Meleg regények/novellák írása és fordítása

A herceg, aki sosem mosolygott – Szabadon olvasható

Első fejezet



Sok évvel ezelőtt, egy távoli királyságban élt egy ifjú herceg. Ez a herceg igencsak jóképű volt, és a királyság valamennyi lakója szerette őt. Apja, a király, rajongott érte, és mindent megtett, hogy a fiát boldognak lássa. Anyja, a királyné, imádta az ő hercegét, és mindennap új, különleges ajándékokat készített neki. Az alattvalók felajánlásokat hoztak a hercegnek, mindenben zokszó nélkül a kedvére tettek. A herceg jó ember volt, felelősségteljes; mindenkivel igazságosan és tisztelettel bánt. Azonban apja legnagyobb értetlenségére és anyja bánatára a herceg egyetlen dolgot nem tett sohasem. Soha nem mosolygott.

Végül a király képtelen volt tovább elviselni fia savanyú arcát, és felhívást adott ki. Hírnököket küldött szerte a királyság minden szegletébe, és futárokat a szomszédos királyságokba. Az első ember, aki mosolyt csal faarcú gyermeke orcájára, az jutalmul összeházasodhat vele. Sajnálatos módon a dolgok nem úgy alakultak, ahogy a király tervezte…

***



– Ez ostobaság!
– Pszt! Nem ostoba ez a lány!
Leopold herceg közelebb hajolt az anyjához. – Soha nem mondtam, hogy ostoba. Csak azt, hogy EZ ostobaság. Arra rávenni nőket, hogy az udvarba jöjjenek és bolondot csináljanak magukból.  
A királynő, hogy mosolyát leplezze, az arca elé húzta a legyezőjét.
– Tudhatnád, hogy az apád nem fogja meggondolni magát, ha erről van szó. Egyszerűen boldognak akar látni téged. – Leo ugyan hitt az anyjának, de ez nem tette a helyzetet kevésbé nevetségessé. A leghelyesebb dolog – és a kegyelmesebb – az lett volna, ha némi arannyal hazaküldik a lányt. Valami jelképes fizetséggel az erőfeszítéseiért és az időért, amiért a kastélyba utazott. Értékelnie kellene a lány eredetiségét is – még sosem látott ilyen merész bábműsort, noha egyáltalán nem óhajtott végignézni az anyja és az egész udvar előtt egy ennyire kihívó előadást. Az egyetlen, amit tehetett, hogy igyekszik nem grimaszokat vágni. Amennyire tudta, nem ő volt az egyetlen ifjú hölgy, aki arra várt, hogy az előadhassa a műsorát.


Leo szeretett azzal szórakozni, hogy megpróbálta kitalálni, milyen újabb őrültséggel állnak elő a leányzók. Vajon a pajkos bábok után mit hozhat a délután. Remélhetőleg semmi olyat, ami zavarba hozná az édesanyját vagy sérülést okozna a lánynak.

– Nem érzem valami jól magam, anyám!
– Leo…
– Azt hiszem, valami a reggeliből nem ért szót a gyomrommal…
– Nem mehetsz el… az előadás közepén!
– Hogy ez még csak a közepe lenne?
– Megvárod, amíg befejezi! – sóhajtott fel Celeste. – Így udvarias.
– Nem áll szándékomban udvariatlannak lenni, anyám. Azonban ez a lány nem fog mosolyra késztetni. Csak fecséreljük mindenki idejét.
– Honnan tudhatod? – ingatta a fejét Celeste. – Rendben, talán ő nem fog, de ez nem jelenti azt, hogy az egész nap kárba veszne.
– Holnap vadászni megyek. Ha nem tudok felkészülni, akkor megy veszendőbe az egész nap.
– Hát jó. Elmehetsz, ha a lány befejezte.
Ettől az apró győzelemtől azonban Leo nem érezte jobban magát. Az anyja ugyan próbálta leplezni, de egyértelműen elvesztegetett napnak tartotta a napot, és csalódott volt. Gyermekként érezte, hogy valami nincs rendjén, és megpróbált mosolyogni az anyja kedvéért. Az eredményt sosem lehetett fényes sikernek elkönyvelni. Egyszer még meg is ríkatta ezzel. Hallotta, ahogy a szolgák pusmognak a fogyatékosságáról. Valami baj van vele. Valami, amitől az arcán folyton rosszalló kifejezés ül. A babonásabb szolgák más szót használtak. Átok. Valaki megátkozta William király egyetlen fiát. Egy boszorkány el akarta pusztítani a trónörököst. A pletykák már nem zavarták, de gyerekként pusztító erővel hatottak rá. Többször is biztosra vette, hogy az anyja messzire fogja küldeni és sosem engedi hazatérni.

A lány meg sem próbált a szemébe nézni. Ez nem volt szokatlan. A legtöbb ember túlságosan félénk, túlságosan tisztelettudó, túlságosan megfélemlített, hogy az uralkodók szemébe nézzen. A bábjátékos leány viselkedése azonban túllépett ezen. Félénk mosollyal és egy apró bólintással tisztelte meg a királynét. Tekintete körbejárt a hatalmas teremben, valamilyen reakció vagy mosoly után kutatva. Viszont amint ránézett, abban a pillanatban elkapta róla a pillantását. Mintha a látványát sem bírta volna elviselni. Idegesség? Vagy talán valami más oka volt?

Apja a végletekig elment, hogy találjon valakit, aki képes megnevettetni Leopoldot, és ez csak tovább rontott a pletykákon.


„Hogy megtörjék az átok, jegyezd meg szavaim,
ha az ifjú a huszonötödik esztendeje előtt el nem mosolyodik,
az egész királyság elbukik.”



Nehéz volt megmondani, melyik volt előbb, az átok, vagy a király makacs ragaszkodása a mosolyért, a nevetésért vagy akármiért, a savanyú arckifejezés helyett. Leo sosem hitte volna, hogy egy ilyen apróság ennyi problémát tud okozni. z aggodalmaskodásoknak azonban csak nem akart vége szakadni, amíg a kastélyban tartózkodott. Ezért is egyeztek meg, hogy három hónapot a vadászkastélyban tölt. Szüksége volt egy kis szünetre, és gyanította, hogy az anyja is így érez.
– Azért elég csinos kislány.
Leo az anyjára sandított. – És?
– Nos, külsőre olyan, akár egy hercegnő, nem gondolod?
– Elég átlagos, nem gondolod?
– Átlagos. Ő? Kezdem azt hinni, hogy valójában a látásoddal vannak gondok, fiam.  
Semmi baj nem volt a látásával. Nagyon is jól látta a lányt. A haja akár a szalma – a színe és a tartása is. A kék szemek mintha egy kicsi túlságosan is kifejezéstelenek lennének. Bár saját tapasztalatnak híján volt, de gyanította, hogy a humorérzék őszinte intelligenciát igényel, és ez a lány úgy tűnt, sokkal inkább bízik a testi kapcsolatban.
– El tudod képzelni, hogy beszélgetsz vele? Gyanítom, elég nehéz lenne.
– És?
– Hogy érted azt, hogy „és”?
– Nem a beszélgetésért házasodsz meg, fiam.
– Többre van szükségem egy csinos arcnál, amikor…ha megfelelő menyasszonyt keresek.
– Ha valaki mosolyra fakaszt, nem a tulajdonságai alapján fogsz választani.
– Egyik sem lesz az.
– Kezdem azt hinni, hogy csak ellenkezel.
– Hogyan? Te azt hiszed, hogy én ezt élvezem? – amikor Celeste nem felelt a kérdésére, Leo szembefordult vele, nem törődve azzal, hogy mekkora modortalanság ez a bábos lánnyal szemben. – Egy cseppet sem élvezem. Nem akarok ezzel foglalkozni.
– Nekem úgy tűnik, már rég véget vethettél volna ennek az egésznek.
– Próbáltam.
– Hát persze, hogy próbáltad.
A gúny alig volt észrevehető a hangjában, mégis elég volt ahhoz, hogy marjon. Különösen, mivel az anyja mindig végtelen türelemmel volt iránta. Tényleg azt hitte volna, hogy csak még több figyelmet akar magára vonni? Ő volt a herceg, nem volt szükség ürügyre, hogy még több figyelemre tegyen szert.
– Egyszerűen nem értem, miért nem vagy boldog – tette hozzá Celeste
– Sosem mondtam, hogy nem vagyok boldog. Egyszer sem.
– Igazad van. Én csak… csak ma nem érzem jól magam, fiam. Azt hiszem, visszavonulok a szobámba.
Leo azonnal talpra ugrott és kinyújtotta a kezét.
– Elkísérlek.
– Ne, ne, semmi szükség rá. Itt kellene maradnod és…
– Vigyáznom kell az édesanyámra és a királynőmre – mondta Leo kedvesen, de határozottan. Mögötte a bábműsor folytatódott, de őt az sem érdekelte volna, ha a lány eposzi darabja hajnalig tart is. Egyedül Celeste miatt aggódott.
– Biztosan ez a hőség az oka – mormolta, miközben elfogadta Leo karját. Ahogy felállt, azon nyomban csend szállt a teremre, leszámítva a ruhák suhogását, ahogy mindenki más is sietősen igyekezett felállni. Leo az anyja köré fonta a karját és a közönség felé fordult.
– Hölgyeim és uraim, elnézésüket kérem! A királyné nem érzi jól magát, és azt szeretné, hogy a szobájába kísérjem. – Csalódottság futott át a bábos arcán, és most először, a tekintetük találkozott. Biccentett, mire mosoly ragyogott fel a lány arcán, olyan volt, mintha a felhők közül előbukkant volna a nap. Tiszta volt és azt a fajta elégedettséget sugározta, amit Leo még soha nem érzett. Vajon csak azért mosolygott így, mert ő kifejezte az elismerését? Tényleg ilyen kevés is elég egy mosolyért?
– Szeretnéd, hogy elmenjek apáért?
– Nem, nem, a királynak nem kell velem foglalkoznia. Csak egy kis pihenésre van szükségem.
– Akkor talán Kiplinget kellene hívnom.
– Ő úgyis csak eret vágna.
– De ha rossz a véred…
– Nem bírom a látványát. Rosszabbul érzem magam tőle. Nekem mindössze… egy kis pihenésre, meg némi hűsítő italra van szükségem.
– Ugye nem bántottalak meg?
Celeste megszorította a kezét. – Nem, egyáltalán nem. Bocsáss meg, amiért ilyen türelmetlen voltam veled.
– Én adtam rá okot.
– Nem. – Megálltak a szoba előtt, és a királyné a tenyerébe vette az arcát. – Tudom, hogy boldog vagy… és csodálatos fiú. Egy nap nagyszerű király leszel, de most még aggódom érted. Anyaként ez jogomban áll.
A napfény beszűrődött a nő feje fölött lévő ablakon. Gyenge volt, de ahhoz éppen elég, hogy megvilágítsa az arcát. Leo esküdni mert volna rá, hogy ráncokat látott ott, ahol korábban sosem volt. Ragyogó kék szemei, melyek pompájáról egykoron dalokat írtak, most fakók és ködösek voltak. Sosem panaszkodott a látására, de Leo gyanította, hogy már nem olyan éles, mint régen. Hosszú aranyhajának nagy része is fehérbe váltott.
– Igen, asszonyom.
– Szeretnélek holnap kikísérni.
– Úgy terveztem, korán indulok.
– Akkor én is korán kelek.

– Nem megyek el, amíg el nem búcsúztál tőlem – ígérte Leo, majd lehajolt és arcon csókolta az anyját. Celeste a szobalányához fordult. – Gondoskodj róla, hogy ne zavarjanak. – Végül elengedte Leót és elvonult a szobájába.
– Elnézést, felség?
– Igen? – fordult meg Leo.

A szolga mélyen meghajolt. – Néhány ifjú hölgy még mindig az audienciára vár, uram.
– Mind arra várnak, hogy megnevettessenek, Jax?
– Igen, felség.
– Adj nekik egy-egy aranyat a fáradozásukért és küldd őket haza. Menj!
Jax visszasietett a nagyterembe, magára hagyva Leót az áldott, jóllehet ideiglenes csendben. Azt kívánta, bár minden pompa és körülményeskedés nélkül azonnal indulhatnának a vadászkastélyba. Csak az embereire, a lovára, a kutyájára és az íjára van szüksége. Nem hiányzott, hogy kocsisok parádéjával és mögötte hajbókoló szolgákkal hagyja el a kastélyt. Különösen, mivel a kastély csupán két napi útra volt kocsival, és ha lovagol, még gyorsabb.

– Elnézését kérem, felség!
Leo az ismerős hangra sem lassított léptein. – Igen, Jax?
– Őfelsége, látni kívánja a szobájában.
– Most azonnal, Jax?
– Őfelsége annyit mondott, hogy amilyen hamar csak lehet.
Leo hirtelen megfordult. Kételkedett abban, hogy apja máris értesült a királynő korai visszavonulásáról, de az üres terem feltűnhetett neki. A termet, amelynek teli kellett volna lenni énekesekkel, táncosokkal, bábjátékosokkal, udvari bolondokkal, szépséges szüzekkel – kifejezetten Leo örömére és szórakoztatására.
– Jax, úgy egy óra múlva gyere a dolgozószobámba.
– Igen, uram!
– A holnapi utazásról akarok veled beszélni.
– Már minden elő van készítve, uram.
– Ezt akartam veled megbeszélni. – Leo megállt az apja dolgozószobájának ajtaja előtt. – Készülj fel, hogy néhány dolog változhat.
Jax összevonta a szemöldökét, de engedelmesen bólintott. – Igen, uram!
Leo kopogott az ajtón, és tudta, az apja már várta, mivel azonnal utasította, hogy lépjen be. Az ablak előtt állt, azon a helyen, amit a kilátás miatt mind közül a legjobban szeretett a kastélyban. William számára ez a hely mindig bizonyos fokú nyugalmat hozott. Most azonban egyáltalán nem tűnt nyugodtnak. Az arcán rosszalló kifejezés ült, a karját pedig szorosan összefonta a mellkasán.
– Nem tűröm, hogy ellenszegülj nekem, fiam!
– Nem is tettem, uram!
– Még hogy nem voltál engedetlen? – fordult szembe William a fiával. – Akkor miért nem vagy a bálteremben?
– Anyám rosszul érezte magát. A szobájába kísértem.
William arckifejezése azonnal megváltozott. – Hogy érted ezt? Jól van?
– Igen, jól. Csak pihenni akart.
– Biztos vagy benne? Megyek, meglátogatom. De előbb – intette magához Leót – szeretnék megbeszélni veled valamit, fiam.
Leo leszegte a fejét és az asztalhoz lépett, várt, amíg William is helyet foglal előtte, majd ő is leült. – Mit kívánsz megbeszélni?
– A vadászatodat.
Leo megdermedt. – Mi van vele?

– Ne aggodalmaskodj. Elmehetsz, de…
– De, mi?
– Nem hinném, hogy három teljes hónapra el kéne menned. – William egyenes háttal, mereven ült a székén. Leo gyermekkorában úgy gondolta, az apja gerince biztosan vasból van. – Kérsz vagy utasítasz arra, hogy rövidítsem le?
– Arra kérlek, fontold meg. Ha ott akarsz tölteni egy egész szezont, nem tarthatlak vissza. De… aggódom. Az anyádért.
– Mi baja?
– Kipling sem tudja biztosan. Senki sem tudja. De mostanában nem egészen önmaga.
– Talán egyáltalán nem kéne elmennem.
– Nem, nem! – rázta meg a fejét William. – Nem hiszem, hogy itthon kéne maradnod. Anyád tudja, mennyire szereted a vadászatot. Biztos csalódott lenne, ha úgy döntenél, mégis maradsz. De talán…
– Négy hét múlva visszajövök.
A halk kijelentés hatására William tekintetébe félreérthetetlenül megnyugvás költözött. – Jó. Jó. Ezek után már csak egy dolog maradt, amire anyád vágyik
Leo felsóhajtott. – Tudom, mit fogsz mondani. Szeretné látni, hogy mosolygok.
– Szeretné látni, hogy megnősülsz – javította ki a király. – Azzal a tudattal akar elmenni, hogy az egyetlen fiát boldogságban és biztonságban tudja.
Leo levegő után kapott. – Ne mondd ezt! Csak kicsit rosszul érzi magát az időjárás miatt. Ő nem… ő nem fog meghalni.
– Ő ettől fél. És ezért olyan… lelkes az udvarba jövő ifjú hölgyekkel.
– Ha azt akarja, hogy megnősüljek, meg kéne adnia a választás lehetőségét, hogy olyasvalakit vegyek el, akit őszintén kedvelek.
– Ó, nem is tudom. Nem mosolyogsz a szüleidre, a barátaidra, de még az állataidra sem. Akkor sem mosolyogsz, amikor vadászol, amit pedig tudom, hogy mindennél jobban szeretsz. Ki más lenne képes mosolyra fakasztani, mint egy különleges leány.
Leo összevonta a szemöldökét. Ami azt illeti ebben erősen kételkedett.
– Talán. Kell, hogy legyen valaki, aki több egy udvari bolondnál.
– Kétségtelen. Az anyád azt szeretné, hogy találj valakit, aki boldoggá tesz, fiam.
– Tudom, és ezt sosem fogom elfelejteni. De még van némi időm.
William az asztal fölé hajolt. A váratlan mozdulattól évekkel öregebbnek tűnt. Leo meglepetten pislogott. – Kihasználhatnád az időt, amit az udvartól távol töltesz, hogy elgondolkodj ezeken a dolgokon, fiam. Úgy értem, komolyan gondold végig. Bízom abban, hogy alapos megfontolás után helyes döntést fogsz hozni.
– Igen, uram.
A király bólintott, és újra kihúzta magát. – Most elmehetsz.
Leo felállt és követte az apja parancsát, azonban voltak kérdései. Mint például, mi lenne a helyes döntés? William arra kérte, hogy színleg érezze jól magát egy lánnyal és kösse hozzá magát egy életre? Vagy azt hitte, hogy Leo ellenkezni fog, ezzel tönkretéve a saját édesanyja boldogságát? Esetleg valami teljesen mást akar? Engedné Leónak, hogy sokkal aktívabban részt vegyen a leendő feleség megtalálásában? Annyira elterelték a figyelmét a kérdések, hogy teljesen kiment a fejéből a Jaxszal való találkozás. Az ajtó túloldalán az inas türelmesen, a háta mögött összekulcsolt karokkal várakozott. A férfi Leo árnyéka volt, amióta csak az eszét tudta, és ha volt valaki a kastélyban, akiben fenntartások nélkül megbízott, az Jax volt. Csendes, hatékony és találékony; sosem adott okot Leónak a kételkedésre vagy a bizalmatlanságra.
– Jól van őfelsége? – érdeklődött Jax.
– Egészen jól. De aggódik anyám miatt.
– Sajnálattal hallom.
Leo kinyitotta az ajtót és beléptek a szobába. – És ön?
– Én is aggódom az anyámért, ez minden.
– Úgy vélem a királyság valamennyi lakója bízik a hosszú és egészséges uralkodásában.
– Igen, biztos vagyok benne. De… – Leo bezárta az ajtót maguk mögött az apró szobában. – Most már nyugodtan beszélhetünk.
Jax összeráncolta a szemöldökét és a legközelebbi székre rogyott, mintha a tudás súlyos teherként nehezedne a vállára.
– Amelia arról tájékoztatott, hogy látta, ahogy őfelségének véres lett a zsebkendője.
– Vér? Az apám tud erről?
Jax bólintott. – Ragaszkodik hozzá, hogy a királyné valamennyi szolgálója jelentést tegyen. Bár igyekszik titokban tartani, de…
Leo lezökkent egy heverőre és a fejét a kézfejére támasztotta. – Te mit gondolsz, mit kéne tennem?
– Induljon el holnap a vadászatra. Érezze jól magát, hisz a királyné úgysem akarja, hogy tudjon a helyzetről.
– Nem tudom, hogy lennék rá képes.
– Elmehet, ahogy azt tervezte és a vártnál korábban hazatérhet. Így nem kelti fel benne a gyanakvást.
– Atyám is ugyanezt javasolta. Pontosan ezt akartam veled megbeszélni. Szeretnék holnap korán elindulni.
– Értettem, uram!
– A szolgák parádéja nélkül.
– Leopold…
Leo felemelte a kezét. – Tudom, mit akarsz mondani. Akár bele se kezdj. Tiszteletlenség lenne ilyesmit tenni, amikor elmegyek a kastélyból.
– Hogyan, uram?
– Az anyám nem érzi jól magát.
– Minden tiszteletem ellenére, uram, azt hiszem, még nagyobb tiszteletlenség lenne az édesanyja állapotát felhasználva kiosonni a kastélyból.
– Rendben. Ott a pont – sóhajtott fel Leo. – De tudnál nekem segíteni benne?
Jax mindentudó pillantással nézett rá. – Milyen korán szeretne indulni reggel?
– Pirkadat előtt.
A szolga bólogatott. – Minden elő lesz készítve az indulásra, mire Ön is elkészül.
– Nem kell a szükségesnél több szolga.
– Természetesen.
– Te. Valaki a lovak mellé. Egy szakács. Egy kutyaidomár feltétlenül.
– Mindenről gondoskodom – ígérte Jax.
– Köszönöm.
– Boldogan teszem, uram.
Már a nyelve hegyén volt, hogy megemlítse az apjával folytatott beszélgetés témáját. Jax mindig megtett minden tőle telhetőt, hogy tanácsot adjon Leónak, ha szüksége volt rá, most azonban nem volt biztos, mit tud Jax javasolni, hogy elűzze a fejében zakatoló kérdéseket.
– Úgy látom, valami nyomasztja, Leopold. Az édesanyjával van valami?
– Igen. Nem. Azt akarja, hogy megnősüljek.
– Akkor nősüljön meg.
– Ez nem olyan egyszerű.
Jax felállt a székből és mellé telepedett a heverőn. Olyan illata volt, mint a fűszereknek a konyhában. Igazán könnyű volt elképzelni, ahogy átvág a nagytermen és menet közben ételfalatokat csen el.
– Miért ne lenne egyszerű? Egyik ifjú hölgyön sem akadt meg a szeme?
– Nem. Ők egyszerűen csak…
– Nem az, amire vágyik – jelentette ki Jax.
– Pontosan.
– Tudom. – Hajolt közelebb. – Kívánja felsége, hogy a hálókamrájába menjek ma éjszaka?
Leo elhúzódott, ahogy a farka merevedni kezdett. Jax jó és hűséges szolga, ráadásul több, mint boldogan segített Leónak megszabadulni bizonyos feszültségektől. Más nemesek, akik a kastélyba látogattak, mindig ragaszkodtak a legtakarosabb, legfarosabb lányokhoz, Leo azonban mindig elégedettebb volt Jax szolgálataival.
– Ha van időd.
– Önre mindig van időm, uram.
Leo Jax felé fordult, és az ajkát a másik férfiéra szorította. A csók rövid volt és kemény, ám nem hagyott kétséget afelől, hogy a herceg mit akar.
– Tudja, hogy mindig hű szolgája leszek… még akkor is, ha arra kényszerül, hogy megnősüljön. Ha jelent ez bármit is.
– Nagyon sokat jelent, Jax. Köszönöm. – Leo az ajtó felé biccentett. – Menj és fejezd be a holnapi előkészületeket.
– Igen, uram!
Amint Jax elment, Leo már bánta, hogy elküldte. A merevedése nem fog egyhamar csillapodni, viszont Jax is csak ember. Nem volna igazságos elvárni, hogy gondoskodjon Leo minden szükségletéről, még akkor sem, ha senki más nem ismeri őt annyira, mint az inas. Ki is értené? Elég nehéz titokban tartani a valódi vágyait az őt állandóan körülvevő emberek elől. Mihez kezdene ő egy feleséggel? A puszta gondolat sem késztette jobban mosolygásra.

3 Hozzászólás

  1. rozsareka says:

    Sziasztok!
    Most egy kicsit aggódom. Ahogyan kezdődik, olyan mintha rossz, szomorú befejezést vetítene elő. Igaz, hogy tőletek még nem olvastam tragikus végű történetet (bár még nem olvastam el az összeset), de most félek. A királyné esetleges halála vajon merre billenti a herceget? Vagy kedvéért lemond önmagáról és megnősül, de ennek az lesz az ára, hogy mosolytalanul éli le az életét? Vagy lehetek optimista és bízzak abban, hogy pont azért lesz a királyné elfogadó a halálos ágyán, mert mosolyogni látja fiát? Látjátok? Nem tudom kiverni a fejemből a halál jelenlétét ebből a történetből.
    Lehet, hogy most ebben az esetben megvárom, hogy minden rész fe legyen téve s majd csak akkor olvasom tovább. A történet végét hamar fogom akarni, hogy valamilyen módon elérjen a katarzis.
    Köszönöm szépen, hogy vagytok, fordítotok, írtok nekünk ❤️

  2. Hali!
    Nyilvánvalóvá vált, hogy Leo herceg nem vonzódik a nőkhöz 🙂
    Őt éppen eléggé kielégíti Jax, minden szempontból 🙂
    Várom a másik főszerplőt, és Jax féltékenységét 🙂

  3. Ez is az egyik kedvencem. Szegény Leo nincs könnyű dolga agodik az édesannya miatt és feszült az apja akarata miatt hogy végre mosolyogjon. Köszi a fejezetet.

Vélemény, hozzászólás?