Gio álma – szabadon olvasható

Első fejezet

Hajnali kettő volt, mire Gio megérkezett a szülei házához. Két napja vezetett, de végre megérkezett a szülővárosába, Kansas Citybe. Kinyitotta az Audija ajtaját, kiszállt és kinyújtóztatta 182 centiméter magas testét. Azt kívánta, bár hamarabb ideért volna. Szeretett volna beugrani a kórházba, hogy lássa az apját. Nino Brunelli volt az oka, hogy visszatért Kansas Citybe Manhattanből. Az apjának reggel hármas bypass műtétje lesz.

A kétszintes házat nézve, amelyben felnőtt, Gio megrázta a fejét és felsóhajtott. Az anyja nélkül a ház közel sem nézett ki olyan barátságosan. Teresa imádott virágokat ültetni a bejárati ajtóhoz vezető járda mentén. A rózsaszín begóniák voltak a kedvencei. Gio lenyelte a torkában nőtt gombócot.

– Hiányzol, mama – suttogta Gio a háznak. Gio anyja a múlt hónapban volt három éve, hogy meghalt. – Talán idén ültetek neked virágokat.

Kinyitotta a csomagtartót és úgy döntött, csak az egyik bőröndjét viszi be. Pokoli fáradt volt, a poggyásza többi része meg várhatott még reggelig. Az ajtó felé menet előkotorta a zsebéből a kulcsokat. A nővére, Sophie azt mondta, gondoskodik róla, hogy a hűtő fel legyen töltve, mire megérkezik. Nem volt biztos benne, mire van inkább szüksége a leginkább, ételre vagy alvásra.

Sokkal könnyebb lett volna hazarepülnie, de nem tudta biztosan, mennyi ideig tart majd az apjának a műtét utáni felépülés, és Gio magánál akarta tudni az autóját. Különben is, már hat hónapja fontolgatta, hogy haza költözik.

Úgy volt vele, arccal előre, és keres valami munkát és egy házat valamelyik Kansas City környéki nagyvárosban.

Számára nem volt nehéz munkát találni. Ő volt az egyik legjobb reklámszakember Manhattanben. Elég szerencsés, hogy állást kapjon a legjobb reklámcégnél; kreativitása új életet lehelt a régi szlogenekbe. A reklám világ aranygyermekének tartották. Sajnálatos módon a pénz sem volt többé elég, hogy New Yorkban tartsa. Bámulatos értékpapír portfóliója volt. Akár már holnap visszavonulhatott volna az üzleti világból, és még mindig rendben lenne egy életre.

Gio készen állt rá, hogy letelepedjen. Lehet, hogy nem a tökéletes feleséget kereste, aki majd megajándékozza őt az átlagos, két és fél gyerekkel, de készen állt egy komoly élettársi kapcsolatra. A rövid randevúkból és egyéjszakás kalandokból már kiöregedett. A bárok és klubok megfeleltek egy egyéjszakás, jelentéktelen szexre, de neki többre volt szüksége.

Úgy döntött, hogy jelenleg a leginkább alvás kell neki, bezárta az ajtót és elindult az emeletre, a gyerekkori szobájába. Benyitott az utolsó ajtón a folyosó végén és felkapcsolva a lámpát visszautazott az időben.

A szoba épp olyan volt, mint tizenhárom évvel ezelőtt, amikor főiskolára ment. Az ágy az anyja által piros, fehér és kék anyagdarbokból varrt takaróval még mindig be volt süppedve középen. Talán a héten új matracot kéne vennie. Gio tudta, a régi szobájában fog aludni legalább addig, amíg az apja fel nem épül. Mi a fene, talán megőrül és vesz egy egész, új ágyat. Egy franciaágynak be kéne férnie. Nem lenne sok mozgástere, de még mindig magával vihetné, amikor elmegy.

Gio letette a bőröndjét, kibújt a cipőjéből és a zoknijából, majd a szoba egyik sarkába rúgta. Hamarosan követte őket az ingje, a nadrágja és a boxeralsója is. Visszahúzva a takarót, Gio észrevett az éjjeliszekrényén egy képet. Azon a nyáron készült, mielőtt főiskolára ment, amikor az apja elvitte őt egy Mexikói halászkirándulásra. A képen Gio egy kardhal mellett állt az apja és Rafe, apja üzlettársának és legjobb barátjának társaságában.

Felkapcsolta az éjjeli lámpáját a mennyezeti világítás helyett. A takaró alá bújva kinyúlt és felvette a bekeretezett képet. Egek, milyen fiatalnak tűnt. Hová repültek az évek? A figyelme Rafe Gargano felé fordult. Gio vonzalma Rafe iránt majd két évtizede tartott.

Rafenek nem volt családja, így a születésnapokat és ünnepeket mindig Gio családjával ünnepelte. Kész kínzás volt egy kanos tinédzsernek, hogy nedves álmainak tárgyával kell egy asztalnál ülnie a Hálaadásnapi vacsorán.

Mosolyogva, Gio végigfuttatta az ujját Rafe egydimenziós képén. Annyi éven keresztül rejszolt az évek során a képre, meglepetten tapasztalta, hogy még mindig épségben van.

Legutóbb tavaly Karácsonykor, amikor hazalátogatott az apjához és a nővéréhez.

A takaró alá nyúlva, Gio végighúzta a kezét elképesztően merev férfiasságán. Kuncogva megrázta a fejét. – Még mindig képes vagy rá, Rafe. – Átnyúlt az ágy másik oldalára és kotorászni kezdett a bőröndben egy üveg síkosító után. A képet a mellkasára téve, Gio nyomott a tenyerébe egy nagy adagot a sikamlós anyagból. A szekrényre tette az flakont és újra felemelte a képet. Lerúgta magáról a takarót és lenyúlva simogatni kezdte a merev vesszejét.

Elképzelve Rafe göndör, fekete haját és bronzos színét, Gio szélesebbre tárta a lábait, ahogy gyorsított a ritmuson. Rafe majd tíz centivel magasabb és éppolyan izmos volt, mint Gio. Senki nem gondolta volna róla, hogy negyvenkilenc éves. Eltekintve néhány finom ránctól a szeme körül, a férfi még mindig kőkemény volt. Gio feltételezte, a Rafe által végzett mindennapos futás és úszás tartja őt ilyen nagyszerű formában

A saját kezébe lökve lélegzete egyre szabálytalanabbá vált. Lefektette a képet és maga mögé nyúlva két ujját a várakozó nyílásába csúsztatta. A farkán mozgó keze és a testében lévő ujjai között mozogva Gio Rafe nevét üvöltve ért a csúcsra.