Meleg regények/novellák írása és fordítása

A végrendelet rejtélye – Szabadon olvasható

1. fejezet

A 22 év körüli, sötéthajú férfi felnézett az előtte lévő kis asztalkán szétterített könyvekből és ránézett a szobán átsiető rövid, világosbarna hajú fiatal srácra. Fekete, testhez simuló farmert és ugyanolyan színű inget viselt. Duzzogva, maga elé nézve haladt, az asztal mellett ülőre egy pillantást se vetett. Mikor végül eltűnt a konyhában, a férfi felsóhajtott, állát tenyerébe támasztotta. Így ment ez már napok óta. Nitta azért haragudott rá, mert levágatta a haját. A férfi ujjaival beletúrt a rövid, épphogy a nyakába lógó hajába, mely már nem ért el a háta közepéig, ahogy az a fodrásznál tett látogatása előtt volt. A srác először állati balhét csapott, majdnem kidobva őt a lakásból, most pedig halálosan megsértődve járkált a házban, és szinte egy szót se szólt a másikhoz.

Mikor tegnap éjjel, úgy gondolta, hogy ideje lenne egy kis “összebújásra”, Nitta röviden és velősen csak ennyit válaszolt: “Nincs hosszú haj – nincs szex!” És ezzel vége is volt a beszélgetésnek. És neki, szerencsétlen flótásnak most mit kellene tennie? Cölibátusban élni, míg vissza nem nő a haja?

Megszólalt a bejárati csengő. Nitta kiment a konyhából, ajtót nyitott, majd pár percig beszélgetett valakivel. Végül az ajtó csapódása hallatszott, és Nitta visszatért, kezében egy levéllel. Az asztal mellett ülő, döbbent férfinak adta.

– Neked jött, Shiroi – mondta hidegen. A férfi lágyan elmosolyodott, miközben elvette a levelet.

– El se hiszem! Megszólaltál! – mondta szarkasztikusan.

– Hm! – fordult meg Nitta és visszament a szobájába. Shiroi felsóhajtott és a levélre nézett. A pecsét és a bélyeg alapján a levél Európából, pontosabban Angliából érkezett egy bizonyos Shiroi Yutada úrnak címezve, igaz a címzés tele volt hibával. Csoda, hogy egyáltalán odaért a levél. Egy pillanatig habozott, hogy felnyissa-e a borítékot, hiszen a levél nagy valószínűséggel nem neki szól. Végül mégis kinyitotta, és az asztalra tette a vékony papírra, gondosan megírt levelet. Az egész levél angolul volt megírva, és így szólt:



London, 2002. május 23.


Tisztelt Yutada Úr!


Biztosan azon tűnődik, hogy ki vagyok, és miért írom ezt a levelet. Tájékoztatom önt, hogy a nevem Thomas Ratherford és az európában élő rokonainak vagyok az ügyvédje, valamint a barátja.

Shiroi meglepetten rezzent össze a ténytől, hogy Japánon és Kínán kívül is vannak rokonai. Összehúzta a szemöldökét és tovább olvasott:


Mély fájdalommal tudatom Önnel, hogy anyai nagynénje, Eugenia Hopkins, aki tele volt jósággal és kedvességgel, egy hónappal ezelőtt itt hagyott minket. Sajnálatos módon nem tudtam Önt értesíteni a temetésről, mivel a levél keltezése előtt két nappal sikerült az Ön címét megtudnom. Mindenesetre a megboldogult Hopkins asszony halála előtt utasított, hogy keressem meg Önt, és hozzam el a családi birtokra, ahol is részt vesz a végrendelet felolvasásán, mivel Ön is az örökösök között szerepel. Ezért mellékelek két, bármikor felhasználható repülőjegyet, arra az esetre, ha szeretne valakit magával hozni. Kérem, hogy amilyen hamar csak lehetséges repüljön ide, hogy a megboldogult utolsó akaratát teljesíthessem. Abban a reményben, hogy az előkészületeket megkezdhessem, bátorkodtam a névjegykártyámat mellékelni és várom értesítését az érkezés időpontjáról.


Mély gyászában együtt érzek Önnel.

 Üdvözlettel:

Thomas Ratherford

A levél befejezése után Shiroi még egy pillanatig elgondolkozva ücsörgött. Azon tűnődött, vajon ki lehet ez a nagynéni, aki mindent tudott róla, ő azonban még sosem hallott a nőről. A levelet hajtogatva és a borítékba visszatéve felsóhajtott. Ahogy azt Ratherford írta, a borítékban két repülőjegy és egy névjegykártya volt még. Felállt és elindult Nitta szobája felé. Bekopogott, de amikor nem kapott választ, óvatosan kinyitotta az ajtót. A fiú az ágyon hasalva egy könyvet olvasott, a fülhallgatójából pedig vad zene áradt ki. Mind a két csuklóján színes fonalakból font karkötőket viselt, a derekánál pedig két ezüstlánc volt egymással keresztezve és hozzákapcsolva a másik oldalhoz. A férfi odament hozzá, letérdelt az ágy mellé, gyengéden levette a fülhallgatót, amitől a srác összerezzent és még mindig morcosan nézett vissza rá.

– Még mindig haragszol rám? – kérdezte kedvesen Shiroi.

– Mégis, mit gondolsz? – vetette oda a srác, újra a könyvbe merülve, teljesen figyelmen kívül hagyva a férfit. Emez felsóhajtott, majd még közelebb hajolt a fiúhoz és egy lágy csókot adott a tarkójára. Nitta ellökte magát tőle és villámló szemekkel nézett Shiroira.

– És mit szólnál hozzá, ha elvinnélek kirándulni? – kérdezte Shiroi sokatmondó mosollyal.

– Hova? – horkantott fel. – A pizzázóba?

– Nem – rázta meg nyugodtan a fejét Shiroi. – Angliába – halkította le a hangját, Nitta pedig hitetlenül és gyanakodva nézett rá. – Van két jegyem, de ha nem akarsz jönni, elviszek mást – mosolyodott el gonoszul. A másik összehúzott szemöldökkel fordult a hátára.

– Nem értem. Honnan van jegyed?

– Majd elmondom – hajolt felé Shiroi. – Először pakoljunk össze – suttogta gyengéden megcsókolva őt.

~**~

Az autó végre megállt és Shiroi a több órás utazástól fáradtan kinézett a sötétített ablakon. Odakint már leszállt az alkony, mégis jól láthatta a hatalmas villa nagyságát és szépségét, mely előtt leparkolt a taxi. Még mindig azon rágódott, hogy ki lehetett a halott hölgy, aki végnapjaiban is megemlékezett róla, a távoli rokonról. Oldalra fordult és ránézett a karjának simult fiúra. Kezét a vállára tette, utána gyengéden megrázta.

– Nitta – szólította meg halkan, mire a srác lassan kinyitotta a szemét. – Megérkeztünk – nézett ki újra. Az épületből kijött egy férfi, aki rögtön az autó felé indult. – Legalábbis remélem – tette még hozzá Shiroi és kinyitotta az autót, hogy kiszállhasson. Nitta hatalmasat ásított, majd még mindig kábán szétnézett.

– Üdvözlöm – szólalt meg angolul a férfi. – Ha nem tévedek, ön Mr. Yutada – nyújtott kezet, melyet Shiroi viszonzott.

– Igen – válaszolt. – Ön pedig bizonyára Ratherford ügyvéd úr.

– Természetesen – bólintott méltóságteljesen. Thomas Ratherford alacsony termetű, rövid hajú, őszes férfi volt, simára borotvált arccal. Az orrán kicsi, ezüstkeretes szemüveg, nyakába pedig elegáns, bár kissé ódivatú csokornyakkendő kötve. Szürke öltönye zsebéből, valószínűleg egy óra ezüstlánca lógott ki. Fehér ingének gallérja ragyogott a tisztaságtól, kifényesített cipője csillogott az alkonyban. Shiroi már a telefonbeszélgetések alatt rájött, hogy ez a férfi maximalista és pedáns. Most csak megerősödött eme hite. – Örülök, hogy elfogadták a meghívást uraim – mondta, mikor pillantása az autóból kiszálló fiúra esett.

– Nitta Kazuo – mutatta be gyorsan Shiroi.

– Örülök, hogy mindkettőjüket megismerhettem. Kérem fáradjanak be. Már intézkedtem a vacsorájuk és szobáik ügyében. Sajnos, a ma érkezett rokonai már lepihentek, ezért csak a holnapi reggelinél ismerheti meg őket – tette hozzá. A villából, két fekete egyenruhába öltözött férfi jött ki, gyorsan az autóhoz mentek, hogy kivegyék a csomagokat. – És most kérem, kövessenek – indult a ház felé az ügyvéd.

~**~

Mikor felébredt, a hatalmas ablakokon keresztül beáramló napsugarak fényárba borították a szobát. Ránézett a mellette fekvő srácra. Fénylő, puha haja szétterült körülötte, az arcán földöntúli mosoly valamilyen kellemes álomtól, a lélegzete pedig nyugodt és egyenletes volt. Shiroi hosszú ideig figyelte Nittát, szívébe égetve ártatlan, gyönyörű arcát. Tegnap elég nagy gondot okoztak vendéglátójuknak azzal, hogy közös szobát kértek. Persze azon az emeleten, ahol eredetileg a szobáik voltak, csak nagy egyágyas szobák voltak, így az összes holmijukat egy emelettel feljebb kellett vinni, ahol minden egyes luxus apartmanban két ágy volt előkészítve. De Nitta így is vele aludt, csökönyösen hajtogatva, hogy Shiroi ágya sokkal kényelmesebb. Így aztán az egész költözködésnek semmi értelme se volt, csak hát… Nitta olyan erős személyiség volt, hogy mindig elérte, amit akart.

A ház mérete, minden luxus és a tény, hogy tegnap éjjel csak ketten vacsoráztak a hatalmas, erősen kivilágított ebédlőben lévő hosszú asztalnál, ezüst étkészleten a flancos ételt, mind arról mesélt neki, hogy Hopkins néni borzasztóan gazdag volt. Bizonyára rengeteg közeli és távoli rokona volt, akiket valószínűleg érdekelni fog az örökség. Shiroi úgy érezte, hogy ő az a hozományvadász rokon, aki soha nem is ismerve ezt a nőt, most hirtelen megjelenik a halála után és igényt tart az örökségre. Pedig ez a nő kívánsága volt, ahogy azt Ratherford is mondta. Igen, pont ezért nem várt kedves fogadtatást a „család” részéről, amit ma fog megismerni.

A másik oldalára fordult és kinézett az ablakon, mely mögött egy gyönyörű kert látképe tűnt fel, ahova rózsa- és jázminbokrok voltak ültetve és amelyeknek édes illata elárasztotta a szobát a fenti nyitott bukóablakon át. A közelből hallotta a madarak énekét és a kacsák cseppet sem kellemes hápogását és valószínűleg annak a tónak a hullámverését, amely mellett út közben elhaladtak. A kert felett pedig ragyogó, szinte felhőtlen ég terült el. Shiroi fején átfutott, hogy soha életében nem ébredt még ilyen kellemes látványra és hogy szeretne örökre itt élni, vagy legalább néha eljönni ide. A hátára fordult továbbra is örömmel nézve ki az ablakon és hallgatva a hajnali hangokat. Lehunyta a szemét, mikor is az ablakon beszűrődő hangok mellé az ágynemű suhogása csatlakozott. Lágyan elmosolyodott. Mindig, mikor Nittának reggeli szexre támadt kedve, gyengéden kapirgálta a hasát. Shiroi most is megérezte a fiú ujjainak lágy érintését a hasán és ez váltotta ki a férfi arcán felragyogó mosolyt. Felnézve egy ragyogó, vidám barna szempárba merült. A fiú felé hajolt, majd fogaival gyengéden belecsípett a nyakába, Shiroi oldalra fordult, magával húzta a fiút és közben felhúzta a srác pólóját. Elkezdte a hasát gyengéden csókolgatni, élvezve Nitta halk sóhajait és ujjai matatását a hajában.

– Tudod mit? – hallotta. Csak pislogott egyet, jelezve, hogy figyel. – Még nem bocsátottam meg, hogy levágattad a hajad – jelentette ki Nitta csipkelődve.

– Tudom – válaszolt, majd lejjebb csúszva, fogaival kissé lehúzta a fiú bokszerét. – Ezért kérek tőled sokáig és nagyon hosszan bocsánatot kérni – nyalt végig kedvese férfiasságán, mire a másik a kéjtől halkan felnyögött.

Hirtelen kopogtattak az ajtón, és egy vidám fiatal hang szólalt meg.

– Kérem fáradjanak le reggelizni! – majd távolodó léptek tudatták velük, hogy az illető gyorsan odébbállt.

– Na tessék – mormolta Nitta. – Később kell majd bocsánatot kérned, mert most megyünk reggelizni – próbált felállni, de a férfi továbbra is az ágyhoz szorítva tartotta, arcával a combjaihoz közeledve.

– Reggelire inkább téged kérnélek – motyogta, mire Nitta elnevette magát.

– Akkor meg kell kérned a szakácsot, hogy szolgáljon fel! – érkezett a vidám válasz. Shiroi arcán ekkor egy puha párna landolt, amitől a férfi meglepődött és a fiúra nézett, aki kihasználva partnere pillanatnyi figyelmetlenségét, kiugrott az ágyból és beszaladt a fürdőszobába. Shiroi vidáman kuncogva sétált az ablakhoz.

 Igazán gyönyörű reggel volt…

~**~

A reggelit a hatalmas, napfényben fürdő ebédlőben tálalták. A szinte egészében üvegfal rálátást nyújtott az udvarra, ahol fehér padok, élő sövények és különböző állatok voltak láthatóak. A helyiség közepén egy óriási, ovális, sötét fából készült asztal állt, körülötte támlás székekkel melyeknek az ülőrésze fehér színű volt. Amint leültek az asztalhoz Mr. Ratherford bemutatta egymásnak a családtagokat. Így aztán megismerték John McBrindset – a harmincöt éves, gazdag üzletembert, akinek kellemes kinézete és úrias viselkedése volt. A férfi hűvösen köszöntötte őket, majd nem törődve a további bemutatással kiment a kertbe, hogy rágyújtson egy cigarettára. Teljesen az ellentéte volt Elisabeth Smith – elbűvölő, nagyon szép nő, hosszú festett barna hajjal és lágy mosollyal. Kedvesen üdvözölte őket, majd megkérdezte milyen volt az utazás és reményét fejezte ki, hogy jól fogják magukat érezni a birtokon. Intelligensnek és talpraesettnek tűnt. Ahogy azt később Ratherfordtól megtudták, jól gondolták, hiszen a még mindig csak huszonnyolc éves nő egy elektronikai nagyvállalat tulajdonosa volt, akinek még Japánban is voltak érdekeltségei. Rajta kívül még egy kedves személy volt ott, egy brightoni elit középiskola egyenruhájába öltözött fiatal, vidám lány. A mindig mosolygó, tizenhét éves, rövid világos hajú lány neve Mary Johnstone, akit mindenki szimpatikusnak tartott, még akkor is, ha a beszélgetés során senki sem vette túlzottan komolyan. A következő örökös jelölt Edward Lackley, aki már kinézetével hirdette, hogy milyen gazdag és hogy erre büszke is. A legdivatosabb Armaniban feszített, a haja elegánsan bezselézve és úgy viselkedett, mint úr a szolgák között. Az ügyvéd elbeszéléséből megtudták, hogy a húszas éveiben járó férfi családja egész Angliában ismert, és akiknek az ereiben az uralkodóház vére folyt. A srác a bemutatkozás után nem is vesztegetett rájuk több időt, inkább ő is kiment a kertbe McBrindsszel beszélgetni és dohányozni. Teljesen az ellentéte volt a tizenhat éves fiú, aki London egyik kertvárosából jött és kitűnt az öltözködésével. A többiekkel ellentétben nem viselt öltönyt, sem más elegáns öltözéket, csak egyszerű farmert és egy pólót melyen valamilyen együttes képe volt látható. Timothy Jones és Nitta rögtön megkedvelték egymást a nyilvánvalóan egyforma ízlésük és mert valószínűleg reggel ugyanazt kellett átélniük, nehogy öltönybe öltöztessék őket. (Nitta például közölte, hogy azon nyomban összepakol és az első repülővel hazamegy, Shiroi pedig visszatérte után a bőröndjeit megtalálja a folyosón.)

Az utolsó személy, akit aznap reggel megismertek a tizenhét éves Katherine Hopkins – unokahúga, egyszersmind legközelebbi rokona Ms. Hopkinsnak. Eugenia nevelte fel a lányt, mióta a szülei egy tragikus balesetben elhunytak és Kath árván maradt. A lány nagyon kedves és aranyos volt. Hosszú, tűzvörös hosszú haja lófarokba kötve verte a hátát, hatalmas világoszöld szemei és kifejezetten világos bőrű, finom arcvonású szép arca volt. Ő hívta reggel Nittát és Shiroit reggelizni. Annak ellenére, hogy Katherine volt a legközelebbi rokon és jelenleg ő volt a házigazda, nem dicsekedett vele, sőt, saját kezűleg segített a szolgálóknak a reggeli készítésében, felszolgálásban. Ratherford felvilágosította őket, hogy Hopkins kisasszonyt szülei úgy nevelték, hogy soha ne érezze magát különbnek másoknál. Ms. Hopkins hasonló elveket vallott, és saját elgondolása alapján nevelte tovább a lányt.

Reggeli után egy hatalmas dolgozószobába mentek, melynek falait sötét faborítás burkolta be. Az érdekeltek egy része leült a fekete plüss kanapéra, míg a többiek fotelekben helyezkedtek el. Ratherford leült az asztal mögötti székbe, és egy kicsi kulcsra zárt dobozból elővett egy vékony, piros pecséttel lezárt borítékot. Felemelte, megmutatta az előtte ülőknek, feltette a szemüvegét, feltörte a pecsétet, majd kivett belőle egy kis kartonlapocskát. Szétnyitotta, egy darabig olvasta, majd hirtelen összehúzta a szemöldökét, és hangosan megjegyezte:

– Ez aztán a meglepetés!

Az összegyűltek mind csodálkozva néztek rá, John pedig felállt és gyorsan az ügyvédhez ment.

– Milyen meglepetés? – kérdezte, mire Ratherford arcán vidám mosoly jelent meg, ami kifejezetten különösen mutatott a mindig komoly arcon. – Miről van szó?! – nyugtalankodott John és kitépte a kis lapocskát a férfi kezéből. Gyorsan átfutotta a sorokat. – Ez valami vicc?! – kérdezte dühösen.

– Attól félek, hogy nem Mr. McBrinds – sóhajtott az ügyvéd, visszaülve az asztal mögötti székbe. Továbbra sem tudta eltitkolni, hogy jól szórakozik.

– És ön szerint ez vicces?’ – kérdezte mérgesen a férfi.

– Miről van szó, John? – szólalt meg Elisabeth. – Mi van benne? Olvasd fel nekünk – kérését a többiek hangos egyetértése kísérte. McBrinds összehúzta a szemöldökét és elkezdett olvasni:

– „Üdv, Kedveseim, ezeket a szavakat intézném Hozzátok halálom után: Ő különleges, mert az arcán csak négy szeme van… mindig ugyanaz az arckifejezése, még ha meg is változik a hangulata, mely egyszer komoly, néha nevet, időnként bánatos, máskor pedig nagyon szomorú vagy éppen csodálkozik, de mindig változatlanul számol” – fejezte be, majd a lapot ledobta az asztalra. Nitta csuklani kezdett a nevetéstől, de senki sem figyelt rá. Mindenki sokkolva nézett Johnra, ő pedig Ratherfordra. – És ezért utaztam ide – vakkantotta egyre dühösebben McBrinds.

– Mr. Ratherford, mit akar ez jelenteni? – kérdezte Katherine. Az ügyvéd elkomolyodott és felsóhajtott, majd két kezét összefonta az asztalon és úgy válaszolt:

– Tudniuk kell, hogy a megboldogult Ms. Hopkins egész életében szeretett rejtvényeket megfejteni. És szeretett rejtvényeket kitalálni. Úgy tűnik, hogy meg akarja osztani önökkel a hobbiját, és valahova eldugta a végrendeletet.

– Honnan tudja, hogy az a végrendelet egyáltalán létezik! – kiáltott John.

– A halála előtt mondta nekem – válaszolta nyugodtan. – Meg aztán… – felvette a lapot, majd a mellényzsebéből egy ezüst öngyújtót vett elő, melyre egy rózsa volt gravírozva. Meggyújtotta, majd egy pillanatra a láng felé tartotta a lapot, vigyázva, nehogy túlságosan is megégjen. Mikor már kissé megbarnult, eloltotta a gyújtót, és hangosan felolvasta: – „Aki először fejti meg a rejtvényeimet, az jut el a kincseimhez.” – Visszanyújtotta a döbbent Johnnak a lapot, melyen előjött az eddig láthatatlan írás. – Ms. Hopkins ugyanilyen módon küldte el nekem az utasításait az örökséggel kapcsolatban – világosította fel a meglepett örökösöket.

–Akkor muszáj megfejtenünk a rejtvényt, ha meg akarjuk találni a végrendeletet – jegyezte meg Edward.

– Eszemben sincs játszadozni! – jelentette ki John, miközben visszanyújtotta a lapot az ügyvédnek, majd visszaült a fotelba és elővett egy doboz cigarettát. Katherine odament az ügyvédhez majd kinyújtotta felé a kezét.

– Megnézhetem? – kérdezte halkan.

– Csak tessék, kisasszony – nyújtotta át a lapot. A lány egy pillanatig figyelmesen olvasta, majd lehunyva a szemét öntudatlanul az állát kezdte el a lappal ütögetni.

– Változó hangulat, de ugyanaz az arckifejezés… – mondta maga elé félhangosan.

– Ennek semmi értelme! – vélekedett Mary. – Hogy lehet valakinek mindig ugyanolyan arckifejezése, ha más a hangulata?

Katherine felvillanó szemmel nézett rá.

– Igazad van! – ismerte el. – Mert ez egy tárgy lesz!

Mary meglepetésében elhallgatott, Hopkins kisasszony viszont elkezdett fel-alá sétálni a szobában.

–Valami, aminek négy szeme van… – ismételte meg. – Négy szem? – csodálkozott el, mintha nem hinne a saját szavainak sem. Még egyszer ránézett a lapra. – Nem! Azért különleges, mert négy szeme van, tehát vagy több, vagy kevesebb szeme van a hétköznapinak… – lehunyta a szemét, mintha más gondolatot szeretne elcsípni. – A tárgyak nem változnak… nem tudják változtatni a formájukat, kivéve a mechanikusakat, melyek valamilyen szinten manipulálni tudják a kinézetük – vélte. – Mechanikus tárgy, amelyben valami változik és mozog… és, ami ráadásul számol… változatlanul számol… – elgondolkozva nézett körbe a szobában. – Az a valami a házban van. Nénikém nem hagyta el a rezidenciát már éve… – hirtelen megdermedt, mikor pillantása az időmérőre futott, mely azt mutatta: 10:10. – Óra – mondta röviden. – Az a valami egy óra! – mondta, olyan hangsúllyal, mintha a megoldás teljesen hétköznapi lenne.

– Mi!? – kiáltotta hitetlenül John.

– Az óra lapja változatlan, de a mutatók mozognak, és az időtől függően ajkakat idéznek fel, melyek szimbolikusan képesek kifejezni a hangulatot, és az óra „változatlanul számol”, mert az időt méri – világosította fel a férfit.

– Rendben, akkor elég csak azt a francos órát megtalálni! – morogta McBrinds és felállt.

Katherine kissé elsápadt, mely az amúgy is fehér bőrével és vörös hajával olyan volt, mintha szellem lenne. – Miről van szó? – kérdezte a már amúgy is türelmetlen John, meglátva ezt a hirtelen változást.

– A néninek nagyon sok órája volt. Fiatalkora óta gyűjtötte őket – nézett idegesen a hallgatag Ratherfordra.

– Ez igaz! – ismerte el. – A kúriában pontosan 344 darab van belőle.

– Mennyi? – kiáltotta csodálkozva Mary, John pedig visszaült a fotelbe.

– Az öregasszony a mi kárunkra akart még egyet szórakozni… – motyogta savanyúan.

– Ne mondj ilyet róla! – kiáltott váratlanul élesen Katherine. McBrinds figyelmesen nézett rá, majd megkérdezte.

– Rendben, akkor mit tegyünk?

– Minden órát meg kell néznünk. – ajánlotta Elisabeth.

– Úgy érted, mind a 344–et? – szólt közbe cinikusan Edward.

– Van jobb ötleted? – válaszolt a nő, mire a fiatal férfi elhallgatott.

– Akkor munkára fel. – Mary felállt és a szalon felé indult.

– Uram, ön fogja feljegyezni az összes órát, amit megnéztünk. – utasította John az ügyvédet, majd kiment a helyiségből. Edward, Elisabeth és Timothy követték.
A szobában csak Mr. Ratherford, Shiroi, Nitta és a rejtvényt olvasgató Katherine maradtak.

– Csak ezeket a szemeket nem értem… – morogta, mintha fel se tűnt volna neki, hogy nincs egyedül a szobában. Nitta egy pillanatig vidáman nézte a lányt. Az arckifejezése hirtelen megváltozott, nyilvánvalóan rájőve valamire.

– Shiroi? – fordult a mellette ülő férfihoz.

– Igen?

– Én tudom, hol van az óra.

– Nitta, rengeteg óra van itt…

– De én tudom, hol van az, amelyiken csak négy jelzés van! – sziszegte és felállt.

– Mi? – képedt el a másik, majd ő is felállt a helyéről.

– Különös óra… – tette hozzá gúnyosan mosolyogva a srác, majd elindult a folyosó felé. – Menjünk! – tette hozzá, a többiek pedig kíváncsian követték. Nitta végigment a hosszú folyosón, majd a lement a lépcsőn. Csak az előszobában állt meg, a bejárati ajtónál, mely mellett a falnál egy majdnem két méter magas óra állt, melyen csak a 3, 6, 9 és 12 óra volt jelezve.

– Igazad van! – kiáltotta Katherine, közelebb lépve az órához. Figyelmesen megnézte minden oldalról. – De hol keressük? – sóhajtotta elgondolkozva.

– Ha megengedi, kisasszony – szólalt meg Ratherford, odasétálva hozzá. – A házban ez az egyetlen ilyen óra és, ha minden igaz, az óralapja kinyitható – világosította fel őket, majd lábujjhegyre állva próbálta elérni az óra számlapját. Megnyomott egy gombot, amitől az óralap kifordult, feltárva a mögötte lapuló újabb kartonlapocskát.

– Szuper! – kiáltotta örömmel Katherine és kivette a lapot. Nitta elégedetten nevetett fel és csúfolkodva nézett Shiroira. Mary közeledett hozzájuk, egy adag porcelánórát cipelve magával.

– Találtatok valamit? – érdeklődött.

– Úgy tűnik. – Hopkins kisasszony kihajtotta a lapot és elkezdett olvasni. Minden pillanattal egyre komorabbá vált. – Jaj, nénikém… – sóhajtott szomorúan.

– Mi történt kisasszony? – kérdezte idegesen Ratherford. – Újabb feladvány?

Katherine bólintott, az ügyvéd kezébe nyomva a papírt.

– „A négy jel összege lesz a kód első száma” – olvasta fel.

– Azaz négy? – csodálkozott el Mary, a lapra nézve a férfi válla felett.

– Nem! Azt jelenti, hogy 12 + 6 + 9 + 3. Ez együtt 30 – válaszolta határozottan Hopkins kisasszony. – De, minek a kódja ez, Mr. Ratherford?

– Van valami? – kérdezte az előtérbe hirtelen betoppanó McBrinds.

– Újabb feladvány – közölte vele Nitta, szadista elégedettséggel vigyorogva rajta.

– Valószínűleg a széf kódja, melyet csak Ms. Hopkins ismert – válaszolta közben az ügyvéd a lány korábbi kérdésére. – Lehet, hogy ott van elhelyezve a végrendelet.

– Olvassa tovább! – szakította félbe türelmetlenül John. Ratherford furcsa tekintettel nézett rá, majd szó nélkül olvasta fel a további utasítást:

– „A következő útmutatót keresd ott, ahol a nyugat keleten van és a te másik éned is megtalálható.”

5 Hozzászólás

  1. Ert a történetet már én is rég olvastam,de még most is nagyon humorosnak találom. Nem semmi humora volt a néninek és nem könnyitettte meg az örökösök életét. Szegény Sirot sajnáltam belecsöppent egy olyan rokon seregbe akiket soha nem is látott, de Nitta egész jól szórakozott. Köszi a fejezetet.

  2. Kicsit régebben olvastam… Nitta jól szórakozik, A feladványok megfejtése közben, azért kiütköznek elég jól a jellemek.

  3. miletta says:

    Szia. Remélem a végrendelet keresése közben jól szórakoznak. Nitta is megembereleli magát de lehet ez is a játék része és ha megbocsájt akkor jó kis hancur lesz a vége

  4. Hu! Nitta nagyon unszimpatikus, remélem Shirio végül figyelmesebb és érettebb társat talál. Vajon mi van a végrendeletben? Izgi

Vélemény, hozzászólás?