…egyszerűen barátok… – Szabadon olvasható – J

Első fejezet

– BJ?

– Na?

– Kérdezhetek valamit?

– Mit?

– De komolyan kell ám válaszolnod… – Tony hangja enyhén megremegett, köhögésnek álcázva megköszörülte a torkát. Barátja kissé bosszúsan nézett rá.

– Csak nyögd ki, Tony.

A férfi elbizonytalanodott, mosolyt erőltetett az arcára és kissé megrázta a fejét.

– Nem, már nem olyan fontos.

BJ felsóhajtott. Ehhez aztán ma tényleg nem volt hangulata. Tony pedig még az átlagosnál is furcsábban viselkedett. Általában ez nem zavarta, de ma fáradt volt és nem volt ereje a másik játszadozásához.

– Tony, ha már elkezdted, akkor mondd és ne…

– Semmi gond, nyugi… ez semmiség. – A szíve majd kiugrott a helyéről. Basszus, nem tudja megtenni. Nem ma… talán holnap. Vagy később. BJ olyan sokáig nem tudott róla és minden rendben volt. Nem muszáj, hogy most hirtelen megtudja… – Mi volt melóban? – váltott kétségbeesetten témát.

– Elcseszett volt az egész. Ha elkapom ezt a Bennettet, felrúgom. Az egész szállítmány rosszul lett bevételezve. – BJ felugrott a kanapéról, amin ültek és a hűtőhöz sétált. Vállai feszültek és merevek voltak. Gyakorlatilag az egész testéből áradt a stressz. Bennett – ez sokat megmagyarázott. A fickónak biztos halálvágya volt, mert nem bírt leállni azzal, hogy alátegyen BJ-nek. – Képzeld csak el, az a barom valahogy soha nem hibázott, ha magának árthatott vele. Az isten szerelmére! Egy egész teherautónyi áru, ez meg képtelen volt akár egyetlen raklapot is a helyére tenni. – BJ ingerülten leült és a barátja kezébe nyomott egy üveg sört.

Alaposan és jó hosszan meghúzta a sajátját. – Pfff, nem hogy egy raklapot, de még egy kartont sem – lemondóan vállat vont.

– Basszus, a fickó tényleg tehetséges. Azt nem értem, hogy nem vágták még ki onnan? – horkantott fel Tony ironikusan.

– Tőlem kérdezed? Ráadásul ez az ökör annyit keres, mint én. – BJ dühösen a már amúgy is kócos fekete hajába túrt. Bár mindig is úgy nézett ki a haja, mintha nem tudná eldönteni, hogy aznap melyik irányba ágaskodjon. Tony imádta. Ahogy mindent imádott, ami a barátjával volt kapcsolatban.

– Miért nem jelented? Minden egyes alkalommal, mikor rajtakapod a seggét, hogy valamit elcseszett a raktárban.

– Nem jelentem, mert minden rohadt alkalommal én ülök nyakig a szarban. – A férfi fáradtan sóhajtott és a kanapé háttámlájának dőlt. Szívből elege volt már mindenből.

Tony küszködött, a pillanatnyi őrült kényszerrel, hogy megsimogassa a fáradt férfit, de végül keményen elnyomta minden érzelmét, ami folyton a szívébe lopakodott.

BJ biztos nem értékelné.

– Akkor próbálj meg beszélni azzal a félkegyelművel.

– Hah! Ha lenne bármi haszna, talán megtenném. – BJ gúnyos mosolyra húzta vékony ajkait, Tony pedig kényszerítette magát, hogy elszakítsa róluk a tekintetét. Egyelőre még kedves volt az élete. – Ahogy azt olyan találóan megjegyezted, Ő egy félkegyelmű. Bárhogy is magyaráznám neki és mutatnék rá a dolgokra, egyszerűen nem fogja fel.

– És, ha ő csak hülyét csinál belőled? – kérdezte Tony elgondolkozva. Barátja értetlen tekintettel nézett rá. – Tudod… Minek erőltesse meg magát, mikor te minden alkalommal rohansz és kijavítod a hibáit? A legtöbb melót elvégzed helyette, mert ez könnyebb, mint utána feltakarítani a szart, amit ott hagy.

BJ keserű mosollyal horkantott. Az okostojás barátjának, mint mindig most is igaza van.

– Van benne valami. Ami csak még jobban feldühít. – Átkozódva kimasírozott a következő sörért. – Kérsz egyet?

Tony lenézett a bontatlan sörére és enyhén elpirulva megrázta a fejét, hogy nem kér. Ez az egy is rögtön a fejébe szállna. És az soha nem jó ötlet BJ társaságában. Bepiálva rögtön bújós lesz. Valamilyen csoda folytán, BJ ezt eddig mindig azzal magyarázta, hogy „nem bírja az italt”.

– Nem, köszi. Ma nem kívánom, de te nyugodtan igyál. Péntek van.

– Csak, hogy tudd, egyáltalán nem vagyok nyugtalan. – BJ aznap először vigyorgott szívből. És alaposabban megnézte magának a barátját is.

A férfi általában úgy nézett ki, mintha karácsony lenne egész évben. Legalábbis mellette. Ma azonban mély ránc honolt sima homlokán. BJ érezte, hogy meg kellene kérdeznie, mi rágja. Azonban nem volt biztos abban, hogy elég türelme van ahhoz, hogy a másik dilemmáit elviselje. Más esetben nem volt ilyen seggfej, ma azonban komolyan elcseszett napja volt. Talán Tony gondja várhat holnapig?

– Véleményem szerint két lehetőséged van…

– Iiigen? – kérdezte BJ, összerezzenve, ahogy meghallotta, milyen lenéző a hangja.

– Valamilyen személyes ügyre hivatkozva, át kell kérned magad a másik műszakba, mert őt onnan nem fogod tudni kirugdosni. Nem anélkül, hogy elmondanád, mi folyik ott minden alkalommal… – vélte Tony, figyelmen kívül hagyva barátja veszett hangulatát. Javasolni neki a délutáni műszakot már önmagában is nehéz volt, mert így szinte soha nem találkoznának. – Vagy kiveszed az oly régen összegyűlt szabadságodat, és hagyod, hogy a kollégád olyan szépen összekavarja maga körül a szart, hogy a végén kirúgják.

– Ha-ha, nagyon vicces – ült fel hirtelen feldühödve BJ. – Hogy gondoltad? Rühellek délután dolgozni, mert akkor oda az egész nap. Semmire sincs időm. Fejem verném a falba, mert délelőtt is megőrülnék, mivel te az egyetemen kuksolsz.

– Akkor vegyél ki szabit. – Tony küzdött a boldog mosoly ellen, ami mindenáron meg akart jelenni az arcán. Ne éld bele magad, idióta!

– Két hétre lenne szükségem ahhoz, hogy annyira összekeverjen mindent, hogy kidobják – tűnődött el egy pillanatig rajta a férfi. – És még ez sem biztos, hogy bejönne. Ha nem lenne bűnbak a láthatáron, akkor biztos odafigyelne. Nagy a valószínűsége annak is, hogy helyettem kapna mást segítségnek.

Tonynak el kellett ismernie, hogy az esélyek tényleg pocsékak voltak és ez egyáltalán nem segített azon, hogy elnyomja csalódottságát. A reménye, hogy több időt tölthet a másikkal vagy, hogy a vakáció alatt közelebb kerülhet BJ-hez, a szeme előtt, az arcába nevetve hussant ki az ablakon.

El kell innen mennie, mielőtt amúgy is feszült barátjára zúdítaná a csalódottságát és még a szokásosnál is nagyobb idiótát csinál magából.

– Akkor már csak egy lehetőséged van. Rugdosd meg a patkányt és kész. – Keskeny, kényszeredett mosollyal felállt és nyújtózkodni kezdett.

Jézus… vékony, nyúlánk alakját látva, mindig olyan érzést keltett benne, hogy barátja lassan, de biztosan elfogy. BJ meghatározhatatlan hangot hallatott és rosszallóan nézett rá.

– Haver, eszel te bármi mást is azon kívül, amit az egyetemi könyvtárban szolgálnak fel? – mikor túl vékony barátja közömbösen megvonta a vállát, legszívesebben behúzott volna neki egyet. – Valami többet, mint por és tudás? Tudod, valami igazi ételt?

– Szegény egyetemista vagyok. Természetesen, nem eszem. – Tony figyelmen kívül hagyta barátja figyelmeztető pillantását és kelletlenül rámosolygott.

Nem akart arról beszélgetni, hogy a stressz és az idegeskedés, hogyan szorítják össze a gyomrát. Az álmatlan éjszakák és a hosszú, tanulással teli napok, hogy felkészüljön az év következő tesztjeire és vizsgáira.

És BJ is állandóan ott volt a gondolatai mélyén, éjjel és nappal, függetlenül attól, hogy éppen hol volt és mit csinált. Elég volt lehunynia a szemét és az alacsonyabb, de izmosabb férfi rögtön megjelent lelki szemei előtt, egész testében különleges érzéseket és vágyakat ébresztve fel.

Frusztrált nyögését elnyomva, Tony azon tűnődött, hogy tudna kiszabadulni ebből a helyzetből. Ez volt az egyik oka a sok közül, amiért úgy érezte, hogy beszélnie kell magáról BJ-nek. Nem volt több ereje, hogy üljön mellette, vele töltse az időt és elhallgassa az igazat. Napról napra belehalt. Egyre jobban és jobban. A másik férfi iránti érzései, szakadékot kezdett kialakítani közöttük. Akár tudott erről BJ, akár nem. A gondolat, hogy a barátságuk véget érhet, egyre kevésbé volt borzalmas, főleg, hogy úgyis kezdett szétesni…

– Rendben, Tony, nyögd ki…

– Mit? – a férfi ijedtében majdnem megbotlott. Tágra nyílt szemekkel nézett BJ-re.

– Nem tudom, mit! Neked kell elmondanod, hiszen látom, hogy úgy nézel ki, mintha valami a seggedbe kúszott és megdöglött volna.

Tony érezte, hogy elvörösödik. BJ mellett „segg”-re gondolni, soha nem volt jó ötlet. Kiegyenesedett és egy utolsó kísérletet tett a dolog elbagatellizálására.

– Talán mégis szükségem van arra a sörre… – Visszaült a kanapéra és a lehető legtermészetesebben, ahogy csak képes volt rá, az üvegért nyúlt. Egy húzásra megitta a fél üveggel. BJ hitetlenkedve megemelte a szemöldökét és komolyan kezdett aggódni miatta. Attól a pillanattól kezdve, hogy a középiskolában megmentette csontos seggét attól, hogy valami seggfej szétrúgja, Tony abszolút mindent elmondott neki. Időnként többet is, mint amit BJ hallani akart. Soha, semmilyen titka nem volt előtte. Csak nem keveredett valami bajba? Idegesen és kissé bosszúsan, BJ egy újabb kör sörért indult, mert úgy döntött, hogy az alkohol talán ellazítja néma barátját. És biztos, hogy ő se lesz képes józanul végighallgatni őt.

Egy darabig elmotoszkált a konyhában, hagyva, hogy Tony megnyugodjon és ellazuljon. Egy csomag chipset öntött egy tálba, felkapott egy marék kekszet és elismerte magában, hogy kulináris képességei ezzel ki is merültek. Azonban, mestere volt a kész ételek felmelegítésének.

– Tessék, egy kis rágcsa, mert egy másodperc alatt kikészülünk, ha üres gyomorra iszunk. – Mindent letett a kis asztalra, ami direkt arra szolgált, hogy elférjen rajta minden, ami „feltétlenül” szükséges egy otthon töltött, unalmas délutánhoz. Tehát a távirányító és a sör. A bútor nem volt valami szép, de őszintén szólva, minden praktikus volt és BJ valamiért nagyon ragaszkodott hozzájuk. Tony viszont utálta, mert egyszerűen bántotta a szépérzékét. Ráadásul, túl messze volt, mert a kanapé mellett állt és a távolabb ülőknek nehezebb volt elérnie. Tornázni kellett, hogy megszerezze az ember, amit akart. És legtöbbször Tony Tonynak kellett ezzel küszködnie. A kilométer hosszú karjaival, nem kellene, gondot okoznia – ezzel cukkolta folyton BJ. Most azonban az arckifejezése nem késztette viccelődésre és még csak nem is erőltette, hogy kényelmesebben ülhessen.

Dühös nyögését elfojtva, BJ levágódott barátja mellé a kanapére, felkapott pár kekszet és majdhogynem a másik szájába tömte. Tony, mint aki megégette magát, úgy ugrott fel. Remegő kezekkel törölgette a száját és idegesen kerülte a másik tekintetét.

– Oké, most már beszélj, a rohadt életbe, mert kezdesz igazán felhúzni és ez nem vicc. – Ami nála azt jelentette, hogy baromira aggódott.

Tony a szempillái alól felnézett és megrázta a fejét.

Akarta, te jó ég, mennyire akarta… de nem bírta rávenni a száját, hogy kimondja a megfelelő szavakat. A gégéje úgy összeszűkült, hogy alig tudott nyelni. Kétségbeesetten nyúlt a maradék söréért. Hülyeség volt innia, de tudta, hogy másképp egyetlen szót se lesz képes kimondani. BJ feszülten nézte, mintha lélekben felkészülne, hogy a másik mindjárt valami hülyeséget csinál … És a legrosszabb az volt, hogy nem is járt olyan messze az igazságtól.

Tony visszaült és barátja mogyoróbarna szemébe nézett. Kinyitotta a száját és…

…és semmi.

Megpróbálta újra… de képtelen volt egyetlen szót is kimondani. BJ fanyarul elmosolyodott.

– Mi az? Gyerünk! Nem lehet olyan szörnyű… – viccelődött, hogy enyhítsen a feszültségen. – Túl tisztességes és szent vagy, mégis mit csinálhattál? Megdugtál egy nőt és teherbe ejtetted?

Tony sértődött pillantást vetett rá, nem túl elegánsan horkantott, mindezt olyan arckifejezéssel, mintha legszívesebben behúzna neki, ami korábban még soha nem történt meg. BJ szíve gyorsabban kezdett verni. Ez nagyon nem jó. – Rendben, hol a test és mikor akarod elásni?

– Istenem, BJ! Képtelen vagy komoly lenni? – ugrott fel megint a kanapéról Tony. Idegesen, összevissza mászkált a szobában, ujjait hol összefűzte, hol szétszedte. Nem, nem tudja megtenni… Kibaszott gyáva.

– Talán komoly lennék, ha legalább egy aprócska, halvány utalást adnál nekem, hogy mégis miről beszélünk. – Tony zaklatott viselkedése kezdett rá is hatással lenni. – Igyál és próbálj meg megnyugodni. Holnap nem kell bemenned az egyetemre. Nem kell sehova sietned. – Igyekezett nyugodtan és szelíden beszélni, azonban Tony egyre rémültebben és feszültebbnek nézett ki. – Ülj le! – mordult rá végül, mikor Tony csak ácsorgott, üres arckifejezéssel, enyhén rázva a fejét, mintha lélekben saját magával vitatkozna.

A férfi összerezzent, elpirult és olyan messze ült a másiktól, amennyire csak a kanapé engedte.

– Oké. Igyál! – Parancsolta határozottan BJ. Két évvel idősebb volt és ezt időnként szerette azzal kihangsúlyozni, hogy tekintélyt parancsolóan viselkedett. Mikor Tony, majd belefulladva megitta a fél üveg sört, BJ a háttámlának dőlt, karjait összefonta a mellkasa előtt és várakozóan nézett rá.

– Miről van szó?

– R… rólam… – motyogta végül Tony, nem is nézve a mellette türelmetlen arccal ücsörgő barátjára.

– Okéééé… és mi van veled? – BJ komoran ráncolva a homlokát egy pillanatra elkomorodott. – Ugye kibaszottul nem vagy beteg vagy valami ilyesmi…?!

– Nem! – horkant fel ironikusan Tony, meglepődve a másik férfi kérdésétől és aggodalmától. Mennyivel könnyebb lenne, ha simán csak beteg lenne. Mélyet sóhajtott, karjait megtámasztotta csontos térdén és arcát a kezeibe temette. Nem volt ereje ránézni. – …igazán, nagyon jó barátok vagyunk, igaz?

– Öööö… ahhha… – válaszolt BJ óvatosan, nem nagyon tudva, hova vezet ez a kérdés.

– Tudod, olyanok, akik mindent elmondhatnak egymásnak…

– Igeeeen…

– Az igazi barátság arról szól, hogy olyannak fogadod el a másikat, amilyen…

– Rendben, vágom, mit akarsz mondani. Igazán nagyon jó, „valódi” barátok vagyunk. Miért kérdezed ezeket? – BJ érezte, ahogy a vérnyomása és a félelem is összeszorítja a zsigereit. Tony valamilyen bombát akart közéjük dobni és már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy tudni akarja, miről van szó.

Tony enyhén csillogó, szürke szemeivel nézett rá. BJ meg mert volna rá esküdni, hogy a sírás környékezi. Baromira remélte, hogy nem fog sírni. Fogalma sem volt, mit kellene tennie ebben a helyzetben. A mindig vidám és nyugodt Tonyt könnyű volt kezelni. Ez a feszült, majdhogynem rettegő… őt nem értette…

– Mi van akkor, ha ha a dolgok nem mindig úgy vannak, ahogy mi azt képzeljük? Mi van akkor, ha kiderül, hogy valaki… nem is tudom? Nem tárja fel az összes titkát? Vajon az igazi barátságban van hely a megbocsátásnak? – kérdezte olyan halkan, hogy BJ-nek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy hallja.

– A legegyszerűbb lesz, ha nyíltan elmondod nekem, miről van szó és utána eldöntjük, hogyan tovább… – BJ a lehető legsemlegesebb választ adta, amit ki tudott találni, legalábbis neki úgy tűnt.

Tony azonban úgy ugrott fel, mintha rugó lenne a seggében és szinte menekülve ment az ajtóhoz.

– Sajnálom, nem tudom, egyszerűen képtelen vagyok – nyöszörögte, meg sem fordulva. – Ha elmondom, akkor már késő lesz. Késő, hogy mindent helyrehozzunk…

Az ajtó csattanásától kísérve, kirohant BJ lakásából, ott hagyva a férfit a nappali közepén, leesett állal ácsorogva.

***

Anthony, aki szinte soha nem káromkodott, nem hagyta, hogy a düh felülemelkedjen rajta és mindenek felett, soha nem viselkedett kulturálatlanul, most ordítozni és átkozódni akart. Behúzni valakinek. Valakit hibáztatni, mindazért, ami vele történt. Valakit megbüntetni.

Nem akart ilyen lenni… Gyáva. Meleg… Idióta…

Hogy magyarázhatná el azt, ami akaratán kívül történt vele? Olyan különös volt az egész. Már kezdettől fogva. Még csak nem is emlékezett, mikor jött rá, hogy… más. Hogy azért járt BJ-vel a dupla randikra, mert őt akarta figyelni. Megfigyelni és nem azért, hogy „kifogjon valami csajt”. Elképzelhetetlenül nehéz volt ez számára. Főleg, mert egyáltalán nem akart „ilyen” lenni. Féltékeny, amikor egy lány megérintette vagy a kezét fogta. Gyűlölte saját magát, amiért a lányok helyében akart lenni. Hogy saját magának akarta azokat a széles, szexis mosolyokat.

BJ mindig a barátja volt. Vicces, keményen dolgozó. A pénzügyi helyzete nem tette lehetővé, hogy egyetemre mehessen. Kesergett miatta, de soha egyetlen szóval sem tiltakozott vagy panaszkodott miatta. Az anyja elvárta tőle, hogy járuljon hozzá a család fenntartásához és ne a szeszélyeinek éljen. Az apja elhagyta őket és magukra maradtak. A kötelezettségek és felelősségvállalás BJ vállára szállt, mint legidősebbre a három testvér közül. Ezért hát mindent beleadott a munkába és hozzájárult. Ugyanakkor nem akarta feladni a függetlenségét és kibérelte ezt a kis lakást, nem engedve anyja nyomásának, aki amiatt panaszkodott, hogy elpocsékolja a pénzt, amit másra költhetnének.

Tony hasra fordult és szinte fájdalmasan szorította össze a szemét. A szemhéja mögötti apró foltokat elhomályosították a könnyek. A torka megint összeszorult, a szíve csak nehezen dobogott.

Nem akarta és nem veszíthette el őt. Nem tudta és nem akarta becsapni… mert az nem lenne tisztességes egyikőjükkel szemben sem. Az hazugság lenne. Elég, hogy ezeket a gondolatokat titkolnia kellet BJ előtt… a fantáziákat, amelyek évek óta megtöltik a fejét. Ami szinte elégette szófogadatlan, megváltoztathatatlan testét.

Természetesen, amikor végül fájdalmasan beismerete, hogy homoszexuális, válaszokat keresett, olyan kérdésekre, amelyeket akkor még nem is ismert. Az internet egy csodálatos találmány és miután átrágta magát egy tonna szeméten, végül megtalálta, amit keresett. Megkönnyebbült, mert nem csak ő volt „ilyen”. Összetörte, hogy a 21. században még mindig meghaltak emberek emiatt. Talán, valójában az emberi hülyeség és sötétség miatt haltak meg, amit a legtöbb társadalom olyan könnyedén, önkéntelenül is átvett. A helyzet javult valamennyit, de a pillanat, amikor a melegek is tisztességes körülmények között élhetnek majd… a jövő homályába vész. Szinte irreális várni és hinni benne.

Széttépett és fájó szíve remegett a félelemtől a gondolatra, hogyan reagálnak majd a családtagjai és a barátai. Nem tudott és nem akart hazugságban és ámításban élni. Megérdemelte a normális életet, a boldogságot és nem volt szándékában önként lemondani róla.

Az elutasítástól – különösen a BJ-étől – való félelem, szinte teljesen erőtlenné és tehetetlenné tette. Most is csak feküdt, a párnába sóhajtozott, átkozva az életét, a sorsot, a gyávaságát és azt, hogy idiótát csinált magából. A mai előadása BJ lakásában, egyértelműen a tudtára hozta, hogy képtelen szemtől szemben elmondani neki. Megvetette magát, amiért fontolóra vett egy másik kiutat. Mégis, mit bizonyít ez róla? Milyen barát? Nem csak eltitkolt egy ilyen fontos dolgot, az előtt a személy előtt, aki bízott benne…és ő vágyott rá… és gondolatban már mindent megtett vele.

BJ megölné, ha tudná. Bár az is igaz, hogy nem kellett róla tudnia… ahogy az érzéseiről sem, igaz? Ez az ő gondja. Csak időre volt szüksége, hogy a hülye szíve végre felfogja, hogy esély sincs arra, hogy BJ viszonozza az érzéseit.

A feje szinte elviselhetetlen fájdalommal lüktetett. Hányingere volt és a korábban megivott két üveg sör a torkában volt. Semmihez sem volt ereje. Sírni pedig nem akart. Nem tudott. Nem kellene sírnia. Az már teljesen lealacsonyítaná őt a saját szemében.

Képsorozatként villant fel a szemei előtt minden pillanat, amit vele töltött. Hogy aludt a vállán vagy a combján filmnézés közben, mikor olyan filmet nézett, amit halálra unt és csak miatta nézte. Ahogy néha csak tettette, hogy a másikhoz simulhasson.

Egyszer megcsókolt egy fiút.

Szüksége volt… valószínűleg bizonyosságra, hogy nem csak BJ-ről volt szó. Hogy a férfiak vonzották. Valójában erőltetni akarta, hogy ezt bebizonyítsa magának. Egyszerűen a gondolat, hogy beleszeretett az egyetlen, legjobb barátjába… akit soha nem kaphatott meg – kitépte a szívét. Szerette volna magát beleélni a reménybe, hogy ez egyszer elmúlik… távozik. Hogy lehetősége lesz egy igazi kapcsolatra. Szüksége volt erre a hitre. Különben nagy valószínűséggel összeomlott volna.

A csók, egy részről csodálatos volt és megkönnyebbüléssel töltötte el, másrészt viszont katasztrófa volt. Kétségtelenül meleg volt és ez a maga módján örömmel töltötte el… azonban rá kellett döbbennie, hogy csak őt kívánta. Semmi sem utalt arra, hogy ez meg fog változni… a közeljövőben.

Az évek teltek és a frusztráció, félelem és egyfajta méltóságérzet harcoltak benne egymással. Tovább már nem tudta elviselni. BJ-nek tudnia kellett, legalább az igazság felét. Az élet nélküle, nagy valószínűséggel apránként öli majd meg őt. Csakhogy, most sem „élt” vele… BJ nem „létezett” az életében úgy igazából. Hazugságfal választotta el őket egymástól. És ez elfogadhatatlan volt.

Anélkül, hogy belegondolt volna abba, mit csinál, Tony felugrott az ágyról és felkapta a telefonját. Harminc másodperccel később, remegő kezekkel lenyomta a „Küldés” gombot.

Nem vette észre, hogy a könnyei megállíthatatlanul potyognak a padlóra, meztelen lábai közé. Nem tudta, míg egy könnycsepp szét nem placcsant a telefont kijelzőjét, amin „egyetlen” barátja mosolygós arca volt látható…

---