Meleg regények/novellák írása és fordítása

Illúziók – Szabadon

Első fejezet

A nap már a végéhez közeledett, mikor a Találkozó utolsó résztvevői is megérkeztek. Mint minden ilyen alkalomkor mindenhol zűrzavar és kavarodás volt. A különböző klánok tagjai üdvözölték egymást, barátok ölelkeztek, a családok pedig ünnepelték, hogy újra láthatják egymást. Mindenhol játékos gyerekek rohangáltak. A levegőben visszhangzott a nevetés, kiabálás és vidámság.

A Találkozó hagyomány volt. Ötévente egyszer összegyűltek a klánok tagjai, mindig más-más klán területén. A klánok vezetői számára ez nagyon jó alkalom, hogy olyan fontos dolgokat beszélhessenek meg egymással, mint a politika, vendéglátás; azonban a fiatalok számára ez egy jó szórakozási lehetőség volt. De mindenekelőtt, minden résztvevő számára ez az öröm és ünnep ideje volt. Az egyetértés ideje. Erre az időszakra minden klánok közti ellentétet félretettek. A veszekedések tiltva voltak, az ellenségek pedig, békésen megfértek egymás mellett. A Találkozó idejének hossza, mindig más volt. Volt, hogy a klánok többsége hazament egy hónap után, vagy kettő után, de volt, hogy a Találkozó eltartott egy évig is. A Találkozón való részvétel bárki számára megengedett, így nagyon ritkán esett meg, hogy egy klán ne küldene legalább egy képviselőt; de legtöbbször az összes család eljött, az öregektől a kisgyermekekig mindenki, hogy részt vegyen ezen az eseményen. Ezért ezen időszakra az összes szabadterület sátrakkal volt ellepve, először könnyű nyári; majd nehezebb, téliekkel. A klánok vezetőit pedig, az adott Találkozó helyszínét biztosító klán vezetője, saját várában szállásolta el, vagy külön kis házikókat biztosított nekik a vár területén. Ugyanígy itt kaptak szállást a „Klánok Szövetségének Tanácsa” tagjai, akik a legidősebb és legbölcsebb klántagok voltak, és akik a legnagyobb problémákra kerestek megoldást; ők hoztak döntést minden fontosabb eseményben, mint egy független bíróság.

Ebben az évben a Találkozónak a mi klánunk, a Hokkether Klán adott otthont. A klán vezetője a nagybátyám volt – mekhari Der’athern. A nagybátyám, a felesége – mekhara Dayalna és a fia, Jossethon mellett állva figyeltem az előttem zajló felfordulást. Rengeteg ideges állat és különböző szekerek sokasága, melyekben nők, gyerekek és öregek utaztak. Bár már 17 éves voltam, először vettem részt a Találkozón. Anyám, fiatalon beleszeretett egy idegen földről jött férfiba és elment vele. Elítélték, mint a szövetség árulóját és így nem volt joga a Klánok életében részt vennie. Ahogy apámnak és nekem sem. Csak, amikor mind a ketten meghaltak – ez három éve történt – egy lázzal járó járványban, és engem pedig örökbefogadott a nagybátyám, akkor lettem teljes jogú tagja a Hokkether klánnak. Csak most láthattam először saját szememmel azt, melyről anyám végeérhetetlenül tudott mesélni.

Anyám… annyira szeretném, ha most itt lehetne velem. A bácsikám és nénikém, fedelet adtak a fejem felé, mikor már azt hittem, hogy nekem végem, olyan jogokat kaptam, melyekről csak álmodozhattam volna egész életemben. Mégis mindezt odaadtam volna, ha visszatérhettem volna a határra a kis kunyhónkba, anyámhoz és apámhoz. Nagyon magányosnak éreztem itt magam. Az idegenek suttogása bántott engem és bár bácsikám nagyon jó volt hozzám, nagyon sok Hokkether úgy vélte, hogy mivel keverék vagyok, nincs jogom itt lenni, és a szüleim halála után sorsomra kellett volna hagyni. Nagybátyám ezekre a beszédekre mindig csak egy legyintéssel reagált. Úgy gondolom, hogy nagyon szerethette Eyelenét, anyámat, a húgát, és lelkiismeret-furdalása volt, hogy majdnem húsz éven keresztül nem tett semmit, hogy véget vessen a száműzetésének. Engem megmentve, egy részét vissza akarta fizetni a tartozásának. Kétségtelen, hogy a Klánok tagjai közül, nagyon sokan ezt rossz ötletnek tartották. Sokan nem féltek ezt a szemembe is mondani, de a többségnek nem volt ehhez mersze és csak a hátam mögött suttogtak. Őket még jobban gyűlöltem. És az is kétségtelen, hogy mindkét csoportot az unokatestvérem, Jossethon lázította. Jossethon velem egyidős volt, és nagyon el volt kényeztetve. Sokszor tűnődtem azon, hogy egy olyan okos embernek, mint Der’athern hogy lehet ilyen undorító fia. Lehet, mindez azért van így, mert ő és a felesége nagyon sokáig, reménytelenül vártak egy gyermekre. Mikor Jossethon végül megszületett, olyan gyenge és beteges volt, hogy a gyógyítók még abban is kételkedtek, hogy életben marad. Végül, az úr áldásából életben maradt. A boldog nagybácsi a Jossethon nevet adta neki, ami azt jelenti, hogy “áldott” és állandóan körülötte ugráltak, mindent megengedve neki. Emiatt Jossethon meg volt róla győződve, hogy neki mindent szabad, és ez nem is volt olyan messze a valóságtól. Most ott állt a bácsikám mellett, büszkén kiegyenesedve, mintha minden egyes ember, őérte jött volna el.

A közeli mező, mely a nagybátyám tulajdona volt, már a lehetetlenség határáig tele volt, és az úton újabb vendégek érkeztek. Nénikém aggódva jegyezte, meg, hogy talán nem lesz elég hely mindenkinek, de Der’athern csak felnevetett.

– Ne aggódj, elférnek – mondta.

Ebben a pillanatban az úton feltűnt egy újabb karaván, mely pár tucat szekérből állt. A vezetőjük egy magas férfi volt, aki egy gyönyörű gesztenyebarna csődőrön ült. A ló láttán felcsillant szemem. Apám megtanított rá, hogy értékeljem a jó lovakat. A férfi láttán Der’athern szélesen elmosolyodott és elé szaladt üdvözölni őt.

– Korathan, annyi év telt el.

A férfi a nyeregben szintén elnevette magát, majd leugrott a lóról, ezután mindketten szívből ölelték egymást.

– Tényleg nagyon régen volt, Der’athern – ölelte át újra a jövevény.

– Ki ez? – kérdeztem a nénikémet nem titkolt kíváncsisággal. Jossethon megvetően n nézett végig rajtam.

– Korathan mekhari Yielstrahn, a Yielstrahn klán vezetője – mondta olyan hangsúllyal, mintha valami nyilvánvalót magyarázna egy éretlen gyereknek.

Éreztem, ahogy a vér a fejembe szalad, mégis összeszorítottam ajkaim, nyugalomra intve magam. A Jossethonnal való vitázás soha nem végződött számomra jól. Ahelyett, hogy kuzinom önelégült vigyorát bámulnám, inkább megint magam elé figyeltem. Nyugaton, a nap már kezdett nyugovóra térni, és az úton is egyre kevesebb embert lehetett látni. Úgy tűnt, hogy már mindenki megérkezett. Időközben a bácsikám odaért hozzánk. Korathan üdvözölte a nénikémet, majd minket is, ami után Der’athern elkísérte a lakhelyére.

– Fiúk, foglaljátok el magatokat egy időre. Beszélnem kell Korathannal – és Dayalnaval együtt elsiettek, otthagyva engem Jossethonnal. Minél hamarabb szándékomban állt odébbállni, de kedves kuzinom elkapott a karomnál fogva és a tömeg kellős közepébe vezetett.

– Hé, te korcs, ne menj még el – hívott. – Menjünk, nézzük meg, találunk-e rajtad kívül még más félvért is errefelé…

Ezekkel a szavakkal és maga elé röhögve ráncigált maga után. Végül csak az út mellett álltunk meg. Az emberek lassacskán elkezdték felverni a sátrakat, valószínűleg úgy gondolva, hogy a legfontosabb vendégek már biztosan megérkeztek. Más alkalommal, mindenre kíváncsian figyeltem volna őket, de most csak az érdekelt, hogy mit talál még ki Josse, hogy engem megalázzon. Ő pedig, csak nézett körbe-körbe kíváncsian.

– Nézzük csak – morogta. – Van-e itt más keverék is?… Ó, nem, azt hiszem nincs… Úgy tűnik, hogy te vagy itt az egyetlen, én kis keverékem – nevetett fel hangosan, büszkén magára. – Te maradtál csak, akit idegesíthetek. Kár, mert az utóbbi időben már kezdtem rád unni. Talán megkérem apámat, hogy hozzon nekem egy másik játékszert az erdőből…

Megint felnevetett és indulásra készen elfordult. Ekkor újabb kiáltások hangzottak fel az úton és mi arra fordultunk. A nap már lemenőben, a láthatár pirosra színezve. A fák közül két új utas közelgett, hosszú árnyékot vetve a földre. Hirtelen mély csönd támadt körülöttünk. A hallgatás egyre mélyült és úgy tűnt, hogy mindezt az újonnan jöttek váltották ki. A jövevények komótosan közeledtek, mintha nem lenne sietős a számukra vagy, mintha a lovaik kifáradtak volna és ennél gyorsabban nem tudtak haladni. Nem sokkal később mindketten a tábor területére értek. A közelgő sötétséget enyhítették egy kicsit a már meggyújtott tábortüzek, ezért alaposan meg tudtuk nézni az utasokat. Az első egy nő volt. Kényelmes ruhába öltözött, utazáshoz használatos hosszú köpenyt viselt, hosszú haja pedig, szinte vérvörös a lemenő nap utolsó sugarai által megfestve. Egy ronda, erős lovon utazott, amelyért mindenem odaadtam volna, még azt is, amim nincs. Mögötte egy fiatal fiú utazott, aki a ló nyakára hajolva ült, mintha sebesült lenne. Hosszú, nagyon világos haja az arcára hullott, ezzel eltakarva a kíváncsi pillantások elől. Mikor mellénk értek, a fiú egy pillanatra felemelte a fejét, öntudatlanul körbenézve és az egyik tábortűz fénye, pont az arcát világította meg. Meghallottam, ahogy a mellettem álló Jossethon hangosan mély levegőt vett. Nekem is erre lett volna ingerem, de végül a józan eszemre hallgattam. A mellettem elhaladó fiúnak, nagyon sápadt volt az arca, mintha vérveszteségtől szenvedne és amit még innen is nagyon jól láttam:a szeme piros volt.

– Úgy tűnik szerencsém van – mondta egy pillanat múlva Josse, halkan nevetve. – Még egy korcs.

A titokzatos vendégek közben megállították lovaikat. A nőhöz odament az egyik klán vezetője, üdvözölni akarván őt. Ebben a pillanatban mozgást éreztem magam mellett. Szétnéztem és észrevettem, hogy Josse a kezében egy csúzlit tartott, amivel épp a nem messze tőlünk megállt fiú lovát vette célba. A fiú még mindig öntudatlanul feküdt a ló nyakán. Még egyszer Josséra néztem, majd az idegen nőre, aki előtt épp mélyen meghajolt a klán vezetője, a figyelmeztető kiáltás pedig a torkomon akadt. Josse gonosz vigyorral az arcán elengedte a csúzli gumiját, én pedig megdöbbenve figyeltem, ahogy egy nem túl nagy kő, precíz pontossággal pont a ló fejét találja el. Minden nagyon gyorsan történt. Meghallottam, ahogy az idegen lova idegesen felnyerít, de ez a hang mintha nagyon távolról ért volna el hozzám.

Azt, hogy mi fog történni egy pillanat múlva, olyan tisztán láttam magam előtt, hogy akár az életem is rá mertem volna tenni. Nem vesztettem volna. A sérült ló hirtelen felágaskodott, a félig öntudatlan utasa pedig elveszítette az egyensúlyát. Egy pillanatra mindketten a levegőben voltak, a sérült ló és a talán nálam fiatalabb fiú is, majd az idegen kiesett a nyeregből és keményen a földnek ütődött. Erre a hangra visszatért minden élet. A nő, aki a fiú társa volt, hirtelen hátrafordult, pont elkapva azt a pillanatot, mikor Josse a kezembe próbálta nyomni a csúzlit. Majd a földön fekvő fiú és az idegesen toporgó ló felé vetette pillantását. Mindent, mi eztán történt, mintha gyorsítva láttam volna. Mielőtt háromig számolhattam volna, a nő leugrott a nyeregből és hirtelen elénk állt. Jossétól pár centivel lehetett alacsonyabb, ennek ellenére tudtam, hogy most a kuzinomnak kell félnie. Josse, akit még életében nem büntettek meg semmiért, mereven szegezte előre tekintetét.

– Na, mi van? – kérdezte harciasan.

Az idegen szemében a düh villámai csillantak meg. Ökölbe szorított kezével, a gondolatnál is gyorsabban ütötte arcul Josse-t. Josse megbillent, de nem esett el. Még egyszer megütötte őt. Josse lassan a térdre hullt. A nő ezután többször is gyomron rúgta. Egy pillantást vetett rá, sóhajtott egy nagyot, hátrált egy lépést, majd váratlanul visszafordult és az előbbieknél sokkal erősebben újra megrúgta. Csak ezután fordult el és ment a földön fekvő fiúhoz. Aggódva fölé hajolt, majd segített neki felállni. A fiú teljes testével rátámaszkodott, majd mindketten elindultak Der’athern háza felé, a tömeg pedig utat nyitott nekik.

Utánuk néztem, majd a földön összegörnyedt Josse-ra. Valaki már elrohant a bácsikámért. Inkább kötelességből, minthogy saját akaratomat követve hajoltam le földön fekvő kuzinomhoz. Összegörnyedve feküdt a földön és száján keresztül, lassan, nehézkesen vette a levegőt.

– Josse… – szóltam hozzá halkan.

– Átkozott szuka – nyögte Jossethon. – Megbánja…

Mélyet sóhajtottam, felegyenesedtem, majd kezemmel megtöröltem homlokom. A vár irányából kavarodást és hangoskodást hallottam, majd egy pillanattal később megjelent vörösen és kifulladva Der’athern bácsi.

– Mi történt itt? – kiáltotta, majd meglátva a földön a fiát, hozzárohant. – Fiam! – körbenézett. – Mi történt itt? – ismételte meg erőteljesebben.

Valaki elmesélte neki, hogy mi történt, természetesen semmit sem tudva a csúzliról. A bácsikám ekkor engem kérdezett:

– Láttad?

Ránéztem a magasból:

– Igen – válaszoltam halkan.

– Hozzá tudsz valamit még tenni?

Igen, gondoltam. Nagyon sok mondanivalóm lenne, de nem most és nem itt…

Megráztam a fejem. Der’athern egy ideig figyelmesen nézett rám, majd a fiával kezdett el foglalkozni. Rögtön akadtak segítő kezek, melyek megemelték Jossethont és hazavitték őt.

Elindultam én is a nagybátyám után, a kezemben a teljesen elfelejtett csúzlit szorongatva…

***

– Elena… – bácsikám hangja kérő, már-már könyörgő volt. – Elena, kérlek…

Csak a csend felelt.

Jossethonnal az előtérben álltunk az ajtó mögött, azért alig volt érthető, amit a bácsikám mondott. Josse, nehezen lélegezve, a falnak támaszkodva állt, az arcán sötétlila zúzódások látszódtak.

Korábban…

A bácsikám szemei félelmetesen csillogtak, míg hazacipeltette Jossethont. Nénikém meglátva egyetlen fia megvert, hisztériázni kezdett, de Der’athern semmilyen szánalmat sem mutatott feléje.

Egy pillanattal később kirántotta fiát az anyja szorongató öleléséből és lábra állította. Egész idő alatt az ajtóban remegtem, kezemben még mindig a csúzlit szorongatva.

– Velem jössz – közölte a bácsikám Josse-val.

– De apám… – próbált ellenkezni a fiú.

– Fogd be!

A nagybátyám semmi mást nem mondott. Mellettem elhaladtában intett a kezével, így én is utánuk mentem. A hosszú folyosón a vendégek lakrészéig mentünk, majd egy zárt ajtó előtt megálltunk. A bácsikám ott hagyott minket várakozni, ő maga pedig bekopogott és egyedül ment be.

Egy pillanatig csend volt.

– Elena… – nyögte a nagybátyám.

– Üdv, Der’athern – hallottuk a választ.

– Visszatértél – a halk hangból rengeteg tiszteletet hallottunk ki.

– A Találkozó idejére…

És újra csönd volt. Jossethon jajgatva lecsúszott a fal mentén, míg végül a földön kötött ki. A szenvedésétől szánalom ébredt bennem irána, de nem akkora, mint amekkorát illett volna.

– Olyan sokáig nem voltál itt… – hallottam meg újra Der’athern hangját.

– Utazgattam… tanultam… Nagyon sokat… – Ez a nő verte meg Josse-t, jöttem rá.

– És ő ki? – kérdezte bácsikám. – Ő ki?

Arról a fiatal férfiról lehetett szó, aki leesett a lóról.

– Ő… – válaszolta az Elenának nevezett nő. – Ő, drágám az én Ca’tra-m.

Ca’tra… erre a szóra teljesen ledermedtem. Ca’tra, a varázsló legfontosabb, legkedvesebb tanítványa. A gyermeke. Akkor Elena… erővel rendelkezik… És nem is akármilyennel. Ca’tra-ja csak a legjobbaknak volt. Egyetlen egy Ca’tra-t fogadnak el egész életükben. Olyan erős kötelékkel összefonódva, hogy még a halál sem képes őket egymástól elválasztani.
Istenek…

– Ah… – hallatszott a bácsikám döbbent hangja, mely szerint még nálam is jobban megrázta a hír.

Ismét hallgatás.

– Elena… – szólalt meg ismét bácsikám. – Valaki ma rád támadt.

Ledermedtem és a halk nyögésből, ami a padló felől jött, tudtam, hogy Josse is hallotta.

– Igen – értett egyet vele Elena. – Egy fiatal, rövid hajú fiú csúzlival lövöldözött és a ló ledobta nyergéből az én Ca’tra-mat.

– Biztos vagy benne, hogy a fiúnak rövid volt a haja? – kérdezte Der’athern.

Éreztem, hogy valami elkezdett repedezni a szívemben. Josse haja rövid volt, az enyém pedig a vállam alá ért.

Halk lépteket hallottam, majd a bezárt ajtó feltárult. Elena rám nézett. Sokáig figyelte az arcomat majd ajkait szorosan összeszorítva figyelmével Jossethon felé fordult. Az arckifejezése nem sokat változott, mikor újra a szobában álló Der’athernra nézett.

– Biztos vagyok – mondta. – Ő a fiad, igaz?

A bácsikám hallgatása volt a megerősítő felelet.

– Istenek… – suttogta Elena, olyan hangsúllyal, mintha fuldokolna. – Ha nem a saját szememmel láttam volna, nem hinném el.

– Elena… – szólalt meg nagybátyám. – Elena, kérlek…

A nő semmit sem válaszolt.

Megint rám nézett. Egy intéssel a szobába hívott minket. Josse-t lábra ráncigáltam és a szobába vezettem.

A bácsikám, kétségbeesett arckifejezéssel állt az ablaknál állt. A sarokban álló ágyon, mély álomba merülve feküdt Elena Ca’tra-ja.

A szívem őrülten vert.

A bácsikám rám nézett, majd a fiára. A számban keserű ízt éreztem, az ajkaim megremegtek. Nem tudtam tovább ránézni, szememmel a padlót kezdtem el pásztázni. Elfelejtettem, hogy figyelnek engem.

Elena hirtelen odament Der’athernhoz. Bár csak a válláig ért, mégis mintha fölé tornyosult volna.

– Az utóbbi időben milyen sűrűn fordultak elő csínytevések, gonoszkodások, melyekért ezt a fiút vontátok felelősségre? – tette fel a kérdést.

A bácsikám meglepetten pislogott.

– Rodon…? – suttogta. – Mire akarsz kilyukadni?

Egy pillanatig farkasszemet néztek.

Mikor végül Elena megszólalt, hangja mély szomorúsággal volt tele.

– Nem ismerek rád Der’athern. Teljesen elvakult vagy.

Der’athern lehajtotta a fejét.

– Kész vagyok levágni a jobb kezem, de biztos, hogy tíz esetből kilencszer a fiad volt a bűnös – kellemetlen csend lett. – És te segítettél a bűnt Rodonra kenni.

Der’athern mintha hirtelen összement volna. Ahogy meghallottam ezt a nem várt igazságot, a talpam alatt megingott a föld. Tényleg ezt tette Josse: először elkövetett valamit, majd mindent rám kent. Meglepetésemre a szememet könnyek lepték el. A bácsikám egy kis ideig engem nézett, de nem bírta sokáig.

– Istenek… – suttogta. – Hogy tudtam…? – Arcát eltakarta a kezével. – Rád volt szükség – súgta Elenának –, hogy végül észrevegyem.

Hosszú ideig senki sem szólt semmit.

Csodálkozva Jossethon hallgatásán, ránéztem. Azonban ő tűzben égő, dühös tekintetével Elenát figyelte. Megértettem, hogy Josse azért hallgat… mert fél. A szürke szemű, titokzatos varázslónő volt az első, akitől az unokatestvérem valaha is félt. Különös volt erre rádöbbennem.

– Túl sokat engedtünk meg neki – szólalt meg a nagybátyám váratlanul. – Most már tudom.

Elena semmit sem válaszolt.

– Elena… – kezdte újra. Hirtelen éles fény támadt szemében – Tudom! Vedd magadhoz tanulni – mondta gyorsan. – Legalább a Találkozó idejére. Te majd a jó útra vezeted… Otthon…

– Nem! – szakította félbe Elena hirtelen. – Nem áll szándékomban rendbe hozni a hibáidat! És nem is fogom.

Meghallottam Jossethon halk, megkönnyebbült sóhaját.

Idióta, gondoltam. Elszalasztani egy ekkora lehetőséget.

Észrevettem, hogy Elena hosszan és furcsa pillantással figyeli az ágyon alvó fiút. Halvány szemein, mintha árnyék suhant volna át.

– Viszont arra gondoltam… – mondta halkan, tekintetét rajtam nyugtatva. – Hogy szívesen tanítanám Rodont.

A bácsikámnak szinte a szája is nyitva maradt döbbenetében, nekem pedig a szívem állt meg majdnem. Annyira akartam. Der’athern mély levegőt vett és nyelt egy hangosat. Majd szinte undorral nézett fiára. Váratlanul arra gondoltam: hiszen ő a hibás azért, , hogy Josse ilyen lett.

– Szeretnéd? – kérdezte meg tőlem gyámom.

– Igen… – olyan halkan suttogtam, hogy szinte én magam sem hallottam meg.

Der’athern többet nem mondott, csak a fiát rángatta talpra. Már az ajtó mögött jártak, mikor meghallottam a hangját:

– Ideküldetem minden holmidat.

A fejem a vállaim közé húztam.

– Ne aggódj. Túléli – hallottam meg hirtelen. Elena nevető szemekkel nézett rám. – Sokkal fontosabb aggódnivalója van. Arra lennék kíváncsi… Tudod, ismeretem anyádat és nem volt semmilyen ereje. Apád mit tudott?

– Apám… – megengedtem, hogy pár pillanatra elragadjanak az emlékeim. – Jó érzéke volt a lovakhoz – válaszoltam a legnyíltabban, ahogy csak tudtam.

– Neked is van érzéked a lovakhoz?

Elnevettem magam. Ha ismerte volna apámat! – Nem. Nem annyira, mint neki.

A mosolya még szélesebb lett. – De az állatok szeretnek téged?

– Szeretnek… én szeretem őket. Az állatoknak ennél több nem nagyon kell.

Elnevette magát.

– Ó, nem… tévedsz. A lovamat az utolsó pénzemből vettem, már nagyon régen. Első pillantásra beleszerettem. Jobb ételt kapott, mint én, jobb helyen aludt, mint én. De nem bírt elviselni engem. Hosszú, hosszú ideig.

– A lovad, hölgyem?

– Igen – hunyta le szemeit.

– Engedd meg, hogy megjegyezzem, de gyönyörű ló… minden pénzt megér.

– Apádnak tényleg volt szeme a lovakhoz igaz? – motyogta megértően. – Gyönyörű. Nagyon kevesen hívnák őt gyönyörűnek, de értem, hogy mire gondoltál. És tökéletesen egyetértek veled. Szerencsére mostanra már megszeretett engem, de a világ többi élőlényét mai napig gyűlöli. Ezért megyek is az istállóba, mielőtt bármi baj lenne. Ugyan mondtam a lovászoknak, hogy senki se nyúljon hozzá, de a tapasztalat megtanított rá, hogy az emberek addig nem törődnek az ilyen intelemmel, míg meg nem történik a baj.

– És én? – kérdeztem meg bizonytalanul.

– Te maradj itt. Várj meg. Ha visszatértem, majd foglalkozunk a jövővel.

Könnyű léptekkel az ajtóhoz sietett. Az ágyon alvó fiúra néztem.

– És… ő? – suttogtam, idegesen a tudattól, hogy egyedül maradok vele a szobában.

Valószínűleg észre sem vette, hogy arckifejezése keményebb lett.

– Aludnia kellene. Ha mégis felébredne, ne engedd meg neki, hogy felkeljen és mondd meg neki, hogy nemsokára visszajövök.

Ezekkel a szavakkal tűnt el az ajtó mögött.

15 Hozzászólás

  1. miletta says:

    Hűha ez nekem egy nagyon új történet. Nagyon örülök hogy megtaláltam, szeretem a fantazy történeteket. Pörgősen indul Jossethon nagyon gonosz és gondolom sok borsot fog törni a fiúk orra alá de remélem megbünhődik majd érte. Rodon cuki fiúnak tünik kíváncsi vagyok milyen képessége lesz

  2. rozsareka says:

    Rodon és Liam. Egzotikus páros ❤️. Mindig lenyűgöztek a keleties finom, éteri, szinte nem is evilági vonások, pont, mint amilyen ez a két fiatalember. Teljes ellentéte a fizikumuk az életüknek. Átverés, rosszindulat, igazságtalanság, fájdalom. Talán most. Most más lesz. A varázslónő óvó szemei alatt, talán most boldogságra, egymásra találnak. Nem hiszem, hogy könnyű utuk lesz. Josse nem adja fel olyan egyszerűen a bosszú lehetőségét.
    Hálás vagyok ezért a sok történetért.
    Köszönök szépen mindent ❤️!

    1. rozsareka says:

      Csak egy valamiért drukkolok, nehogy a kapcsolatuk is csak illúzió legyen! Ugye nem😳🙏?

      1. Nem. 🙂
        Köszönöm, hogy írtál, örülök, hogy megfogott a történet, remélem a folytatásban sem csalódsz majd.

  3. moziboszi50 says:

    Jossethon nagyon gonosz kis ficsúr. Szeretném hamar olvasni a regény többi részét. Köszi szépen

  4. Szegény Rodon, szép kis családi az ilyen.
    Sokat szenvedhetett ártatlanul, és senki sem volt, aki átlátott volna a hazugságokon. Remélem, most majd jobbra fordul a sorsa.
    Köszönöm a fejezetet!

  5. Ez igazán zsúfoltan és izgalmasan indul. Piros szemű fiú albínó lenne?
    Biztos jól ki fognak jönni Rodonnal, és lehet megerősiti őt annyira, hogy szembeszáljon és mevgvédje magukat Jossetól.
    Biztos ilyen beégetés után nem fogja szó nélkül hagyni a létük .

  6. Köszönöm, hogy újra olvashatom ezt a fantasztikus történetet ! Emlékszem nagyon szerettem,mert nagyon jó a világ leírása, és olyan aranyos volt a szerelmepár, és az egész történetük, ahogy felnőttek, tanultak, megismerték az életet a szerelmet. A cselekményekre már nem igazán emlékszem,és a végére sem, szóval most lehetőségem van újra rácsodálkozni egy izgalmas mesére. 🙂

  7. Igen ez egy nagyon régi és szép történet. Tudom hogy olvastam és hogy tetszett is ,de ha agyon ütnétek sem tudnám megmondani a végét. Tudom hogy még sok megpróbáltatása lesz Rodonnak sajnos Josse miatt,de most annyira kavarognak bennem a történetek hogy butaságot nem szeretnék írni. Inkább nagyon várom a részeket és kíváncsi leszek mik fognak beugrani. Köszönöm hogy újra olvashatom.😍

  8. Izgalmasnak ígérkezik🙂. Szegény fiú, mik fognak még kiderülni? Miért kell valakit korcsnak hívni? Szánalmas. Remélem jobb sora lesz a Elena mellett. Várom a folytatást.
    Köszönöm

  9. Érdekesnek ígérkezik! Kiváncsi vagyok milyen ereje lesz Rodon nak! Mi lesz mikor vissza jön Elena? Mi lesz mikor a fiú felébred? Hogy alakul majd Rodon jövője? Köszönöm szépen a forditást!❤️

  10. Tényleg nagyon régi történet. Annó mintha olvastam volna mikor még a régi oldal volt(ahol nem csak ti hanem sok más író is volt). Akkor is izgalams volt de már nem tudnám megmondani, hogy mi volt a történet közepe vagy vége. De így érdekesseb és izgúlhatok hogy mi lesz Rodon sorsa és hogy mennyire fogja az életét megváltoztatni. Köszi a fejezetet.

  11. Rodon nekem is tetszik és kíváncsi vagyok hogy jön ki a lovakkal. Vajon milyen irányban fog fejlődni a karaktere? Egy szerezettben nevelt, de most elnyomott fiú milyen férfi lesz?
    Várom a következő részt és köszönöm a fordítást!

  12. Tuzvarazs says:

    Szeretem a fantasy történeteket. Örömmel olvastam a fordítást.
    Az első fejezet után kíváncsi vagyok a folytatásra. A főszereplő, Rodon szimpatikus karakter. Unokatestvére pont az ellenkezője. Sajnos nagyon elkényeztették. Az, hogy ilyen lett, gonosz és önhitt, tulajdonképpen a szülei hibája, az apja nem is fogta fel, hogy milyen pusztító dolgot műveltek a fiával, amíg Elena nem szembesíti vele. És így is a fiára mérges. Szomorú.

  13. Óóóóó, ez egy KINCS… teljesen ismeretlen előttem.
    Rodon jó fiú, annak ellenére sikerült jónak maradnia, hogy mi történt, történik vele.
    Ahogy bánik vele az unokatesó…és az egész klán, csak mert a szülei, anyja tett valamit.
    Korcsnak hívják (szánalmas), ezt figyelmen kívül hagyják.Ccc, nagyon rossz módszer.
    És azért furcsa, hogy egy gyerek tetteit a szülei kvázi nem látják. Nehezen hiszem, hogy a szülő nem látja, mivé válik ettől a fia.
    Köszönöm a fordítást. <3

Vélemény, hozzászólás?