Elhiszed ezt? – A nő felvette a fogókesztyűt és kinyitotta a sütőt. Egy újabb adag mézeskalács sült ki és már eltervezte, hogy a fiát fogja majd be a díszítésükre. Michael, mint építész, nagyon kreatív volt. Gyerekként imádott rajzolni és egy közepes bőröndben mai napig őrizet a fia műveit.
- El tudom képzelni. Nem voltál boldog.
- De mennyire, hogy nem. Anya, amint visszajött, rögtön főzni kezdett. Olyan sokat főzött, hogy három napig sztéket ettünk.
Michael felnevetett. Az anyja mindig így vezette le a mérgét: sütött, főzött, aprított, kevergetett és annyi ételt készített, amivel az egész városkát jóllakathatta volna.
- Csináld, csináld, mert a sütő várja a következő tepsit – sürgette Grace a lányát. – Én egyszerűen nem értem az olyan embereket, mint az a férfi. Bujkál a világ elől. Félek, hogy valami maffiatag a fickó.
- Mama, túl sok filmet néztél…
- Michael, a szomszédunkban lakik egy titokzatos férfi. Senki sem tudja, ki ő. Hiszen tudod milyen ez a város.
- Méghozzá túl jól. – Emlékezett rá, mennyire megvetették, mikor kiderült a homoszexualitása. Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, mire hozzászoktak és elfogadták őt.
- Akkor tudod, hogy megy ez. – Újabb adag süteményt tolt a sütőbe a fekete tepsin. Mindig pár nappal korábban sütötte őket, mert a mézeskalácsok csak pár nap után voltak igazán finomak. – Az emberek nem tudják, mit gondoljanak. Egyesek félnek tőle. Én is azon tűnődöm, nem lenne-e jobb, ha elmenne innen.
- Egyesek túl gyorsan ítélnek – válaszolt Michael. Egyszerűen nem értette az ilyesmit. – Engem is elítéltek. Engem csak az aggaszt, hogy ti ugyanazt csináljátok. Semmit sem tudtok arról az emberről, de már csak egy kis idő kell és kisgyerekeket fogtok vele ijesztgetni. – Mérges volt.
- De Michael…
A férfi felállt.
- Mama, sosem gondoltam volna rólad, hogy csatlakozol azokhoz, akik csak a látszat alapján ítélnek. Megyek, kicsomagolok.
- Michael, de…
- Nem akarom ezt tovább hallgatni. Egyszer elmentél hozzá, nem engedett be, mert lehet, hogy egyedül akart lenni. Lehet, nem szereti az embereket.
- Valahogy más. Miért nem akar mutatkozni az emberek előtt? – Grace nem adta fel.
- Időnként meg van az oka, hogy valaki kerülje őket. Tudok erről ezt-azt. – Kiment a konyhából, az előszobában felkapta a csomagjait, majd a lépcsőn felment az emeletre.
A szobája a ház hátsó részében volt, ahonnan tökéletes kilátása nyílt az erdőre. És nem csak az erdőre, hanem a hatalmas gerendaházra, melyet a fák takartak. A ház nyáron, a sűrű lombok miatt nem volt látható, de télen felfedte magát.
Letette a holmijait a fal mellé és az ablakhoz ment. Odakint már sötétedett, annak ellenére, hogy még csak délután volt. Azonban nem ez keltette fel a kíváncsiságát, hanem az egyik ablakban világító fény, amely az alvó fákon és hulló havon keresztül is áttört. Kíváncsivá tette, ki vette meg ezt az öreg házat, ami korábban az erdészé volt. Gyerekként, szeretett ott játszani. Clifford bácsi és a felesége mindig saját kertjükből való gyümölcsökkel kínálták őket. Az ő almájuk mindig édesebb és lédúsabb volt, mint másoké. Nem voltak gyerekeik és a haláluk után a ház a városra maradt. Senki sem akarta megvenni, mert fel kellett újítani, és nem volt rá mindenkinek lehetősége. Ezek szerint mégis akadt valaki, aki megtette. Ki ez az ember, aki bujkált az emberek elől? Miért hívnak „szörnyetegnek?”, gondolta Michael.
Az ajtaján felhangzó kopogás elszakította a gondolatait a titokzatos férfitól.
- Tessék.
- Bejöhetek? – dugta be a fejét a szobába Lucy.
- Persze. – A bőröndhöz sétált, felemelte és az ágyra fektette.
A kamaszlány belépett a szobába.
- Anyát felidegesítette az, amit mondtál.
- Tudom. Engem is az, amit ő mondott. Nem ismeri őt, de ahelyett, hogy saját maga gondolkodna, ahogy mindig is tette, a városiakra hallgat…
- Nem kell magyarázkodnod – vágott a szavába a lány. – De beszélgess vele. Segítsek kicsomagolni?
A férfi a húgára nevetett.
- Meg akarod lesni, hol tartom az ajándékokat?
- Vannak? – érdeklődött. Mindig szerette az ajándékokat és meglepetéseket.
Kötekedve rákacsintott, de nem szólt egy szót sem. A kíváncsiság lyukat fúr majd az oldalába. Lucy, felhorkant, mint egy vadmacska.
- És milyen a szobád? Tegnap kitakarítottuk anyával.
Szétnézett a nem túl nagy, négyzet alakú szobában. Az egyszemélyes ágy az ajtótól balra állt. A másik oldalon volt a szekrény és a komód, amelyen a tévéje állt, az ablaknál pedig az íróasztal, amelyet az apjával vett, mikor tizenkét éves volt. Még mindig ott voltak rajta a filctollak nyomai, amelyeket lehetetlenség volt lemosni róla. A falak zöld színűek, az ablakon fehér sötétítő, ami a függönnyel együtt alkotott egy egészet.
- Tiszta és kellemes – válaszolt, kinyitva a bőröndöt.
- Anya szeretné, ha kipakolás után lejönnél. Süteményeket fogunk díszíteni.
- Mondd meg, hogy nem sokára lemegyek. És beszélek is vele.
- Rendben. Akkor nem is zavarlak tovább – fordult sarkon.
- Nem segítesz kicsomagolni?
- Nem – válaszolt és kiment.
Michael elmosolyodott. Lucy volt a család szeme fénye. Hiányzott neki, ahogy a szülei is. Még ez a város is, pedig nem volt tökéletesnek mondható, mégis szerette, hiányolta. Már alig várta, hogy a városközpontba mehessen. A családi házuk a város szélén állt és nem igazán voltak szomszédaik. Csak az az egy, akihez folyton visszatértek a gondolatai.
Békén hagyta a ruháit és az ablakhoz lépett. Összehúzta a szemöldökét, mikor észrevette a kocsi lámpáinak villanását. Eszébe jutott, hogy a húga mesélte, amint besötétedik, a férfi elmegy, hogy aztán visszatérjen és továbbra is elbújjon a világ elől.
Nagyot sóhajtva visszafordult a kicsomagoláshoz, lélekben azonban teljesen máshol járt.





Az este nagyon hosszú volt, de Michael igazán jól szórakozott az anyjával és húgával, míg a sütiket díszítették. Az apja a híradót nézte, nem szívesen ütötte az orrát a konyhai dolgokba. Időnként azért megjelent és hol a teasüteményből, hol a mézeskalácsból lopkodott magának. Szerencsére azokból, amelyek még nem voltak feldíszítve.
- Apa, ahogy az lenni szokott, segíteni nem akar, csak enni – kacagott fel Lucy, egy fenyőfa mézeskalácsot díszítve.
- Azért készítettem ennyit. A fele eltűnik, mielőtt még eljönne az ünnep. Igazán tehetséges vagy – figyelte, ahogy a fia kezei kész műalkotásokat hoznak létre a süteményekből.
- Nem felejtettem el, hogy kell csinálni.
Grace felsóhajtott.
- Még mindig haragszol rám?
- Nem. Talán csalódott vagyok.
- Tudod, milyen ez a vidék, ha valamit nem ismernek…
- Akkor meg kell ismerni vagy békén kell hagyni, nem pedig pletykálni és értelmetlen történeteket kitalálni. Fogadni mernék, hogy ti mind legszívesebben kirángatnátok a házából, kiállítanátok a főtérre és bámulnátok, mint egy szobrot. – Nem tudta, miért véd ennyire valakit, akit nem is ismer. Valószínűleg azért, mert utálta az igazságtalanságot és azt, ha másokat megítélnek. Túl sokszor vált az ilyesmi szenvedő alanyává.
- Túlzol. De elég ebből. Lehet, hogy igazad van.
- Igazam van. Meg akarom ismerni.
Lucy, aki épp egy mézeskalácsba akart harapni, nyitott szájjal dermedt meg. Bátyja egy ujjával az állára koppintott.
- Még a végén valami a szádba repül.
- Mi az, hogy meg akarod ismerni?
- Egyszerűen. Holnap átmegyek hozzá – nevetett rá, megmutatva egyenletes, fehér fogait. Zöld szemei összeszűkültek, míg csak már résnyire maradt nyitva. – Ne bámuljatok így, dolgozzatok tovább. Késő van, én pedig elfáradtam az úttól és az időeltolódástól.
- Mondtam neked anya, hogy ha Michael hazajön, akkor a világ a feje tetejére áll majd – kuncogott fel a lány, mire a bátyja bokán rúgta. – Aú.
Grace boldogan rázta a fejét, mert a házában újra hangoskodás és vidámság lesz.
- Mára fejezzétek be. Eszünk egy könnyű vacsorát és Michael mehet aludni. Holnap sok dolgunk lesz.
Michael segített letakarítani a konyhaasztalt, aztán az apjához ment, akivel beszélgetett egy keveset és meghallgatta a férfi panaszait a politikai helyzetről. Később, mikor már mind a négyen megették az elég késői vacsorát, a férfi megfürdött és alváshoz készülődött. A szemei szinte maguktól lecsukódtak, de még mielőtt lefeküdt volna, kinézett az ablakon. Az őt érdeklő házban, ugyanabban az ablakban, mint korábban is, újra fény ragyogott.
Meghozta a végső döntést, hogy holnap átmegy. De visz magával édesanyja isteni mézeskalácsaiból is egy keveset. Azok mindenkit kísértésbe visznek.
- Jó éjszakát – mondta a titokzatos férfinak és befeküdt az ágyba.
Szinte azonnal elaludt.

Második fejezet


Az éjszakai fagy olyan gyönyörű képet festett az ablakra, amely mindig csodálattal töltötte el Michaelt. Már gyerekként is nagy csodálattal nézte ezeket a műveket. A téli reggeleken, még pizsamában, ez volt a kedvenc időtöltése. Ujjával végigrajzolta a jeges díszítéseket és közben elképzelte, hogy ő teremtette ezeket a fantáziadús rajzokat. Ahogy teltek az évek, lassan elkezdte papírra vetni őket. Még azután is, hogy rengeteg rajzóra volt a háta mögött, képtelen volt tökéletesen lemásolni azokat a részleteket, amelyeket csak a természet volt képes létrehozni.
Ma, végre kipihenten, épphogy felkelt és felöltözött, elmosolyodott, amint észrevette az ablaküvegen a díszítést. Hogy mennyire hiányzott ez neki. Szerette a telet. A nyarat is szerette, de a tél volt az ő évszaka. Végül is téli srác volt. Egy bizonyos havas éjszakán, január huszadikán született. Mindenhonnan zengett a figyelmeztetés, hogy senki se hagyja el az otthonát, mert egy igen heves hóvihar csapott le a városra, amikor ő úgy döntött, hogy nem vár tovább és meg szeretne születni. A szülei mesélték, hogy édesanyja itthon kezdett el vajúdni. Még egy hét volt a kiírt időpontig, de Michaelnek már nagyon sürgős volt. Nem értek el a kórházba. Az édesapja és az erdész feleségének segítségével ebben a házban, a nappali padlójára terített plédeken született meg, hangosan sírva.
Könnyek futották el a szemét a gondolatra, hogy annak ellenére képes volt itt hagyni ezt a helyet, hogy ennyire szerette. Mint egy bolond, rohant a szerelme után, aki akkora seggberúgást adott neki, hogy attól a pillanattól kezdve képtelen volt bárki mást keresni magának. Alapos leckét kapott arról, hogy az elvakultság és rajongás egy jóképű fickó iránt, akinek szívdöglesztő mosolya van, nem egyenlő a szerelemmel. Még az óceánon is átkelt miatta. Aztán kéthónapnyi őrült szenvedély után, a másik elárulta és visszament az első szerelméhez.
Eldöntötte, hogy nem tér vissza többé ehhez az eseményhez, mert az már a múlt. Az utazásának azonban legalább egy pozitív hatása is volt: egy nagyon jó építész irodában talált munkát, amit egy amerikai vezetett. Hála ennek az embernek, nagyon sok mindent megtanult és ennek hatására kezdett el arról álmodozni, hogy megnyitja a saját üzletét a szülővárosában. Építészekre mindig szükség lesz, neki pedig nem voltak nagy igényei.
Elment zuhanyozni és megborotválkozni, mert tegnap már nem volt ereje rá. Meleg ruhát vett fel és lement a földszintre. Annak ellenére, hogy még csak nyolc óra felé járt az idő, az anyja már elfoglalta a konyhát. Mindig is hajnali pacsirta volt. Valójában a pirkadatkor való ébredés ellenére, amikor még a többiek aludtak, nem vágott bele rögtön a feladataiban, hanem szeretett egy bögre, forró kakaóval csak úgy elücsörögni a konyhában és kicsit realxálni. Michael örökölte tőle ezt a szokást. Ma azonban kicsit tovább aludt, mert amúgy nehézség nélkül képes volt már reggel hatkor felkelni. Mire leért az anyja már majdnem elkészítette az egyszerű de laktató reggelit. Kedvesen mosolyogva köszöntötte a fiát. A férfi leült a húga mellé, aki állát a kezén támasztva ásítozott. Még mindig pizsamában és rózsaszín köntösben volt, haja a feje búbjára volt felcsatolva, hogy ne zavarja. Az apja újságot olvasott, egy szóval, semmi sem változott. Minden ugyanúgy volt, mint régen és ez neki tökéletesen megfelelt.
- Hogy aludtál? – kérdezte az anyja, befejezve a zöldségek sütését.
- Nagyon jól. Madridban egy igazán forgalmas út mellett laktam és még éjszaka is hallani lehetett az autók hangját, de azért megszoktam. Itt azonban igazi nyugalom van. Amúgy mit csinálsz?
- A kedvenc reggelid. Sült zöldségek, avokádó, omlett és pirítós. Szeretném, ha jóllaknátok, mert ma elvégezzük a ház körüli munkákat és nem tudom, hogy lesz-e időm főzni. Ebédre ne számítsatok.
- Hogy én milyen rég nem ettem ilyet. Megcsinálom a pirítósokat – ajánlotta fel. Az apjával ellentétben, nem volt egy maradi férfi, aki elfutott a konyhai munkák elől. Szeretett főzni, csak nem igazán volt rá ideje. Az utóbbi évben főleg bisztrókban ebédelt. Szerencsére nem kellett pénzhiányra panaszkodnia, mert a főnöke jól fizetett. És igazából nem a meggazdagodás volt a célja.
Lucy megint ásított és fejét az asztalra hajtotta.
- Hugi, te aztán tényleg nem vagy egy reggeli madárka.
- Nem vagyok.
- Nem, mert éjszakába nyúlóan az interneten lógsz – szólalt meg az apja.
- Nem igaz. Olvastam. Hajnal négyig olvastam.
- Mi jót olvastál? – kérdezte Michael kiszedve a kész szeleteket a kenyérpirítóból és a tányérra pakolva. Anyjuk épp befejezte az újabb adag omlett sütését.
- Csak egy sztori. A szerelemről – egyenesedett ki, megérezve a reggeli illatát. Éhes volt, de nem volt kedve segíteni az elkészítésében. Utált főzni. Sütni szeretett, de főzni, azt nem.
- Azt hiszem, el kell beszélgetnem Brandonnel – közölte a testvére.
- Miért? – nézett a bátyjára értetlenül.
- Mert ilyen dolgokról olvasol. Talán hiányzik a szerelem – kacsintott rá.
- Csak próbáld meg és év végéig nem szólok hozzád egy szót sem.
- Azt reméltem, hogy tovább fog tartani – szólt, míg segített az omlettet tányérra szedni. Mindegyikre tett a sült zöldségből és félbehajtotta, míg az anyja felkockázta az avokádót és mindegyikre tett egyet-egyet, mellé pedig egy szelet pirítós és sült krumpli került. Csodálta az anyját, hogy volt kedve ilyesmit készíteni reggelire.
- Pff, szeretnéd. – Szemei csillogtak, ahogy egy adag finomság landolt előtte és rögtön nekiállt enni, amint lelocsolta a krumplit ketchuppel.
- Nagyon boldog lennék – ült le az asztalhoz. – Jó étvágyat – kívánta a családjának, akikkel végre nyugodtan leülhetett enni és nevetni.
Reggeli után a húga elment felöltözni, az anyja mosogatott, Michael pedig az apjával kiment fellapátolni a most már vastag hótakarót. Szerencsére a fagy ellenére langyos idő volt. Nem jósoltak újabb havazást, a felhők között pedig kikukucskált a nap is.
Michael mielőbb végezni akart a hóval, mert még mindig nem mondott le arról, hogy meglátogassa a szomszédot. Nem akarta már kora reggel letámadni, de olyan dél körül tökéletes lesz rá az idő. Valami húzta oda, de nem értette miért. Arra gondolt, hogy talán csak be akarja bizonyítani, az anyjának és a többieknek, akik nem voltak elégedettek a minnesotai Angel Falls-ba1 költözött új lakóval, hogy mekkorát tévednek vele kapcsolatban.
- Még a kapuig és a fészerig takarítsd fel – kérte az apja, párát fújva közben. – Én pedig befejezem a garázsnál, hogy ki tudjunk állni.
- Rendben. És a ház mögött nem kell…
- Nem. Beatrice unokatestvéred gyerekeinek jó lesz majd hóembert építeni. Beatrice a családjával 24-én reggel jönnek majd meg. Legalább lesz mit csinálnia az ifjúságnak. A kertbe és az erdőbe pedig úgysem fog senki kimenni. – A kerti út a kapuhoz vezetett és, ha azon kilépett valaki egyenesen az erdőbe jutott.
- Jól van. Akkor megyek és elkotrom a kapuig és a fészerig.
Munka közben gyorsan telt az idő Michael számára. Még ki is melegedett, de nem nyitotta szét a kabátját, egyedül a sálját lazította meg egy kicsit. Végül elkészült mindennel, amivel kellett és még az apjának is besegített. Hasogatott fát a kandallóba, behordta a házba, a többit pedig a fészer falához szépen felrakta, ahova a hólapátokat is betette. Észrevette, hogy nyáron jó pár dolgot meg kell majd javítani a ház körül. A szülei idén új tetőt húzattak, mert az egyik helyiség beázott, de nem ártana kifesteni sem. Szerencsére most már itthon volt és majd foglalkozik a dologgal.
A két férfi bement a házba, rögtön levéve a cipőket, hogy ne dühítsék fel a ház asszonyát azzal, hogy széthordják a havat a házon és mindenhol koszos latyakot hagynak maguk után. Michael megmosta a kezét és készített magának egy bögre piros teát. Anyja és Lucy a nappaliban törölték a port, de ebbe nem volt hajlandó segíteni. Gyűlölt takarítani. A portalanítás kész kínszenvedés volt és százszor inkább végzett más munkát, mint ezt.
- Apa, kérsz inni?
- Nem. Tudod, hogy nem vagyok oda a teáért.
- Kávéra gondoltam.
- Jaj, ne csinálj neki kávét – esett be Grace a konyhába, kezében a portörlővel. – Reggel magas volt a vérnyomása. Legfeljebb gabonakávét készíts neki. Apropó! Fiam szeretnélek megkérni, hogy menj már el a boltba és vegyél meg pár dolgot. – A fiókból, amelyben füzeteket és íróeszközöket tartott, kivett egy noteszt és egy tollat. – Teljesen elfelejtettem, hogy nem vettem mosogatószert és akkor hoznál még pár dolgot.
- Akkor írd fel pontosan, milyen fajtát kérsz, nehogy rosszat vegyek. – Örömmel kocsikázik el a városba, legalább szét tud nézni.
- Leírom. Mindent leírok.
Gerry a felesége válla fölött leste meg, mit ír az asszony, mire szemöldöke magasra szaladt.
- Ez az a pár dolog?
- Miért mit gondoltál? Közelednek az ünnepek. A nagybevásárlásra hamarosan elmegyünk együtt, de ma erre mind szükség van, hogy a ház ragyogjon.
- Anya nem akarja, hogy Agnes néni megkritizálja – közölte Michael a teáját cukrozva. Belekóstolt és megállapította, hogy forró, de ízletes lett.
- Csak merjen bármit is kritizálni – fejezte be a listaírást, amit aztán Michael kezébe nyomott. – A pénz…
- Azzal ne törődj. – Tekintetével végigfutott a listán. – Valóban kevés – ironizált a bögréje pereme felett nézve anyjára.
- Mit tudjátok ti.
- Most kell neked?
- Jó lenne, mert szükségem lenne a bútorápolóra. Nem vettem észre, hogy mind elfogyott.
- Hmm. – Nem mutatta, de nem igazán volt ínyére a dolog, hiszen teljesen más tervei voltak. Nos, a terveknek várniuk kell. Majd, ha hazajött, meglátogatja a szomszédot. – Akkor megyek is. Minél hamarabb indulok, annál hamarabb érek vissza. – Felhörpintette a teáját, majd a szobájában átvette a pulóvert és nadrágot, mert nem akart az otthoni ruhájában menni. És pénzt is vett magához.
Mikor lement, az apja a kezébe nyomta a slusszkulcsot.
- Fékezésnél vigyázz, mert a fék elég gyenge. A szerelőhöz már csak karácsony utánra tudtam bejelentkezni.
- Rendben. – Michael végigtapogatta a zsebeit, hogy minden nála van-e, majd felöltözött. Lehajolt megkötni a cipőjét és sapkát is húzott, mert ebben a fagyban csak egy idióta mászkálna fedetlen fejjel. Tegnap sokkal melegebb volt. – Mentem – szólt be az anyjához és húgához a konyhába. – Biztos, hogy más nem kell?
- Nem kell – válaszolt Lucy.
Michael a garázs felé indult, ahol ott állt a Volkswagen Jetta. Szerette a szülei kombiját. Nagyon sokáig spóroltak arra, hogy valami új autót vehessenek és ne egy ócskaságot. A kocsinak még sok évig ki kell szolgálnia őket.
Felhúzta a garázsajtót és mögötte feltárult a szokásos rumli, de ez az apja birodalma volt, ahol az anyja semmihez sem nyúlt hozzá. Beült az autóba, beállította az ülést és a tükröket, bekapcsolta a biztonsági övet. Bedugta a slusszkulcsot, kiengedte a kéziféket majd beindította a motort. A motor halk mormolásba kezdett, ahogy az apja mindig mondta, gyönyörű zenét játszott. Michael nem volt akkora szerelmese az autóknak, mint az apja, aki képes volt órákig beszélni róluk, a saját kocsiját pedig úgy kezelte, mintha a gyereke volna. Michaelnek szándékában állt nagyon vigyázni rá.





Angel Falls egyáltalán nem változott semmit. Igaz, Michael csak egy évig volt távol, mégis minden ugyanúgy volt, ahogy arra emlékezett. A kosárlabdapálya a templom mellett, vagy a házak, amelyek szép sorban álltak a városka nem túl sok utcáján. Elhajtott a lakóházak és a kis téren álló városháza mellett, ahol tavasszal és nyáron a gyerekek a téren lévő szökőkutat ostromolták. Elhagyta Bird asszony zöldségboltját és a bárt, ami még az 1930-as években épült és, egyáltalán nem tűnt odaillőnek. Utána következett az Angel Falls-hoz képest nagy iskola. Hétvégenként a földszinti termekben idegen nyelvi, informatikai és számviteli tanfolyamokat tartottak. Az iskola mellett volt a bolt, ami érdekelte őt. Meglepte, hogy a nem épp kicsi parkolóban alig talált helyet magának.
Leállította a kocsit, kikapcsolta a biztonsági övet és kiszállt. Az ajtót bezárva bekapcsolta a riasztót. Elindult a vegyesbolt bejárata felé és nagyon remélte, hogy mindent megtalál itt, ami a listáján szerepelt. Odabent olyan meleg volt, hogy félig lehúzta a cipzárt sötétkék kabátján és a sálját is meglazította. A bejárat mellől eltolt egy bevásárló kocsit. Alaposan szét kellett néznie, mert amikor legutoljára itt járt, még minden polc másképp volt elrendezve. De, miért is csodálkozik, hiszen azóta majdnem tizenkét hónap telt el. Elővette a listáját és elkezdte olvasni, miket is kell feltétlenül megvennie. Elindult a vegyi áruk felé.
A boltban nagyon sokan voltak. Néhányan úgy mentek el mellette, mintha meg sem ismernék, míg mások alaposan végignéztek rajta. Mindenkinek bólintott, de nem szólt senkihez sem. Be akart vásárolni és hazamenni. Szerencsére a többi ember is elfoglalt volt, kivéve egyetlen egyet, aki megállította:
- Michael, te vagy az?
- Jó napot, Austin néni – mosolygott az édesanyjával egy idős hölgyre, aki a város legnagyobb pletykafészke volt. Ráadásul ő volt annak idején a matematika tanára is. Ha jól tudta, mai napig az iskolában dolgozott.
- Nem tudtam, hogy hazajössz.
- A szüleim nem hirdették.
- Á, igen. Sokáig maradsz?
- Végleg.
- Ó.
- Sajnálom, de nem nagyon van időm.
- Ah, igen, igen. Nos… Akkor üdv újra itthon.
- Köszönöm. – Már állt volna odébb, amikor megállította őt Austin asszony hangja.
- Te még… Még mindig inkább…
- Igen, asszonyom. Még mindig inkább a férfiakra vágyom – mosolyodott el udvariasan és amilyen gyorsan csak tudott továbbment. Nem arról volt szó, hogy gyűlölte volna az asszonyt, de ha beszélgetni kezdett vele az ember, a nő akár órákig képes volt feltartani a másikat. Ő pedig nem volt pletykás és nem állt szándékában sóbálványként ácsorogva azt hallgatni, hogy mi történt a városban vagy épp a hálószobákban. Ez a nő is egyike volt azoknak, akik hosszú időn keresztül megvetéssel néztek rá. A fia soha nem kapott semmilyen büntetést azért, hogy az iskolában folyton megalázta a szexuális irányultsága miatt. Austin asszony lányának pedig mindig is tetszett Michael és amikor az elutasította, nem viselte valami jól a dolgot. Szerencsére az évek során lassan elkezdték tolerálni a másságát, sokan elfogadták őt olyannak, amilyen volt. Még Austin asszony is elkezdett normálisan beszélgetni vele, bár a férfi jobban örült volna, ha továbbra is kerülné őt.
Gyorsan befejezte a vásárlást, nehogy összefusson bárki mással. Nem volt ideje ma semmiféle találkozgatásra. Szerencsére az egyik kasszánál a háromból, nem volt nagy sor és ráadásul a pénztáros lány sem ismerte őt. Kifizette az árut és bepakolta egy papírtáskába.
Hazafelé másik úton indult el, mint idefelé jövet. Úgy döntött, hogy kihajt a városból, majd megkerüli az erdőt. Így pont a titokzatos idegen háza mellett halad majd el. És nem utolsó szempont, tesz egy kisebb kirándulást a környéken.
Az út csúszós volt, ezért lassan hajtott, közben kiélvezve a látványt. El kellett ismernie, hogy a tél gyönyörűséges évszak volt, kiváltképp, amikor mindent fehér hótakaró fedett. Volt valami bámulatos ebben az egészben, különösen, mikor elérte az erdőt. Bár nagy volt a kísértés, nem állt meg. Majd legközelebb megteszi, és akkor elhozza a fényképezőgépét is.
Ráfordult a mostaninál keskenyebb útra, ami egyenesen haza vezetett. Magabiztosabbnak érezve magát – főleg, mert erre senki sem szokott járni -, rálépett a gázpedálra. Már messziről látta a csupasz fák közül kikandikáló gerendaházat. Az úton, a kocsifelhajtónál állt egy autó. Hatalmas, fekete Ford Ranger. Michael alaposan megnézte magának a kocsit, mikor közelebb ért és meg kellett állapítania, hogy a legújabb modell volt. Tehát a fickónak van pénze, gondolta. Ebben a pillanatban dudálást hallott maga mögött, ezért felnézett a visszapillantó tükörbe. Mögötte egy autószállító kisteherautó száguldott, ami ezzel a veszett sebességgel akarta őt kikerülni.
- A rohadt életbe, mi a fenét művel ez? – mordult fel Michael megijedve, mikor a másik sofőr nem lassított. – Idióta! – Már teljesen mögötte volt, Michael pedig megijedve jobbra rántotta a kormányt és innentől a baleset már szinte magától történt, ahogy megcsúszott, a fék nem működött, ő pedig egyenesen a Fordnak ütközött.


1Angel Falls kitalált városka. Semmi köze a venezuelai Angel-vízeséhez.

Harmadik fejezet


Hevesen kapkodva a levegőt próbált lenyugodni. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy ha ha ereje és módja van rá, összetörte volna. Próbálta megérteni, mi történhetett és hirtelen rádöbbent, hogy valószínűleg két autót is sikerült összetörnie. Remegő lábakkal szállt ki és előre sétált, hogy megnézze mekkora a kár.
- A francba! – Ugyan nem volt olyan rossz a helyzet, mert a Ford szinte meg sem érezte a karambolt, azonban apja lökhárítója alaposan összezúzódott. – A francba! – dörgölte meg kezével az arcát. Pont vele kellett ennek megtörténnie!
Lehajolt, hogy alaposabban megnézze a kárt. Hirtelen meghallotta, hogy ropog a hó valakinek a léptei alatt. Felnézett és abban a pillanatban a levegő a tüdejében rekedt. Egy férfi sétált felé és el kellett ismernie, hogy hatalmas fickó volt. És ennek nem volt köze a súlyához. A férfi úgy mozgott, mint egy párduc. Fekete terepnadrágja és pulcsija alá rejtett teste valószínűleg színizom volt. Michaelnek kétsége sem volt afelől, ki lehetett a férfi. Csak bámulta és közben sajnálta, hogy nem látja a másik arcát. A szomszéd a fejére húzta a kapucnit, ami akkora volt, hogy eltakarta az arcát. A nap pedig egyenesen Michael szemébe sütött, így a másik erőteljes körvonalain kívül mást nem láthatott rendesen.
Ahogy az idegen megállt mellette, Michael a torkát köszörülve felállt és a kezét nyújtotta a másik felé.
- Üdvözlöm. Nem túl szerencsés körülmények között ismerkedünk meg. – A kezére nézett, a férfira majd megint a saját kezére, amelyet a másik nem fogadott el. A szomszéd még csak elő se húzta a zsebéből a kezét. – Na, igen – fogalma se volt, mit mondjon. Gyorsan leengedte a kezét. – Az ön autója nem sérült meg, a karcolást könnyű lesz megjavíttatni. De, ha valami lenne, akkor…
- Láttam, mi történt – szólalt meg a férfi mély, rezgő hangon, amitől Michael gyomra bukfencezett párat, testén pedig kellemes borzongás futott keresztül. – Uram, vigye el innen az autóját.
- Apám autója. – Egész idő alatt próbálta meglesni a férfi arcát, de az folyamatosan lehajtotta a fejét és a kapucni is annyira árnyékolt, hogy lehetetlenné tették a dolgot. – Az ő drágasága, én pedig most tönkretettem.
- A kisteher sofőrje a hibás.
- Én is, mert keskeny az út és megijedtem, hogy belém hajt. A nevem Michael Sumner, a maga szomszédja. Itt lakom nem messze.
- Vigye el a kocsiját és menjen innen.
- Maga aztán kedves, uram – horkant fel Michael. – Köszönöm a kedvességét. – A Fordra mutatott. – Ha mégis lenne valami kár, kifizetem a javíttatást.
- Boldogulok.
- Mindenkivel ilyen távolságtartó?
- Most már menjen, és ne legyen pattanás az ember seggén.
Michael felmordult. Az ördögbe ezzel a fickóval. Forgószélként bevágódott az autóba és úgy becsapta az ajtót, hogy emiatt biztos, hogy az apjától alapos fejmosást kapna. Lehúzta az ablakot és kihajolva még kiszólt:
- És én még mézeskalácsokat akartam vinni neked – felhúzta az ablakot és elfordította a slusszkulcsot. A telefonja pont elkezdett csengeni, de figyelmen kívül hagyta, mert sejtette, hogy ki akar vele beszélni. Úgyis mindjárt otthon van.
Megbánta ezt a kis kiruccanást. Mehetett volna a rendes úton hazafelé, ahogy mindig is. Viszont még mindig meg akarta ismerni a szomszédját. A szomszédot, aki a vérnyomását az egekbe nyomta, de a kíváncsiságát is még inkább felkeltette. De egyelőre a düh, amit a férfi, saját maga és a kisteherautó vezetője iránt érzett, mindent elhomályosított.
Behajtott az udvarra, fejben már azt gyakorolva, hogy adja be az apjának a lökhárító károsodását. Bár ez csak a lökhárító volt, de biztos, hogy szép pénzbe kerül majd a javíttatása. Mindent ki fog fizetni. Természetesen, feljelentést tehetne a rendőrségen, de minek? Csak még több gondja lenne és bizonyítéka sincs, amivel alátámaszthatná a történteket. Még a végén őt vádolnák meg az ütközés miatt és ezt nem akarta. A javítás nem kerülhet azért olyan sokba és neki volt megtakarítása. Sokkal rosszabb lenne, ha a Ford Ranger javíttatását kellene kifizetnie.
Mikor leparkolt a garázs előtt, az apja kijött a házból, mellette Lucy sétált, aki a kezében fából készült formát tartott. Mindketten azonnal észrevették a sérülést. Kiszállt és odasétált hozzájuk.
- Minek mentél neki? – kérdezte Gerry.
- A szomszédunk autójába.
- Hát te aztán autóstól rohantál az életébe, pedig csak jó háziasszonyhoz illően sütit akartál vinni neki. – cukkolta a húga, még inkább felidegesítve Michaelt.




Két nap telt el, mióta Michael karambolozott apja kocsijával. Két nap, míg talált a szomszéd városban egy jó szervizt és ahol, egy kis felár ellenében gyorsan megjavították az autót. Mielőbb le akarta tudni, mert karácsony előtt a szervizek mind teljesen be voltak táblázva. Szerencsére nem kellett sokat javítani a kocsin, egy nap alatt megvoltak vele. Az apja meg volt elégedve a munkájukkal, így aztán Michael szívéről hatalmas kő esett le. Helyette valami más foglalta el. Egy magas, jó megjelenésű férfi, akinek még csak nem is látta az arcát, mégis álmatlan éjszakákat okozott neki. Képtelen volt nem rá gondolni. Mikor elmúlt a haragja, valamiért még inkább hívta magához és egyre nehezebb volt ellenállni ennek a vonzásnak.
A karácsony már a küszöbön topogott, de ő másra sem tudott gondolni, csak arra a férfira. Még akkor sem volt képes kiverni a fejéből, amikor az anyja befogta takarítani. Emiatt úgy belemerült a gondolataiba, hogy majdnem sikerült leesnie a létráról, miközben a csillárt portalanította. Azzal magyarázta a dolgot, hogy a férfi egy rejtély neki pedig nem tetszett, hogy nem tudja megfejteni.
- Magas. A pasas akkora, mint egy tölgy – suttogta.
- Ki? – emelte fel a fejét Lucy, aki a padlón ücsörgött és a könyvespolc alsó polcán pakolta a könyveket.
- A szomszédunk – ült le mellé a halomnyi könyv közé. Mivel az anyjuk az emeleten tartózkodott, a két testvérnek volt egy kis ideje egymásra, ahogy a már tisztaságtól ragyogó nappaliban ültek.
- Szóval miatta jár máshol az eszed mostanában. Mondok én neked valamit.
- Már most félek.
- Olvastam egyszer egy történetet és tudod, hogy én miket olvasok.
Bólintott, mert nagyon is jól ismerte Lucy ízlését. Imádta a melegekről szóló könyveket.
- Tehát, mire jöttél rá?
- Arra, hogy ti férfiak, mind idióták vagyok.
- Kapni akarsz?
- Csak hallgass meg – vakarta meg az orrát. – Olvastam könyvet két férfiról, akik két évig keringtek egymás körül. Két évig, érted? És egyikőjük sem tette meg azt a bizonyos első lépést. Egyik is szerelmes volt, másik is szerelmes volt, de megjátszották, hogy csak barátok. Csak amikor az egyik nem bírta tovább elviselni és el akart utazni, akkor ébredt fel a másik. Elment hozzá és bevallotta, mit érez iránta.
- És ennek mi köze van hozzám?
A lány a szemét forgatta.
- Arról van szó, hogy ti mindent halogattok. Féltek megtenni az első lépést. Akartok valamit, de rohadtul nem tesztek érte semmit. Meg akarod ismerni a pasast, akkor menj át hozzá és ne mászkálj egy méterrel a felhők felett. Fogd azokat a mézeskalácsokat és valósítsd meg az első tervedet. Titeket folyton noszogatni kell, hogy végre elkezdjetek valamit csinálni – rázta a fejét.
- Az én okos húgocskám, aki annyi bölcsességet szívott magába, hogy már mindent tud – bele akart borzolni a lány hajába, de az ellökte a kezét.
- Persze, hogy így van. Segítesz nekem? Randevúm van Brandonnel, mert utána már csak karácsonykor találkozunk és csodásan akarok kinézni.
- Rendben, de aztán nekem ne siránkozz, hogy rossz helyre tettem a könyveket. Van valami rendszered?
Fél órába telt elhelyezni a köteteket a polcon. Mikor az anyjuk elzavarta őket, hogy takarítsanak tovább, Michaelnek csak hosszabb idő után volt lehetősége, hogy a szobájába szökjön. Szüksége volt egy kis nyugalomra. Kinézett az ablakon és tekintete egy pontra szegeződött. Odakint már alkonyodott. Még egy fél óra és odakint teljesen besötétedik, futott át a gondolat Michael fején, akinek mostanában mintha túl sok minden járt volna az eszében. A szemben lévő ház egyik ablakából fény szűrődött ki, tehát a tulajdonos otthon volt.
Az ajkába harapott. Talán a húgának igaza van, oda kellene mennie és kész. A fickó elhajtotta őt és nem érdemelte meg a süteményt, de Michael nem tudott sokáig haragudni.
- Most az egyszer megpróbálom – mondta magának, a hálószoba ajtaja felé indulva.
Leszaladt a földszintre, egyenesen a konyhába. Odabent senki sem volt, aminek nagyon örült. Bement a nem túl nagy kamrába és alaposan szétnézett. A mézeskalácsok fém dobozokban pihentek, és volt belőlük vagy egy tucat. Felkapott egyet, megnézte, hogy olyan legyen, amit ő maga díszített. Hevesen dobogó szívvel ment az előszobába, ahol felvette a kinti ruháit. Egy pillanatig habozott, de úgy döntött, nincs veszteni valója azzal, ha átmegy. Különben csak kínozni fogja a dolog. Lehet, hogy a szomszédjának csak rossz napja volt akkor és azért küldte el a minap. Hiszen mindenkinek lehet pocsék napja.
- Mi húz annyira hozzá? – kérdezte Lucy, az előszobába toppanva.
- Nem tudom. Talán csak be akarom bizonyítani, hogy az az ember nem az a szörnyeteg, aminek a többiek tartják.
- A gyerekek hívják így. Ahogy az már a gyerekek szokása. Tudod, hogy mindig kitalálnak maguknak valamit. A barom felnőttek pedig nem fojtják el időben. De szerencsére itt vagy nekünk te. Na, menj.
- Na, akkor megyek. – De tovább ácsorgott és csak pár pillanat múlva szedte össze magát. Felkapta a süteményes dobozt és kiment az udvarra. A fagy rögtön megcsípte az arcát és orrát és amikor levegőt vett, ajkai közül pára tört fel. Az este és éjszaka igazán fagyosnak ígérkezik.
Lassan lépkedett a kapu felé, majd az út szélén elindult a szomszéd háza felé, miközben a hó a talpa alatt ropogott.
A fák, amelyek mellett elhaladt, szunnyadva álltak, nyugodtan várva az időt, mikor tavasszal újra ébredhetnek téli álmukból. Minden olyan volt, amilyennek szerette. Eszébe jutottak a régi családi séták. Még gyerek volt, Lucy lehetett talán három éves, a szüleik alaposan felöltöztették őket, felültették a szánkóra és négyesben sétáltak a környéken. Szeretettel emlékezett erre az időre, ami önkéntelenül is mosolyt varázsolt az ajkára. Alig vette észre, hogy már ott áll a gerendaház ajtajánál. Egyszerű, hétköznapi, mégis gyorsabb dobogásra késztette a szívét. Ránézett a közelben álló autóra, majd mély levegőt vett és bekopogott az ajtón. Várt egy pillanatot, de senki sem nyitott ajtót. Erősebben kopogott. Még mindig nem jelent meg senki az ajtóban.
- Tudom, hogy itthon vagy – kopogott be még egyszer. Majd még jó párszor megismételte. – Nos, ha ilyen vagy. – Kezét a kilincsre tette és önkéntelenül is lenyomta, mire az ajtó résnyire nyílt. Ez olyan volt számára, mint egy meghívás.
Belépett, miközben betolakodónak érezte magát, de végül is magyarázhatta azzal, hogy aggódott a tulajdonos miatt, hiszen kopogott és kopogott, ő viszont nem nyitott ajtót. Tudta, hogy ez a leghülyébb ötlet, ami eszébe juthatott. Valószínűleg úgy sem lesz ideje semmit sem mondani, mert rövid úton kihajítják innen.
- Nem hívtalak be – hallotta meg Michael ugyanazt a hangot, amelyik már korábban is különös dolgokat művelt vele.
- Nyitva volt. – Megfordult, felkészülve arra, hogy most meglátja a férfit, de ebből semmi sem lett. Csalódottság tört fel benne. A házigazda az árnyékban állt és csak alakjának körvonala emlékeztette arra, hogy milyen hatalmas férfi. Ha közelebb állnának egymáshoz, fel kellene rá néznie. Azon tűnődött, meddig érne neki. Valószínűleg, ha a másik széles vállához simulna, akkor fejét a férfi két lapockája közé tudná hajtani. Bár Michael sem volt alacsony, és jó testfelépítésű volt, mindazonáltal a szomszédja alaposan felülmúlta mindenben.
- Süteményt hoztam – közölte Michael, előre nyújtva a kezét a dobozzal.
- Le akarod ellenőrizni, hogy tényleg szörnyeteg vagyok?
- Öööö…
- Meg akarod tudni, hogy városiak hazudnak-e? Hogy a gyerekek csak kitalálták a mesét?
- De… Miről…
- Ezért vagy itt? – a hangja hűvös és mintha csalódott lett volna, de lehet, hogy csak Michael szerette volna ezt hallani a hangjában. – Azért jöttél, hogy nevess egy jót? Vagy csak szánakozni rajtam?
- Ide hallgass – vágott közbe Sumner –, nem tudom, miről beszélsz. Nem azért jöttem, hogy bármit is leellenőrizzek. Egyszerűen… Igaz, hogy a kíváncsiság hozott ide, de közben… Valami húzott ide és ezt nem tudom megmagyarázni. – Ujjai összeszorultak a fémdobozon. – Tudom, mit mondanak az emberek. De nem tudom, hogy miért és az egyetlen, ami érdekel, hogy bebizonyítsam nekik, hogy tévednek. Különösen az anyámat, aki azt hiszi, hogy biztos valamilyen gengszter vagy és drogot árulsz.
- És, hogyha nem téved? – vágta zsebre a kezét a férfi.
- Nem hiszem. Van egy megérzésem. Rendben, fogalmam sincs, valójában mit keresek itt. De már két napja nem alszom, nem tudok enni, mert csak arra gondolok, hogy át akarok jönni és meg akarlak ismerni. Nem érdekel, mások mit mondanak rólad és, hogy ki vagy…
- Mindig ilyen sokat beszélsz?
- Csak, ha ideges vagyok.
- És most ideges vagy? – kérdezte szúrósan az a mély hang.
- Egy kicsit – köszörülte a torkát Michael. – Nos… menjek el vagy egy tea mellett megesszük ezeket a süteményeket? Bár olyan sok van belőlük, hogy pár napig kitartanak. És most már igazán előjöhetnél az árnyékból, mert még azt fogom hinni, hogy vámpír vagy.
- Jobban szeretném, ha elhagynád a házam.
- Én pedig teát és mézeskalácsot szeretnék. Igazából, szívesebben ennék teasütit, de most mézeskalácsot hoztam – kocogtatta meg ujjával a dobozt. – Én magam díszítettem. Nem szereted a süteményeket? – nézte a férfi sziluettjét, akit jótékonyan takart az árnyék. – Vagy talán tényleg léteznek vámpírok. – Egyre furcsábban érezte magát. A másik hallgatott, ő meg nem bírta befogni a száját és összehordott egy csomó értelmetlenséget. Elképzelte, hogy ez a férfi magában jót nevet rajta és ettől kezdett ideges lenni.
Hosszabb ideig csend honolt köztük, melyet aztán a házigazda tört meg:
- Szeretnéd tudni, hogy miért hívnak szörnyetegnek?
- A gyerekek, már csak ilyenek…
- Akkor megmutatom neked.
Michael összevonta a szemöldökét, de akkor a férfi felkapcsolta a villanyt azon a helyen, ahol állt és végre megláthatta a titokzatos szomszédját teljes valójában.

Negyedik fejezet



Sumner nagyot nyelt, meglátva a férfi arcát. A hangja a torkán akadt, mert fogalma sem volt, mit is mondhatna. De az biztos, hogy nem állt szándékában elszaladni, pedig a szomszédja valószínűleg ezt várta. Nem akarta szamárként bámulni, de képtelen volt levenni a szemét a két mély hegről az arcán. Az egyik a halántékától indult, elhaladva a bal szeme sarkánál, át az arcán, keresztülvágva az ajkát. A másik a homlokán kezdődött, elvágta az orr felső részét, majd keresztezte az arcán az első heget. Ez a másik mélyebb és hosszabb volt, mer valahol a ruha alatt a nyakánál érhetett véget. Michael szívesen megnézte volna, hogy meddig húzódik a seb, közben szégyenkezett a kíváncsisága miatt. Nos, ez mindig is a gyengesége volt. Szeretett mindent tudni.
- Honnan… honnan vannak? – Értette, a gyerekek miért hívták szörnyetegnek. A hegek pedig nem voltak szépek, de az előtte álló férfi attól még nem volt Frankenstein. Férfias, kemény külseje volt, és a maga módján jóképű volt, érzéki ajkakkal. Michaelé sokkal keskenyebb. A férfié viszont igazán szép, ahogy borostyánbarna szemei is. Ezek a szemek épp őt nézték figyelmesen. Szinte a belsejébe láttak.
- Nem nevezel szörnyetegnek? – mordult fel a szomszédja.
- Szívesebben szólítanának a neveden, ha végre bemutatkozol. És csak, hogy emlékeztesselek, a nevem Michael Sumner – lépett közelebb, kinyújtva a kezét. Ez alakommal nem volt hajlandó annyiban hagyni. Ha kell holnapig így fog állni.
- Tényleg pattanás vagy az ember seggén.
- Finom süteményekkel – rázta meg a bal kezében tartott dobozt. Remélte, hogy nem tűnik teljesen idiótának. Fontos volt neki, hogy ne lássák annak.
A férfi megrázta a fejét. Pillantását a falra vetette, majd vissza Michaelre, aki észrevette, hogy a másik saját magával harcol.
- Te egy… – Kezével gesztenyebarna hajába túrt, ami oldalt nagyon rövid volt, a feje búbján kissé hosszabb és hátra volt fésülve. – Jacob Marsden. – Kinyújtotta a kezét és vonakodva kezet rázott a másikkal. Egyetlen rövid pillanatra, ami Michael számára szinte örökkévalónak tűnt, mert úgy érezte, mintha akkor megállt volna az idő.
Mikor kezeik szétváltak, Michaelt hirtelen úgy érezte, hiányzik valami. Mintha erre a valamire várt volna hosszú, hosszú ideje. Fogalma sem volt, mi lehet az, de már most hiányzott az erős, kérges és meleg kéz érintése. A szíve egy pillanatra eltévesztette a ritmust, mikor zöld szemeivel a másikéba nézett. A férfi kíváncsian nézett rá, leolvasva a reakcióját, amit képtelen volt elrejteni előle. Amúgy is olyan érzése volt, hogy még ha el is tudná rejteni, Jacob akkor is úgy olvasna benne, mint egy nyitott könyvben.
- Akkor mi lesz a teával? – kérdezte Michael.
- Figyelj, nem szeretem a társaságot.
- Elhiszem. Bezárkóztál az emberek elől, amitől azok meséket találnak ki rólad.
- Nem akarom látni az emberek reakcióját az arcom láttán.
- Ez csak két sebhely.
- Eltorzítanak.
- Nem minden heg torzít. Rohadt férfias vagy tőlük. – Csak, amikor észrevette, hogy Jacob szemöldöke, miként kúszik fel, esett le neki, mit is mondott. Idegességében megint hülyét csinált magából. – Süteményt? – emelte fel a dobozt, fanyarul mosolyogva. Inkább nem akart többet mondani, nehogy még nagyobb bolondot csináljon magából.
A zsebében ekkor megcsörrent a telefonja. A dobozt a szomszéd kezébe nyomta és elővette a mobilját és megnézte a kijelzőt.
- A húgom. Biztos azt hiszi, hogy elraboltál, megkötöztél és épp megkínzol. Hiszen tudod, nagy valószínűséggel gengszter vagy.
- És, ha az vagyok?
Michael egy pillanatig alaposan megnézte magának, figyelmen kívül hagyva a telefoncsörgést.
- Nem, nem vagy – válaszolt és felvette végre a telefont, mielőtt a makacs húga át nem szalad hozzájuk a rendőrökkel együtt. – No, mi van?
- Nála vagy? – kérdezte Lucy.
- Igen. Ülünk a konyhában, teázunk és esszük a süteményeket.
- Ó.
- Pontosan – felelte. – Leteszem. Nem tudom, mikor megyek haza. Mondd meg anyának, hogy nincs itt semmilyen bűnöző és, hogy nagyon ízlenek neki a sütemények – kacsintott Jacobra, aki ismét felvonta a szemöldökét.
- Rendben, megmondom. Szia.
- Pápá – bontotta a vonalat Michael és a férfira nézett. – Nos? A mamám máris imád téged, amiért dicséred a süteményeit.
- Még nem tudom, hogy ízlenek.
- Ezt le lehet ellenőrizni. Mi van azzal a teával?




Az asztalnál ült, a konyhában, ami nem sokat változott azóta, hogy az előző tulajdonosokat látogatta. A konyhabútor elég régimódi volt, de a sarokban új hűtő és tűzhely állt. A falakat nem ártana lefesteni, de arra tavasszal lesz majd idő. Már amennyiben Jacob nem költözik el. Michael nem akarta, hogy elmenjen. Tekintetével követte, ahogy a férfi teát készít. Azt már sikerült észrevennie, hogy Marsden nem túl beszédes, de ez nem különösebben zavarta. Ő amúgy is túl sokat beszélt, így nem állt be közöttük kellemetlen csend.
- Emlékszem erre a helyre – kezdte Michael. – Itt lakott az erdész a feleségével. Nem volt saját gyerekük, de a városi gyerekek közül sokan látogatták őket. Én is. Leültünk a kertjükben. Most eléggé elvadult, de ha foglalkozna velük valaki, újra teremnének a gyümölcsfák.
- Még mindig nem értem, miért vagy itt. – Tette le a bögre teát a vendége elé a férfi és úgy ült le, hogy ne lehessen látni a hegeit.
- Mondtam már, hogy csak be akartam bizonyítani az embereknek, hogy te is csak egy átlagos ember vagy – szórt két kanál cukrot a teájába. Nem szerette keserűen, ellentétben Jacobbal, aki anélkül kortyolt a sajátjába, hogy ízesítette volna. – Tessék – csúsztatta elé a nyitott süteményes dobozt. Igyekezett nem bámulni a másikat, de a férfi egyszerűen vonzotta a tekintetét. Nem a hegek, amelyeket szinte észre sem vett, számára nem voltak fontosak. Egyszerűen volt valami ebben a férfiban, amitől minél közelebb akart lenni hozzá. Ami tiszta bolondság volt, hiszen alig ismerte.
Jacob kivett egy darab süteményt és harapott egy keveset belőle, közben titokzatosan mosolygott. Ettől Michael lelkét melegség árasztotta el. Újra meg akarta kérdezni, honnan vannak a sebhelyei, de kényszerítette magát, hogy ne tegye. Ő sem teregetne ki mindent egy embernek, akit épphogy csak megismert. Ugyanakkor úgy érezte, neki bármit el tudna mondani.
- Miért nem dobtál ki? – kérdezte kíváncsian. Ujjait a teásbögre köré fonta és ivott egy kortyot. Bár csak egyszerű fekete tea volt, kifejezetten ízlett neki.
- Túl sokat akarsz tudni. A sütemény pedig finom – nézett Michaelre.
- Kíváncsi természetem van. Kerülöd az embereket, nem engedted be az anyukámat…
- Emlékeztetnélek, hogy magadtól jöttél be.
- Na, persze. Elég lett volna a galléromnál fogva megragadni és kihajítani – mosolyodott el. Pillantása körbejárt, hogy ne folyton a másikat nézze, de végül visszatért Jacobra.
- Talán én is kíváncsi voltam rád. Erre nem gondoltál?
- Végre valami attrakció – vigyorgott, arcát a bögréje mögé rejtve. Még mindig zavarban volt, de fogalma sem volt, miért. Úgy viselkedett, mint egy szégyenlős kamasz, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. De emellett a férfi mellet, egyszerűen így történt. A fickó a termetével, személyiségével és aurájával szinte beárnyékolta. Vonzotta Jacob. Mintha a férfi mágnes lenne a számára.
- Mhm.
- Jó sokat beszélsz.
- Nincs mit mondanom – válaszolt Marsden.
- Összességében… – lenézett a süteményes dobozra. Kinyúlt egyért, pont akkor, amikor Jacob is. Kezük összeért, mire Michael visszafojtotta a lélegzetét. Megint ugyanazt érezte. Mintha valami kattant volna, ő pedig pont a megfelelő helyen lenne. Korábban soha, egyetlen egy férfival sem érzett ilyet. Megköszörülte a torkát és vett egy süteményt.
- Hova lett a beszélőkéd? – kérdezte egy pillanattal később a házigazda.
- Nem beszélhetek, mert épp mézeskalácsot eszek – válaszolt Michael, a szájába téve a sütemény letört felét.
- Vehetsz még többet. Szeretem a csendet.
Michael a másikra nézett és igyekezett úgy tenni, mint aki megsértődött, de végül nevetésbe tört ki. Annyira nevetett, hogy kicsordultak a könnyei. Megint bolondozott, tudta jól, de ez erősebb volt nála.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen vicces vagyok.
Michael letörölte a könnyeit, majd Jacobra nézett, mielőtt megszólalt volna.
- Nem, nem erről van szó. Fogalmam sincs, mi ütött belém – lazult el. – Egyszerűen most először tudatta velem valaki ilyen formán, hogy túl sokat beszélek.
- Valóban, ez is egy módja. Késő van.
Michael rögtön megértette, hogy épp udvariasan ki lett dobva. Nem akart túlzottan visszaélni a másik vendégszeretetével. Biztos, hogy visszajön ide. Semmi kétsége sem volt. Újra akarta látni, beszélgetni vele, megismerni, egyszerűen vele lenni. Félt ezektől a dolgoktól, mert már egyszer érezte ezeket és annak rossz vége lett, bár el kellett ismernie, hogy az azért más dolog volt.
Felállt, az asztalra téve üres bögréjét.
- A mézeskalácsokat itt hagyom, otthon van belőlük vagy egy tonnányi. Anya már az ünnepekre sütötte őket. Örülök, hogy beszélgethettünk – már ha, ezt beszélgetésnek lehetett hívni. – Viszont látásra.
- Vissza akarsz jönni?
- Örömmel – mosolygott szélesen Michael.
- Ez nem volt meghívás.
- Hadd döntsem el én, az volt-e – kacsintott rá, majd elindult az előszobába. igazán nem volt sietős. Jacobbal akart még lenni, de nem tudta, hogy hosszabbíthatná meg a vele töltött időt. Ahogy a kabátját vette fel, a férfi felé fordult: - Holnap nem ebédelhetnénk… együtt? Főzhetnék valamit, van egy nagyon jó receptem. – Már megint gondolkodás nélkül cselekedett, de nem bírta megállni. Muszáj holnap látnia.
- Miért akarnál ilyet? – dugta zsebre a kezeit.
- Nem tudom – nyelt egy nagyot. – Egyszerűen húzott valami ide és most nincs kedvem elmenni.
- Figyelj, nem az a személy vagyok, aki után érdemes érdeklődni.
Michael egy pillanatra elnémult, de nem sokáig.
- Szerintem pedig épp ellenkezőleg. Meg aztán három nap múlva itt a karácsony.
- Gyűlölöm a karácsonyt és most már menj haza. – Kinyitotta az ajtót, a meleg előtérbe engedve a kinti hideget.
A férfi már nem is kérdezte, mi a gond az ünneppel. Egy ilyen gyönyörű időszakot, ok nélkül nem gyűlöl az ember. Visszafojtva saját kíváncsiságát, még utoljára Jacob szemébe nézett, majd kiment. Összerezzent, mikor a háta mögött becsapódott az ajtó. Meghallotta, ahogy az öreg zárban elfordult a kulcs. Mára ez az ajtó bezárult előtte, de holnap másképp lesz.
Megállt az utcán és visszanézett. Szemével egyenesen a konyhából kiszűrődő fényt kereste. Meg mert volna esküdni, hogy látta a férfi árnyékát. Vissza akart menni. Hozzá. És vissza is fog. Ezzel a gondolattal végre rászánta magát és elindult hazafelé – ami alig ötszáz méterre volt innen -, a sötétségben, amit időnként a villanyoszlopok fénye tört meg.
Otthon kíváncsi tekintetek várták. A kíváncsiság családi vonás volt náluk. Alig vette le magáról a felsőruhát, máris a ház központjába rángatták. Leültették a konyhaasztalhoz, az anyja letett elé egy bögre kakaót, amit őszintén szólva szívesebben ivott reggelente. Lucy nekiállt kérdezősködni, az apja pedig úgy tett, mintha őt nem érdekelné a dolog.
- Ki ez? – kérdezte a húga.
- Átlagos férfi. Sebhelyek vannak az arcán. A kölykök biztos látták és ezért kezdték el szörnynek nevezni. Pedig ő teljesen hétköznapi. – A szíve ekkor szinte énekelni kezdett, hogy ellenkezőleg, a férfi minden, csak nem hétköznapi. – Egyszerűen nem vonzzák az emberek. Mama, ő nem bűnöző. Beszélgettünk egy kicsit és ennyi. Nincs miről beszélni – felkapta a bögrét és felállt. – Fáradt vagyok, megyek a szobámba.
- Nem eszel semmit?
- Nem vagyok éhes, anya. Talán később majd készítek valamit magamnak. – Kiment az előszobába, Lucy pedig utána szaladt és megragadta a karját.
- Mondd el nekem azt, amit nekik nem mondtál el.
- Mindenesetre, jó éjszakát.
- Ne csináld már! Hiszen látom, hogy szinte a felhők felett lebegsz.
- Azt hiszem, előbb nekem kell megértenem – válaszolta és magára hagyta a lányt.
Felment a lépcsőn az emeletre, majd megkönnyebbülten lépett be a menedékébe. Ma már nem akart társaságot. Biztos másképp lenne, ha az időt valaki mással tölthetné, nem a családjával. Szerette őket, de időnként szüksége volt egy kis magányra, hogy a fejében összerakja a kirakós darabjait.
Az íróasztalhoz ment és letette rá a kakaóját, majd kinézett az ablakon. Megint ugyanaz történt: ő bámult kifele, a szomszéd pedig valahova elhajtott az autóján. Itt fog állni és várni rá, amikor is a férfi két óra múlva visszajön. Mint minden este.
- Hova mész? És miért nem tudlak kiverni a fejemből?




Ezen az éjszakán nem aludt. Sóhajtozva forgolódott egyik oldalról a másikra. Gondolatai folyton visszatértek Jacobhoz, kezének érintéséhez, ami teljesen megszédítette a fejét. A mély hangjához és vesébe látó pillantásához. Minden másodpercet neki szentelt és egyetlen pillanatra sem volt képes kiverni a fejéből a vele töltött időt. Tudta, mit jelent ez. Szerelmes lett valakibe, akit épphogy megismert. Fogalma sem volt, hány éves a férfi, bár úgy tippelte, hogy majdnem egy idősek lehetnek. Semmit sem tudott róla, mégsem próbálta egy pillanatra sem elnyomni ezt az őrületet. Ez nem olyan volt, mint a többi férfival, akivel találkozgatott, akikkel beleesett a rajongás és butaság csapdájába. Ez másfajta szerelem volt. Olyan volt, mint a nyári nap sugarai, melyek cirógatják az ember bőrét. Olyan volt, mint hazatérni egy hosszú útról, mint a fény a sötétségben, mint a szeretett személy karjainak melegsége, ami átölel, mikor arra szükséged van. Olyan volt, mint a tavasz ébredésekor a friss szellő, ami a nyári hőségben enyhet nyújt. Bárminek is nevezte volna, a lényeg, hogy a szíve őrülten vert, a gyomra szinte bukfencet vetett, ahányszor csak Jacobra gondolt.
Kiszabadult az összetekeredett ágyneműből, mezítláb az ablakhoz ment és széthúzta a sötétítő függönyt. Kint már hajnalodott, ettől a szobában is világosabb lett, ami inkább a leesett hónak volt köszönhető. Leült az íróasztalhoz, amelyen ott állt az érintetlen, mostanra már kihűlt kakaó. Kezeivel megdörgölte az arcát. Nagyot sóhajtott és bekapcsolta a laptopját. Még nem akart lemenni. Az anyja már biztos felkelt, de hadd maradjon meg számára ez a pillanatnyi magány, amikor szeretett gondolataiba veszni. Ahogy a fia is. Aki pont ezért akart még egy kicsit a szobájában maradni.
Megnézte az e-mailjeit, átverekedte magát a rengeteg spamen, amik még mindig elárasztották a fiókját, annak ellenére, hogy már próbált többféleképpen szabadulni tőlük. Válaszolt pár ismerősnek Spanyolországban. Az angel falls-i ismerőseivel még nem vette fel a kapcsolatot. Biztos tudják már, hogy hazajött, de annak idején ő szakított meg velük minden kapcsolatot, amikor barátai próbálták elmagyarázni neki, micsoda hülyeségre készül, amikor egy olyan férfi után szaladt, aki nem volt neki való. Kíváncsi volt rá, vajon most mit mondanának? Mert most szinte ugyanakkora hülyeséget csinált.
Szemöldökét összevonta, ahogy eszébe jutott valami. Már, amikor a keresőbe beírta a nevet, tudta, hogy rosszat tesz, de nem tudott ellenállni. Amikor a kíváncsiság egyenesen a pokolba vezet.
- Talán nem – suttogta magának, meglátva a találatokat, amikre nem igazán számított.
Rákattintott az első találatra és egy fénykép jött vele szembe, amelyen hatalmas lángokkal égő ház volt, alatta a felirat: „Az egész család odaveszett a tűzben.” Megnyitotta a következő és az azutáni fényképet is, ami alatt újabb információkra bukkant: „A huszonhét éves rendőr családján álltak bosszút”, „A súlyosan megsérült rendőr, Jacob Marsden akcióban”.
Michael megnyitotta a következő linkeket és, mint akit hipnotizáltak úgy olvasta a cikkeket. Észre sem vette, mikor lett a szeme könnyes. Megdörgölte a halántékát, ahogy igyekezett az önuralmát visszaszerezni, de nagyon nehéz volt, mikor felfogta, mekkora tragédia érte ezt a férfit, aki alig élte túl a vele történteket. Át akart menni hozzá, átölelni és ott maradni vele. Muszáj lesz bevallania neki, hogy rákeresett az interneten. Nem is bízott abban, hogy bármit is talál, ilyesmire pedig végképp nem számított. Most már tudta, hogy Jacob miért gyűlöli annyira a karácsonyt. Az egész borzalom három évvel ezelőtt, szenteste történt meg. Aznap a férfi számára nem ragyogott fel az első csillag. Az a legfényesebb, amelyet minden évben annyira várnak.
Arcát kezeibe temette és próbált megnyugodni. Gondolataiból az ajtón felhangzó kopogás ragadta ki.
- Alszol, bátyus?
- Majdnem… Nem, miért? – kérdezte az ajtóhoz sétálva, de nem nyitotta ki. Szüksége volt még egy pillanatnyi egyedüllétre.
- A mama azt szeretné, ha apával elmennétek a piacra megvenni a fenyőfát. Szeretné már most megvenni, mielőtt az emberek elviszik a legszebbeket.
- Rendben. Egy óra múlva lent vagyok.
- Csak nyugodtan.
Visszament az asztalhoz és a fényképet nézte, amelyen a bekötözött Jacob volt látható. Kikapcsolta a laptopot, majd pillantásával a szomszéd házat kereste. Gondolatai ismét annak tulajdonosánál jártak és a reménynél, ami hirtelen megjelent, Michael pedig úgy döntött, ad maguknak egy esélyt.


Ötödik fejezet


Az angel falls-i fenyőfa piac decemberben három napig tömve volt emberekkel. Az árusok egymást túlkiabálva próbálták meggyőzni a vásárlókat, hogy nekik van a legszebb fájuk. Nagyon sok vásárló volt, de nem mindenki vett fát. A fákon kívül megtalálható volt minden, ami karácsonyra kellhet, az egyszerű üvegdíszektől, az ajtóra akasztható koszorúkon át a díszes és kifinomult égőkig. És mindez egy fantasztikusan díszített piacon, ami szenteste ragyogó, színes fényárba borul majd.
Michael mindent alaposan megnézett. Annyira szerette a karácsony előtti időszakot, ahogy magát az ünnepet is. Számára ez volt a leggyönyörűbb és legtisztább időszak. A mindenhol jelen lévő öröm és szeretet reménységgel töltötte el és erőt adott neki az elkövetkező hónapokra. Ezért nem értette azokat az embereket, akik utálták ezt az időszakot, gyűlöletben éltek, bezárkóztak a saját világukba. Menekültek a csoda elől. Mint, Jacob Marsden, akiről még akkor sem tudott elfeledkezni, mikor apjával és húgával a fenyőfáért mentek. Ami a férfit illeti, úgy-ahogy megértette az ellenállását és ellenszenvét a karácsony iránt. Ebben az időben vesztette el a családját, de nem az ünnep volt mindezért hibás. Meg akarta mutatni neki, hogy az ünnep az öröm ideje is lehet. Hogy a családja is azt szeretné, hogy Jacob élvezze az életet és a szerelmet. Erre az utolsó gondolatra Michael szívébe bánat szúrt, mert még mindig képtelen volt elhinni, hogy beleszeretett ebbe a férfiba. Egy olyan férfiba, aki soha nem fogja viszonozni ezt az érzést. Ha mégis megtörténne az túl szép, majdhogynem mesébe illő lenne. Egy romantikus történetben előfordulhat, de nem az életben. Mégis, lelkének egy része hitt a szerelemben első látásra és még mindig erre vágyott. A lelke másik része azonban, amelyik reálisan gondolkodott, megállította őt. Mégis, ha Jacobról van szó, szívesen vette volna, ha az első valósulna meg.
- Akkor melyiket választjátok? Tudjátok, hogy nekem aztán teljesen mindegy – jelentette ki Gerry. – A fenyőfa az fenyőfa. És még mindig azt mondom, hogy túl korán vesszük meg. A tűlevelei le fognak hullani.
- Apa, ne légy ilyen pesszimista – vetette oda Lucy, miközben azt figyelte, hogy a barátja itt van-e valahol. Megbeszélték, hogy itt találkoznak. – Hiszen úgyis vízben fog állni. Ma, holnap és holnapután már úgyis szenteste lesz, addig meg kibírja. – Pillantása megakadt egy standon, ahol üveggömböket árultak. Örömében felsikított: - Nézzétek, milyen gyönyörűek – mutatta a piros-arany díszeket. – Veszek belőle.
Michael ott hagyta a húgát, aki az árust kérdezgette a gömbök áráról. Ahogy ismerte őt, biztos volt benne, hogy a lány nem csak egy dobozzal fog venni. Lucy egyik gyengéje a díszek voltak. Mindig ő díszített fel a házat és a karácsonyfát. Időnként a bátyja is csatlakozott hozzá, de a lány mindig elzavarta. Nem érdekelte, hogy a férfi sokkal kreatívabb volt nála. Michaelt nem zavarta a dolog és idén sem fogja, ha a húga elhessegeti. Egyéb tervei voltak. Ekkor tekintete megállapodott egy alig fél méteres bájos fácskán, dús ágakkal, ami hívogatta magához. Magában kuncogva az ajkába harapott a gondolatra, ami eszébe jutott. Nem sokkal később már meg is vette, boldog karácsonyt kívánva az eladónak.
- Édesanyád nem lesz boldog. Közel két méterest szeretne – figyelte apja a becsomagolt, határozottan alacsonynak tartott fenyőfát.
- Ez nem a mienk.
- Á, biztos a szomszédnak lesz – szólt közbe Lucy, aki egy hatalmas piros télapós papírtasakkal jött feléjük. – Valaki itt… – elhallgatott, mikor meglátta a barátját, aki integetve jött feléjük. – Brandon – szaladt felé, csúszkálva út közben.
- Fogadni merek, hogy amint befejezik az iskolát, ezek ketten összeházasodnak. Nem tudnak egymás nélkül élni.
- Ez jó dolog, apa. Pont ez a lényeg. Hé, Brandon, ne hagyd, hogy megfojtson ez a tökmag – szólt a vörös hajú fiúnak, aki, Michael meglátása szerint, elég nagy hülyeséget csinált azzal, hogy nem húzott sapkát. Nem számít, hogy kisütött a nap.
- Hali. Nyugi, bírok vele – jött közelebb a Sumner család férfitagjaihoz, hogy üdvözölje őket is. – Jó, hogy visszajöttél – fordult Michaelhez.
- Én is úgy véltem. Szeretn…
- Segít valaki végre kiválasztani azt a fenyőfát? – kérdezte Garry. Ki akarta használni, hogy ennyi segítsége van.
- Igen, apuci, segítünk – nevetett rá Lucy, tisztában azzal, hogy apjának mindig is gondot okozott kiválasztani a megfelelő fát.
Fél órával később, miután már végignéztek minden fát és mindegyikre morogtak, végül csak sikerült megtalálni a megfelelőt. Kifizették, aztán felpakolták a kocsi tetejére. A díszeket és a kis fenyőt pedig betették a csomagtartóba. Michael nem vett semmilyen díszt, mert már tudta, hogy fogja feldíszíteni. Úgy, ahogy azt gyerekként is csinálta. Számára mindig is azok a karácsonyfák voltak a legszebbek, amelyeken csak mézeskalács lógott. A mamája talál nem öli meg, ha ellop még egy dobozzal. Jobban mondva kettővel.
- Akkor mehetünk haza – rendelte el Gerry. – Segítetek nekem ezt a szörnyet felállítani a nappaliban. Talán mégis kisebbet kellett volna vennünk – gondolkodott hangosan.
- Ne, apa, ez tökéletes lesz – mondta Michael. Megkerülte az autót és már ült volna be, mikor valami megkapta a figyelmét. Pár lépésre tőlük meglátta egy régi barátnőjét a férjével és a kisfiával. Őt figyelték, miközben a kissrác az apja fülét húzta. – Várjatok – kérte az apját és húgát.
Nem beszélt Hannah-val és Roberttel azóta, hogy nekik ugrott akkor, amikor ők próbálták lebeszélni a hülyeségről, amit tenni készül. El kellett ismernie, hogy igazuk volt. Lassan sétált hozzájuk.
- Sziasztok.
- Szia. Még arra se méltattál minket, hogy szólj a visszatértedről? – kérdezte dühösen az asszony.
- Sajnálom. Sok minden történt.
- Sok minden. Úgy látom, mi nem számítottunk neked semmit – vágta oda Robert, karjaiban tartva a négy éves fiúcskát.
- Sajnálom.
- Nem akarom azt mondani, hogy „én megmondtam”.
- Épp ezt mondtad – mosolygott Michael a nőre. Hannah és Robert már óvodás koruk óta vele voltak. Együtt nőttek fel, együtt tanultak, együtt jártak bulizni, együtt hülyültek. Egyek voltak ők hárman. Igaz barátok, jóban és rosszban. Ő pedig ellökte őket, mert teljesen elvakult volt egy férfi iránt, akiről kiderült, hogy semmit sem ér. Ők ketten mindig vele voltak. Amikor nyilvánosságra került a mássága, és emiatt ki volt téve a sértéseknek, ők akkor sem fordultak el tőle. Mindig mindent tudtak róla, ahogy ő is róluk. Nagyon örült, amikor Hannah és Robert egymásba szerettek és aztán összeházasodtak. Mikor a nő terhes lett, ő is úgy érezte, mintha gyermeket várna. Mert a számára, ők mindig is olyanok voltak, mint a családtagok, annak ellenére, hogy nem volt köztük vérségi kötelék. Ők voltak a legjobbak a legjobbak között. Ezért volt olyan nehéz és ezért szégyellte nagyon azt, amit tett. Ezért habozott kapcsolatba lépni velük.
- Figyelj, sok mindent meg kell beszélnünk, de nem most, mert nincs rá idő – mondta Hannah. – A családod rád vár, nekünk pedig még be kell vásárolnunk. Gyere el hozzánk holnap esete, elücsörgünk, beszélgetünk, mert karácsonykor megint nem lesz rá idő – tette kezét Michael vállára. – Annyira jó, hogy visszajöttél.
- És nem áll szándékomban sehova se menni – nevetett rá. Szeretett volna beszélni nekik Jacobról. Ki szeretné kérdezni őket a város új lakójáról, aki nem is mutatkozik mások előtt, de tényleg nem volt erre idő. Főleg, mert segíteni akart az apjának a fenyőfával, utána pedig át akart menni Marsdenhez, hogy megtegyen neki egy szívességet.
Elköszönt a barátaitól, mert még mindig azok voltak. Hitt abban, hogy újjáépítheti a köztük lévő kapcsolatot, amit ő szakított szét.
Végül is nem olyan könnyű eldobni mindazt, ami összekötötte őket. A fal erős és vastag volt, nagyon jó alapokon, ahogy annak minden kapcsolatban lennie kellene.
Visszatérve az autóhoz, ahol az apja már a kormány mögött volt, beült és hagyta, hogy gondolatai elrepítsék oda, ahova mostanában olyan szívesen ment. Annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette, mikor értek haza. Csak amikor Lucy meglökte, akkor riadt fel az álmodozásból. Az álmodozásból, amelyben önmagát Jacob Marsden oldalán látta. Volt egy olyan sejtése, hogy a férfi is homoszexuális. Ebben soha nem tévedett, könnyen felismerte a hozzá hasonlókat, de most elfogta a kétség, hiszen megtörténhet, hogy ezúttal nem működik a megérzése. És bármikor ellökhetik őt. Épp ezért eldöntötte, hogy nem fogja rázúdítani a benne kavargó érzéseket. Szinte beleszédült az érzelmek áradatába.
A húga már szállt volna ki, de ő visszatartotta a lányt. Egyedül voltak, mert apja előrement szólni az anyjának, hogy az leellenőrizhesse a fát.
- Hm? – mormolta Lucy.
- Bele lehet szeretni valakibe első látásra? – kérdezte.
A férfi arcát figyelve hallgatott egy darabig. Pomponos sapkával fedett homlokát vakargatta, majd felmosolygott a bátyjára.
- Azt hiszem. Főleg, ha találkozol azzal, akit neked szánt a sors. Tudod, azzal az életre szólóval. Az alma másik fele. Én ezt éreztem, mikor először megláttam Brandont, miután ideköltöztek a városba. És bár még nagyon fiatalok vagyunk, tudom, hogy vele akarom összekötni az életem. Ezért, ha megtaláltad ezt a személyt, akkor ne ülj tétlenül a fenekeden, hanem ragadd meg, amit az élet kínál. Nehogy elszalaszd.
Meglepte húga érett gondolkodása. De mindig is így volt, sokszor sokkal butábbnak, gyerekesebbnek és éretlenebbnek érezte magát bizonyos dolgokban a testvérénél.
- Köszi. Nagy vagy.
A lány rákacsintott, majd a bátyjával a nyomában kiszállt a kocsiból, mert ekkor kijött az anyjuk is a házból.
- Már megint egy szörnyeteget hoztatok haza. Hiszen ez legalább két méteres. Hova fog ez férni?
Michael a becsomagolt fára nézett, ami még így is hatalmas volt, akkor milyen lesz, ha szétengedik az ágait? Ő is azon kezdett el tanakodni, hogy a „szörnyeteg” vajon elfér-e az ablaknál.
- Legfeljebb eltoljuk a kanapét – mondta, majd segített az apjának lepakolni ezt a különleges árut, amit évente csak egyszer vettek, és amire nem sajnálták a pénzt.




Michael az előkészített dolgokat egy reklámszatyorban tartva ácsorgott Jacob házának bejáratánál és három ujjával bekopogott. A házigazda biztos, hogy otthon volt, mert az autója a szokásos helyén állt. Készen az esti kiruccanásra.
- Ugye nem teszed meg velem? – mordult fel az orra alatt, mikor Marsden nem nyitott ajtót. Ő itt aggódik, hogy mindent elhozott-e az avokádós omlettes pirítóshoz, amit az édesanyja készített a visszaérkezése utáni első reggelén.
Újra bekopogott, aztán még egyszer és még egyszer. Olyan érzése volt, mintha egy tréfa ismétlése lenne. Ekkor bevillant neki egy gondolat. Ha tényleg így volt, akkor talán ugyanúgy kell tennie, mint legutóbb. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Kulcsra volt zárva. Ez fájt Michaelnek, de nem kopogott tovább. A szatyorba nyúlt és kivett egy új doboz mézeskalácsot. Letette az ajtó elé és visszafordult. Nemkívánatos volt itt, hát nem fog erőszakoskodni. Valójában nem is ez fájt neki annyira, hanem az, hogy a férfi ennyire vágyott az egyedüllétre, ennyire elzárkózott mindentől és mindenkitől. Fájt neki, hogy Jacob három éve állandóan szenved.
- De, hiszen tegnap mosolyogtál.
Hazafelé tartva még egyszer visszanézett, abban bízva, hogy valamelyik ablakban meglátja a férfi körvonalát. Sajnos, ez nem történt meg. Letörve ért haza, de igyekezett elrejteni. Persze, az anyja, mint általában, rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben. A mentás-almás sarlotka2 készítéséhez kérte a fia segítségét is. Letett elé egy kosár megmosott almát, a kezébe nyomta a hámozót, egy tálat a héjaknak egyet pedig az almának. Míg a fia hámozott, addig ő előkészítette a vajas, morzsolt tésztát. Náluk szenteste mindig a sarlotka uralkodott, annak ellenére, hogy ez nem igazán volt tradicionális ünnepi édesség. Általában két tepsivel készített, hogy az egész családnak jusson.
- És most mondd.
- De mit? – fogta meg az első almát. Nem tűnt ízletesnek, de a süteménybe tökéletes lesz.
- Fiam, úgy viselkedsz, mintha ma ismertelek volna meg. – Egy kis lisztet szórt ki, mert a tészta a gyúródeszkához ragadt.
- Nem engedett be.
- Tehát semmi sem változott. Még mindig arra törekszel, hogy…
- Nem tudom, hogy sikerül-e kirángatnom a házból. Nem akarom erőltetni, de valami azt kiabálja bennem, hogy ne adjam fel.
- Szándékodban állt feladni? Michael, te szinte kiabáltál velem, mert rosszul ítéltem meg azt az embert. Még nem is ismerted, de már védted kezdettől fogva.
- Mert gyűlölöm az igazságtalanságokat és az ilyen vádaskodásokat…
- Most már nyugodj meg és pucold azokat az almákat. A többit majd én megcsinálom. Visszatérve ehhez a te Jacobodhoz, ugyan semmit sem mondtál nekünk, de úgy vettem ki, hogy valami rossz dolog történt az életében. Ok nélkül senki sem bujkál az emberek elől és nincs sebhely az arcán. Nem mondta el neked, hova megy esténként?
- Nem kérdeztem. Nem akartam tolakodni. – Amit az anyja mondott elgondolkodtatta. Valaki, akinek, legfeljebb távoli rokonai vannak, hova mehet minden este? Eszébe jutott, hogy a férfi talán a temetőbe megy. De nem tudhatta biztosan. Meg aztán, miért mindig akkor, mikor besötétedett? Ha a sebhelyei elrejtéséről volt szó, felesleges, hiszen a holtakat nem érdekli a dolog, az élőket pedig könnyű elkerülni egy temetőben.
Grace a fiát figyelte. Nem volt hülye, hogy ne ismerje fel a jeleket. A fiát ismét elvarázsolta valaki, most azonban nem úgy tűnt, mintha a korábban történtek ismétlődnének meg. Ez valami más. Magában sóhajtva elismerte, hogy a szerelem különböző módokon jelenik meg. És nem mindig egyszerűen. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát. Talán tyúkanyó volt, de a kiscsibéi már nem voltak kisgyerekek. Nem tudja megóvni őket a csalódásoktól, de attól még megpróbálhat segíteni nekik.
- Hívd meg az ünnepekre.
- Tessék?
- Nagyon jól hallottad – válaszolt, a tésztát nyújtva szép egyenletes négyzetté. – Szenteste tökéletes lesz.
Egy mosollyal köszönte meg az édesanyjának, amiért ilyen csodálatos. Holnap még egyszer elmegy a férfihoz. Ez alkalommal elviszi neki a fenyőfát, ami most egy hűvös helyen állt egy vödör vízben. Nagyobb testvére azonban a nappaliban trónolt arra várva, hogy felakasszák rá a fényfüzéreket és díszeket.
- Ess neki, hámozd azokat az almákat, mert a tészta már kész van – figyelmeztette az asszony a fiát, aki gondolatban már megint valahol messze járt. Volt egy tippje, hogy kinél.




Az este a szokásos módon köszöntött be. Michael ebéd után felment a szobájába, a többieket a tévé előtt hagyta pihenni az egész napos munka után. Neki semmi hangulata sem volt egy újabb adag Kevinhez. Már fejből tudta a vígjáték szövegét. Őt most egész más érdekelte.
Kinézett az ablakon és még sikerült megpillantania az épp elhajtó Ford Rangert. Az anyjával történt beszélgetés óta nem bírta kiverni a fejéből, hogy vajon hova megy a férfi. A temető – véleménye szerint – kiesik. Valamiért úgy érezte, hogy nem erről a helyről van szó. Ma ebédnél Lucy mondott valamit, ami szöget ütött a fejében. A háttérben ment a rádió és az abban mondottakhoz fűzte hozzá a húga, hogy mindenki visszatér arra a helyre, ahol felnőtt. Még akkor is, ha már az a ház nem létezik. Ez alaposan elgondolkodtatta a férfit és emiatt gyorsan meg is nyitotta a laptopját és megnyitotta a keresőt. Nem telt sok időbe megtalálnia a leégett ház címét. Nem is volt olyan messze, talán tizenöt mérföldnyire3. Szinte hihetetlen, hogy nem hallott erről a tragédiáról, pedig biztos mindenhol erről volt szó. Igaz, három évvel ezelőtt, szinte a mennyekben járt, mert megint szerelmes volt. Ráadásul végzős egyetemistaként, munkát keresett, ezért semmi más nem érdekelte. Sok minden történt akkor. Sejtette, hogy a szülei talán emlékezhetnek az esetre. Ő akkor nem is itthon lakott, hanem kollégiumban, ami egy másik élet volt. Nem mindig jött haza az ünnepekre.
A címet beírta a telefonja GPS-ébe, majd felöltözött, lement a földszintre és benézett a nappaliba.
- Apa, kölcsönvenném a kocsit – jelentette be.
- Kulcs a szokásos helyen, de vigyázz az úton, nagyon csúszik.
- Mikor jössz vissza? – aggódott az anyja.
- Nem tudom. De van kulcsom a házhoz, nem kell rám várnotok – kacsintott a húgára, aki sok sikert kívánt neki, megértve miről is van szó.
Remélte, hogy azzal, amit tenni készül, nem barmol el mindent. Szeretett volna beszélgetni Jacobbal mindarról, amit ma megtudott. Mivel nem sikerült, már csak egyetlen kiutat látott, hogy találkozzon vele.
Az út végtelennek tűnt. Különösen, mert sötétben, dugóban, jeges úton vezetett és közben még a hó is elkezdett esni. Nem kapcsolta be a rádiót, nehogy valami elvonja a figyelmét. Az út felénél vissza akart fordulni, de valami hajtotta tovább.
És amikor a navigáció jelezte neki és behajtott New Richmond egyik utcájára behajtott, már szó sem lehetet arról, hogy visszaforduljon. Az ablaktörlők teljes sebességgel dolgoztak, ő pedig igyekezett valamit meglátni az ablakon túl. Látott egy sor házat egymás mellett, amelyek ablakában fény világított. Már majdnem az utca végére ért, amikor a női hang közölte vele, hogy megérkezett.
- Megérkeztem? Itt nincs semmit. - Leállt az út szélén és kikapcsolta a motort. Még egyszer ránézett a GPS-re, nehogy tévedés legyen, de jó helyen volt.
Felvette a sapkáját és a sálját. Kiszállt és a hideg szélbe és kavargó hóesésbe. Hunyorogni kezdett. Szerette a hóesést, de csak a házban ülve és az ablakon át figyelve. Szerencsére ez nem az a hóvihar volt, amire korábban figyelmeztették az embereket, és ami utakat, házakat, városokat vágott el egymástól. Elindult, hogy megkerülje a kocsit, hogy szétnézhessen, nem látja-e valahol a Fordot. Azonban alig tett meg pár lépést, amikor éles fénysugár vetült rá.


2Sarlotka: vajas, morzsolt tésztából készített almás pite. Oroszországból ered, de a lengyeleknél is már nemzeti süteménnyé vált.


Hatodik fejezet


Kezével árnyékolta a szemét, ahogy igyekezett kivenni, mi történik. Oldalra állt, nehogy megsérüljön. Valószínűleg megtalálta, amit keresett. Közelebb ment és az előtte álló járműből Jacob szállt ki.
- Ember, mi a fenét keresel itt? – kérdezte a férfi.
Michael nem válaszolt, mert hirtelen elfogytak a szavai. A hó az arcán landolt, egyenesen a szemébe akart jutni. Körülöttük sötét volt és csak a kocsi reflektora és a Ford belsejéből kiszivárgó világítás adott fényt.
- Elvesztetted a hangod?
- Nem engedtél be.
- Honnan tudtad, hova kell jönni?
Michael hallotta a másik hangjában a hidegséget. Megérdemelte ezt a szélnél is nagyobb hidegséget.
- Leellenőriztelek. Ne légy dühös, de a kíváncsiság erősebb volt nálam.
- Senki nem mondta még neked, hogy a kíváncsiság az első út a pokolba? – kérdezte Jacob.
- És neked azt, hogy a vendégeket illik fogadni? Tudtad, hogy én vagyok az. Miért…
- Mert összezavarod a fejem! – kiáltott Jacob, pár lépést hátrálva. Egyenesen a lámpák fényébe állt. Fekete kabátját egyre inkább ellepte a hó. – Összezavarod a fejem és ez nem tetszik nekem.
- Milyen értelemben zavarlak össze? – állt meg előtte és egyenesen a másik arcába nézett. Már nem érezte a hideget. Egyedül az előtte álló férfit látta, aki mintha saját magával viaskodna.
- Bánom, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót. Bánom, hogy nem dobtalak ki. – Lehunyta a szemét, majd ismét felnézett egyenesen Michaelre. – Három éve nem is gondoltam ilyen dolgokra. Az első évben a rehabilitáció miatt nem is lehetett róla szó, utána pedig nem akartam, mert…
- Mert? – Meg akarta érinteni, de visszafogta magát.
- Ki akarna egy ilyen szörnyeteget? Azt hiszed, hogy csak az arcom ilyen? – sziszegte Jacob. – És amikor végre mindent elfogadtam, elvonultam… Vettem egy házat, távol az emberektől, akik ismertek engem és minden nap igyekeztem valahogy túlélni… És akkor megjelentél te. Te, azzal az idióta vigyoroddal, süteménnyel és a be nem álló száddal… Elérted, hogy visszatérjen hozzám mindaz, amiről már lemondtam. Álmok, sóvárgás, vágyakozás. Egyetlen beszélgetéssel tönkretetted három év igyekezetét egy olyan életre…
- Ahol senkire sincs szükséged. Ne kötődj senkihez. Hogy a külsőd miatt senki ne utasítson vissza. Bezárkóztál, hogy ne szenvedj.
- Igen! – kiáltott Jacob és ebben a pillanatban értette meg Michael, milyen kedves, gyengéd és érzékeny tud lenni az előtte álló óriás. – Beslisszoltál, mint egy vipera és káoszt csináltál az életemből. Nem akartalak beengedni a házba. Nem akartalak többé látni, hogy ne érezzek semmit. El akartam költözni. Új házat akartam venni, a mostanit pedig eladni. És ez alkalommal valahova messzire, valahova a pusztaságba menekülni, ahol nincsenek emberek, ahol semmi sincs. De nem tudom megtenni – sóhajtott mélyen.
- Miért? – lépett közelebb Jacobhoz.
- Már mondtam. Megzavartad… összezavartad a fejem. És kérlek, húzódj hátrébb.
- Miért?
- Michael…
- Most először mondtad ki a nevem. Ugyanazt érzed, amit én. Nem próbálom megérteni, de azt hiszem ez az úgynevezett sors. Tudod, ilyen mese, ami egy lélek két feléről szól.
- Van, amikor csendben vagy végre?
- Egy esetben biztosan – ragadta meg Michael a férfi kabátjának elejét. – Nos, talán két esetben.
- Mi… Milyen… – dadogta. – Milyen esetben?
- Amikor süteményt eszek és… ezt csinálom. – Lábujjhegyre állt és ajkait Jacob szájára szorította. Nem tudta megállni. Gyengéden végigsimított a száján, azután elhúzódott, hogy a férfi szemébe nézhessen. Azok a borostyán szemek tűzben égtek, a következő pillanatban pedig arra eszmélt, hogy ajkait egy határozott, forró száj támadja, a testét pedig erős karok ölelik szorosan.
Michael az őt csókoló szájba hördült. Ez a csók olyan volt, akár az otthon, ahova az ember hazatérhet egy hosszú út után és ott melegség fogadja. Egy pillanat alatt megértette, hogy ezek a karok, ezek az ajkak, ez a test, ami hozzásimult, olyan, mint visszatérni egy messzi útról. Hosszú évekig tartó, kereséssel teli útról, és most megtalálta, amit keresett. Épp ezért lelkesen és szenvedélyesen viszonozta a kapott csókot. Egyik karját a férfi dereka, a másikat pedig a nyaka köré fonta. Esze ágában sem volt ezt megszakítani. Akarta, hogy ajkaik őrült tánca, ahogy vágyakozva dörzsölték egymást, tovább tartson. De ez még mindig kevés volt. Jacobot csak egy röpke ideje ismerte, mégis mindent akart. Szeretkezni, együtt lenni és létrehozni egy otthont vele. Mindezt a sorsnak köszönhetik, mert, amikor ő beszáll a játékba, semmi sem lehet nála erősebb. Senki sem állhat ellen neki. Ez volt az a valami, amire várt. Hosszú évekig várt erre a férfira és esze ágában sem volt elengedni. Hadd történjen, aminek meg kell történnie. Hadd mondják, hogy felelőtlen. Hadd próbálják megállítani. Kiabáljanak vele és figyelmeztessék. Hadd nevezzék bolondnak. Nem enged senkinek, mert most biztos volt abban, hogy ez volt az igazi. Jacob Marsden volt az, akit az „egyetlennek” lehetett nevezni. Ahogy ez a gondolat, szinte belémart, úgy érezte, mintha valaki elszívta volna előle a levegőt, mintha épp víz alá süllyedne. És csak ezek az erős, izmos karok nem engedik, hogy végleg elsüllyedjen. De ha el kell süllyednie, akkor azt csakis Jacobbal együtt.
Amit Michael legközelebb érzékelt, az a hiány volt, mikor ajkaik elváltak egymástól. Kinyitotta a szemét és elakadt a lélegzete a csodálatos érzéstől. Jacob olyan pillantással nézett rá, mintha a szemei ugyanazt mondanák el, amit Michael érzett.
- Senki nem tudja bemesélni nekem, hogy a sors és a szerelem első látásra nem létezik – suttogta Michael. Látta, ahogy Jacob szeme a sokktól tágra nyílik és mintha egy csipetnyi pánik is felizzott volna benne, de aztán gyorsan eltűnt. Ugyanezek a szemek őszinte vallomást tettek. Annak ellenére, hogy egyetlen szó se hangozott el, mind a ketten tudták, mit jelent.
Michael megengedte magának, hogy újabb csókot lopjon. Végigsimított a férfi alsó ajkán, aztán biztatóan beleharapott, hogy Jacob végre mozduljon, ne csak úgy nézzen rá, hogy attól a szíve gyorsabban vert, a vére pedig forrni kezdett az ereiben. Érezte, hogy a karjaiban tartott férfi remeg. Tökéletesen tisztában volt a másik férfi éhségével és azzal, hogy nem ételre vágyik. Ez az éhség már három éve gyötörte a másikat. Olyan éhség, amelyet csak egy másik ember csillapíthat. Időnként nem is elég egyszer jóllakatni.
Ez alkalommal az építész volt az, aki megszakította a csókot és a fülébe suttogta:
- Szándékodban van magadhoz vinni vagy itt fogunk szeretkezni?




A kezek mindenhol ott voltak. Mintha nem is egy pár, hanem több érintené Michaelt. Jacob szenvedélye olyan hatalmas volt, hogy szinte túlterhelte őt, de örömmel adta meg magát a férfinak. Fogalma sem volt, hogy mikor és hogy kerültek a férfi házába, hálószobájába. Amikor a meztelen háta a hűs ágyneműhöz ért és a másik súlyos teste ránehezedett, csak akkor tért magához. De ez csupán egy pillanatra történt meg, ami oly múló volt, akár egy tollpihe a szélben. Aztán gondolatai újra elúsztak, teste ívbe hajolt és a másik férfihoz dörgölőzött. Nem fukarkodott viszonozni Jacob érintéseit, de nem sokat tehetett, mert amikor az inge alá akarta csúsztatni a kezeit, Jacob megragadta és nem eresztette. Mikor bejöttek a házba, csak a kabátot és pulóvert hagyta magáról levenni, mert utána Michaellel kezdett törődni.
Ajkaik csatát vívtak. Michael széttárta a lábait és a férfi dereka köré fonta. A nadrág még mindig rajtuk volt, de ő már arról ábrándozott, hogy nem lesz. Tetszett neki, hogy Jacob nagyobb nála, ahogy a matrachoz szorítja. Ha meg akarna szökni, nem sikerülne. Azonban esze ágában sem volt megszökni, így akart maradni, azzal a különbséggel, hogy amikor elválnak egymástól, végre meztelenre vetkőzzenek. Végül is a pulóverétől és pólójától már valahol az előtérben megszabadították, de lehet, hogy már a bejáratnál. Nem érdekelte. Egyszerűen meztelen akart lenni, a másik meztelen teste alatt, teljesen odaadni magát a férfinak és örökre így maradni.
Ismét megpróbálta kezét Jacob inge alá belopni, de a másik megállította. Tekintetük találkozott. Michael sejtette, miről van szó, ezért halkan megszólalt:
- Semmi sem fog eltaszítani tőled.
Jacob nagyot sóhajtott. Kiszabadította magát a másik lábainak börtönéből, felemelkedett és feltérdelt. Hevesen kapkodta a levegőt. Beleborzongott a vágyba. Michael el tudta képzelni, mennyire kívánja őt. Ő maga csak pár hónapja tartott szünetet, de a teste szinte tombolt. Felült, majd letérdelt szemben a férfival. Még így is kicsit fel kellett néznie a másik arcába. A testük csak pár milliméterre volt egymástól, de a fiatalabb szerelmesnek még ez is túl sok volt. Kinyújtotta a kezét, mert nem bírta elviselni, hogy ne érintse meg többé Jacobot. Valami történt köztük, valami összekötötte őket és már nem fordulhattak vissza.
Kezét Jacob mellkasára tette és egyre lejjebb és lejjebb vezette a férfi testén. Megfogta a nadrágján a gombot, de még nem gombolta ki. Még lejjebb csúsztatta kezét, egészen a férfi nadrágja mögött domborodó keménységig. Kezét végighúzta az erekcióján, Jacob pedig felszisszenve vetette hátra a fejét. Ez a kiéhezett férfi, minden egyes érintésére így reagált és olyan gyönyörű volt közben.
- Szeretnélek látni – suttogta, egy pillanatra sem hagyva abba a kényeztetést. Most vissza, felfelé kalandozott a keze, majd csatlakozott hozzá a másik is, míg mindkettő megpihent az ing gombjain. – Engedd meg – kérte. Látva a férfi habozását előre dőlt és egy puszit nyomott az állára. Kigombolta az első gombot, de a férfi hatalmas keze lefogta az ő tolakodó kezét, amivel le akarta vetkőztetni Jacobot.
- Michael, inkább ne.
- Teljesen akarlak téged. Olyannak, amilyen vagy – érintette meg az arcát. – Sebhelyekkel vagy anélkül, de te ugyanaz vagy.
- Rengeteg sebhely van a lelkemen is.
- Velük is boldogulunk majd. Együtt – válaszolt Michael a másik szemébe nézve. – Valami összekötött minket. Hiszek abban, hogy lélektársak vagyunk. Egymásnak teremtettek minket. Az első pillanattól, hogy hallottam rólad, nem találtam a nyugalmam. Mikor megláttalak – elvesztem. Az emberek nyugodtan kinevethetnek, hiszen alig egy tucat órája ismerjük egymást… Tudom, mit akarok. Téged. És tudom, hogy te is ezt érzed – folytatta az ing kigombolását. Egyik gomb, a másik után. Lassan haladt. – Semmi sem szakíthat el tőled. Egyek vagyunk.
Jacob hatalmasat sóhajtott. Kezei közé fogta Michael arcát, megcsókolta és szinte a szájába suttogta:
- Azok vagyunk. Én is ezt érzem – tette hozzá és hagyta, hogy levetkőztessék.
Michael kigombolta az utolsó gombot is és szétnyitotta az inget. A sebekkel tarkított test nem taszította, de fájdalommal öntötte el a látvány, ami azt bizonyította, hogy Jacobnak milyen sokat kellett szenvednie. A rohadékok valószínűleg megkínozták. Csoda, hogy ezek után a férfi még él. Kezét felcsúsztatta a vállára és lesimította róla az inget, ami a földre esett és rögtön meg is feledkeztek róla. Michael ajkai végigcsókolták szerelme nyakát, vállát és mellkasát. Jacob testfelépítése tökéletes volt és nagyon tetszett neki. De nem a kinézet volt a fontos. Csak az számított, hogy a férfi volt a másik fele, akivel teljessé válhatott. Azt kívánta, hogy mindenki találja meg azt a személyt, akivel ezt átélheti. Ő rátalált és most örömmel élvezte ki a Jacobbal való érintkezést, csókokat és mindent, amin most megosztoznak.
- Meztelenül szeretnélek – ismételte meg korábbi szavait Michael, megragadva a férfi nadrágját. Nem volt szükség rá ahhoz, amit tenni akartak.
Jacob ez alkalommal nem állította meg, ehelyett megpróbálta Michaelt megszabadítani a nadrágtól. Viccesen alakult a dolog, de végül többszöri próbálkozás után, miután megküzdöttek a nadrágokkal, az alsónadrágokkal, cipőkkel és zoknikkal, izgatottan, meztelenül ismét letérdeltek egymással szemben. Újra összedörgölték ajkaikat és nyelvüket. Kezeik újra a másik testén vándoroltak, majd Michael megérezte, ahogy az ágyneműre lökik. Lefeküdt, örömmel fogadva magán a férfi súlyát.
Többé nem választotta el ruha egymástól őket, testestül-lelkestül átadták magukat a másiknak. Az ajkak csókoltak, a nyelvek nyalogattak, a kezek tapogattak, a lábak összefonódtak egymással, a hímvesszők egymáshoz dörgölőztek, és mindeközben végig mélyen a másik szemébe néztek, ezzel is fokozva az élményt. Ami egyre jobban nőtt bennük nem egy hétköznapi vágy volt. Ez valami több volt, és a testüknek csak az segített a folyamatos vágyat csitítani, mikor a lelkük megnyílt egymás felé.
- Szeress! – szakadt fel Michael ajkáról, és ez a szó többet jelentett, mint a testi örömöt. Egy pillanattal később már semmit sem mondhatott, mert Jacob tökéletesen tudta, hogy mivel hallgattassa el. Tudta, hogy kényeztesse, hogy adja meg neki mindazt, mire vágyik.
Jacob türelmetlensége nem lepte meg Michaelt, az már sokkal inkább, amikor a felajzott férfi lelassult. Az érzékenysége és gyengédsége, miközben előkészítette, és miután felhúzta az óvszert – korábban vettek egy egész dobozzal, egy tubus síkosító társaságában –, lassú behatolása közben. Michael a hátán feküdve, combjait szélesre tárva, tekintetét el nem szakítva a másiktól fogadta magába.
- Folytasd – sürgette, mert már teljesen magában akarta tudni, olyan közel lenni hozzá, amennyire csak két ember fizikailag összekapcsolódva kerülhet egymáshoz.
Fejét hátravetette, csípőjét pedig felemelte, mikor Jacob teljesítette a kívánságát és teljesen belélökte magát. A csípők nem vártak, erőteljesen egymás felé mozdultak, ő pedig levegő után próbált kapni, amit megnehezítettek a hozzá dörgölőző ajkak. Ajkak, amelyeket imádott. Jacob teste betakarta, Michael pedig belekapaszkodott. Jó volt. Csodálatos. Varázslatos. A teste és szíve végre megkapta azt, amire vágyott. Úgy érezte, hogy elhamvad, ahogy egyre inkább elárasztotta a testét a forróság.
Hallotta szeretőjét, érezte forró lélegzetét a nyakán és az arcán. Jacob már nem fogta vissza magát. A három év önmegtartóztatás megtette a magáét, Michael pedig csatlakozott hozzá. Átadta magát neki és, ha megtehette volna még inkább egymásba kapcsolta volna a testüket.
- Michael – nézett fel Jacob, a könyökére támaszkodva. Úgy nézett ki, mint akinek nem volt elég, mint aki még mindig éhes. És az is volt. Ez volt az igazság.
Michael sarkát a férfi fenekéhez szorította, felemelte a fejét és egy pillanatra összeérintette a szájukat, utána a férfi izzó szemébe nézett. Mikor Jacob ilyen módon nézett rá, az öröme még inkább nőtt és azon csodálkozott, hogy képes még egyáltalán bármire is gondolni. Az, amit a férfi tett vele, elérte, hogy teljesen átérezzen minden pillanatot. Soha nem gondolta volna, hogy a szenvedély lehet ennyire intenzív. Érezte, hogy közelednek a véghez, és míg egy része várta már, lelke egy darabja nem akarta, hogy véget érjen.
- Szeretném így folytatni – szólalt meg Michael a halk nyögések között, melyeket kiadott magából. – De ez nem… nem tart… – Nem tudta befejezni, mert ebben a pillanatban kitört és az orgazmus végigszáguldott a testén. Olyan erővel szorult össze a férfi körül, hogy képes lett volna összetörni. Az egyik pillanatban valószínűleg felkiálthatott, de alig fogta fel.
- Oh, Michael – mordult fel Jacob, akinek a vesszeje alig bírt megmozdulni Michaelben, annyira összeszorult körülötte. Megborzongott, amit Michael épphogy érzékelt, majd csatlakozott az elélvező férfihoz.
Szinte egyszerre mentek el, kiáltásuk visszhangzott a szobában. Michaelnek úgy tűnt, hogy nem akar véget érni és bár fájt a teste, még többet akart belőle. Sajnos, lassan minden elmúlt és ott maradtak mindketten elégedetten és fáradtan. A lökések ritmusa fokozatosan csökkent, míg végül teljesen megállt. Csak a lélegzetük volt még mindig kapkodó, ahogy hevesen dobogó szívük sem volt képes lenyugodni.
Egymás szemébe néztek és semmit sem kellett mondaniuk. Nem volt szükséges. Élvezték, testük és lelkük elégedettségét és egyelőre ez volt minden, amire szükségük volt. Eljön a beszélgetés ideje is. Egyelőre, amíg még a testük összekapcsolódott, szükségük volt erre az érzelemmel és meghittséggel teli csendre.
Jacob összeérintette a homlokukat és rámosolygott, mire Michael magában arra gondolt, szereti ezt a mosolyt és arra vágyott, hogy örökre ott maradjon a férfi ajkain. Hitt abban, hogy sikerülni fog, ha együtt lesznek.




A takaró alatt két meztelen test fonódott össze. Michael Jacobra támaszkodott, feje a másik mellkasán feküdt. Jacob, egyik kezével lustán simogatta a hátát, másik keze pedig összekulcsolódott a fiatalabb férfi kezével. Egymás ujjaival játszottak, hol horgokként összekapcsolva őket, hol egymást simogatva. Michaelt boldoggá tette a helyzet. A korábbi pasija, szex után mindig elhúzódott, hátat fordított neki és elaludt. Esze ágában sem volt összesimulni a férfival, pedig Michael mindig is szeretett összebújni a kedvesével. Úgy nézett ki, hogy Jacob sem menekült az ilyen meghittség elől. Egyetlen pillanatra sem húzódott el tőle a szeretkezésük végén. Egyszerűen lefeküdtek egymás mellé és így lustálkodtak. Még zuhanyozni se volt kedvük felállni. Mind a ketten úgy vélték, hogy erre a reggel lesz a legalkalmasabb időpont.
Az egyik pillanatban Michael még jobban a másik férfi felé fordult. Kezét a mellkasára tette, és állát rátámasztotta. Jacob arcát figyelte, aki a rá jellemző módon felvonta a szemöldökét.
- Kérdezz.
- Ez nehéz kérdés, Jacob. Számodra nehéz.
- Mert keveset beszélek?
- Mert túl sokat akarok tudni.
A megértés rögtön megjött és Michael már attól félt, hogy Jacob visszavonul, de ez nem történt meg. Helyette az ajkairól feltört az egész történet.
- Csodálatos szüleim voltak, makacs, merész öcsém és egy húgom, aki az egész világot meg akarta hódítani. Mindig és mindenhol okoskodott. – Látszott rajta, hogy nehezére esik a visszaemlékezés. – Öt évvel voltak fiatalabbak nálam. Ikrek, de egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Volt egy kutyám. Imádom a kutyákat.
- Én is, de soha nem lehetett kutyám, mert anya és Lucy, a húgom allergiás rájuk. Én pedig nem akartam, hogy az állat az udvaron lakjon.
- Évek óta nem akartam kutyát. Ha van valakid, azt jelenti, hogy elveszíted – suttogta szomorúan, majd egy kis idővel később folytatta: - Fiatal rendőr voltam. Három évvel korábban végeztem el az akadémiát. Még mindig zöldfülűnek tartottak. Mindig is a kábítószer ügyosztályon akartam dolgozni. Három évvel ezelőtt, augusztusban sikerült bejutnom közéjük. Valóra vált az álmom, még akkor is, ha én csak a kifutófiú voltam. Aztán egy nap mindez megváltozott. Elátkozom azt a napot, mert ha nem lett volna, mindez nem történik meg. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, Michael pedig csókot nyomott a mellkasára. – Véletlenül megláttam valamit, amit nem lett volna szabad. Embereket láttam, akiket nem lett volna szabad meglátnom. Mindent leadtam az osztályomon és személyleírást adtam a drogkereskedőkről. Magas rangú kereskedők. Az embereket, akik megvették az árut, hogy aztán az utcán terjesszék. Elkezdődött a megfigyelés, én pedig segítettem benne. Embereket tartóztattak le. Többet én magam csuktam le. Nagy halak voltak, akik évek óta kisiklottak a rendőrök kezei közül. A probléma az volt, hogy én voltam az egyetlen szemtanú. A maffiafőnök vizsgálati fogságban ült és kiadta velem kapcsolatban a parancsot. Meg kellett szabadulni tőlem. A társaim védtek, azonban az egyikőjük elárult. Átadott a gengsztereknek. Azt akarták, hogy vonjam vissza a vallomásom. Fenyegettek, azonban én elszánt voltam. Nem akartam, hogy ilyen emberek szabadon járhassanak. Elkezdtek fenyegetőzni, hogy megölik a családom, de én makacs voltam… Nem hittem nekik.
Michael el tudta képzelni, mi történt ezután, de nem állította le szerelmét. Nagyon sajnálta és iszonyú düh fogta el a gondolatra, hogy valaki bántotta ezt a csodálatos férfit.
- Szenteste elraboltak és megkínoztak. Ki akarták szedni belőlem, hogy a rendőrségen kívül másnak mondtam-e olyasmit, ami a főnökük vesztét okozhatja. Nem, mert nem akartam senkit bajba keverni. De nem hittek nekem. Haza akartam menni. Az ünnepekre. Anyukám isteni pulykájára. Csak ez adott nekem erőt, ez az oka, hogy túléltem. Azok, akik elraboltak, csodálkoztak azon, hogy még mindig élek, mert nagyon sokáig kínoztak. Az egyikőjük meglőtt.
Michael a sebre nézett, nem messze Jacob szívétől. A szíve is megállt a gondolatra, hogy a férfi bele is halhatott volna. Megcsókolta a helyet, mire Jacob ujjait a hajába fúrta és gyöngéden nézett rá.
- Miután rám lőttek, csak arra emlékszem, hogy a raktárba, ahol fogva tartottak berontottak a rendőrök. Ugyanebben az időben az otthonom leégett, vele együtt a családom és a kutyám is ott égtek. Lelőtték őket. Mindenkit. Ezt mondták nekem, miután megtalálták a testeket – egy pillanatra elhallgatott. – Attól a naptól, hogy elhagytam a rehabilitációt, elmegyek oda. A ház már nincs ott, ahogy azt láttad is. Még egy deszka sem. Csak egy üres telek.
Michael nem mondta, hogy a sötétben semmit sem látott, mert ez nem volt fontos.
- Három év telt el, én pedig képtelen vagyok elfelejteni. Folyton azt mondogatom magamnak, hogy ha nem lettem volna olyan makacs. Ha hagytam volna…
- Drágám – Michael felemelkedett és a férfi fölé hajolt. – Nem tudod, mi történt volna, ha. Ezt senki sem tudja. Ne hibáztasd magad, mert egyedül azok hibáztathatóak, akik ezt tették. A családod sem hibáztat téged. – Jacob szemében könnycseppeket vett észre.
- Egyedül vagyok, ezt választottam, mert akkor…
- Mert akkor nem fáj, ha valaki elmegy. Ezért menekülsz az emberek elől. Félsz attól, hogy valakit megszeretsz, félsz barátkozni.
- Ez már a múlt, mert derült égből villámcsapásként estél be az életembe.
- És szándékomban áll itt maradni. Ha elfogadsz engem – suttogta Michael a borostyán szemekbe nézve.
- Miért, van más választásom?
- Már most mondom, hogy nincs – válaszolt és megcsókolta Jacobot. Szenvedélyesen és szerelemmel, amit iránta érzett. És nem érdekelte, hogy csak rövid ideje ismeri.


315 mérföld kb. 24,14 km

Hetedik fejezet


A következő nap volt a legszebb, amelyet Michael valaha is átélt. Egy csodálatos férfi mellett ébredt, akinek gyengéd lelke megmelengette a szívét, a sikertelen kapcsolatok után. Ez alkalommal tudta, hogy megtalálta, amit annyira keresett. Most már tudta, hogy nem csak a családja húzta ennyire haza. Egyszerűen valaki itt várt rá. Valaki, aki szenvedett, magányos volt, szüksége volt rá. Valaki, akivel megoszthatja majd az életét.
Nem zavarta, hogy Jacob testét sebhelyek borították. Némelyik egyenetlen és csúnya. Mindez csak arra emlékeztette, hogy milyen sokat szenvedett ez a fantasztikus ember. Éjszaka minden egyes sebet megcsókolt, begyógyítva ezzel a férfi sérült lelkét. Éjszaka, mikor mellette aludt, felébresztették a kedvese felől hangzó furcsa hangok. A rémálom, amit a másik álmodott, összetörte a szívét. Nem ébresztette fel, csak szorosan átölelte, a könnyek pedig elálltak, mert Jacob megnyugodott. Michael gyanította, hogy ez minden éjszaka megtörtént. Végül is a lelki sebek még mindig nyitva voltak. Szándékában állt gondoskodni arról, hogy ez többé nem fordulhasson elő. Hitt abban, hogy sikerülni fog nekik. Segítséget keresnek, és egyszerűen együtt lesznek. Derűlátó volt.
Két erős kar ölelte át hátulról, Jacob fölé hajolt és puszit nyomott a feje búbjára.

- Te nem csak túl sokat beszélsz, de túl sokat gondolkodsz is – ült le Michael mellé az asztalhoz, ahol épp az együtt elkészített reggelijüket fogyasztották.
- Lehetséges. Válaszolnál nekem…
- Attól függ mire. Kérdezz.
- Mi történt azokkal az emberekkel? Tudod kikkel.
- Van, aki ül és van, aki halott. A főnök a sitten halt meg, valami régi adósság miatt. Séta közben valaki egy kést vágott a hátába. Ellene vallottam. Kár, hogy a halálával, megúszta a büntetést. Száznegyven évet kapott.
- És már semmi sem fenyeget téged?
- Semmi. Ő már nincs, más sincs, semmi sincs. A szervezet már nem létezik, aki meg megmaradt, nem számít. Nem voltak gyerekei, akik bosszút akarnának állni. – Kinyúlva megragadta Michael asztalon heverő kezét. – Ha félsz attól, hogy velem legyél és…
A férfi megszorította ezt a hatalmas és meleg kezet.
- Nem, nem félek. Beköltözök az életedbe és itt is maradok, már amennyiben nem dobsz ki.
- Éjszaka már megmondtam, hogy nem teszek ilyet. És mi van a családoddal?
- Nem tudom. Óvni akarnak majd egy új kapcsolat miatt. Nem miattad lesz. Egyszerűen – mindig túl gyorsan vágtam bele mindenbe és mindig rosszul végződött számomra. Azt hiszem, hogy mindig is a jóban-rosszban férfit kerestem. Tudom, korábban csak rajongás volt és semmi több. Veled még gyorsabban mennek a dolgok, mint mással, de már most tudom, hogy ez teljesen más. Még soha nem éreztem azt, amit most érzek.
- És mit érzel? – kérdezte Jacob.
- Mintha több évnyi keresés után végre célhoz értem volna. Hazataláltam a karjaid közt – ült át a férfi ölébe. – Tudom, hogy téged kerestelek. Te a részem vagy, Jacob.
- Te és én. Tetszik nekem. Megijeszt, de tetszik – Magához húzta Michaelt egy gyöngéd, szelíd és meleg csókra. Volt benne valami, amit csak az tud adni, aki szeret. Michael magába fogadta az egészet, miközben viszonozta is. Tovább így maradtak volna, ha nem csörren meg a telefon.
- Biztos a családom – suttogta Michael felsóhajtva. Tovább szerette volna csókolni a szerelmét. Mert tudta, hogy Jacob a szerelme. – Bocsáss meg – csúszott le az öléből és a kis szekrényhez ment, amelyre korábban letette a mobilját. Egész idő alatt magán érezte a férfi pillantását, ami nagyon tetszett neki.
- Vedd fel, mielőtt idejönnek.
- Lehet, az lenne a legjobb – kacsintott Jacobra, de végül a füléhez emelte a telefont és fogadta a hívást.
- Michael – hallotta meg az anyja hangját a férfi. – Tudom, hogy felhívtál és közölted, hogy nem jössz haza éjszakára, de apáddal szükségünk van a kocsira. Már nyolc óra is elmúlt, nekünk pedig be kell vásárolnunk. Mégis hol vagy?
- Valahol, ahol boldog vagyok. Valakivel, aki boldoggá tesz, én pedig őt szeretném boldoggá tenni – válaszolt.
- Na, nem! Már megint kezded. Nem mondtuk neked, hogy a következő férfi…
- Mama, ő tökéletes.
- Sokszor mondtad már ezt.
- Nem, soha egyikről sem mondtam, hogy ő az igazi – válaszolt egyenesen Jacob szemébe nézve. – Meg kell ismernetek. – Majdnem felnevetett, ahogy meglátta kedvese rémült tekintetét. – Még ma – Jacob még inkább megrémült.
- Hol vagy? Kinél?
- Közel vagyok. A házunk mellett van egy bizonyos gerendaház…
- A szívbajt akarod rám hozni? Ugye nem…
- De igen, mama. Hiszen meghívtad az ünnepekre. Ma, és nem csak ma, vele akarok lenni. – Megelégedéssel töltötte el mindaz, amit a férfi arcán látott. Ugyanazt érezte. Tiszta szerelmet. Nem csak vonzódást, hanem szerelmet. És ez gyönyörű volt. – Szeretném, ha megismernétek.
- Akkor talán vacsorára…
- Találkozóm van a barátaimmal, de talán ebédre. Dél körül átmegyünk.
- Rendben, de szükségem van az autóra.
- Jacob háza előtt áll.
- Fiam, féltelek. Mégis, ki ez a férfi? Csak azt ne mondd, hogy tökéletes és egyetlen.
- Nem, ez nem csak fellángolás, mama. Ez szerelem és bizonyosság, hogy ő az igazi. Még soha senki mellett nem éreztem ezt.
- De alig ismered…
- Számít ez? Mert nekem nem. Nemsokára átviszem a kocsit, de nem maradok sokáig.
- Értem.
- Mindjárt ott vagyok – tette le a telefont, nem engedve az anyjának, hogy mást is mondjon. Meg kellett tennie, mert, ahogy nézte az asztalnál ülő férfit, aki viszonozta pillantását, megint meg akarta érinteni, csókolni. Örömmel meg is tette, mikor odasétált hozzá. Amint összeért az ajkuk, testükön remegés futott át. Hevesen dobogó szívvel csókolta a férfit és egyre biztosabb volt abban, hogy nem téved. Ez volt az. Kereste és megtalálta. A szerelem, amibe egyre inkább belemerült a szeretett férfi karjai közt. Mit számít, hogy ilyen rövid ideje ismerte? Nem volt jelentősége. Lehet valakit egy egész életen át ismerni és mégsem érezni mindazt, amit ő most érez. És abban sem kételkedett, hogy Jacob viszonozza az érzelmeit. Még nem hangzott el köztük a legfontosabb szó, de minden érintés, minden pillantás elmondott mindent.




Leparkolt a házuk előtt, ahol már ott állt az apja. Kiszállt a kocsiból és lassú léptekkel odasétált hozzá.
- Az édesanyád pánikol, hogy valami gengszterrel akarsz összejönni.
- Azt hittem, hogy ezen már túl van – nyújtotta át apjának a kulcsot.
- Én is. Sajnos, attól a pillanattól kezdve, hogy elmondtad hol vagy, visszatért az eredeti elgondolásához.
- Ugye nem hiszi azt, hogy erővel tartott magánál? – hörrent fel.
- Beszélgess el vele.
- Jobb lesz, ha megismeri. – Meglátva apja arckifejezését, hozzátette: - Rendben, beszélek anyával, még mielőtt áthozom őt.
Az udvarra kijött Lucy, útra készen felöltözve. Kedvenc pomponos sapkáját, vastag sálat és a szülőktől a születésnapjára kapott téli kabátot viselte.
- Hé, bátyus. Valahogy olyan kialvatlannak tűnsz – vigyorgott.
Michael lehunyta a szemét, Gerry pedig lánya egyértelmű utalását meghallva a torkát köszörülte.
- Papa, én megyek veled bevásárolni – közölte a lány. – Mama itthon marad. Itt van nálam a szükséges dolgok listája. De a legfontosabb a pulyka.
- Megint kiválasztunk majd egyet, ami nem fog tetszeni anyádnak és utána hallgathatjuk majd a morgását – nyögött fel Gerry.
- Nagynak kell lennie. Anya el akar beszélgetni a fiával, úgyhogy nincs ideje velünk jönni – tette hozzá Lucy a kocsi felé indulva. Ahogy elhaladt a bátyja mellett, hozzá fordult: - Milyen? Vagy inkább mégse mondj semmit, majd magam eldöntöm, mikor megismerem. Papus, megyünk már? Van egy hatalmas fenyőfám és egy ház, amit fel kell díszítenem.
- Máris, máris, ne siettesd öreg apádat.
- Milyen öreg, apa? – nyitotta ki a kocsi ajtaját és beült.
- A húgod tele van energiával.
- És pont ezért szeretjük őt, apa. – Nem várta meg, míg elindulnak, hanem bement a házba, ahol, mint mindig, meleg fogadta. Még nem sikerült levetkőznie, mikor az anyja már az előszobában termett és megszólalt:
- Komolyan el kell beszélgetnünk!
- Én is szeretlek, mama – puszilta meg a nő arcát boldogan.
- Te aztán mindig tudtad, hogy kell hízelegni – rázta a fejét, halványan elmosolyodva. Aggódott érte, de azt is látta, hogy milyen boldog. – Gyere a konyhába. Adj tanácsot, hogy mit főzzek. És nem fogod megúszni a beszélgetést attól, ha hízelegsz nekem.
Felnevetett és engedelmesen követte az anyját. Teljes szívéből szerette a nőt. A legjobb anya volt a nap alatt. Megértette a nő aggodalmát, hiszen, mint minden jó anya, soha nem szűnik meg aggódni a gyerekeiért. Épp ezért meg akarta nyugtatni, még akkor is, ha tudta, úgyis megnyugszik, amint megismeri Jacobot. Úgy fogja szeretni, mint a saját fiát.
Belépett a sütőben sülő sütemény illatában fürdő konyhába.
- Reggel óta sütsz?
- Muszáj mindennel végeznem. Tudod, hogy az unokatestvéred holnap jön a férjével és a gyerekekkel. Segít nekem a pulykával, de egy nap alatt nem tudok mindent elkészíteni. Holnap este pedig itt lesz nálunk az egész család. Ez valami csoda, fiacskám. Olyan rég óta nem gyűltünk össze mindannyian – kezdett el teát készíteni. Mindig is úgy vélte, hogy egy csésze tea mellett a legjobb beszélgetni. És most volt egy kis ideje, hogy leüljön és nyugodtan beszélgessen a fiával. – Természetesen számítok az úriemberre is a szomszédból.
- Meg van rémülve attól, hogy ide kell jönnie. Megmondtam neki, hogy nem vagy olyan szörnyű – elhajolt, mikor az anyja hozzá vágta a törlőrongyot. Felnevetett, mert az anyja néha úgy viselkedett, mint egy kamasz és ő pont ilyennek szerette, amilyen. A családját a világ minden kincséért sem adná oda senkinek. Azt akarta, hogy a családja legyen Jacob családja is. Ez volt a kívánsága az első csillagtól, ami szenteste ragyogni kezd. Hitt abban, hogy a hozzátartozói elfogadják majd Jacobot. Így lesz, hiszen a karácsony a csodák ideje.
- Akkor mesélj. – Grace letette elég egy bögre málnás teát, ami elbódította az érzékeit. – Milyen? Mit csinál? Honnan van pénze egy ilyen kocsira?
- Mama, ő nem bűnöző. Pénze abból van, hogy tehetséges és egy nagyon jó antivírus programot készített. És, hogy milyen? – egy pillanatra elhallgatott, mert nem akarta megint azt ismételgetni, hogy csodálatos, érzékeny, kedves és az övé. – Talán elkezdem az elején. Megkért rá, hogy mondjak el mindent, mert neki nem lesz ereje újra elmesélni mindent. Így is nagyon megrázta, amit tegnap elmondott nekem.
- Hallgatlak. De biztos, hogy nem gengszter?
Michael a szemeit forgatta, ahogy belekortyolt a teába. Az anyja lehetetlen volt. Túl sok krimit néz.




Egy óra múlva tért vissza Jacobhoz, méghozzá nem üres kézzel. Vitte magával a fenyőfát, amit neki vett és újabb adag mézeskalácsot. Ez alkalommal, úgy voltak készítve, hogy fel lehessen aggatni őket a fára. A nappaliban bukkant rá az éppen dolgozó férfira. A helyiség semmit sem változott azóta, hogy az erdész és a felesége élt itt. Régies, sötétbarna bútorok foglalták el az összes falat. Még a kanapé is, amelyen Jacob ült, a régi volt.
A férfi felnézett a laptopról.
- Ez meg mi?
- Az, aminek látszik. Felöltöztetjük. Holnap szenteste.
- Nagyon jól tudom.
A kedvese hangjában felcsendülő szomorúság figyelmeztette Michaelt, aki egy pillanatra el is felejtette, hogy másnap lesz az évfordulója, Jacob családja halálának. Letette a magával hozott holmikat és leült a férfi mellé. Két kezébe fogta a másik arcát.
- Örülni fogsz a holnapi napnak, érted? Ezt várják el tőled. Ünnepekkor mindig hiányoznak azok a közeli hozzátartozók, akik már nem lehetnek velünk, de gondolja arra, hogy itt voltak neked és…
- Michael… – tette a kezét a másikéra. – Nem olyan könnyű, nem gondolni rájuk. Mert ez nem hétköznapi nap.
- Tudom, mert ez az évforduló. De majd reggel elmegyünk hozzájuk, utána pedig együtt leszünk. A családommal. Az anyukám pedig ebédre vár téged ma. Meg fog szeretni.
- Elmondtad neki?
- Igen, ahogy kérted. Sírt. És most ne gondolj arra, mi lesz, inkább segíts cérnára fűzni a mézeskalácsokat és felakasztani őket a fenyőfára – állt fel. – Van egy közepes vödröd, amibe vizet önthetünk és beleállíthatjuk a fát? Ünnepek után pedig elültetjük a kertben.
- Drágám, fagyott a föld – tette félre a kikapcsolt laptopot.
- Azt mondtad nekem, „drágám”. – Visszament Jacobhoz és gyorsan megcsókolta. – Tudom, hogy zizis vagyok, de mindig is arról álmodtam, hogy valaki így hívjon.
- Nem vagy zizis – karolta át Michael derekát és magához húzta. – Hánykor lesz az az ebéd?
- Délben, miért?
- Akkor mindenre van időnk – hajolt le és a karjába kapta Michaelt.
- Mit művelsz? – karolta át a Jacob nyakát, aki épp kivitte a nappaliból.
- Mégis, mit gondolsz? Szeretnélek kicsit kiélvezni és erre a hálószoba a legalkalmasabb hely. Van valami kifogásod ellene?
Michael ezen a napon már sokadszorra nevette el magát és biztos volt benne, hogy nem utoljára.
- Nem, nincs. Vigyél, ahova csak szeretnél – simult hozzá boldogan.

Egy órával és egy újabb zuhannyal később Michael lement a nappaliba. Jacob nem sokkal később követte és hozott egy műanyag vödröt, teli vízzel. Együtt beleállították a nem túl nagy, mégis gyönyörű fenyőfát. Az ablakhoz tolták, hogy a fényfüzér az utcáról is látszódjon.
- Nincs is fényfüzérem – mondta Jacob.
- Nálam minden van. Otthon annyi van belőle, hogy egy részéhez soha nem nyúlunk. Ez még abból az időből maradt, mikor apa az egész házat kivilágította. Most már csak a bejáratnál és a ház elején van belőle pár darab – vett ki a szatyorból egy összekuszálódott füzért. – Nyugalom, könnyű szétbontani.
- Biztosan.
- Hmmm. Mestere vagyok a dolognak. Majd meglátja, Marsden úr.
- Valóban? – vonta fel sokatmondóan a szemöldökét Jacob.
- Igen. Csak az elejét kell megtalálni.
Tíz perccel később Michael még mindig azon törte a fejét, hol lehet a kábel eleje és vége. A kusza halom még mindig ugyanabban a formában maradt.
- Ne nézz így rám – kérte Michael. – Biztos, hogy megvan a technikája.
- Kidobni? – fonta össze a karjait a mellkasán a férfi.
- Boldogulok vele. Csak egy kicsit agyalni kell rajta, hiszen nem lehet olyan nehéz. Itt kell lennie… Ó, megvan! – kiáltott fel, mikor megtalálta a dugót, ami valahogy elbújt az egész kusza csomó belsejében. – Most már menni fog. Ne nevess ki – tette hozzá, mikor Jacobból kirobbant az őszinte nevetés. Elszégyellte magát. – Drágám, megrúglak – végül aztán belőle is kitört a nevetés. Valahol a lelke mélyén megállapította, hogy a karácsony csodája, már elkezdett dolgozni. Mert olyan jó volt nézni a nevető férfit, aki valószínűleg utoljára évekkel ezelőtt volt ilyen vidám. Ennek a harmincéves férfinak szüksége volt erre és Michael meg akarta neki adni. Az is a szerelem része, hogy boldoggá akarjuk tenni, akit szeretünk.
- Ember, mit tettél velem – mondta Jacob, miután abbahagyta a nevetést. – Felforgatod az életem.
Michael két lépéssel mellette termett. Ujját a férfi szájára téve suttogta:
- Módosítás. Visszahoztalak az életbe.
Jacob egy olyan elveszett ember pillantásával nézett rá, aki nem találja önmagát.
- Egyszerűen csak nevettem – fogta meg Michael tarkóját. – Tudod, milyen régen nem tetettem ilyet. Ki vagy te, hogy egyetlen pillanat alatt mindent megváltoztatsz?
- Talán egy angyal.
- Pontosan. Angyal vagy – lehajolt és orrával végigsimított a másik halántékán. – Angyal, aki felemelt, miután leestem. Köszönöm neked. Szeretlek, angyalom.
Michael szemébe könnyek gyűltek.
- Én is téged. – Átölelte és így álltak egymás energiájában, bátorításában és közelségében fürödve, amire már mindkettejüknek olyan régen szüksége volt.
- Képes lennék örökké így tartani téged – suttogta Jacob –, de fel kell még öltöztetünk ezt a fenyőfát, mert szegény olyan meztelen. Bár azt el kell ismernem, hogy szívesebben néznélek téged meztelenül.
- Még mindig kielégítetlen vagy. – Tudta, hogy Jacob kétségbeesetten akarja őt. Mikor egy órával ezelőtt szeretkeztek, érezte a férfi éhségét az intimitás, közelség és a beteljesülés iránt. Szándékában állt, mindezt megadni neki, mert tisztában volt vele, hogy nem csak a vágy köti össze őket.
- Nem csak én, angyalom – nyomott egy csókot Michael halántékára és elhúzódott. – Add ide azt a füzért. Segítek neked, mert nélkülem nem boldogulsz.
- Nocsak, ki beszél.
Fél órával később ott álltak és nézték a mézeskalácsokba öltöztetett karácsonyfát. A színes fények gyönyörűen visszaverődtek a fáról. Jacob hátulról magához ölelte Michaelt, aki boldogan simult a hátával a másik mellkasának, elégedetten attól, hogy a férfi ilyen hatalmas. Úgy ölelte át karjaival, mintha meg akarná védeni. Ráadásul úgy melegítette, mint egy kályha és ez is kellemes volt. Soha nem fog fázni éjszakánként. Főleg, mert esze ágában sem volt, akár egyetlen éjszakát is nélküle tölteni.
- Szóval, mit kellene felvennem erre a találkozásra a családoddal? Tíz perc múlva ott kell lennünk.
- Teljesen jó, amiben most vagy. Ez vagy te. Maradjunk még egy kicsit így. – Már hazacsörgött, hogy kicsit késni fognak.
- Nincs kifogásom – a következő csók Michael feje búbján landolt.
Aprócska gesztus, mégis olyan sokat elmond. Többet, mint a szavak. És ez jó volt.


Nyolcadik fejezet



Természetesen Jacob ideges volt, mikor megálltak Michael szüleinek háza előtt, a férfi ezt nagyon jól érezte. Néhányszor már próbálta megnyugtatni, de ez sem segített. Nem lepte meg a dolog. Jacob olyan hosszú ideig tartotta távol magát az emberektől, nehogy azok közel kerüljenek hozzá, és nem olyan könnyű egyik pillanatról a másikra megváltozni. Különösen, mert a család, ahova most készült, nem volt hétköznapi. A kedvese családja volt. És Michael kedveseként akarták bemutatni őt. Együtt voltak, kétség sem lehetett afelől, hogy mit jelentenek egymásnak és mit akarnak. Bolond, felelőtlen. Michael szinte már hallotta a szavakat, amelyeket ma fog hallani a barátnőjétől, amikor találkoznak. Remélte, hogy amikor az ünnepek után megismeri Jacobot – nem akarta még ilyen mély vízbe dobni a férfit, hiszen a mai és holnapi találkozás a családjával elég nagy élmény lesz a férfinak –, megváltozik a véleménye. Csak meg kellett ismerni ezt a férfit és nem lehetett több kétség. Lehet, hogy ezt csak ő gondolja így, de hinni akart abban, hogy nem így van. Pont ezért, ezzel a pozitív gondolattal nyitotta ki az ajtót és invitálta be szerelmét a házba.
- Vetkőzz le – szólalt meg Michael mire egy sokatmondó pillantást kapott a férfitól. Rendben, nem kellett ezt mondania, hiszen egyértelmű volt, de úgy néz ki, hogy ő is ideges volt.
Miután levették a kinti ruhákat, be akarta kísérni Jacobot a konyhába, de épp akkor jöttek ki onnan a szülei és a húga.
- Jacob, enged meg, hogy bemutassam neked őket. Ő itt az anyukám, ő pedig az apukám.
- Nem fordítva, fiam? – kérdezte Gerry.
Michael zavarba jött, mikor rájött, hogy az apját mutatta be, mint az anyját, de a férfi biztos értette, ki kicsoda. Végül is Jacob csak látta, hogy ki az anya és ki az apa.
- Valaki itt nagyon ideges – nevetett fel a húga. Közelebb lépett és kezet nyújtott Jacobnak, aki megszorította azt. – Lucy vagyok. Ők pedig itt az szüleim, meg az övé is – intett a fejével a bátyja felé.
- Jacob. Jó napot – üdvözölte Michael szüleit.
- Üdvözlöm. – Gerry követte a lánya példáját és ő is kezet nyújtott üdvözlésként.
Grace ezt nem tette, azonban rámosolygott és behívta őket az étkezőbe, ahol az ebédet akarta feltálalni.
- Mama, nem lenne jobb a konyhában… Otthonosabb? – Michael a maga részéről a konyhát részesítette előnyben. Bizakodott abban, hogy a helyiség ünnepi illatai és meleg színei könnyedebbé teszi a hangulatot. Most olyan sűrű volt, hogy nyugodtan bele lehetett volna vágni késsel.
- Igaz, sokkal jobb. Akkor tessék – válaszolt és elsőként tűnt el a konyhában.
- Grace nagyon izgatott – magyarázta Gerry előre engedve a vendéget és a gyerekeit. – Tessék, foglaljon helyet – fordult Jacobhoz.
- Teát vagy kávét? – kérdezte a ház asszonya.
- Teát. A fia azt mondta, hogy ön készíti a legjobb teát a földön – dicsérte a férfi, mire az asszony elpirult.
- Én is teát kérek – mosolygott Michael az anyjára. A hangulat valamennyit oldódott, de azért még mindig kissé zavaró volt. Valószínűleg így volt ez mindig is, amikor valaki először vitte haza a kiválasztottját.
Itt látta a különbséget abban, hogy mi volt korábban és mi történik most. Korábban sosem aggódott. Egyszerűen hazahozta, akivel épp találkozgatott és ennyi. Nem voltak ebédek, vacsorák és semmi ilyesmi. Bemutatta az illetőt, majd felvitte a szobájába, legalábbis mikor még kamasz volt, később pedig már felnőtt férfikén, elmentek valahova szórakozni. Nem volt idegeskedés, sem beszélgetés, nem úgy, mint most. Érezte, hogy a szülei felmérik Jacobot és remélte, hogy pozitív véleményük lesz.
Megkapták a teáikat és mellé a marha sztéket pirítóson, több féle mártással. Michael megállapította magában, hogy az anyja kitett magáért. De mindig ilyen volt, igyekezett a legjobb kiszolgálásban részesíteni a vendéget. Nem számított, ki volt az illető.
- Később lesz sütemény és kávé – közölte, elfoglalva a helyét az asztalnál.
- Minden nagyon finomnak néz ki – válaszolt Jacob, belemerülve az evésbe.
- Remélem, hogy ízleni fog. A lányom segített elkészíteni.
- Nem szeretek főzni – szólt közbe Lucy.
- Én ellenkezőleg – vágott le egy darabka húst Jacob. – Nagyon szeretek.
Michael úgy nézett a párjára, mintha az váratlanul jelent volna meg mellette.
- Főzöl? Azt hittem…
- Mondtam már neked, hogy túl sokat gondolkodsz – küldött egy meleg pillantást Michael felé.
- És túl sokat beszél – tette hozzá Lucy. – Időnként hallgatag, de ha egyszer elkezd beszélni…
- Pont te beszélsz, húgocskám?
- Látszik, hogy egy fészekből vagyunk. – kacagott fel, amivel teljesen feloldotta a hangulatot.
Könnyű beszélgetés és egy kisebb interjú után, amit Gerry hajtott végre, befejezték az étkezést. Michael kérésére a szülei nem említették Jacob múltját és nem is kérdezték róla. Az apja inkább arról érdeklődött, a férfi mivel foglakozik jelenleg és milyen tervei vannak a jövőre nézve. Michael mindeközben úgy érezte magát, mint egy tini lány, akinek az apja górcső alá veszi az első udvarlóját.
Miután befejezték az ebédet, Grace átküldte őket a nappaliba, mert ott szerette volna a kávét és süteményt felszolgálni. Egyedül Michaelt tartotta a konyhában. A férfi, bár szükség volt a segítségére, tudta, hogy az anyja csak meg akarja ragadni az alkalmat egy kis beszélgetésre.
- Felteszed a kávét?
- Igen, anya. Kérdezz.
- Nem, semmit sem akarok kérdezni. Csak mondani szeretnék neked valamit – tette le az asztalra a spájzból kihozott almás süteményt. – Látom, hogy néz rád.
- Hogyan? – fordult az asszony felé, hagyva a fenébe a kávékészítést.
A nő a fiához sétált és megfogta a kezeit. Alig valamivel volt alacsonyabb nála.
- Egyetlen korábbi fiúd sem nézett rád így. Még az a legutóbbi is…
- Aki miatt teljesen megkergültem.
- Igen. Jacob… Nagyon sok kétségem lehet azzal kapcsolatban, hogy alig ismered, mégis vele akarsz lenni; azonban azok után, hogy ilyen szerelemmel néz rád, nyugodt vagyok felőled. Végül is én is első látásra szerettem bele apádba. Időnként megtörténik és nem kell sokat rágódni rajta és darabjaira szedni. Csak el kell fogadni.
Michael felsóhajtva ölelte meg édesanyját.
- Szeretlek, mama.
- Én is téged, kisfiam. – Lassan kibontakozott az ölelésből. – De most fel kell szolgálnunk a kávét és süteményt. Utána sok munka áll még előttünk. Holnap szenteste. – Visszafordult a süteményhez, amit szép kockákra szelt fel.




Újabb csillag került fel a karácsonyfára. Lucy hátralépett ellenőrizni, hogy minden szimmetrikus legyen. Mániája volt a dolog, amivel nem egyszer kergette az őrületbe Michaelt. Ő a díszeket úgy tenné fel, ahogy esnek, de a lány nem. Minden oldalról tökéletesen egyformának kellett lennie, és minden évben ugyanaz. A férfi ezért hagyta el a helyiséget és inkább nem segített, mert nagy volt a kísértés, hogy már csak bosszantásból is, de mindent áthelyezzen. Inkább átment a konyhába, ahol az elé táruló látvány, már nem lepte meg annyira, mint egy órával korábban.
Miután megették a süteményt és megitták a kávét, az anyja kijelentette, hogy muszáj nekikezdenie a főzésnek, mert másnap nem végezne mindennel. Számára az sem okozna problémát, ha egy hadsereget kellene jóllakatnia, csak előtte jó sokat dolgozna érte. Mielőtt kinyitotta volna a száját, hogy majd ő segít, Jacob már fel is ajánlotta a segítségét. És most mind a ketten a konyhában készítették elő a tölteléket a libához és pulykához. A látvány először hihetetlen volt számára, de mostanra megszokta. A szívéről is leesett a hatalmas súly, ami azóta ült rajta, hogy először szóba került ez a találkozó. Annyira akarta, hogy a családja elfogadja Jacobot és ez meg is történt. Talán még nem bíztak benne teljesen, hiszen ehhez idő kellett, de ahogy most az édesanyjára nézett, hitte, hogy az asszony szívét már megnyerte. Tényleg léteznek csodák.
Békén hagyta őket, ahogy a húgát és a híradót néző apját is. Felvette a kabátját és kiment az udvarra. Felnézett a kék égre. Csak itt-ott volt egy-egy bárányfelhő, amelyek a saját tempójukban úsztak. Ma még az időjárás is igazán gyönyörű volt, még a fagy is kicsit felengedett.
Maga mögött meghallott az ajtó nyikorgását. Jacobra mosolygott.
- Milyen az anyukámmal főzni?
- Nagyon jó. Igazán okos asszony.
- Hogy érzed magad? – nyújtotta a kezét felé, amit a kedves meg is ragadott.
- Nyugodtan. Féltem attól, mit mond majd a családod az arcomon lévő hegekről, de mintha nem is látnák.
- Ilyenek. Nem a külső alapján ítélnek – lábujjhegyre állva nyomott egy csókot Jacob gondosan borotvált állára. – Meg aztán igazán jóképű vagy. Nem tudod?
- Valóban? Úgy látom, szeretsz hízelegni – emelte meg szemöldökét.
- Az élet nagyon szomorú lenne, ha csak keseregnénk. Amúgy meg, igazat mondok, mert jóképű vagy.
- Te is, angyal – fúrta ujjait párja szőke hajába. Lehajolt és lágyan megcsókolta Michael vékony ajkát.
- Angyal?
- Te vagy az angyalom, hiszen már mondtam neked. Egyetlen pillanat alatt felemeltél a sötétségből.
- Nem sikerülhetett volna, ha nem akarnád. Én csak segítettem neked benne. – Újabb csókért hajolt, de Jacob háta mögött megjelent a húga.
- Segít valaki feltenni az angyalt a karácsonyfára? Apa elment kicserélni egy villanykörtét és elvitte a létrámat.
- Úgy hiszem, hogy Jacob tökéletesen végre tudja hajtani a feladatot. És még létrára se lesz szüksége – jelentette ki Michael, megragadva párja kezét és elkezdte behúzni a házba.
- A girlandokat és fagyöngyöket is fel kell akasztani – tette hozzá izgatottan Lucy.
- Fagyöngy? – suttogta Jacob.
- Igen, alatta büntetlenül megcsókolhatsz.
- És sok fagyöngyötök van? Mindenfelé felakasztanám saját magamnál is.
A Michael ajkáról felhangzó nevetés, gyógyír volt Jacob sérült lelkének, aki örömmel vette át Lucytól a kristályangyalt és felhelyezte a karácsonyfa csúcsára. Michael tökéletesen tisztában volt azzal, hogy húga elhozhatta volna a másik létrát, de sejtette, hogy miért csinálta ezt a lány. Szerette volna, ha Jacob érezze, hogy milyen szívesen látják őt itthon. Széles mosolyt villantott Lucyra és egyik kezével magához ölelve kedvesét, együtt nézték ezt a hatalmas karácsonyfát. Tele volt csillámló díszekkel és fényekkel. Különbözött attól, ami Jacob házában volt. A házban, ahova pár órával később visszamentek.
- A családom megszeretett téged – közölte Michael, amint átlépték a küszöböt. Sokáig nem maradhatott, mert egy óra múlva volt a barátaival a találkozója. Ha lemondja, bedühödnek és esélye se lenne rendbe hozni a kapcsolatukat.
- Nagyon kedvesek a szüleid, a húgod pedig fantasztikus – vette le a kabátját és cipőjét a férfi. – Az én családom is ilyen volt. Az ünnepek mindig elég hangosak voltak nálunk. A karácsony mindig különleges volt. – A nappaliba sétált, leült a kanapéra, Michael pedig mellé ült. – Apa minden alkalommal hatalmas pulykát sütött. Szakács volt, ezért mindig ő főzött. Anyukámnak nem volt hozzá tehetsége.
- Örökölted apád főzőtehetségét. – Közelebb húzódott a férfihoz és felé fordulva törökülésbe fonta lábait. A kezét a sajátjába fogta.
- Megtanított rá. Mindig azt mondogatta, hogy egy férfinak tudnia kell főzni.
- Az apám ebben az esetben sokkal konzervatívabb. De lehet csak azért, mert két balkeze van a főzéshez. Jobban szeret enni. – Csókot nyomott a férfi kézfejére, és az ajkai előtt tartott kéz felett gyengéden nézett Jacobra. A férfi gyengéd mozdulattal félreseperte párja homlokából szőke haját, amit korábban összekuszált a szél, mert Michael ez alkalommal nem vett fel sapkát.
- Az utóbbi években az ünnep kínszenvedés volt nekem – mondta Jacob. – Az idei is annak indult, de valaki elküldött hozzám téged. – Kiszabadította a kezét, magához ölelte a férfit és megcsókolta a halántékát. – Tudod, szenteste, mielőtt leülünk vacsorázni, mindig meg kell lesni, hogy feljött-e az első csillag. Ez mindig az én feladatom volt. Azt hiszem, hogy számomra ebben az évben ez a csillag már ragyog.
Michael értetlenül nézett kedvese szemébe.
- Te vagy az – válaszolt a ki nem mondott kérdésre Jacob. – Te vagy az én legfényesebb csillagom. Úgy, ahogy a közelgő ünnepek. Sötétségben éltem, de te fényt hoztál nekem, angyalom – csókolta meg Michael szája sarkát. – Még csak nem is tudod, hányszor akartam végezni magammal. A rémálmok gyötörtek, egyre mélyebbre taszítva ebbe a sötétségbe, de valami végig életben tartott. Most már tudom, hogy a remény volt, a remény, hogy megjelenik az életemben egy angyal.
- Csillag, angyal, mi még? – kuncogott fel zavartan Michael. Félszegen leszegte a tekintetét, de a következő pillanatban újra azokba a borostyán szemekbe nézett.
- Minden. A mindenem vagy – fogta kezei közé Michael arcát. – Ajándék, szerelem, élet. Félek a jövőtől, nem akarlak elveszíteni…
- Nem veszítesz el – vágott a szavába Michael.
- De bele akarom vetni magam – folytatta Jacob –, tudatosan. Újra élni akarok. Tudom, hogy a hegeim ebben nem akadályoznak. Saját magamat zártam csapdába. Te megtaláltad hozzá a kulcsot, amikor kéretlenül besétáltál a házamba. Besétáltál a szívembe.
- És ott is akarok maradni – simult a férfihoz. – Benne akarok maradni, Jacob – csókolta meg a füle mögött. Nem akart elválni tőle. Örökre így akart maradni, mindig ilyen közel lenni hozzá, vele lenni.
- Itt maradsz. Itt maradsz – vett egy olyan mély lélegzetet, hogy Michael könnyedén érezte.
Egy darabig még egymáshoz simulva ücsörögtek. Jacob a családjáról mesélt szerelmének. A legközelebbi családtagjait már elveszítette, de vannak még unokatestvérei, nagynénik és nagybácsik, akiktől eltávolodott. Michael ösztönzésére megígérte, hogy felhívja őket és megpróbálja rendbe hozni a családi kapcsolatait.
- Átjössz éjszakára? – kérdezte Jacob, mikor a férfi már útra készen állt.
- Igen. Nem tudom, milyen sokáig leszek a barátaimnál, de biztos, hogy eljövök. Soha többé nem akarok a szükségesnél tovább távol lenni tőled – nyomott csókot kedvese ajkára és kiment. Sajnálta, hogy a párja még nem állt készen arra, hogy elmenjen vele Hannah-hoz és Roberthez. De lesz még erre idejük. Kis lépésekkel, de mindig előre, gondolta.
Hazament, hogy átöltözzön valamibe, amiben kimehet a városba. Megmondta a családjának, hogy hova megy és, hogy nem jön vissza éjszakára. Lucy viccelődött, hogy ebben az esetben át kellene vinnie Jacobhoz a fogkeféjét. Azt válaszolta neki, hogy erre még van idejük. Egy már volt neki, mert a kedvese adott egyet az újakból, mert egy készletre való volt neki belőle.
Az anyja adott egy doboz mézeskalácsot, amit megköszönt, miközben azon tűnődött, vajon mennyi van még belőlük. Így legalább nem kell üres kézzel beállítania a barátaihoz. Ráadásul ezeknek a süteményeknek volt valami hatalma, amitől az emberek megtalálják a szeretetet ott, ahol már azt hitték, örökre elveszett. Azonban időnként ez előfordul és Michaelnek esze ágában sem volt ezen tűnődni. A legfontosabb az volt, hogy nem volt már egyedül. Itt volt neki Jacob, ő pedig itt volt a férfinak és ez így volt jó.

Kilencedik fejezet



December 24-én reggel tiszta őrültekháza volt. Michaelt a telefon vagy inkább az anyja keltette, akinek esze ágában sem volt hagyni, hogy a fia tovább aludjon. Tudatta, hogy az unokatestvére hamarosan megérkezik és elvárja, hogy a fia is otthon legyen.
- Rendben, ott leszek, de előbb van egy fontos elintéznivalóm. Tíz óra körül ott vagyok.
- Csak ne totojázz. Tudod, milyenek Beatrice gyerekei. Még nagyon sok elintéznivaló van, ők pedig elég szeleburdik…
- Mama, ott leszek. Szia – kapcsolta ki a telefont, mielőtt az asszony belemerülhetett volna a beszédbe. Kezével eltakarta az arcát. – Az anyám néha olyan érzéketlen. Mi lett volna, ha épp belemerültünk volna valamibe? – fordult az oldalára. Jacob a könyökére támaszkodva feküdt mellette és őt figyelte. Michael még mindig elképedt azon, milyen hatalmas a férfi.
- Gondolod, hogy a szülők gondolnak ilyen dolgokra? Részükről a gyerekeik nem szexelnek.
- Akkor az én anyukám nagyon furcsa. Képes emlékeztetni a védekezésre. Annak ellenére, hogy már ennyi idős vagyok, még mindig képes vagyok elvörösödni miatta. – Közelebb csúszott és orrát a férfi mellkasához dörgölte. Olyan forró volt. Éjszaka nem szeretkeztek, mert, amikor hazajött, Jacobot a munkája mellett találta. A férfi már fáradt volt, így megfürödtek, majd ágyba bújtak, ahol átölelték egymást és már aludtak is. Jacobnak ezen az éjszakán is volt rémálma, de Michael a jelenlétével elűzte és az éjszaka további része nyugodtan telt.
- Biztos, hogy el akarsz velem oda jönni? – kérdezte hirtelen Jacob.
- Igen. Készülődjünk? – elhúzódott a férfitól és felült az ágyon és a volt rendőrre nézett. – Hacsak nem szeretnéd.
- Szeretném – nyújtotta ki a kezét Michael felé, amit az megragadott. Mint a kamaszok, imádták egymás kezét fogni. De végül is, a kornak ehhez semmi köze sem volt. – Hány órakor érkezik ez a te unokatestvéred?
- Tízkor. De ahogy, ismerem úgyis késni fog. Folyton ezt csinálja. Úgyhogy szerintem lesz az tizenegy óra is – felállt és magával húzta Jacobot is. – Van időnk.
Felöltöztek és ettek egy könnyű reggelit. Michael alaposan megfigyelte Jacobot. A férfi nem mutatta, mennyire átéli a családja halálának újabb évfordulóját és az időt, amikor úgy megkínozták. Michael épp ezért döntötte el, hogy nem hagyja a férfit túl sokat gondolkodni. Le akarta foglalni, elterelni a figyelmét. Erre csak egyetlen mód létezett, így mikor már a Ford Rangerben ültek, megkérdezte:
- Szereted a gyerekeket? – felnevetett, mikor meglátta párja rémült arcát. – Ne félj, nem vagyok terhes – viccelődött.
- Tudom, mit akarsz csinálni – indította be a motort. – A mai nehéz nap lesz számomra, de boldogulok vele. Veled úgy érzem, hogy több erőm van.
- Mertem remélni. Ami a gyerekeket illeti, az unokahúgomnak van két fia, akik képtelenek egy helyben megülni. Van egy édes kislánya is. Egy kis angyalka, akiből időnként előtör az ördög. Ma nekem kell lekötnöm őket. Segítesz? – nézett szinte könyörögve a férfira.
Mielőtt Jacob válaszolt volna, óvatosan kikanyarodott az útra.
- Nem szeretnék zavarni…
- Nem. A családomat soha nem fogod zavarni.
- És a barátaid… Mit mondtak erre az egészre?
- Ahogy azt vártam, megint próbáltak figyelmeztetni. Hannah felemlegette az összes tévedésem és megkérdezte, hogy semmit sem tanultam belőlük? Robert pedig támogatta ebben. Én elkezdtem röhögni, ők pedig csatlakoztak hozzám. Meséltem nekik rólad és szeretnének megismerni.
- Mhm. – Bekapcsolta az indexet jelezve, hogy jobbra akar kanyarodni.
- Mikor hazaindultam, Hannah kísért ki az ajtóhoz, mert Robert felment a gyerekhez. Az mondta, hogy amikor rólad beszélek, másképp nézek ki, mint amikor más férfiakkal jártam. Azt hiszem ez jó nagy esélyt ad neked nála.
- Örülök, hogy vannak ilyen barátaid. Törődnek veled. Tartsd meg őket.
- Ez a szándékom. Bekapcsolhatom a rádiót? – kérdezte, mert úgy érezte, Jacob nem igazán van ráhangolva a zenehallgatásra.
- Igen. Szerintem jó ötlet – egy pillanatra Michael térdére tette a kezét, majd megfogta a váltót és magasabbra kapcsolta, mert egy egyenes útszakasz volt előttük. Óvatosan vezetett, mert az út hófehér volt.
Michael keresett a rádióban egy adót, ahol karácsonyi dalokat énekeltek. Imádta karácsonykor hallgatni őket, azonban lehalkította annyira, hogy a zene ne zavarja a beszélgetésüket. Ő már csak ilyen volt, ritkán tudott csendben ülni, a kocsiban utazva pedig tökéletes alkalom volt az idő elütésére a beszélgetés.
Fél óra múlva értek a helyszínre és Jacob leparkolt a temető mellett. Ekkor elkezdett esni a hó. Az égből hatalmas, különböző formájú hópelyhek hulltak a föld felé, hogy újabb puha takaróval fedjék be. Az alvó fák, levél nélküli karjukat kinyújtva várták a tavasz eljövetelét, amely csak pár hónap múlva ébreszti fel őket mély álmukból. Mindenhol csönd honolt, ahogy lassan lépkedtek az ösvényeken. Michael először tétovázott, de aztán megfogta Jacob kezét, a férfi pedig megszorította kesztyűbe bújtatott kezét. Egy szót sem szóltak. Michael számára a temető mindig egy hely volt az alvók számára és ahol csendnek és nyugalomnak kellene lennie. Az ilyen helyeken teljesen más volt a légkör, különleges. Arra emlékeztette, milyen csodálatos tud lenni az élet, még akkor is, ha az utunkba időnként akadályokat görget.
Még olyankor is, amikor nincs remény és minden embert a földre taszít, és nincs esély egy jobb életre, ő akkor is élni akart. Mert élete minden napja esély lehet arra, hogy az a jobb végül csak megérkezik. Összetört, mikor Spanyolországba utazott, mikor megcsalták, mikor egyedül maradt. De nem adta fel. Ennek köszönhetően lehetett most itt, ezzel a csodálatos férfival, aki nem egy kaland és, aki számára, ő nem csak egy játékszer volt. Jacobra nézett, aki ugyanebben a pillanatban fordította felé pillantását.
- Bemutatlak valakinek – suttogta, Michael pedig hagyta, hogy odavezesse családja örök nyughelyéhez. Ezután hazaviszi magával ezt a férfit és megmutatja neki, hogy az élet gyönyörű. Még az ilyen napon is, amikor az örömöt kissé megölte a Jacob körül lengedező szomorúság. El akarta érni, hogy ez a kedves és jólelkű férfi nevessen. És örökké szeretni akarta. Hitte, hogy így lesz.




Beatrice a férjével és a gyerkőcökkel, ahogy azt Michael előre jelezte, csak tizenegy órakor kanyarodtak be a Sumner-ház elé. A gyerekek, szélvészként vágódtak ki a kocsiból. Michael édesanyja szívélyesen fogadott mindenkit. Bemutatták nekik Jacobot és Michael szívéről nagy kő esett le, látva, hogy milyen jól fogadták a férfit. A nagynénje kivételével, aki a sógoráéknál volt az ünnepek alatt, az egész családja elfogadta az orientációját és nem egyszer kérdezték már, hogy mikor találja meg élete párját. Jacob félelme ellenére, hogy a gyerekek majd félni fognak tőle, ők nagyon jól fogadták a férfit. A fiúk egy pillanatig alaposan megcsodálták, a kicsi Ann pedig félének, de lenyűgözve nyújtotta kezét az óriási férfi felé. Megérezte a férfi jóságát és nem félt tőle. Michael az első pillanatban megállapította, hogy szerelme szereti a gyerekeket. Jacob nem tettette magát, mikor a tízéves fiúkkal és ötéves kislánnyal beszélgetett, majd hátra vitte őket a kertbe, hóembert építeni. Anyaguk pedig jó sok volt az építéshez. A hó már nem esett és még a nap is kikukucskált időnként a hatalmas felhők mögül.
Michael csatlakozott párjához és a gyerekekhez, mert az asszonyok kidobták a konyhából. Az apja, Beatrice férjével pedig valami filmet nézett. Az ő kis hagyományuk. Időnként, mikor Beatrice apja eljött, ő is csatlakozott hozzájuk, Michael azonban inkább a gyerekekkel foglalkozott, mert szerette őket. Ma pedig egy csodálatos segítsége volt ebben. Segítsége, aki hatékonyan terelte el gondolatait a szomorúságtól. Jacob nagyon összetört a temetőben, de ezen egyáltalán nem csodálkozott. Később a férfi felhívta a nagynénjét, édesanyja húgát, aki újévre meghívta őket ebédre. Michael nagyon boldog volt, hogy Jacob kezdi visszaszerezni a rokonait. Minél többen lesznek az elkövetkező karácsonyokon, annál jobb lesz. Reménykedett még nagyon sok ilyen közös karácsonyban. Gondolatban látta, ahogy Jacobbal egymás oldalán öregszenek meg.
- Csak ne hagyd, hogy a fejedre nőjenek – szólt Michel, amikor Jacob segített a fiúknak egy hatalmas hólabdát görgetni, ami majd a hóember alja lesz. Látta, hogy azok ketten azt tehettek a férfival, amit csak akartak, ő pedig hagyta nekik.
- Évente egyszer lehet. Na, fiúk, hova állítsuk fel? Te pedig, kedves építész úr, elkezdhetnéd a következő labdát gyúrni.
- Igen, bácsikám, segíts nekem – kérte Alex. Bátyja, Adam csatlakozott hozzá, a kis Ann pedig megfogta Michael kezét.
- Úgy látom nincs választásom. Ann, segíts nekem, mert egyedül nem boldogulok.
- Rendben, bácsikám.
- Csodálatos – nevetett a kislányra. Öt éves volt és nem sokat segített, de be akarta vonni a játékba. – Akkor gyere, kezdjük el ezen a helyen összegyúrni. Olyan sok havunk van, hogy talán két hóembert is készíthetünk.
- Te is egy hóember vagy – közölte Lucy, aki hirtelen megjelent mellettük. Elugrott, amikor a bátyja megdobta egy hirtelen összegyúrt hógolyóval. – Hé!
- Hugi, segítesz nekünk?
- Csak szólni jöttem, hogy ha befejeztétek az építést, anya teával és süteménnyel vár titeket. – Megszökött, mielőtt Michaelnek ideje lett volna még egy hógolyót összegyúrni a gyerekek legnagyobb örömére.
A két hóember felépítése sok időbe telt. Alaposan kifáradtak, bár Jacobon ez egyáltalán nem látszódott. A gyerekek miután megitták a teát és megették a süteményt, leültek a nappali padlójára, ahol bekapcsoltak nekik egy ünnepi mesét, amin Ann el is aludt szépen. Michael óvatosan feltette a kislányt a kanapéra.
Az egész házban ünnepi illat szállt, amit Michael imádott. Örült, hogy Jacobot is elkapta a hangulat. Kivitte a férfit egy kis sétára az erdőbe. Nem sokára el kellett válniuk, mert mindkettejüknek fel kellett készülniük a vacsorára és ünneplőbe öltözniük. Michael alig várta, hogy kedvesét öltönyben láthassa.
- Elfáradtál? – kérdezte Michael, miközben lassan sétáltak a behavazott erdei úton. Szokás szerint Jacob kezét fogta.
- Inkább az új emberekkel való megismerkedés, mint a gyerekekkel való játék fárasztott ki.
- Még nem állsz készen arra, hogy kimenj az emberek közé, de remélem, hogy túléled a családommal való találkozást.
- Sokan jönnek?
- Két nagynéném, anya testvérei. Anya bátyja a lányával és sógorával valamit a fiával és menyével – számolta. – Apa húga a tinédzser gyerekeivel. Négyen vannak. A nagynéném férje már tíz éve nem él. Akkor itt lesz még a nagyapám és két nagymama. Megijeszt téged – retteget attól, hogy ez még túl sok Jacobnak. A férfi olyan sokáig határolta el magát az emberektől, hogy attól fél, nem fog eljönni megünnepelni a szentestét. Nem fogja hibáztatni érte, bár rosszul esne neki. Ismerte magát. – Nem kényszerítelek semmire. Tudom, hogy ez rengeteg ember. De ha eljössz, vacsora után átmehetünk hozzád, amit mindegyikőjük megért majd.
Jacob megállt és maga felé fordította Michaelt.
- Az az igazság, hogy el akarok jönni és el is fogok. Ideje abbahagyni a bujkálást. Úgy nézek ki, ahogy és… Ezek a hegek – mutatott az arcára – csak kifogás voltak. Így volt könnyebb. Ez a te családod és azt hiszem, hogy mielőtt kimegyek az emberek közé a városba, nagyon jók lesznek gyakorlásnak.
- A családom, kísérleti nyulak. Ez tetszik – lépett közelebb. – Megcsókolsz végre?
- Örömmel.
- Akkor hajolj le, kicsit magas vagy.
- Akkor állj lábujjhegyre, tökmag.
- Egy méter… – Jacob nem hagyta, hogy befejezze, hanem ajkaikat összekapcsolta egy szenvedélyes csókban, Michael legnagyobb elégedettségére, aki a magasabb testhez simult, kiélvezve a pillanatnyi békét.





Michael rokonai vacsora előtt egy órával kezdtek el szállingózni. Üdvözölt mindenkit, majd felszökött az emeletre, hogy kihasználva az éppen üres fürdőszobát, lezuhanyozzon és borotválkozzon. Korábban már kivasalta az ingét, így amint megszárította a haját, felöltözött tudván, hogy nem lesz gyűrött a ruhája. El kellett ismernie, hogy ideges volt. Újra és újra kinézett az ablakon, hogy a szomszéd ház fényeit figyelje. Jacob megígérte, hogy átjön, de még így is aggódott, egyszerűen nem tudott rajta segíteni.
A nyakkendőjét kötötte meg éppen, amikor bekopogott hozzá az anyukája.
- Minden kész, kisfiam. Már csak rád és Jacobra várunk. Nagyon szeretnék megismerni.
- Félek, hogy nem jön el.
- Eljön. – A fiához sétált, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. – Tudod, hogy az első barátod, akit meghívtál karácsonyra?
- Ez sokat elárul, igaz?
- Igen – kuncogott a nő.
- Mindjárt lemegyek.
- Rendben.
Egyedül maradva, vett pár mély lélegzetet. Lesz, ami lesz, gondolta és elhagyta a szobáját. Végigsétált a folyosón. Már itt hallani lehetett a vendégek hangzavarát. Mindig hangosak, beszédesek voltak. És még a hangzavarból is kitűnt, Beatrice édesanyjának, Stephanie-nak kissé visító hangja. Szerette ezt a családot.
Lesétált a földszintre. Az előtért gyönyörűen fel volt díszítve, és amikor benézett az ebédlőbe, meglátta a hatalmas asztalt, ahol mindenkinek meg volt a maga helye. Az asztalt csillagokkal ékített, piros abrosz fedte, amin fenyőágakból készült és üveggömbökkel díszített koszorúk voltak elhelyezve, amelyek közepében piros gyertya állt. A legszebb porcelánnal volt terítve, amit az édesanyja, csak ilyen alkalmakkor volt hajlandó elővenni. Kristály poharak, ezüst evőeszközök, mindennek megvolt a maga helye. A kandallóban lobogott a tűz, ami nem csak a levegőt melegítette fel.
- Szépséges, igaz? – kérdezte Lucy.
- Csodásan néz ki. Mint minden évben, anya megint felülmúlta önmagát.
- Ez minden értünk van. A hozzátartozókért – válaszolta.
Ekkor felhangzott az ajtónál a csengő, mire Michael összerezzent.
- A betlehemesekhez még korán van – jelentette ki a lányt, a férfi azonban nem sokat gondolkodva az ajtóhoz ment, nehogy valaki megelőzze. Út közben kikerülte a nénikéjét.
- Majd én kinyitom. – Érezte, hogy a háta mögött egyre többen vannak az előtérben. A kíváncsiság is családi vonás volt náluk.
Megigazította a felöltőjét és a lélegzetét visszafojtva lenyomta a kilincset. Magában imádkozott, hogy Jacob legyen. Az imái meghallgatásra kerültek, mert az ajtóban Jacob Marsden állt teljes valójában. Kissé ideges volt, de ajka lágy mosolyra húzódott.
- Szia! – szólalt meg remegő hangon a férfi.
- Szia! – megragadta a kezét, a házba vezette és segített neki levenni a kabátját. Gyorsan végignézett az alakján és el kellett ismernie, hogy az öltöny nagyon jól áll a férfin. – Örülök, hogy itt vagy – mondta Michael átölelve őt.
- Bemutatsz?
- Igen. – Anélkül hogy elengedte volna a férfi kezét, a családja felé fordult. Igen, mindenki kijött, mintha nem bírtak volna várni a nappaliban. Ezek voltak ők. Először Jacobot mutatta meg, figyelve a többiek reakcióját. Majd csak eztán kezdte párjának egyesével bemutatni a családtagokat. Egyetlen pillanat sem volt feszült és érezte, hogy Jacob ellazul. Ez főleg Ann-nek volt köszönhető. A kislány a férfihoz sétált, aki azonnal a karjába kapta. Ettől a gesztustól nem csak Michael érzékenyült el.
- Ez a férfi bámulatos – suttogta nyolcvanéves nagymamája Michaelnek, mikor mindenki elindult az étkezőbe, de a férfit visszatartotta egy kicsit az előtérben. – A szemében látni, hogy jó ember. A nagyapád ugyanígy nézett rám, én pedig ötven évet éltem le vele. Öreg vagyok és már sokat tudok az életről, kisunokám. Ez a férfi boldoggá fog tenni.
- Nem kételkedem ebben. És csak remélni merem, hogy én is boldoggá teszem őt. – Bekísérte a nagymamáját az étkezőbe, ahol a többiek leültek már. Valaki meggyújtotta a gyertyákat is. Gyönyörű és ünnepélyes volt. Érezte, hogy valaki az álla alá teszi az ujját és felemeli a fejét. Jacob volt, aki felmutatott a fejük fölött függő fagyöngyre.
- Szabad?
- Igen – engedélyezte, hogy ajkuk összeérjen. Nem állt szándékában ennyi ember előtt elmélyíteni a csókjukat, akik mind őket nézték. Michael meghallotta, hogy valaki azt suttogta: „Milyen aranyosak”, a férfi pedig megesküdött volna, hogy az egyik kamasz unokahúga volt.
- Valaki menjen ki és nézze meg, hogy feljött-e már az első csillag – rendelkezett Grace.
- Megyünk? – kérdezte párjától Michael, akitől nem csak egy bólintást, de egy szeretettel teli pillantást is kapott.
Kimentek az udvarra és felnéztek az égre, ahol éppen akkor egyetlen felhő sem volt. Ennek köszönhetően tökéletesen látták az első csillagot és ekkor rádöbbentek, hogy az utóbbi pár napban az életük jobbá vált. Csoda történt. A szerelem csodája, ami ismét győzedelmeskedett, ahogy egyetlen pillanat alatt legyőzte a magányt, a félelmet és aggodalmat.
Egymás szemébe néztek és egymásra mosolyogtak. Még annyi minden volt előttük, de együtt boldogulnak majd. Meg akarták csókolni egymást, amikor Lucy elrontotta a pillanatot. El kellett ismerni, hogy a lánynak volt hozzá tehetsége.
- Na, feljött a csillag?
- Én egyszer kinyírlak és akkor végre nyugtom lesz – közölte Michael.
- Igen, én is szeretlek, bátyus. – Jacobra nézett. – Téged is, mert szereted a bátyám. No, gyertek, mert a család már éhezik.
Michael Jacobra pillantott, aki csak megvonta a vállát. Tudta, hogy a férfi boldog, ő pedig ugyanazt a boldogságot érezte. Bementek a házba, ahol már várt rájuk a család, a jókívánságok és egy varázslatos este. Az első a sokból.


Epilógus


Tíz évvel később

Michael elengedte a pórázról a kutyákat, akik vidáman futottak be a házba. A két németjuhász berohant a gazdihoz, aki épp a konyhában tevékenykedett.
- Hé, majmok, ez a mi kajánk – hallotta a férfi a konyha felől. – Nem, semmit sem kaptok. Tudom, hogy karácsony van, de nem sokára itt lesznek a vendégek.
Michael, mielőtt elment volna kezet mosni, benézett a konyhába. Jacob, aki immár negyven éves férfi volt, a helyiségben állt és fenyegetően nézett a kutyákra, akik vidáman csóválták a farkukat. Imádta ezt a hármast. Még mindig emlékezett a napra, amikor hazahozta az erdőben talált kölyköket. Jacob azonnal beléjük szeretett. Borys és Nelli már elmúltak öt évesek és az egész ház tele volt velük. Volt még egy keverék kutyájuk, aki már elmúlt tíz éves és most a konyhaasztal alatt aludt, a terítő védelmében. Semmi sem érdekelte. Odi a korából és lustaságából adódóan szeretett elbújni és, ha békén hagyták. Őt is nagyon szerették. Volt még két macskájuk is, akik jöttek-mentek.
- Adj nekik valamit és akkor békén hagynak – szólt Michael.
- Halljátok, mit mond Michael? Halljátok őt? – A kutyák boldogan felcsaholtak és erre már Odi is kíváncsi lett. Igen, nagy családjuk volt, ami nem csak emberekből állt. – Ha most adok nekik valamit, akkor a fejemre nőnek. Ők csak a finomságokat ennék, az meg ami a tálkájukban van, nem érdekli őket. Várják meg a vendégeket. Ann és Lucy gyerekei úgyis mindig elkényeztetik őket.
Aznap volt szenteste, amire együtt készültek fel. Náluk vendégeskedik majd Michael és Jacob egész családja. Ezért Michael az anyja segítségével rengeteg ételt készített el és az ebédlőben két hatalmas asztal várta, hogy felszolgálják rajtuk a vacsorát. Minden évben másnál találkoztak és idén rajtuk volt a sor, és ennek mind a ketten nagyon örültek. Jacob nagyon nyitott és családcentrikus ember lett. Sokáig tartott, hogy önmaga legyen újra, de megérte várni. Mert igazán csodálatos férfi volt, aki állandóan bebizonyította, mennyire szereti Michaelt. És ez fordítva is igaz volt. A szívük tíz éve ugyanabban ritmusban vert.
- Menj kezet mosni, aztán segíts nekem – utasította Michaelt a férje. Így van, kilenc éve, karácsony előtt összeházasodtak. Michael imádta Jacobot a férjének hívni. Megbecsülte a szót és a karikagyűrűt, amit viselt. – Anyukád mindjárt itt lesz. Csak szalvétáért szaladt át, mert azt elfelejtettünk venni. Mindez csak azért történt így, mert elpletykáltuk az időt Austin nénivel.
A volt tanárnő – aki már nyugdíjba vonult – beleszeretett Jacobba. Legalábbis Michael így vélte. Mindig, amikor meglátta őket, legalább egy órára félrevonta a férfit egy kis beszélgetésre. A férjének pedig nem volt ellene kifogása. Sőt, mi több, ő is megszerette ezt a nyers modorú asszonyt. Jacob meghódította mind az asszony, mind Angel Falls nagyon sok lakójának a szívét. Mikor először meglátták, nem kímélték a kíváncsi pillantásoktól. Sok pletyka kelt életre, főleg arról, hogy ők egy pár; kíváncsiak voltak a sebhelyekre, de végül túltették magukat rajta. Az emberek hozzászoktak a város új lakójához, kettejükhöz és elfogadták őket. Jacob úgy érezte magát, mint otthon. Nem állt szándékában megszökni. Mi több, eladta a szülei után rá maradt telket, a pénzt pedig a korábbi erdészház felújítására és bővítésére fordította. Ennek köszönhetően már volt egy helye, ahol dolgozhatott – továbbra is programokat készített, amelyeket aztán hatalmas haszonnal sikerül eladnia. Michael számára is lett egy hely, ahol megnyithatta saját, igazán jól menő irodáját. Rengetek megrendelést kapott új és régi házak építésének és felújításának megtervezésére és nem csak a városban. Sokat dolgozott, de nem annyit, hogy ne jusson ideje a férjére, a kutyákra, macskákra vagy épp a rokonokra. El se tudta volna képzelni az életét nélkülük. Szerette őket. Szerette a férjét, az állatokat, a szüleit, aki mostanra megöregedtek. De nem féltette őket, mert nem voltak egyedül. Ők Jacobbal mellettük éltek, ráadásul Lucy, aki a középiskola befejezése után férjhez ment Brandonhoz, nem költözött el. A húgának két gyereke született. A hét éves kislány sokszor volt náluk és a kutyákat kényeztette. De a négy éves kisfiú is sokszor marad náluk éjszakára, amikor a szülőknek már egy kis kettesben töltött időre volt szükségük.
Michaelnek és Jacobnak semmire sem lehetett panasza. Az életükben voltak hullámvölgyek, de mindennel megbirkóztak, mert őszintén szerették egymást.
A férfi megmosta a kezét és visszament a konyhába, rajtakapva a férjét, aki suttyomban a kutyákat etette húsdarabkákkal. Mosolyogva megrázta a fejét, a férjéhez sétált és megcsókolta őt.
- Akkor most segítesz nekem vagy csak ölelgetni fogsz? – kérdezte Jacob. – Két óra múlva itt lesz mindkettőnk családja. Tudod, mi volt legutóbb is.
- Nyugodtan megetetünk mindenkit, és ha valami gond lesz, kidobjuk őket és egyedül maradunk – nevetett fel Michael.
- Annyira szeretlek.
- Én is téged – válaszolt Michael belemerülve férje szenvedélyes csókjába, egymást ölelve és a másik közelségén kívül senki és semmi sem érdekelte őket. Sok minden volt mögöttük és még több állt még előttük, de semmi sem válaszhatott szét két lelket, amelyek tíz évvel ezelőtt egymásra találtak.


Vége



Kívánok mindenkinek, legyen akár vallásos, akár nem, kellemes karácsonyi ünnepeket, csodálatos napokat, szerencsét és szerelmet. Remélem, hogy tetszett Nektek ez a történet és hozott egy kis melegséget és örömöt nektek. Talán valakinek segített megérteni valamit.

Luana



Boldog karácsonyi ünnepeket! 2018
Fairy








 10.0 - 16 votes 

Hozzászólás

- 24 dec : 22:29

LAN_THEME_6 kagylo

Sziasztok! Köszönöm szépen, mélyen megérintett. Igen, erről is szól a karácsony, a reményről a csodákról!


- 26 dec : 18:16

LAN_THEME_6 Fairy

Nagyon köszönöm, hogy elolvastad és, hogy írtál. Örülök, hogy tetszett a történet. Boldog karácsonyt!


- 24 dec : 23:32

LAN_THEME_6 amani

Szia Fairy!

Próbálom megtalálni a szavakat. Egyszerűen fantasztikus volt. Nagyon szeretem az ilyen írásokat! Szinte észre se vettem, és egyik pillanatról a másikra már a végére is értem.

Köszönöm, hogy lefordítottad nekünk ezt a gyöngyszemet, Luanának pedig azt szeretném megköszönni, hogy megírta. Biztos vagyok benne, hogy többször olvasós lesz. ove






- 26 dec : 18:18

LAN_THEME_6 Fairy

Köszönöm, hogy elolvastad és, hogy írtál. Örömmel tölt el, hogy sikerült átadnom a történet mondanivalóját. Mindenképp megírom Luanának, hogy szeretted Michael és Jacob történetét.
Boldog karácsonyt!


- 25 dec : 18:00

LAN_THEME_6 Tinna

Szia
ez egy szivetmelengetoen step kids tortenet volt, Koszonom ????


- 26 dec : 18:19

LAN_THEME_6 Fairy

Köszönöm, hogy elolvastad. Boldog karácsonyt!


- 26 dec : 02:37

LAN_THEME_6 Annmary

Csak ennyit. Tényleg csodálatos igazi karácsonyi történet volt.


- 26 dec : 18:20

LAN_THEME_6 Fairy

Örülök, hogy tetszett a történet. Köszönöm, hogy elolvastad.
Boldog karácsonyt!


- 27 dec : 09:56

LAN_THEME_6 kendi

A vonzás törvénye. Nagyon tetszett ez a karácsony, megértő egy családja van Michael-nek. Köszönöm a munkád!


- 27 dec : 21:37

LAN_THEME_6 Moziboszi50

Köszönöm a fordítást, igazi karácsonyi történet. Igaz ma már karácsony tán vagyunk, de mindig szívesen olvasom az ilyen romantikus emberi történeteket. Köszi :


- 31 dec : 22:31

LAN_THEME_6 Lissa

Ez igazán csodálatos történet volt. Nagyon szép volt jól megformált karakterekkel. Köszönöm, hogy olvashattam!


- 14 jan : 17:41

LAN_THEME_6 bbedyy

Erre is volt időm végre, megérte várni és nem rohanva apránként elolvasni. Gyönyörű történet, Jacobért a szívem szakadt meg, öröm volt olvasni, hogy a végén elfogadta ő is lehet boldog ehez Michael álhatatossága kellett. Köszönöm Luanábak, hogy megírta neked pedig Fairy, hogy lefordítottad nekünk.


- 20 jan : 15:04

LAN_THEME_6 devilgirl2

Imádtam. Aranyosan szerelmesen magával ragadó. Köszönöm a fordítást.


- 09 márc : 22:34

LAN_THEME_6 GIGIKE

Igazán szép romantikus karácsonyi történet, amitől átmelegszik az ember szíve, bámikor is olvassa. Köszönöm.


- 12 márc : 21:08

LAN_THEME_6 adrienn

Egy darabig izgultam a választás miatt, de aztán hátra dűltem és vártam a fejlődés eseményeit. Valahogy előre vetítette az eredményt. Nagyon szépen köszönöm ezt a történetet. Lelket melengető volt.Siker, fény, csillogás, és egy álom valóra válása mindkét fél részéről! Köszönöm! Nagyon jól esett.



Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz