Intergalaktikus szerelem

Intergalaktikus szerelem

– Patrick és Zack

Patrick Rushmore

A szokásos madárcsicsergés helyett, Palacsinta éktelen ugatására nyitom ki a szemeimet, a hajnal első sugarai előtt. Mérgesen húzom a fejemre a takarót, de a kutya csak nem akarja abbahagyni az éktelen csaholást. Jó-jó, hogy elvileg házőrző és juhászkutya lenne, de ilyenkor úgysem jön errefelé senki, kivéve… Na nem! Valaki csípjen meg, mert biztos álmodom. Ő nem jöhet most ide! Valahol a Vénuszon^[1] kellene ezerrel a padlóba döngölnie a cuki kis furastai^[2] fiúkáját. Bár soha nem értettem, mit eszik a furastaiakon. Olyan könnyen elcsábíthatóak és ágyba cipelhetőek, mint a 20. század lotyói – én mindig is jobban szerettem a kihívásokat. Szóval, biztos csak egy eltéved nyúl járkál odakint – döntöm el magamban és elégedetten felsóhajtva dugom a fejem a párna alá.
– Pat! Pat, vonszold már ki a segged, mielőtt ez a mélynövésű szőrgombóc lerángatja rólam a vadonatúj és szexi vénuszi nadrágom. Kushadj már, Palacsinta! – hallom meg ekkor legjobb barátom hangját. Hmmmmm, nyöszörgök. Mégis Markot ette ide a fene.
A szemeimet dörzsölve megyek ajtót nyitni, de a látványtól az ajtóba csimpaszkodva kezdek el éktelenül röhögni. Fekete kiskutyám, majdnem méter magasra ugrál, miközben Mark a légmotorját próbálja a levegőben tartani Palacsinta tűhegyes fogainak hatókörén kívül. De a legjobban a barátomon virító, neonzöld feszülő nadrág fokozza a jókedvem. – Mark… – kezdem röhögve, mérges pillantását látva. – Ez nem a te színed. Milyen frídi bolha^[3] csípett meg, mikor ezt felvetted?
– Ne röhögj már, hanem kapd el a kutyádat. – Miközben Palacsinta egy intésre eltűnik valahol a ház mögött, Mark tovább folytatja a morgolódást. – Akkor kellett volna lelőni engem, mikor elhoztam neked ezt a vakarékot. De még nem késő – nyög fel, végre lekászálódva a motorról és akkor végignézett magán. – Pat, hozd az ósdi mordályod és lőj le. Leicá megesküdött, hogy jól áll nekem ez a nadrág. Igaz gyanakodhattam volna, mivel már azután erőltette rám, hogy kirúgott.
– Már megint mit csináltál? – kérdezem a konyha felé terelve barátom. Míg betáplálom a robotba, hogy mit kérünk reggelire, felkapok két narancsot, és míg a választ várom, kettészelve őket egy kis tányérra pakolom a cikkeket.
– Én? Semmit! Tudod, hogy milyen elbűvölő vagyok – mereszti rám, hatalmas, barna szemeit. Tényleg tudom. Soha nem értettem, hogy miért nem képes találni magának egy normális fickót, akit nem idegesít Mark úriember modora.
– Na ülj le, pajtás és mesélj, aztán majd kitaláljuk, hogy mihez kezdjünk veled – veregetem meg a vállát vigasztalóan, mire egy hatalmas sóhaj után leül az asztalhoz.

***

Miután Mark elmesélte szomorú–vidám történetét Leicával, sűrű bocsánatkérések után leléptem, mert nekem bizony ma még meg kell jelennem a munkahelyemen.
Épp az „Iroda” egyik eldugott folyosóján settenkedve próbálok eljutni az irodámhoz, hogy még véletlenül se fussak bele a főnökömbe. Főnököt látni, egyet jelent egy újabb küldetéssel és azokból mostanában több is kijutott, mint amennyit igazából szerettem volna. Egy kis pihenésre vágyom és hétvégére amúgy is megbeszéltünk egy horgászást Ausztria egyik legszebb horgászparadicsomában Markkal.
– Rushmore! – abban a pillanatban, ahogy belépek az ajtón, egy jól ismert, dörgedelmes hang szakítja félbe ábrándozásomat.
– Helló, Főnök! – próbálok jópofáskodni, de valahogy nem vevő a humoromra. Még mindig.
– Ne vigyorogjon, mint egy tejbetök – húzza össze a szemöldökét. Csak tudnám, honnan szedi az ilyen ósdi kifejezéseket? Amúgy is milyen undorító lehet már a tök tejbe áztatva? Nagyot sóhajtva veszem magamra a komoly, megbízható és mindenre elszánt ügynök álarcát, miközben leülök a Főnökkel szembe.

***

Gondterhelten nézek a becsukódó ajtóra, mely mögött most tűnt el a Főnök. Majd egy órán keresztül ecsetelte, hogy mekkora görénység készül már megint. És a változatosság kedvéért, megint be kell épülnöm és el kell játszanom az ostoba, izomagyú testőrt. „Magán az univerzum szeme, Rushmore” – jelentette ki felettesem, alig negyed órája. – „Legalábbis magán lenne, ha tudnák, hogy ha maga nem állítja meg a merényletet és ki nem deríti, hogy ki mozgatja a szálakat, akkor itt kő, kövön nem maradna.”

Milyen megnyugtató!

Mint megtudtam, az Opchiuchus galaxis egy újabb bolygója, a Stra’my akar ahhoz a Bolygószövetséghez tartozni, amihez a Föld is csatlakozott még a 2200-as évek végén. És a hírek szerint bizonyos tagok nagyon nem akarják ezt. Csak még azt kell kideríteni, hogy melyik faj tagjainak léptek a tyúkszemére a stra’my-i lakosok.
– Az élet csupa móka és kacagás – morgok az orrom alatt, majd sóhajtva a terminál elé vetem magam, hogy rácsatlakozzak a belső hálózatra, ahol mindent megtudhatok – ami megtudható – a Stra’my bolygó történelméről.


Zh’ainiack (Zack)

Szótlanul figyelem a merev, eltökélt arckifejezéssel, szálfaegyenesen mellettem ülő fivéremet. Noha eddig is ő volt kettőnk közül a komolyabb, most teljesen magába zárkózott. Az egykori vidám csillogásnak nyoma sincs, csak üresség van a szemében. Ökölbe szorul a kezem, ahogy Yeil párjára gondolok, akivel az évek során mi is jó barátok lettünk. Egyedi, élcelődő humorával és pokoli K’talo játékával – ami az emberek sportjainak tanulmányozása alapján leginkább a falteniszhez hasonlít – gyorsan elérte, hogy cimboraságba kerüljünk. Most is egy mérkőzést kéne játszanunk, ehelyett egy Stra’my-i hajó fedélzetén ülünk, hogy még több halált akadályozzunk meg. Még néhány óra és a Földön leszünk.

Hagen elvesztése olyan mély sebet ütött a bátyám lelkén, amilyet elképzelni sem tudtam, de a halálának körülményei, azok voltak igazán fájdalmasak mindkettőnk számára. Hagen halála után két nappal egy kódolt fájlokat tartalmazó üzenet érkezett Yeil számára, amelynek megfejtéséhez a segítségemet kérte. Hagen a venati biztonsági tanács egyik legjobb tisztje volt, aki a „hivatalos” jelentések szerint egy rajtaütés során vesztette életét. Ez még elfogadható lett volna, hisz a munkája nem volt veszélytelen, csakhogy amint az a fájlokból kiderült, rábukkant valamire, ami valamennyiünk sorsát megpecsételte, a férfinak pedig az életébe került. Előveszem az adatmodult és újra olvasni kezdem Hagen információit, mintha nem tudnám már amúgy is fejből.

A Stra’my-i vezetés jelezte csatlakozási szándékát a Bolygószövetségbe, ami nem meglepő, hiszen a haladás útját kell járni, új távlatokat nyitni, amit a stra’my-iak is felismertek. A venati vezetés azonban ellenzi a belépést, mivel a hatalmi pozíciójának fenyegetését látja ebben a döntésben, éppen ezért titokban lépéseket készül tenni, hogy a találkozót meghiúsítsa, sőt, odáig is elmennek, hogy merénylet útján állítsák le a folyamatokat. Hagen nem vaktában lövöldözött, egy jól szervezett mozgalomra bukkant, amelynek tagjai az egész bolygó vezető rétegébe beszivárogtak. Nevek, pozíciók, dátumok, rengeteg mocskos részlet, és ami igazán rémisztő, hogy sok név ezek közül túlságosan is ismerősen cseng. Egy pedig húsba vágóan is ismerős. Ch’ordan Delten… a saját apánk.

Sosem lehetett a kapcsolatunkat szerető, apa-fiú kapcsolatnak nevezni, mivel atyánk otthon is éreztette, hogy ki ő és milyen elvárásai vannak felénk, nem csoda hát, hogy amint tehettük, a saját lábunkra álltunk, politikai karrier helyett a tudományokkal foglalkoztunk. Igazi lázadók vagyunk, kivéve a nővérünket, aki igazi mintagyermekké nőtte ki magát. Mindenben hű követője apa nézeteinek, és az olvasottak alapján az sem kizárt, hogy maga is részese a sötét üzelmeknek.

Felhorkanva félredobom az eszközt és türelmetlenül felpattanok az ülésből, hogy le s fel járkáljak a kabinban. Nem tudom, helyesen cselekszünk-e, hogy a saját kezünkbe vesszük a nyomozást, de azt hiszem, tartozunk ennyivel Hagennek. Nem hozhatjuk vissza, de legalább arról gondoskodunk, hogy a halála nem lesz hiábavaló. Kinézve az ablakon megpillantom azt a híres „kék bolygót”. Odalépek Yeilhez és megszorítom a vállát. – Rövidesen megérkezünk, Eural asszisztens – jelzem, hogy ideje magunkra ölteni az új énünket, amivel felcsempésztük magunkat a hajóra. Még jó, hogy a kisujjamban van a Stra’my-i számítógépes vezérlés működtetésének minden titka, ennek köszönhetően nem volt nehéz két fővel kibővíteni a küldöttek létszámát.
– Igenis, Grial – jelenik meg egy halvány mosoly a szája szegletében. – Akkor hát, kezdődjön a játszma.

Patrick Rushmore

– Patrick, nem akarsz még hazamenni? – rángat ki gondolataimból Jana hangja. Pislogva nézek fel rá, mint aki azt sem tudja, hogy hol van. Ami majdnem így van. Döbbenten veszem észre a falon kivetülő órát, mely szerint már este hat óra van. – Megint fel sem tűnt neked, igaz? – vigyorog rám a vörös hajú nő, észlelve pillantásomat. – Lehet, hogy a Főnök rád sózott egy újabb kamikaze jellegű feladatot, azért néha haza is kellene menni… És enni – teszi hozzá dorgálóan, mikor megkordul a gyomrom. Nem is csoda, hogy éhes vagyok, hiszen utoljára hajnalban ettem egy kis szendvicset, még otthon.
– Kösz, hogy szóltál, Jana. Már megyek is – mosolygok rá megnyugtatóan és abban bízva, hogy végre elhúzza a csíkot. Bírom a nőt, de az idegeimre megy az anyáskodásával. Végre fejcsóválva bár, de magamra hagy kolléganőm. Na, ezért szeretek inkább egyedül – és irodán kívül – dolgozni, de ma szükségem volt a központi számítógépek összes adatára.

Korgó gyomorral kisétálok a folyosón lévő automatához, hogy legalább egy kis forró csokoládét hozzak magamnak, míg elrendezem, mit is tudtam meg.
Pár perc múlva, már a forró csészét szorongatva bámulok magam elé és újra elolvasom az összefoglalót, amit sikerült lekörmölnöm, mielőtt Jana megzavart volna. Ez is egy olyan szokásom volt, ami miatt sokszor viccelődtek velem a kollégák: mindenki más előnyben részesítette a kis személyi számítógépét, míg én papír és toll párti voltam. Jó pár évszázaddal korábban kellett volna születnem – halkan felkuncogok a képtelen gondolatra, ami átfutott az agyamon.

– 2315 környékén fedezték fel tudósaink, hogy Opchiuchus galaxisban van egy bolygó, melyen egy különleges kék fénnyel foszforeszkáló kristály lelhető fel, aminek a segítségével szinte kifogyhatatlan energiaforráshoz jutna nem csak a Föld, hanem a galaxisunk és még vagy négy-öt másik galaxis minden bolygója. Ez a bolygó volt Venatici. Nem kellett túl sok idő és az ottani vezető nagyhatalmak – melyek inkább vezető/elit családok voltak – rájöttek, hogy ami számukra szemét és sok hasznát nem veszik, az másoknak maga a kincs. Ki is használták az üzleti lehetőséget arra, hogy előnyös szerződéseket kössenek és belépjenek a Bolygószövetségbe. A venatiak egyik magas rangú – de nagy valószínűséggel a háttérből minden szálat mozgató – vezetője a Delten család, melyről nem sok adat áll rendelkezésre… annyira óvják magukat, hogy még egy kósza fénykép sem készült egyik tagjukról sem.

– Alig két év múlva kiderül, hogy a Venatici bolygótól nem olyan messze található Stra’my bolygón még nagyobb koncentrációban és mennyiségben található meg a kristály, azonban ott volt egy hatalmas nagy bökkenő: az egész bolygót egyetlen uralkodó család vezette, a B’orvo-k, akik teljesen elzárkóztak mindenféle idegen fajokkal való kapcsolattartástól és üzleteléstől. Úgy vélték, nagyon jól megvan a Stra’my úgy, ahogy van: a lakói boldogok az űrből jött „áldások” nélkül is.

– 250 évig megtörhetetlen makacsság – bár vannak nyitott és haladó gondolkodású csoportok, akik belépnének a Bolygószövetségbe, azonban minden megmozdulásukat elutasítják.

– Egy évvel korábban Nimé B’orvo uralkodó elhunyt, helyét fia M’apono B’orvo veszi át, aki azonnal nekiáll megreformálni a politikai és gazdasági helyzetet.

– Fél évvel később a Stra’my-i Szenátus felveszi a kapcsolatot a Bolygószövetség tagjaival és a bolygó felvételét kérelmezi. Ajánlat: ingyen rendelkezésre bocsátják a kristályt, de a technikai találmányokat meg akarják kapni és az azokból befolyó jövedelem 10%-át is. (Nagyon ügyes, aki kitalálta!)

– A ratifikálás két hét múlva – ha sikerül addig rájönni, ki a merénylő.

– Nagy a gyanúm, hogy a venatiak keze van az egészben, mert így elesnek a hasznuktól. Deltenek???

A homlokom dörgölöm, ahogy kezd előjönni a fejfájásom. Utálom az összeesküvés elméleteket és a politikai intrikákat. A Főnök miért mindig nekem adja ezeket? – Kezdek bedühödni, ezért gyorsan elrámolom a dolgaim, majd a Hold-Föld űrkomp állomásra megyek, hogy mielőbb hazaérjek. Nagyon bízom abban, hogy ma az egész világ békén hagy, nyugodtan megvacsorázhatok és ágyba bújhatok. Hogy aztán holnap elölről kezdhessem a fejtörést és nyomozást. Ráadásul két nap múlva ott kell lennem a diplomáciai küldöttség első hivatalos megjelenésén. Anyám borogass!

***

Abban a pillanatban szertefoszlik mindennemű nyugalomról szóló álmom, amint leparkolom a légmotorom az udvaron. A küszöbön – mintha legalábbis nem lenne hozzáadva a ház védelméhez és nem tudna bejutni – ott ücsörög Mark barátom és a lehető legteljesebb barátsággal játszik Palacsintával. Soha nem fogom megérteni ezt a kutyát. Szeszélyes, mint egy menstruáló lány.
– Nem mennél ma haza? – vágok bele rögtön a közepébe, a legcsekélyebb remény nélkül. – Kérlek, kérlek Mark, ma hanyagolj engem – paskolom meg a vállát békítően. Azonban nem sikerült megbántanom, ugyanis csillogó szemeivel és álmodozó mosolyával rám néz és csak ennyit mond: – Szerelmes vagyok.
– Hogy mi… Á, hagyjuk. Gyere be és mesélj, míg valami kaját szerzek, de utána húzz haza. Nincs nekem most idegzetem hozzád, kedves barátom.
A nappali asztalára dobom a magammal hozott iratokat, táskát és mindent, ami a kezemben van és Markkal a sarkamban a konyhába masírozok. Ugyan a robot hamarabb adna nekem valami ehetőt, de most szükségem van a vacsorával való piszmogásra. És míg én próbálok nem éhen halni, fél füllel hallgatom a beszámolót.
– Képzeld megtaláltam életem pasiját. Épp valami idiótát követtem Sydneyben, amikor megpillantottam ŐT. Fehér haj, isteni test és az az átható, zöld pillantás! Nem tudtam eldönteni, hogy venati vagy stra’my-i, de maga volt az álom. Azonnal abbahagytam a bújócskát a kis pitiánerrel és egy bénító lövedékkel elkaptam, majd a berlini ügynökségre teleportáltam, majd vissza életem szívszerelméhez. – Mikor meglátja, ahogy gúnyosan forgatom a szemeim, dühösen csap az asztalra, mire majdnem felborul a narancsleves poharam. – Igenis a szívszerelmem! Az eddigiek mind kis kilengések voltak. Szóval a drágaságom, épp a sydneyi Információs Központba ment, ahol az egyik nyilvános terminálnál keresgélt. Láttad volna azt az átszellemült arcát… mellesleg hacker a kis drágám.
– Hacker?! – hördülök fel. – Elfelejtetted, hogy zsaru vagy? Rendőr, ügynök! Miért nem kaptad el?
– A szerelmem? – kiált fel szinte sikoltva. Meghökkenve dőlök hátra a székemen. Ez nem az én barátom. Valaki hozza vissza az én férfias és józan eszű barátom… legtöbbször józan eszű barátom!
– Nekem most van ebből elegem – dünnyögöm fennhangon. A készülő vacsorára rá sem nézve, felkapok egy brióst és elindulok az ajtó felé. – Helyezd magad kényelembe, nyugodtan írj pár szonettet a szívszerelmedről, majd reggel felolvasod nekem. Addig azonban látni sem akarlak. Jó éjszakát!

Zh’ainiack (Zack)

Ez tehát a Föld… A légikikötő ablakából figyelem az alattunk elterülő mozgalmas látképet, miközben arra várunk, hogy a csoportunkat a bolygó felszínére teleportálják. A megadott adatok szerint amolyan asszisztens-félék vagyunk és a diplomáciai küldöttek előfutáraként a konferenciát előkészítő csoportban dolgozunk. A pozíció alapján még szabadon mozoghatunk közöttük, de kellően jelentéktelen ahhoz, hogy ne legyünk nélkülözhetetlenek. Ennek megfelelően pillanatnyilag semmi dolgunk nincsen.

Yeil szótlanul olvas valamit a kézi számítógépén, én meg csak remélni tudom, hogy köze van a földi szokásokhoz, kultúrákhoz vagy viselkedési formákhoz, mert amint lejutottunk, magunkra leszünk utalva. Kíváncsi vagyok rá, milyenek az emberek, mert a gépen csupán adatok, száraz tények vannak. Történelem, politika, gazdaság, kultúra, semmit nem jelentenek, amíg testközelből nem tapasztalják meg. A gondolataimból egy hang térít vissza a valóságba, mely tájékoztat minket, hogy indulhatunk a teleportáló csarnokba, alig szempillantásnyi idő alatt pedig már egy másik helyen is vagyunk. Kicsit még bizsereg a bőröm az utazástól.

Eleinte szokatlan az a hatalmas ember – és más faj – tömeg, ami körbevesz minket, de egyáltalán nincs ellenemre. Figyelem, ahogy mindenki mielőbb próbál eljutni a célja felé, miközben minket egy csendesebb terem felé terelnek, ahol három, komoly tekintetű, egyenruhát viselő ember vár ránk. – Uraim, köszöntöm önöket a Föld Ausztráliai Domíniumának területén – üdvözöl minket a legelöl álló férfi, majd kimerítő tájékoztatást nyújt arról, hol vagyunk és mi vár ránk ezen a Sidney nevű helyen.

***

A hivatalos eljárások után valami légautóba ültetnek mindannyiunkat és a szállásunkra visznek. A tervek szerint földi idő szerint, csak t két nap múlva lesz formális program. Addig van időnk megszerezni a stratégiailag fontos, ámde még hiányzó információkat. Amíg a Stra’myk a kísérőinkkel tárgyalnak, mi egy kicsit félrehúzódunk a többiektől.
– Mire jutottál? – kérdezem Yeilt halkan.
– Nálam van minden információ, ami a tervezett találkozó részleteit illeti. Hála Hagen barátjának, sikerült megszerezni a helyszínek, az időpontok, a konferencia résztvevőinek pontos listáját. Sajnos vannak olyan információk, amelyeket innen nem tudtam megszerezni, ahhoz be kell jutnom a földi rendszerbe. – Tekintve, hogy a bátyám még nálam is jobb a számítógépes hálózatok machinálásában, nem jelent komoly problémát, csak találjunk neki egy gépet.
– Akkor amint kiszabadultunk a követek gyűrűjéből, nekilátunk a feladatnak. Töltsd át az adatokat az én egységemre is – húzom elő a zsebemből a tenyérnyi méretű gépecskét. – Itt túlságosan is figyelemmel kísérnek minket. Először is szabaduljunk meg a közönségtől – bökök a fejemmel a többiek felé, majd az információs tábla alapos szemrevételezésébe kezdek. Formálódni kezd egy terv a fejemben, bár még magam sem vagyok biztos a tökéletes kivitelezésben, ahhoz túlságosan ismeretlen terepen mozgok.

A szobánkba érve megszabadulunk a Stra’my ruháktól, majd a kutatások során leginkább megfelelőnek tartott, helyhez illőbb öltözéket keresünk elő a csomagunkból. – Hmm… Mondd, Yeil, biztos, hogy ez a ruha a legideálisabb ezen a bolygón? – mérem végig a fura, bőrömhöz tapadó nadrágot és a hozzá felvett rikító mintával dekorált felsőt. Ami azt illeti, Yeil nálam is érdekesebben fest. Alkatából adódóan a mellkasán megfeszül a rövid ujjú póló, a nadrág meg… Nagyon kevésen múlik, hogy fel ne nevessek. Yeil így is elég zavart arcot vág, ahogy rájön, valószínűleg rossz adatok alapján választott magunknak öltözéket, mert ilyet egy járókelő sem viselt, akivel eddig szembe kerültünk.
– Vedd vissza az inget – dobom oda neki a Stra’my díszegyenruhához tartozó ruhadarabot, ami több fokkal javított az összképen. Minden bizonnyal nekem is így kéne tennem, de kényelmesnek találom, így maradhat. – Legalább most már nem nézünk ki diplomatáknak – vigyorgok a még mindig savanyú arcot vágó bátyámra. – Most pedig keressünk neked egy számítógép terminált. Úgy láttam az előcsarnokban kihelyezett térképen, hogy van itt a közelben egy információs központ. Ott biztosan megtalálod, amire szükségünk van – veregetem vállon Yeilt bíztatásként, de csak felszusszan. – Ha így nézel, még jön valami biztonsági ember és letartóztat. Ha ez feldob kicsit, amíg te a rendszert bűvölöd, én kerítek normális ruhákat, hogy ne nézzünk ki úgy, mint két huligán az atoneei szektorból.

***

Yeil, a szinte hajnalba nyúló kereséstől kimerülten dőlt el az ágyán és azóta is mozdulatlanul alszik. Tegnap bőszen szidta az összes földi biztonsági algoritmust és tűzfalat, amiért jobban megnehezítik a dolgát, mint egy kvantummechanikai kétrés-kísérlet, de az arcán olyan elégedettség tükröződött, amilyet Hagen… nos, igen, amilyet már régen láttam rajta.

Hagyom, hadd pihentesse kizsigerelt agytekervényeit, míg én nekiállok a feltört adatok tanulmányozásának. A hivatalos Stra’my nagykövet majd csak másfél hét múlva érkezik. Ennyi időnk van kideríteni, kivel is akarja elintézni a piszkos munkát a kormányunk. Eltűnődtem azon, hogy nem lenne-e jobb, ha segítséget kérnénk a mi kis privát nyomozásunkhoz, csakhogy nem tudjuk, kiben bízhatunk. A bizonyítékaink ahhoz elegendőek, hogy a merényletet megelőzzük vele, ahhoz viszont nem, hogy az összes felelőst kiiktassuk a tanácsból.
Megvakarom a nyakam tövét és próbálok a képernyőn megjelenő adatokra összpontosítani. Az elmúlt néhány hónapban több venati hajó is megfordult a Földön, ebből már ki lehet indulni. A nyilvántartás szerint több, mint háromszázan érkeztek a bolygóra, ebből kéne kiválasztani egyet… hmm hogy is szólt az a földi mondás? Kösd fel a gatyádat? Igen, ez lesz az… Kösd fel a gatyád, Zh’ainiack. Elindítok egy szűkítő keresést, összevetve a neveket a venati adatokkal, van-e olyan, aki köthető a szervezkedéshez. Amíg a kis gép keres, nem lenne rossz valami ehető után nézni. Tegnap, a ruhabeszerző körutamon felfedeztem néhány érdekesnek tűnő helyet a környéken. Amúgy is még „szabadprogram” van, a vendéglátóink valami városnéző programot szerveztek a küldöttségnek, hadd ismerjék meg a bolygót. Lehet, velük kéne tartani, de jelenleg vajmi kevéssé érdekel a nevezetességek megtekintése.
Előveszem az egyik új szürke dzsekit és egy fekete nadrágot, az azonosító kártyámat meg a zsebembe csúsztatom. – Hová készülsz? – kérdezi a motoszkálásomra felébredő Yeil és ásítozva dörgöli meg a szemét.
– Gondoltam, kimegyek kicsit kiszellőztetni a fejem, meg hozni valami ennivalót, amíg a gép dolgozik, végtére is tegnap óta nem igazán ettünk. Jössz te is? Felavathatod az új szerelésed – húzom elő az ágy mellett heverő zacskókból a neki szánt ruhákat.
– Miért van az az érzésem, hogy sokáig fogom még hallani tőled ezt a malőrt – motyogja az orra alatt, miközben lerúgja magáról a takarót, amit este ráterítettem, és villámgyorsan átöltözik.

***

Kihasználva a tegnap felderített személyzeti útvonalat, sikerül észrevétlenül kijutnunk a szállodából és csendben nekiindulunk a városnak. Igyekszünk mindent alaposan megjegyezni, bár meg kell hagyni, egy idő után elég rendesen elterelődik a figyelmünk, és már nem csak a taktikai szempontok szerint szemléljük az utcákat és épületeket. A színek és hangok kavalkádja teljesen lenyűgöz mindkettőnket. Úgy látszik, jól megférnek egymás mellett az emberek és más fajok. Korgó gyomorral állunk meg egy utcai árus előtt, és kíváncsian olvassuk a fogások felsorolását. – Kipróbálunk valami helyi ételt? – nézek reménykedően Yeilre, de ő csak szkeptikus arccal viszonozza a tekintetem. – Nagy segítség vagy. Akkor talán reménykedj, hogy nem valami ehetetlen förmedvényt választok.
– Két pikáns oposszumburgert kérnénk – adom le a rendelést a pufók férfinak, aki elképesztő tempóban áll neki az étel összeállításának.– Két kredit lesz – tolja elénk néhány perccel később a gőzölgő, hatalmas szendvicseket. Fizetünk és elindulunk a közeli padhoz, hogy elfogyasszuk első földi ebédünket. Yeil közben szagolgatja meg forgatja a kezében azt a szerencsétlen szendvicset, és már szólnék, hogy ne játsszon az étellel, de kicsit elkések a figyelmeztetéssel. Annyira elmerül a kulináris elemzésben, hogy észre sem veszi a vele szemben érkező párt, és van annyira ügyetlen, hogy az egészet ráborítja az előtte álló nőre. A piros szósszal meglocsolt húspogácsa pedig végigszánkázik a blúza elején. – Khm… a legmélyebb sajnálatom a figyelmetlenségemért, asszonyom – igyekszik menteni a menthetőt Yeil és a papírdarabbal törölgetni kezdi a foltot. Sajnos, nagyon úgy fest, a sajnálkozás itt most édes kevés lesz. Mivel a nő leesett állal bámulja Yeilt, nem is törődve a pórul járt ruhadarabbal, élete párja úgy dönt, kezébe veszi az ügyet. – El a kezekkel a nőmtől seggfej. Vagy talán rámozdultál? – ragadja meg az ingénél fogva Yeilt és taszigálni kezdi a fal felé.
Ajaj! Ez most nem hiányzik nekünk. Bár járatosak vagyunk az önvédelemben, nem akarunk verekedést gerjeszteni, ezért megpróbálok a lelkére beszélni. – Uram, kérem, nem áll szándékunkban összetűzésbe keveredni önnel és a becses asszonyával – próbálom szétválasztani őket, de az uraság ezt csak újabb ingerlésnek veszi. Sikerült magamat is az ellenségévé tennem és rövid úton a földön fekve végzem. Rövid idő alatt egész kis tömeg gyűlik össze körülöttünk és várja a fejleményeket. Remek, ennyit arról, hogy nem hívjuk fel magunkra a figyelmet.
Amikor a fickó ökle meglendülne Yeil arca felé, megelégelem, hogy csak passzívan ácsorogjunk – esetemben feküdjek – és várjuk, hogy összeverjenek. – Csillapodjon már – mordulok rá, és miután felkaparom magam, az idióta férfiú mögé ugorva hátracsavarom a karját. – Mondtuk, hogy nem állt szándékunkban megsérteni önöket, de meg sem hallgattak. – Hát, ennyi erővel a falnak is beszélhetnék, még az is jobban figyelne, mert a szitkok folyamatosan záporoznak ránk. Valószínűleg a nézőközönségből valaki értelemmel is rendelkezik, mert hallom, a morajló tömegben valaki rendőrt emleget.
Ekkor egy körülbelül velem egy magas, világos barna hajú férfi lép elénk és egy villámgyors mozdulattal elkapja a még mindig fröcsögve anyázó fickó vállait és mire észbe kaphatnánk, máris elrángatja félméternyire tőlünk. Nem tudom, mit mondhat neki, de a pasas egy pillanat alatt elsápad, valamit habog az orra alatt, majd visszarohanva hozzánk, kézen fogja a nőt és már ott sincsenek.
– Jól vagy, Yeil? – fordulok a fivérem felé, akin nyoma sem látszik, hogy hatással lettek volna rá a történtek. – Aha – feleli nemes egyszerűséggel, és amikor ökölbe szorult kezére pislantok, csak felvonja a szemöldökét és megrántja a vállát. – Majd legközelebb, te kis indulatos – súgom oda vigyorogva, mert látom, hogy megmentőnk közeledik felénk.
– Elnézést ezért – int a barna hajú a szinte menekülő páros felé. – Általában nem így fogadjuk az idegeneket. Jól vannak?
– Éhesen… – nézek szomorúan a két, ehetetlenné vált burgerre. – De azon kívül megvagyunk. Megnyugtató hallani, hogy nem ez a szokásos földi vendégfogadás. Mindenesetre Yeil nevében is mondhatom, hálásak vagyunk, hogy megszabadított minket attól az értelmi képességeinek vajmi csekély birtokában lévő egyéntől… – zavartan nézek a megmentőnkre, mert még a nevét sem tudom.
– Patrick Rushmore, szolgálatukra – húzza ki magát és mókásan a feje felé kalimpál a kezével. Ez valami földi szokás bemutatkozásnál? Nem olvastam róla, de nem akarom, hogy megsértődjön ezért gyorsan utánzom a mozdulatát.
– Zh’ainiack Charadshy Delten vagyok, ő pedig a bátyám, Rh’ayeilt – mutatkozom be, remélhetőleg illendően, de valami baj lehet, mert Patrick furán ráncolja a homlokát.
Egy pillanat múlva azonban már mosolyogva nyújtja felém a jobb kezét. Lehet, hogy csak félreértés volt a rosszallás?
– Zacsna… Csara… ebbe beletörik az ember nyelve. Üdvözlöm a Földön Zack. És önt is – biccent a bátyám felé. – Elkísérhetem önöket a szállásukra… Vagy inkább egy étterembe, ahol rendes ételhez jutnak.
– Egyértelműen első az evés, így ha kérhetem, valami étterem felé mutasson utat – mondom, miután végre kapok levegőt a nevetés után. Zacsna… ez igazán… vicces.

Patrick Rushmore

Az élet oly széééééééép, mint még sohaaaaaaaaaaaaa, lalala, olyan gyönyörűűűűűűűűűűűűség… – Megölöm! – húzom a takarót a fejemre, de még azon keresztül is éles késként hatol fülembe Mark hamis éneke. Ez a pasi egyre rosszabb, ahogy vénül. Arról nem beszélve, hogy ha azt hiszi magáról, hogy szerelmes, akkor mindenkit az őrületbe kerget az állandó kornyikálásával. És még csak nem is egy Pavarotti. Ha már itt tartunk, az a 20. századi pasas alaposan szétcincálta az idegeimet, mikor egyszer meghallgattam. De még az opera is jobb volt, mint ez a szörnyűség, amit Mark éneklésnek nevez.
Úgy, ahogy vagyok, egy szál semmiben robogok a konyhába, hogy kipenderítsem életem jelenlegi megkeserítőjét.
– Jó reggelt, Napsugaram! – kiált vidáman Mark, mikor megjelenek az ajtóban. – Gyorsan kapj magadra valamit, kész a reggeli.
– Mark, te mi a fenét keresel még itt? Húzz haza, hajnal öt óra van. És tudod, hogy utálom a robot-reggelit.
– Nem robot, hanem Mark-reggeli. Tá-dám! – pakol az asztalra finoman illatozó rántottát és friss bagettet, mire hatalmasra tágul a szemem.
– Te nem tudsz főzni!
– Ez nem főzés, csak egy rántotta – von vállat vigyorogva. – Amúgy meg te mondtad, hogy reggel meghallgatod mi történt tegnap, szóval maradtam. Palacsinta nagyon jó hálótárs tud ám lenni.
– Ez már a vég. A legjobb haverom a kutyámmal aludt.
– Hé! Nem a kutyával aludtam. Én a vendégszoba ágyán, ő pedig az ágy mellett. Nem akarsz végre felöltözni? – takarja el szemérmesen a szemét, de közben veszettül vigyorog.

***

– Elmeséled végre, hogy mi történt tegnap? – kérdem a reggeli végeztével. Tele hassal valahogy fogékonyabb vagyok Mark mostani hülyeségére. Már nevetni is képes vagyok azon, mennyire kifordult magából, ilyennek még sosem láttam.
– Szóóóóóval, ahogy azt mondtam, megtaláltam a NAGY ŐT – csupa nagybetűvel – életem értelmét. Mikor tegnap olyan udvariatlanul félbeszakítottál ott jártam, hogy sajnos kiderült, hogy hacker a szentem.
– Egy kérdés – vágok közbe megint, mire dühösen villogó szemekkel néz rám. – Ha ennyire megtetszett, miért nem mentél utána?
– Ha nem vágnál mindig a szavamba már tudnád… fene a türelmetlenségedet. Utána akartam menni, de akkor feltűnt, hogy valami nagyon nincs rendben azzal, ahogy a terminálnál ügyködött. Tudod, az ügynökszimatom rögtön jelzett, hogy itt valami nem tiszta. Így amikor elment, utánanéztem a dolognak. És lám, valaki nagyon el akarta tüntetni a nyomait, de én ügyesebb és simlisebb vagyok Fehérkénél. Viszont – halkul el és válik komollyá a hangja –, az Iroda adataiban turkált. Nem akartam túlságosan magamra vonni a figyelmet, így nem tudom, hogy mi érdekelte ennyire, de az biztos, hogy nem csak kíváncsiságból tört be az adatbázisunkba.
Ekkor azonban, belém hasít a felismerés, ami tegnap nem igazán ragadt meg a fejemben.
– Ácsi! Mintha azt mondtad volna, hogy vagy venati vagy stra’my-i a pasas.
– Igen. Elég egyértelműen látszanak azok a fura tetkószerű bőrrajzok rajta, de nem akartam magamra vonni a figyelmet azzal, hogy közelebb menve komolyabban szemügyre veszem.
– Várj! Pont most van itt egy nagyobb stra’my-i küldöttség és pont akkor jön valaki, aki az Iroda hálózatában kotorászik? Cseppet gyanúsnak hangzik.
Mire befejezem az elmélkedésemet, Mark már egyáltalán nem tűnik vidámnak, inkább nagyon is komolyan néz rám. – Gondolod, hogy…
– Állj! Nem gondolok semmit, de jobb az óvatosság. És, ha már itt tartunk irány a meló. Gondolom neked is van dolgod.
– Van és sajnos nem Sydneyben – vág elszontyolodott képet. – New Yorkba kell mennem, valami illegális génmanipuláció miatt. Nehéz az élet.
– Most biztos nem fogsz neki örülni, de… én pedig ma pont Sydneyben leszek – állok fel és veregetem meg játékosan a vállát. – Majd nyitva tartom a szemem, hátha meglátom a fehérhajú veszedelmedet.
– Kapd be, Pat!
– A tiedet? Soha! Mi maradna akkor Fehérkének?
– Nem kopik… de amúgy sem adnám neked. Keress magadnak végre valami pasit.
– Minek? Hogy elmenjen az eszem és én is nekiálljak kornyikálni?
– Neked legalább jó a hangod – húzódik mosolyra a szája.
– Látod, ebben igazad van – nevetek fel és elindulok, hogy összekapjam a dolgaim és a két napja kapott füles alapján elindulok Sydney egyik külvárosába, ahol állítólag az annyira áhított drogcsempész banda rejtőzködik.

***

A fene vigye el! Még a szart is kiverem Jacquesből, amiért áthajított a palánkon. A dílereknek se híre, se hamva Sydneyben. Ha rájövök, hogy direkt küldött ide, hogy addig ő a zavarosban halászhasson valahol, halál fia.
Magamban fortyogva, körül se nézve sétálok, hogy egy normális kávézót találjak, ahol még régimódi stílusban fő a kávé és igazi babkávéból, nem pedig valamelyik idegen bolygóról importált utánzatból. Ekkor meglátok egy hangulatos Antique nevű helyet, ahonnan finom kávéillat árad, de mielőtt bemennék hangos veszekedés és egy nagyobb tömeg vonja magára a figyelmem. Nem igazán szoktam beleártani magam a lincselésekbe, de mikor valaki rendőrért kiabál, mégsem hagyhatom figyelmen kívül az eseményeket.
Közelebb óvakodva egy nagydarab Hold méretű fickó épp próbálja egy fehér hajú, vékonyabb srác arcberendezését átalakítani, egy alacsonyabb srác pedig – aki a kinézete alapján a véres masszává alakulás előtt álló testvére lehet – hátulról próbálja megállítani. Bátor, egyúttal botor dolog így közbeavatkoznia. Az ilyen fickók csak még jobban feldühödnek ilyenkor és nem ismernek sem istent, sem embert, sem semmit. Csak a vér számít.
Mielőtt még sebesülés vagy halál lenne a vége, közbelépek, megragadom a mamut vállait és magammal cipelem. Amint megállunk, már kezdené is, azonban egy gyors mozdulattal az orra alá nyomom az azonosítómat. – Patrick Rushmore, Intergalaktikus Nyomozóiroda, én a maga helyében nem tenném. Figyeljen jóember: nincs most hangulatom mindenféle bürokráciával foglalkozni, van nekem jobb dolgom is, mint a magafajta seggfejekkel szórakozni. Vagy fogja a barátnőjét és elhúznak a fenébe vagy rövid időn belül a Holdon találja magát és higgye el, hogy vagyok annyira fifikás, hogy eljuttassam valamelyik börtönbolygóra. Nos? – mosolygok rá azzal a vigyorommal, amiről Mark csak azt szokta mondani, hogy egy vérfarkas is megirigyelné.
Alig bírom megállni nevetés nélkül, mikor egy szó nélkül elrongyolnak a nővel.

***

Ahogy figyelem, amint Zack és Yeil jóízűen falatoz valami francia sajtlevest, alig tudom megállni a vigyorgást a mázlim miatt. Mekkora lehet az esélye annak, hogy a két Delten-pasas nem abból a venati családból való, ami nekem most kell? És mekkora véletlen, hogy pont most vannak a Földön, amikor a konferencia is lesz, pedig eddig még be se tették a lábukat a bolygóra? Na, Pat, most ne szúrd el! – intem magam gondolatban. – Haverkodj össze velük, aztán szépen kipuhatolhatod, hogy mit is keresnek itt.
– Valami baj van? – néz rám kérdőn a fiatalabb venati férfi. – Alig evett valamit.
– Nem, semmi gond – rázom meg a fejem gyorsan. – Csak azon gondolkodtam, hogy venatiak vagy stra’myból valók-e? – kérdem, mintha fogalmam sem lenne róla. Elkapom a gyors pillantást, amit egymásra vetnek és nem is csodálkozom, mikor meghallom Yeil válaszát.
– Stra’myból jöttünk. Tegnap – teszi még hozzá.
– Akkor még tényleg nagyon újak itt. Ha gondolják… elnézést – veszem elő a telekomom a zsebemből, majd felállok az asztaltól. – Igen, Jana? – szólítom meg kolléganőmet.
– Pat, a Főnök azonnal látni akar. Új fejlemény van! – és már ki is lép a vonalból.
– Sajnálom – nézek bocsánatkérően a két venatira. – Vészhelyzet van, el kell mennem.
– Ugyan, mi tartozunk bocsánatkéréssel, amiért feltartottuk. Remélem, azért még lesz alkalmunk beszélgetni olyankor is, amikor épp nem szorulunk pátyolgatásra – nyújt Zack nevetve kezet.
– Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Nem túl nagy hely ez a Föld. – Azt már inkább nem kötöm az orrára, hogy a kézfogással pontosan annyi DNS-t biztosít számomra, amivel a nyomkövetőm bárhol megtalálja. – A mielőbbi találkozásra – hajolok meg még egyszer feléjük.
És ekkor belém vág az a bizonyos villám: Mark! Lehet, hogy megtaláltam a Fehérkédet.
De vajon melyik az?

Zh’ainiack (Zack)


Morcosan veszem tudomásul, hogy a keresés nem hozott eredményt. Tegnap, ahogy visszajöttünk a kalandos ebéd után, a számítógép kiábrándító üzenettel várt minket a képernyőn; nem talált egyezést a bolygóra lépő venati és a Hagen listáján szereplő, a mozgalommal kapcsolatba hozott fejesek között. Ami természetesen nem zárja ki, hogy a merénylő még nem jár közöttünk, csak lehet, hogy mi kezdtünk rosszul a dolgokhoz. Ha azt nézem, – ebbe sajnálatos módon beleértve az apámat is –, sok venati vezetőnek állna érdekében meghiúsítani ezt a szövetséget. Hogy ez nem előbb jutott eszembe! – pattanok fel hirtelen a székről olyan hevesen, hogy a bútordarab nagy csattanással dől a földre. Sajnos a politika nem erősségem. – Milyen ostoba vagyok…
– Beléd meg mi ütött? – néz föl a gépéből Yeil értetlenkedve, miközben én épp válogatott szitkozódás közepette rovom a köröket az asztal körül.
– Az öcséd egy kapitális idióta – morgom az orrom alatt.
– Ne ismételgesd magad. Ráadásul ez nem új, szóval leszel szíves elárulni, miért koptatod a szőnyeget? – érdeklődik faarccal. Ezt úgy időnként irigylem tőle.
– A pénz vonalat kellett volna követni! – öklözök a falba dühösen. – A jó öreg pénz… Mi van, ha bérgyilkost kell keresni, aki még csak nem is köthető a venatikhoz?
Yeil összehúzott szemmel hümmög, szinte hallom, ahogy járnak a fejében a kerekek, majd egyetértően bólint. – Újra be kell lépni a biztonsági adatokba – jön a tömör és velős összefoglalása a gondolatmenetének. Még mielőtt válaszolhatnék, jelez a kézi számítógép, hogy hamarosan indulnunk kell a Stra’my küldöttség hivatalos bemutatására. – Akkor ezt tesszük, amint vége a seregszemlének.

***

A tárgyalóteremben már összegyűltek a Bolygószövetség képviselői és lassan minden jelenlévő elfoglalta a helyét és a beszélgetések moraja is elcsendesedik, ahogy mi is belépünk. Kényelmetlenül igazgatom a Stra’my egyenruha magas, álló gallérját, ami iszonyúan idegesíti a nyakam. A hivatalos események egyik nagy hátránya, hogy oda a kényelem. Mély lélegzetet veszek és követem a többieket az emelvényen számunkra kijelölt székekhez. A szervezés első osztályú, mert pontban 10 órakor a Föld képviselője, Janstine Woodsheart megnyitja a találkozót. Nyugodtan szemlélem a közönséget, amikor egy ismerős arcot pillantok meg az egyik kijáratnál állva. Az nem lehet. Hiába meresztem a szemem, az arc ugyanaz marad, aki tegnap kihúzott minket a pácból. Jeges érzés kúszik végig a gerincemen. A több méternyi távolság ellenére úgy tűnik, ő is felismert minket. Hát, mikor tegnap azt mondtam, bízom benne, hogy még látjuk egymást, nem egészen erre gondoltam. Vajon mit kereshet itt?
– A Stra’my nép csatlakozási kérelemmel élt a Bolygószövetségbe. A szerződés aláírását előkészítő küldöttség tagjai… – kezdi el egyesével bemutatni a mellettem ülő Stra’mykat Woodsheart képviselő asszony. –… valamint Eural és Grial asszisztens urak.– Ó, hogy azok mi lennénk! – térek magamhoz a döbbent kábulatból és én is biccentek, majd a tekintetem újra az ajtó felé téved. Mikor elkapom a pillantását, összeugrik a gyomrom az arcán lévő gúnyos mosolyt látva. Ez aztán igazán remek.
Közben a képviselők elkezdik a beszédeiket, melyben főleg a protokolláris kérdésekről van szó, csakhogy erre a legkevésbé sem tudok figyelni, úgy zakatolnak a fejemben a gondolatok.
Épphogy csak meghallom, hogy a biztonsági kérdések kerülnek szóba és erre rögtön felkapom a fejem. Valamilyen Jerome nevű biztonsági vezetőt szólítanak, hogy tartson beszámolót az aláírás és az azt követő fogadás óvintézkedéseinek előkészítéséről. Nem csekély döbbenetemre „Patrick” lép elő és veszi át a szót. Nocsak, szóval nem csak mi hazudtunk a kilétünket illetően. Átfut a fejemben, hogy talán nem volt véletlen a tegnapi találkozás, és ez a férfi lehet az, akit keresünk.
– Jó napot kívánok és sok szeretettel köszöntöm az itt megjelent képviselőket. A nevem Jerome Bauchanan, én vagyok… – csak fél füllel hallgatom a beszámolót, ahogy elgondolkodom azon, mennyire lehet Patrick az, akit a venatiak felbéreltek? Ekkor azonban eljut megint a beszámoló egy része. – …tegnapelőtt délután valaki betört az Intergalaktikus Nyomozóiroda adatbázisába és ezzel a találkozóval kapcsolatban próbált meg információkhoz jutni. – A rosseb! – szisszenek fel halkan. Hogy a pokolba jöttek rá, hiszen Yeil elképesztően jól eltüntette a nyomait a rendszerből. Igyekszem uralkodni az érzelmeimen, bár látom, még a bátyámnak is fel kell dolgoznia, hogy valamit elszúrt. Ingerülten ökölbe szorítja, majd ellazítja az ujjait, ami biztos jele a dühének. – Meg kell említenem, hogy nagyszerű szakembereinknek köszönhetően 90%-os bizonyossággal tudjuk, hogy ki próbál M’apono B’orvo ellen merényletet elkövetni. Az elkövetkezőkben pedig elmondanám, hogy milyen intézkedéseket várunk el önöktől…
Ezt hallva még a lélegzetem is elakad. Ha ez igaz, akkor teljesen fölöslegesen jöttünk volna el a Földre? A szemem sarkából rásandítok a még mindig beszélő Jerome-Patrick-akárhogyhívják nyomozó úrra – már ha tényleg az –, aki a pillantásom elkapva felvonja a szemöldökét.

Patrick Rushmore

– Remélem, Rushmore, nem ebben a hacukában akar megjelenni ezen a fontos megbeszélésen? – néz végig szinte megvetően rajtam a Főnök, mire csak lemondóan megrázom a fejem. Ismerem az „öreg” heppjét. Még, ha titkos küldetésen vagyok is és nem tudják, hogy az Iroda dolgozója vagyok, akkor is elegánsan kell kinéznem. Pedig, hogy rühellem kinyalni magam.
– Természetesen át fogok öltözni és hanyagolni fogom a „hacukámat” – jegyzem meg azért kissé élesen a sértettségtől. Még, hogy hacuka! Ha tudná, mennyi kreditembe került ezt az eredeti 21. századi farmernadrágot és borjúbőr kabátot megszereznem, rögtön nem hívná hacukának. – Akkor a megbeszéltek alapján, pontban 10 órakor elkezdődnek az előzetes tárgyalások, melyek célja előkészíteni a másfél hét múlva esedékes ratifikálást. Én, mint Jerome Bauchanan jelenek meg, a Földbiztonsági Ügynökség egyik ügynökeként – mindezt természetesen az Ügynökség tudtával, ahogy már többször is megtörtént ezelőtt –, akinek az a feladata, hogy a biztonsági intézkedéseket és személyzetet felügyelje. Hogy a csalit kivessük, mindenképpen megemlítem, hogy rájöttünk: tegnap valaki belépett a rendszerünkbe és, hogy a konferencia résztvevői és a helyszín alaprajza iránt érdeklődött. Ezen felül azt a hamis információt is elterjesztem, hogy 90%-os pontossággal tudjuk, hogy ki készül merényletre M’apono B’orvo ellen, azzal a céllal, hogy az illető újra fellép a rendszerre, hogy megtudja, menyire vagyunk közel hozzá. Természetesen a megfelelő nyomkövető és biztonsági óvintézkedéseket Mark Claymore és csapata el fogja végezni – hadarom el szinte egy szuszra a már legalább hatszor átvett forgatókönyvet.
– Még mindig biztos benne, hogy Claymore és emberei lesznek a legmegfelelőbbek erre? Claymore mindig is jobban szeretett terepen dolgozni.
– Tudom, uram, de megbízom benne. Ő a legjobb informatikus, akit csak ismerek. Úgy ismeri a földi és idegen számítógépeket, mint senki más. És tudom, hogy jelenleg nincs fontosabb küldetése, el fogja vállalni. Szereti a kihívásokat.
– Épp ma reggel láttam Claymore ügynököt, amint egy hatalmas tál eperrel rohangált fel-alá és mindenkit megkínált, aki csak élt és mozgott, miközben azt kiabálta, hogy „Szerelmes vagyok, szép az élet!” Nem gondolom, hogy egy ilyen emberre lehetne bízni a dolgot…
– Uram! Már elnézést, hogy a szavába vágok, de Mark minden téren megbízható. Lehet, hogy néha elveti a sulykot, azonban, ha munkáról van szó, nincs senki, aki nála komolyabban venné. És az ilyen pillanatai is gyorsan el szoktak múlni – teszem még hozzá, bár tény, hogy ennyire lököttnek még én sem láttam soha.
– Rendben, magára bízom a dolgot, de ha bármi baj lesz, maga lesz a felelős.
– Értettem, uram – köszönök el egy biccentéssel.

***

A Főnök irodájából távozva azonnal Mark három emelettel lejjebb lévő zugába igyekszem, abban bízva, hogy ott is lesz. Bármennyire is hatalmas észt kapott az égiektől, ugyanannyi kalandvágyat is mellésűrítettek, ezért aztán sosem lehetett tudni, hogy éppen valamelyik számítógép mellett ücsörög vagy éppen valami veszélyes helyen téblábol.
Az ajtón benézve örömmel látom, hogy bár epret majszolgat – ezek szerint vagy két ládányit hozott vagy nem sok embert sikerült eperevészetre rávennie – komoly arccal figyel valamit a kijelzőn.
– Munkát hoztam, öreg harcos – közlöm vele vigyorogva, mire citromba harapott fancsali képet vág.
– Gép előtt ülőset, mi?
– Ahogy mondod, de szerintem örülni fogsz neki. Tegnap nem jöttél át – hála az égnek – úgyhogy lemaradtál a legújabb hírekről. Úgy néz ki, hogy megtaláltam Fehérkét. Nyugi! – kiáltok rá, mikor felpattan a székéből. – Nem mondom el egyelőre ki az, mert nem vagyok benne biztos. Viszont a hackerkérdés stimmel. Na, szóval, az lesz a csapatoddal a feladat, hogy…

***

Kilenc óra ötvenkor a beosztott biztonságiakkal együtt elfoglaljuk a helyünket a konferencia teremben kijelölt helyünkön. Még szerencse, hogy csak kétfős delegációk jönnek fajonként, plusz a stra’my delegáció a maga 7 főjével, így nem kell egy hatalmas hodályt védeni.
Figyelem, ahogy lassanként elfoglalja mindenki a helyét, amikor két igencsak ismerősnek tűnő fejet pillantok meg. Még nem vettek észre és nem is néztek rám, de biztos, hogy ez a két kamuzó venati fazon lesz. Jól súgott akkor az ösztönöm és tényleg közük van a dologhoz. De vajon mi? Tovább nincs időm elmélkedni, mert pontban tíz órakor besétál Janstine Woodsheart, aki az egész tárgyalássorozatot le fogja vezényelni és beszélni kezd.
– A Stra’my nép csatlakozási kérelemmel élt a Bolygószövetségbe. A szerződés aláírását előkészítő küldöttség tagjai… – és csak sorolja a neveket, míg végül elér „két ismerősömhöz”, akik közül a fiatalabb épp most vett észre engem. Alaposan megdöbben és ez valahogy jó érzéssel tölt el. Megleptelek mi? –…valamint Eural és Grial asszisztens urak. Vajon miért nem vagyok meglepve, hogy még csak közel sincs a két név a tegnap hallottakhoz?
A bemutató után mindenféle képviselők mondják a maguk mondókáját, majd végül újra Janstine asszony áll fel szólásra készen és engem szólít és úgy mutat be, mint a biztonságiak főnökét. Minden a tervek szerint, ahogy azt előre megbeszéltük.
– Jó napot kívánok és sok szeretettel köszöntöm én is az itt megjelent képviselőket. A nevem Jerome Bauchanan és én vagyok a biztonsági csapat főnöke. Csapatunk húsz emberből áll, akik felváltva fognak vigyázni mindannyiuk épségére és a tárgyalások zavartalan levezetésére. Ezen felül egy ötfős informatikai csapat pedig, éjjel és nappal figyel a biztonsági berendezések és információs adatbázisok sértetlenségére. Valamint minden csatornára, melyet önök és mindazok használnak, akik az elkövetkező majd két hétben a ratifikálással kapcsolatba kerülnek. Most hallgassák meg az eddig hozott intézkedéseinket… – folytatom, míg végül eljutok az előre megbeszélt hatalmas hazugsághoz. – …tegnapelőtt délután valaki betört az Intergalaktikus Nyomozóiroda adatbázisába és ezzel a találkozóval kapcsolatban próbált meg információkhoz jutni. – Fél szemmel persze figyelem a két fehérhajút és nem is kell csalódnom. Yeil szinte felrobban a méregtől, míg Zack csak döbbenten néz maga elé. Ezek szerint Yeil a hacker – állapítom meg magamban elégedetten. – Meg kell említenem, hogy nagyszerű szakembereinknek köszönhetően 90%-os bizonyossággal tudjuk, hogy ki próbál M’apono B’orvo ellen merényletet elkövetni. Az elkövetkezőkben pedig elmondanám, hogy milyen intézkedéseket várunk el önöktől…

***

Amint véget ér az első találkozó és mindenki elhagyja a termet, gyorsan kiadom még az embereknek az instrukciókat, majd egy hátsó ajtón keresztül szépen meglépek. Zsebemből előveszem a DNS-nyomkövetőt és a két napja beletápláltak alapján megnézem, merre is járt Zack tegnap óta. Mivel a delegációt vendégül látó szálloda alaprajza már napok óta a kis kütyüben van, nem nehéz kitalálnom, hogy a kis kémek melyik szobában laknak. Felpattanok a motoromra és tíz perc múlva már kutathatom is át a szobájukat. Mindezt úgy, hogy még csak észre sem vette senki mikor bejöttem. Ügyes vagy, Patrick, nem jöttél még ki a gyakorlatból – dicsérem meg magam. Mikor megkordul a gyomrom, kaján gondolat fut át a fejemen és már cselekszem is. Az asztalon álló házi telekomon keresztül bőséges ebédet rendelek három főre és várakozón leülök a kanapéra. Nem telik el öt perc sem, máris jön a szobapincér a rendelt étellel. Fintorogva gondolok arra, hogy ezek biztos robotok által előre elkészített kaját adnak, de most nincs idő a finnyáskodásra.
Hagyom, hogy a pincér megterítsen az ablaknál lévő asztalnál, majd kiengedem. Leülök az egyik tányérhoz és nyugodtan szedek levest a tálból.
A kanalam emelem a számhoz, mikor megtörténik, amire vártam: nyílik az ajtó és beengedi a mély beszélgetésbe merült szobatulajdonosokat. Akik villámsújtottan állnak meg a nappali közepén, mikor észlelik jelenlétem.
– Épp időben uraim – vigyorgok rájuk. – Üljenek asztalhoz, kihűl az étel. Sok megbeszélnivalónk van…

Zh’ainiack (Zack)

– Vissza kell mennünk a terminálhoz – vicsorgom, magam előtt látva a nyomozó elégedett arcát, ahogy bejelentette, szinte teljesen biztosak a merénylő kilétében. – Rá kell jönnünk, ők mire jutottak – szinte rángatom magam után Yeilt, amint végre kiszabadulunk a teremből, bár nem kétlem, hogy ő is ugyanerre jutott.
– Valóban. Az ő adataikkal meg a miénkkel pontosíthatjuk az eredményeket – mondja többé-kevésbé higgadtan, de a szeme még mindig szikrákat hány. Meg sem próbálom csillapítani, falra hányt borsó lenne.

***

Hatalmas a nyüzsgés a központban és mire végre találunk szabad terminált, már szinte vibrálunk az idegességtől és a türelmetlenségtől. Yeilnek ráadásul óvatosabbnak kell lennie, ami meg is látszik a tempón, legalább tíz perccel tovább tart a rendszer megkerülése, de sikerül neki. Csak úgy röpülnek az ujjai a virtuális billentyűzeten, ahogy a parancsokat gépeli, és már tölti is közvetlenül a saját gépére az adatokat.
– Rögtön el is indítom az összevetést a venati adatokkal – veszi kézbe a gépét.
– Yeil! Futtass le egy keresést erről a Jerome Bauchananről is – jut eszembe a rendőr uraság. Gyanítom, érdekes dolgokat lehet megtudni róla, ha egyáltalán lehet.
Yeil biccent és beprogramozza az eszközt. – És most megint csak várunk – ropogtatja meg az ujjait, majd kilép a biztonsági adatokból. – Menjünk vissza a szállásunkra. Lehet, hogy kezdek paranoiás lenni, de olyan érzésem van, mintha figyelnének – áll fel és közben a zsebébe csúsztatja a kis gépét.

Némileg csitult az első dühünk, s ahogy a szobánkhoz érünk, már valamivel higgadtabban tudunk gondolkodni és megvitatjuk a lehetséges terveket – Az járt a fejemben, hogy… – nyitom ki az ajtót, ahol olyasvalami – illetve valaki – fogad, amire a legvadabb álmomban sem gondoltam volna. Torkunkon akad a szó és csak bámuljuk a vidoran falatozó Jerome-ot. Patrickot. Hmm… hívják akárhogy.
– Épp időben uraim. Üljenek asztalhoz, kihűl az étel. Sok megbeszélnivalónk van.
– Kezdve azzal, hogy lesz szíves elmondani, mit keres a szobánkban – legszívesebben kihajítanám az ablakon az önelégült pofájával együtt, de kíváncsi vagyok rá, mit akar.
– Nem oda Buda, ahogy azt olyan szívesen mondják a magyarok. Az egész hajcihőnek én vagyok a biztonsági tisztje, azt hiszem, jogom van tudni, hogy két venati, mit keres álnéven a stra’my-i küldöttségben. Nemde bár?
– Joga, mi? Ahogy azt szerénytelen személye elképzeli. Miért kéne egyáltalán elhinnünk, hogy maga valóban biztonsági tiszt?
– Nem én szoktam idegen fajok biztonsági adatbázisaiban kutakodni – vonja fel sokatmondóan szemöldökét. – És nem én adom ki magam egy másik faj tagjának. Amúgy, ha gondolják, megmutatom az azonosítómat.
– Gondoljuk – morogja a hátam mögül Yeil. Hiába, még mindig nem tette túl magát azon, hogy leleplezték. – Ezzel egyetértek. – Legalább annyira nincs okunk bízni benne, mint neki bennünk. – Valahol el kell kezdeni az őszinteséget.
– És vajon meddig tart majd ki a maguk őszintesége? – kérdezi, miközben előveszi azonosító kártyáját, amit átnyújt aztán Yeilnek. – Ha nem bánják, én folytatom a levest, amíg maguk ellenőrt játszanak. Bár jobban tennék, ha leülnének és ebédelnének, mert ha kihűl élvezhetetlen lesz.
Hogy fulladna bele abba a nyomorult löttybe. – Igazán kedves, hogy vendégül lát minket a saját szobánkban – húzom ki az egyik széket, Yeil azonban inkább állva marad.
– Jerome Patrick Bauchanan…? – kérdezi cinikus felhanggal a kijelzőn megjelenő adatokat olvasva. – Földbiztonsági Ügynökség, 7-es fokozat, biztonsági főnök. Legalább a Patrick stimmel tegnapról – dobja vissza a kártyát az asztalra, ami csak a csodának köszönheti, hogy nem landol a tányérban.
– Óvatosabban azzal a dobálással – háborodik fel JerPat. – Anélkül nem védhetem meg a küldöttségek sejhaját.
– Örüljön, hogy nem magához vágta – dőlök hátra a széken, és ebben a pillanatban pittyegni kezd Yeil gépe, jelezve, hogy valamelyik keresés befejeződött. A jó modorral nem törődve olvasni kezdjük őnyomozósága megjelenített információit, amelyek szerint valóban az, akinek mondja magát. Földi ügynök. – Na, úgy tűnik, bízhatunk magában… ennyit – csippentem össze a mutató- és hüvelykujjam, annyira, hogy csak egy hajszálnyi rés marad közte.
– Na, az nem sok. De megígérhetem, hogy mire mindennek vége lesz, pajtások leszünk. És most ti jöttök fiúk – vált át hirtelen tegezésbe. Legalább nem kell udvariaskodva elküldenem a pokolba. Pajtások, mi? Azt megnézem. – Azt tudom, hogy kik vagytok. Engem az érdekel, mit kerestek itt? Ugyanis tudok a kis családi titkaitokról.
– Szóval tudod, kik vagyunk. Nem meglepő, mivel voltam olyan idióta, és elszóltam magam. – Verném is érte a fejemet a falba. – Valóban, nem vagyunk sem Stra’myk, sem a küldöttség hivatalos tagjai. A nevünket illetően azonban nem hazudtunk, valóban Rh’ayeilt és Zh’ainia Delten vagyunk. Azért furakodtunk a bolygóra érkező Stra’my delegáció tagjai közé, mivel bizonyítékaink vannak arról, hogy a népünk meg akarja hiúsítani a közelgő csatlakozási szerződés aláírását. – Ezt hallva végre eltolja maga elől azt az átkozott tányért.
– Haladunk, haladunk – bólint elégedetten. – Azonban ennyit már eddig is tudtam. Sőt, apuciért sem tenném tűzbe a kezem – és bocsássatok meg – de honnan kellene tudnom, hogy nem ti vagytok azok, akik meg akarják hiúsítani és azzal akarjátok elterelni a figyelmet, hogy félig-meddig igazat mondotok?
– Ha valaki, hát mi aztán nem – hogy a szavaiddal éljek –, tennénk tűzbe a kezünket az apánkért, különösen azok után, hogy talán egy venati élete is az ő lelkén szárad. Bár kétlem, hogy az apánknak egyáltalán van olyan – válaszol helyettem Yeil. – Valakié, aki bizonyítékokat gyűjtött a felsőbb szinteken folyó szervezkedésről, mert nem olyan korlátolt világban akart élni, amilyet a vezetőink fenntartanak. Nem vagy köteles elhinni, de ha bizonyítékokat akarsz, ám legyen, megkaphatod.
– Kérem a bizonyítékokat – bólint komolyan. – És, ha nem bánjátok odaadom valakinek, aki utána tud nézni jó pár dolognak. – Ekkor ránéz Yeilre és elvigyorodik. – Valakinek, aki rájött, hogy te vagy a mi kis hackerünk.
– Megkapod, de ezt lehetőleg ne dörgöld az orra alá – dünnyögöm alig hallhatóan. – Elég érzékenyen érintette, hogy a nyomára akadtak.

***

Mivel tegnap ismételten félbeszakította a beszélgetésünket egy sürgős hívás – feltételezem már megint valami bűnözőt kell bekasztliznia, újdonsült ismerősünk búcsúzóul még megjegyezte, hogy majd reggel jelentkezik, és már el is loholt, maga mögött hagyva a terített asztalt. Nos, ha már így alakult, nem volt mit tenni. Egymásra néztünk Yeillel. Mindketten tisztában vagyunk a helyzetünk bonyolult mivoltával, ahogy azzal is, egyedül képtelenek lennénk megoldani a kialakult problémát, jól fog jönni a segítség.
Kilenc körül jön meg az üzenet, miszerint khm „kedves” ismerősünk vár minket a párizsi teleport állomáson. Miért jó ez neki, azon kívül, hogy ugráltat minket?


– Üdv, nyomozó uraság! – köszöntöm gúnyolódva a hanyagul falnak támaszkodó férfit. Egyszerűen bosszant a belőle áradó fölényesség. Na persze, a számára ismerős terepen könnyebben mozoghat, míg mi sötétben tapogatózunk. – Honnan jött a választás, hogy itt találkozzunk. Talán nem tetszett a szálloda?
– A Föld legcsodálatosabb városa, a Szerelem városa, Párizs. Egyszerűen nem jöhettek el a Földre úgy, hogy ne lássátok – kacsint ránk vidáman. Csak tudnám, mi a fenétől van ilyen jókedve? Összehúzott szemmel méregetem, vajon most csak tréfás kedvében van vagy komolyan gondolja.
– Ez idáig nagyon jól megvoltunk eme csodás város nélkül is, különben sem azért jöttünk ide, hogy a látnivalókban gyönyörködjünk – mérgelődöm továbbra is, bár az igazat megvallva munkál bennem némi – olyan kicsike, hogy mikroszkóppal észre sem vehető, teljes mértékben elhanyagolható – érdeklődés, mert a helyben tényleg van valami hangulatos. De ezt természetesen magam előtt is tagadom.
– Úgy látom nem néztetek utána a Föld hagyományainak rendesen – dorgál meg komoly arccal. – Ha egy idegen eljön a hozzánk és nem látogatja meg Párizst, azt elviszi a Mumus.
Tanácstalanul nézünk össze Yeillel, mert bár alaposan tanulmányoztuk a földi kultúrát, ezek szerint mégiscsak hiányosak az ismereteink. – Mu-mus? – ízlelgetem a szót, próbálom elképzelni, az vajon milyen faj lehet. – Még sosem hallottam róluk.
– A Mumus egy érdekes figura – kezd bele a kiselőadásba. – Kedvenc helye Párizs és az a fixa ideája, hogy mindenkinek, aki megfordul a Földön, el kell ide jönnie. Különben szegény illető nagyon megjárja – bólogat zord arccal, de ekkor hirtelen valami megcsillan a szemében. Jókedv! Ez a fickó szórakozik velünk!
– Remélem élvezed, hogy bolondot csinálsz az egyszeri idegenből – csóválom a fejem, és próbálom megőrizni a komolyságomat, de egyszerűen lehetetlen, kitör belőlem a nevetés. – Jól beetettél, hallod-e.
– De legalább már nem vagy olyan morcos, sőt ahogy elnézem a bátyád is alig bírja visszafojtani a nevetését. Csak nyugodtan, haver, itt nem kell olyan komolynak lennetek, mint otthon. És, ha nem bánjátok, közben elindulhatnánk enni. Éhen halok – int az előttünk álló torony legteteje felé.
– Meg kell hagyni, jó a szellőzése ennek a tákolmánynak – nézek végig a hatalmas fém építményen. – Biztos, hogy te ott akarsz enni? – Nem vagyok tériszonyos, de ez a torony nem tűnik túl biztonságosnak.
– Több, mint hétszáz éve itt áll, nem hinném, hogy ma akar összedőlni. Ne legyetek nyuszik. Nagyon finom fent az étel. Ráadásul bármely ország specialitását meg lehet kóstolni. Imádni fogjátok.
– A bárány önként dugja a fejét a farkas szájába – nézek az égre a szememet forgatva és Yeillel a nyomomban követem Mumuskát a szűkös liftig, ahol mesélni kezd erről az Eiffel-toronyról és a történelméről, miközben alkalmunk nyílik gyönyörködni a kilátásban.

***

– Azt hiszem, ebből a spagettis húsgombócból kérek még egy adagot – tekerem a villám köré az utolsó falat tésztát, mikor meglátom, hogy Pat a villájával bökdös egy méretes sztéket. – Ó, ha nem akarod megenni, én szívesen magamra vállalom. – Be kell látnom, nem volt rossz ötlet ez kis utazás. Ez a hely maga a mennyország.
– Hova fér belétek ennyi kaja? – nyög fel és elkeseredve néz fel ránk. – Imádok enni és ez a kedvencem, de már nem bírom. A tiéd, Zack.
– Két gyomor – feleli helyettem Yeil, miközben a következő nemzetiség konyhájának fogásaiból válogat.
– És feltett szándékom mindkettőt jóllakatni – teszem hozzá vigyorogva a szemközt ülő férfi csüggedt arcát látva, majd a számba tömök egy újabb falat porhanyós húsfalatot.
– Mázlisták vagytok. Élvezzétek ki, addig én hozok magamnak egy jó ír sört. Vagy ti is kértek? – néz ránk várakozóan.
– Sör? – ha van olyan jó, mint az eddigiek, akkor ki kéne próbálni. Yeil egyértelműen nem kér belőle, míg én úgy döntök, merész leszek. – Még nem kóstoltam, de eddig nem volt rossz, amit itt felszolgáltak. Azt hiszem, jöhet.
– Fiúk, ittatok már alkoholt? – néz ránk kérdőn, majd tétova fejcsóválásunkra, sóhajtva visszaül a székére. – Akkor, amíg esztek, megbeszéljük a munkát, utána jöhet a sör – látva, hogy ellenkezni készülök, határozottan megrázza a fejét. – Higgy nekem, Csillagfiú, jobb lesz így.
– Igazad van, végül is, tényleg ezért vagyunk itt. Yeil – nézek a fivéremre, aki szintén félretolja a tányérját. Komoly arckifejezését még komorabb váltja fel, ahogy előhúz a zsebéből egy adatkristályt. – Ezen minden rajta van, amit eddig sikerült kideríteni. Még nem jöttünk rá, hogy ki áll az egész mögött, ki pénzelheti a merényletet, de bízom benne, nektek hasznosak lesznek az információk.
Szó nélkül, néha bekapva egy-egy falatot figyeljük, ahogy a kristályt saját számítógépébe helyezi, majd csendben elkezdi tanulmányozni. Nem zavarjuk, de érdekes arcának játékát figyelni.
– A kurva anyját! – szisszen fel hirtelen és elénk csúsztatja a gépet, melyen egy fénykép villódzik, mellette egyetlen egy szó: Ismeretlen. – A francot ismeretlen. Ez a rohadék már járt itt és több gyilkosságban is részt vett. Nem lehet elkapni, mert a zsoldos frustrók közé tartozik és mindig más alakot vesz fel. Egy szóval: cseszhetjük. Valahogy rá kell jönnünk, hogy a konferencián részt vevők közül, ki a bérenc gyilkosunk.
Némi bűntudat ébred bennem. – Sajnálom, hogy csak most mutattuk meg, de talán még nem késtünk el vele. Nem bízhattunk senkiben, pontosan azért, mert még mi sem tudtuk, hogy ki lehet a rosszfiú. Bár nem vagyunk rendőrök, valahogy csak tudunk segíteni, hogy elkapjátok ezt a szemetet.

Patrick Rushmore

– Hé, Mark! Nincs kedved velem jönni? – nézek be az irodájába, de csak hessegető mozdulattal int, hogy húzzak a fenébe. – Mit csinálsz? – lépek közelebb, teljesen figyelmen kívül hagyva integetését.
– Vadászom – jön a tömör és velős felelet.
– Vadászol. Értem. És elmondod nekem, miért itt vadászol és nem kint valamelyik erdőben?
– Mert emberre, jobban mondva űrlényre vadászom. És most hagyj dolgozni. Hess! Hess! – Hirtelen felpattan a székéről, karon ragad és mire észbe kapok, már az ajtó túloldalán vagyok. Vigyorogva nézem egy darabig, majd újra próbálkozom: – Párizsba megyünk!
– Nem érdekel! – ordít vissza. – Maradok.
– Meg fogod bánni! – röhögöm el magam, de erre már nem is kapok választ, hacsak nem annak szánta a hirtelen felhangzó, dübörgő micansi zenét.

Az irodámba visszasétálva előveszem a mindentudó kütyümet, felkapom a bőrdzsekim és elindulok a Teleportállomás felé. Mivel tegnap nem tudtuk megbeszélni az összes dolgot, mert befutott egy hívás, ami miatt sürgősen Londonba kellett mennem, így mára halasztottuk a dolgot. Hogy összekössük a kellemest a hasznossal, rábeszéltem őket, hogy Párizsban az Eiffel-torony éttermébe helyezzük át a megbeszélést, egy kellemes ebéd mellé. Lássanak is valamit a Földből, ha már idejöttek.
Egyelőre fogalmam sincs, hogy mit kellene elmondanom nekik, mivel szinte semmit sem tudok. Magamról nem beszélhetek, még akkor sem, ha megbíznék bennük – ami jelen pillanatban még nem igazán él. Na, majd meglátjuk, a fiúk mit tudnak – vonom meg a vállam, ahogy megállok a Párizs felé nyíló teleportkapu előtt.

***

Az ebéd kellemes hangulata azonnal odalett, amint felismerem azt a frustrói patkányt a képen. Emlékszem, olyan egy évvel ezelőtt majdnem elkaptuk, mikor fel akarta robbantani a Földbiztonsági Ügynökség központját a Holdon. Teljesen a véletlennek köszönhető, hogy akkor nem történt nagyobb tragédia; ráadásul piszok mázlija volt a magát Marfoirnak nevező zsoldosnak.
Derűsnek éppen nem mondható gondolataimból halk pityegés rángat ki és csodálkozva nézek Yeilre, aki ismét a zsebéhez nyúlva, előkapja kis számítógépét. Leírhatatlan az arckifejezése, amit egy fél perc múlva magára ölt. A csodálkozástól, az éktelen dühig minden megtalálható rajta. – Az a szemét! – kiált fel fojtottan, majd a kütyüt az asztalra vágva felpattan és elrohan egyenesen a lépcsők felé.
– Belé meg mi ütött? – fordulok csodálkozva Zackhez, aki csak a vállát vonogatja, majd maga elé húzza a számítógépet.
– Valaki szórakozik az én drága egyetlen bátyámmal. Vajon miért érzem úgy, hogy köze lehet hozzád? – sandít rám a kijelző fölött kuncogva. – Fehérke? Na, így se becézték még Yeilt. Magam elé húzom, hogy én is lássam, majd éktelen röhögésbe török ki, mikor meglátom a rajta villódzó feliratot: Keress tovább Fehérke!
– Mark, te nagy vadász, csak elejtetted a vadat! – nyögöm ki két kuncogás között. – Remélem, a bátyád a férfiakat szereti, mert hamarosan új udvarlója lesz – kacsintok a hirtelen elpiruló Zackre. Nocsak?
– Nem tudom, milyen vadról beszélsz és milyen elejtésről, de ha arra gondolok, amire gondolsz… Yeil bajban van. Hagen halála óta nem láttam így kikelni magából. Ami a kérdésedet illeti, igen, férfi párti, de gyászol.
– Ne félj, Mark nem fogja bántani – felelem aggódó arcát látva. – Szeret mókázni, de a partnerének sosem okozna fájdalmat. Nem kellene megkeresni a bátyád?
– Azt ajánlom neki, különben én magam veszem kezelésbe a pasit – morogja. – Amúgy hagyjuk, úgyis rögtön a szállodába fog menni, amint rájön, hogy elhagyta a szerelmét – mutat a kis gépre. – Biztos máris azon jár az agya, hogy állhatna bosszút ezen a te Markodon. Megkóstolhatnánk azt a sört, amiről az előbb beszéltél?
Intek a pincérnek, hogy két Guinness-t kérünk, majd visszafordulok Zackhez. – De aztán nehogy panaszkodj nekem, ha megárt. Amúgy meg nem az én Markom, hanem hamarosan Yeil Markja lesz. Apropó, szóval kezelésbe vennéd? Csak nem te is a fiúk csapatában játszol?
Zack ha lehet, még jobban elvörösödik és nagyot húz a sörös korsóból. Azt hiszem, ezt vehetjük igennek. – Mindig így kifaggatod a másikat? – ennek ellenére, megpróbálja kikerülni a választ.
– Rendőr vagyok, az a dolgom, hogy faggatózzak. Amúgy nem mindig, csak, amikor érdekel is a válasz – teszem hozzá sokatmondóan, de nem akarom túlságosan zavarba hozni, ezért inkább gyorsan témát váltok. Már úgyis tudom, amit tudni akartam. – Mondd csak, ti ott a Venatici bolygón sportoltok valamit?
Láthatóan megkönnyebbül a témaváltástól és lelkesen kezdi el mesélni a k’talo játék szabályait és szépségeit.
Észrevétlenül térünk át egyik témáról a másikra, közben szorgalmasan fogyasztjuk a kiváló ír sört, míg egyszer csak kedvenc venati vendégem, hirtelen az asztalra borulva kezd el hortyogni. Mosolyogva fizetem ki a számlát, majd az egyik pincér segítségével liftbe szállunk. Még szerencse, hogy a teleportállomás a toronytól nem messze van, így nem sokáig kell cipelnem.
– Ho’a me’ünk?
– Haza. Elviszlek magamhoz.
– Mi’é…?
– Hogy kialudd magad – felelem pont akkor, mikor megtalálom a dublini teleportkaput. Még szerencse, hogy mindig ott áll a kocsim a parkolóban végszükség esetére. És ez most végszükség. – Na, gyere Csillagfiú. Holnap megismerkedhetsz Írországgal is.
Már csak értetlenül motyorászik, mikor átlépjük a kaput.

Zh’ainiack (Zack)

Nem kapok levegőt… Mintha valami súly lenne a mellkasomon… Nagy nehezen kinyitom a szemem, de rögtön be is csukom. Nem a rémisztő látványtól, ahogy egy fura, szőrös izé hever rajtam, inkább a hasogató fájdalomtól, amit a vakító napsugarak okoznak. Menten kiég a retinám.
A fekete valami észreveszi, hogy ébren vagyok, mert ebben a pillanatban felemeli a fejét és végignyalja az arcomat. – Hééééééééé! – kiáltok fel a csiklandós érzéstől, letaszigálom magamról a jószágot és kipattanok a takaró alól. Nagyokat pislogok, ahogy a lüktető fejfájás által eltompult érzékeimen keresztül is feltűnik néhány apróság. Nevezetesen egy teljesen ismeretlen szobában vagyok. Ráadásul pucér. – Hová tetted a ruháimat te kis nyavalyás? – nézek farkasszemet az ágyamon kényelmesen elnyúló állattal. Különös, mintha vigyorogna rajtam.
– Nem ő volt – hallok meg ekkor egy nagyon ismerős, viszont kifejezetten kuncogó hangot. – Te magad rángattad le a ruháidat tegnap éjjel.
A hang irányába fordulok lassan, nagyon, nagyon lassan, és közben igyekszem feldolgozni az információt. Eredmény: az ki van zárva. – Át akarsz verni, én ugyan so… – hirtelen képek jelennek meg a lelki szemeim előtt, de az lehetetlen, hogy én… a vigyorgó Patre nézek, majd magamra, aztán vissza Patre.
– Bizony, Csillagfiú – nevet fel most már hangosan. – Ha nem lennék ilyen úriember, amilyen vagyok, most nem egyedül ébredtél volna fel. És itt nem a kutyát értem alatta.
– Akarom én tudni, hogy mit műveltem? – sóhajtok fel csüggedten és kicibálom a takarót a kutya alól, hogy legalább csekély mértékben, de visszaállítsam a méltóságom. Utoljára akkor voltam ilyen zavarban, mikor véletlenül rányitottam Yeilékre.
– Nyugi, semmi vészeset, csak be voltál kicsit csípve. És mindenáron ágyba akartál cipelni, hogy azonnal szexeljünk egy jó nagyot és izzadósat.
Le kell ülnöm… Moströgtönésazonnal. – Szépen kérlek, mondd, hogy ez nem igaz – nyögök fel szánalmasan magas hangon és lehuppanok az ágy szélére, miközben az agyamat most már egyre élénkebb emlékképek bombázzák. Én, ahogy a nyomozó úr nyakába fúrom az arcom. Rágcsálom a kulcscsontját… – Te jó szagú úristen…
– Komolyan meghatódtam, hogy ennyire odavagy értem. Na, öltözz fel, a ruhákat a szekrényben találod – mutat a megfelelő irányba. – Készítettem reggelit, anélkül nem mehetsz sehova. És, ha van kedved, megmutatom a környéket.
– Méltóságot is jó lenne találni abban a szekrényben – motyogom, majd engedelmesen előveszem a holmimat. – Előbb még egy zuhany jól jönne, ha nem gond. Ez a fejfájás elég kellemetlen dolog. – Ezúton megfogadom, hogy az életben többet nem kezdek sörözésbe, ha így kiforgat önmagamból.
– Arra találod a fürdőt. A konyhában meg majd adok neked nagymamám másnaposság elleni csodaszeréből. Könnyen megtalálsz majd, csak menj az orrod után.
Köszönömöt mormolok és amilyen gyorsan csak lehet, eltűnök a színről.

Percekig engedem magamra a forró vizet, amely jótékonyan tompítja a nagyzenekari előadást a fejemben és közben arra gondolok, milyen jó lenne a víz útját követve elszivárogni a lefolyóban. Azt se tudom, hogy nézek majd Pat szemébe, de mégsem maradhatok örökké a fürdőben. Összeszedve önérzetem romjait, felkapkodom a ruháimat és elindulok a konyhába.
Kezdem megérteni, mit értett Pat az alatt, hogy kövessem az orrom, mert az ínycsiklandó illatok tényleg mutatják az utat.
– Á, megjött a kis iszákos – köszönt vigyorogva és egy bögrét nyom a kezembe. – Ne szagolgasd, csak húzd le egy hajtásra – közli szigorúan, mikor meglátja fintorba torzult arcomat.
– Kérlek, ha meg akarsz ölni azért, amit műveltem, legalább kevésbé fájdalmas módszerrel tedd – gyűröm le az öklendezési kényszerem, és igyekszem magamban tartani a gusztustalan löttyöt. – Ez valami borzasztó – fintorgok.
– De hatásos. Mire megiszod a narancslevedet és megeszed az én isteni, jó kalóriadús és koleszterinbomba reggelimet, kutya bajod sem lesz. Igaz, Palacsinta? – fordul az éppen bekocogó kutyára.
– Feltételezem, ő is igencsak sűrűn fogyasztja a kalóriadús reggelidet, mert elég jó súlya van – hajolok le Palacsintához és megvakargatom a fejét, de a jelek szerint többre vágyik, mert nemes egyszerűséggel hanyatt dobja magát a konyhakövön. – Fura jószág – sandítok Patrickre, akit nem tudom mióta és főleg miért kezdtem magamban Patrickezni, és megvakargatom az eb hasát.
– Pedig Palacsinta nem is kövér. Mondjuk nincs is ideje elhízni, mert állandóan odakint rohangál – int fejével az ablak felé. – Egy magyar juhászkutya, puli fajtájú. Mozgékony és aranyos. Bár, mikor Mark beállított vele, először ki akartam vele együtt dobni.
– Igazán… aranyos – nevetem el magam, ahogy a kutyus élveteg pofával ficereg a dögönyözéstől. Meglepetten veszem észre, hogy közben valóban elmúlt minden bajom, sehol fejfájás és még a gyomraim sem akarnak egymáson bukfencezni. – Te, ez tényleg csodaszer. Mi a neve?
– Nincs neve. Ez a családunk titkos csodaszere és, ha elmondanám neked, most meg kellene ölnöm téged. Ugye azt meg egyikőnk sem akarja?
– Hát lenne szíved megölni egy idegent, nyomozó uraság? – szipogok látványosan. – Jól van, tartsd csak meg a titkodat, én már annak is örülök, hogy legalább újra venatinak érzem magam.
– Úgy látszik, a két gyomrotok sem véd meg a másnaposságtól – nevet fel kárörvendően.
– Az lehet, hogy nem iszunk úgy, mint te, viszont asztal alá eszünk titeket – az evés említésére is megkordul a gyomrom. – Azt hiszem, jöhet a reggeli. Bár előtte még felhívom Yeilt. Ki tudja, talán észrevette, hogy nem mentem vissza a szállodába.
– Kétlem – von vállat. – Tegnap hagytam neki egy üzenetet a szálloda portáján, mivel nem volt hajlandó felvenni a telefont. Gondolom romantikus fecsejbe merültek Markkal.
– Szerelem első hackelésre…? Nagyon belemerülhetett a számítógépébe, ha még ez sem tűnt fel neki. Mennyire jó informatikus ez a Mark? – kíváncsi vagyok, milyen pasi lehet az, aki meg akarja környékezni az én megkomorult bátyámat.
– A legjobb, akit ismerek. Ráadásul nem az a begyöpösödött fazon, aki a gépeken kívül mást nem lát. Jó a humora, kitartó és ráadásul nagyon hűséges. A legjobb barátom.
– Igazán? – dőlök az asztalnak azon gondolkodva, vajon miért fog el valami zavaró érzés, ha arra gondolok, hogy milyen kedvesen beszél a „legjobb barátjáról”.

Patrick Rushmore

Palacsintával a verandán ücsörögve élvezzük a kora reggeli kellemes napfényt. A kávémat szürcsölgetve a tegnap délelőtt jár a fejemben.
Kellemesen csalódtam Zackben; ahogy megnyílt egy kicsit, kiderült, hogy eszes, jó humorú pasas. Ráadásul Palacsinta is rögtön megkedvelte, ami kész csoda, mert amúgy az idegeneknek sokat kell pitizniük ahhoz, hogy a kegyeibe férkőzzenek.
Miután alaposan kiálmélkodta magát a környék szépségén – van is, miután a ház mögött rögtön egy erdő kezdődik, pár kilométer után pedig egy gyönyörű, tiszta vizű tóhoz ér az ember (vagy idegen) – még megebédeltettem és végül abban maradtunk, hogy a soros megbeszélés után megtartjuk a magunk privát konferenciáját, melyre most már Markot is elrángatom.
Lenyelem az utolsó kortyot és megpaskolom a kutya fejét. – Gyere, Palacsinta, a gazdinak dolgoznia kell mennie. – Mintha csak ez lenne a jelszó, felvisít a telekomom, jelezve, hogy valaki nagyon korán és nagyon udvariatlan időben akar velem kommunikálni.
Nagyot sóhajtok meglátva az egyik ügynök számát. – Bauchanan.
– Jó reggelt, uram. Sajnálom, de azonnal a Két Hold nevű bárhoz kell jönnie, uram. Megöltek két stra’my küldöttet.
Még a vér is megfagy az ereimben, ahogy lelki szemeim előtt megjelenik Zack és Yeil holtteste.

***

Nem szép látvány a sikátor mellé dobott két hulla. Rögtön felismerem őket: Aepanelien és Lathpanton képviselő urak azok. Valaki elvágta a torkukat, ami manapság már ritkaságszámba megy. A bűnözők is jobban szeretik a lézerfegyvereket: halkak és pontosak.
De, hogy mi a fenét kerestek ezen a cseppet sem jó hírű környéken, nem tudom.
– Uram! – szólít meg hirtelen az egyik rendőr, egy palmtopot nyújtva felém. Elveszem tőle és egy fél perc múlva már azt is tudom, hogy Lathpanton gépét tartom a kezemben. Gyorsan átfutom az utolsó bejegyzéseket és mikor az egy héttel ezelőtti levelezésekhez érek, meghűl bennem a vér. A visszaigazolás szerint a két stra’my-i férfi a 666-os szobában lett elszállásolva. Zackék szobájában.
– Találtak náluk kulcskártyát? – dörrenek a mellettem ácsorgó rendőrre.
– Igen. A 999-es szobáét.
Csessze meg…

***

– Épp ideje volt már! – mordulok rá az egy szál rövidnadrágban, szemét dörgölve ajtót nyitó Zackre.
– Mmmmmm nem mintha nem örülnék, hogy látlak, de kicsit korán van még – ásít egy hatalmasat és az órára néz. – Nem úgy volt, hogy csak a Stra’my megbeszélés után találkozunk?
Beljebb lököm a szobába és hagyom, hogy az ajtó becsapódjon mögöttünk. – Hogy kerültetek ebbe a szobába? – folytatom a kihallgatást, de közben azért alaposan megnézem magamnak az előttem állót. Jól emlékeztem: tényleg jó kis teste van.
– Tudod, a szokásos módon. Megérkezés után szépen odasétáltunk a recepciós hölgyikéhez a Stra’my küldöttekkel, aki ezek után a kezünkbe adott egy ilyen csodaeszközt – ballag az asztalhoz és elveszi az ajtót nyitó kártyát, és meglengeti az orrom előtt – amivel bejutottunk ebbe a szobába.
– Nagyon vicces – morgok rá, cseppet sem kedvesen. – Ezzel csak az a baj, hogy a ti szobátok elvileg a 999-es, aminek a két tulaját, ma éjszaka megölték egy sikátorban.
Elsápadó arcát meglátva elkap a bűntudat, hogy lehettem volna finomabb is, de egyszerűen megőrjít a tudat, hogy valaki csak úgy gyilkolássza a rám bízott embereket.
– Mi a fészkes fene folyik itt? – dugja elő Yeil is a fejét, bár nem túl szép látvány a nyúzott képe, meg a kivörösödött szeme. Láthatóan egész éjjel strapálta a számítógépét és fogadni mernék, hogy Markot átkozta.
– Gyilkosság – felelem tömören és velősen.

Zack

Gyilkosság… Ez az egy szó kijózanítóbb hatással van rám, mint a tegnap megitatott „csoda” szer. – Nem is tudom, mit mondjak – zuttyanok le a legközelebbi székre a döbbenet hatása alatt. – Lehet valamit tudni, hogy mikor haltak meg? Egyáltalán mi a fészkes fenét kerestek azon a környéken?
– Ez egy jó kérdés, amire még keressük a választ. Engem azonban a szobacsere aggaszt a legjobban és az, hogy lehet nem is ők voltak a célpontok – ül le az egyik fotelbe.
– Mi? – nézek hitetlenkedve a nyomozóra. – De hiszen mi vagyunk a legjelentéktelenebb személyek ebben az egész küldöttségben. Ugyan mire mennének két lóti-futival? Semmi értelme nem lenne velünk végezni, hisz attól az aláírás előkészítése még nem áll le. Ó… kik az áldozatok? – szégyellem el magam, hogy meg sem kérdeztem. A küldöttség valamennyi tagja értékes stra’myi, nagy veszteség a két halott. – Feltételezem, ezután szigorítjátok a biztonsági feltételeket a stra’myk körül, igaz?
– Aepanelien és Lathpanton az áldozatok. És úgy vélem igen, fel kell készülni a szigorításokra. Épp ezért lenne egy javaslatom. És mielőtt lehurrogtok majd, szeretném, ha végighallgatnátok.
– A hangodból ítélve nem vagyok biztos benne, hogy örülni fogunk neki, de azért elő a farbával. Azonban, ha nem haragszol, a komoly beszélgetés előtt felöltöznék. – Kicsit kínos, hogy a megismerkedésünk óta már másodszor kell szembenéznem ezzel a pasival egy szál pendelyben. Választ sem várva elvágtatok mellette a másik szobába, hogy gyorsan magamra kapkodjam az ágy végében heverő ruháimat, és már fordulok is vissza. Nnna, így azért már csak kényelmesebb egy fokkal. – Oké, most már kész vagyok meghallgatni.
– Magam szeretnék vigyázni rátok. Én már csak ilyen kedves ember vagyok – mosolyodik el, meglepett tekintetünket látva. – Azonban egyedül nem fog menni, ezért azt találtam ki, Yeil Markhoz költözne, te pedig hozzám. Várj! Hallgass meg – csitít, mikor megszólalnék. – Mark nagyon jó ügynök és amúgy is a szívén viseli a bátyád jólétét. Én pedig nyugodtabb lennék, ha te pedig velem maradnál, mintha valami idegenre bíználak. Mark olyan – néz az órájára –, tíz perc múlva ér ide.
– Aha… szóval a szívén viseli – húzom el a szám. – Ha ezt felétek így hívják… Arra azért kíváncsi leszek, hogy élnek túl akár csak egy órát is egymás társaságában. Köztünk legyen szólva, Yeil tegnap már a halálnemeket válogatta a te Mark barátodnak, amiért hazavágta a kis kedvencét.
– Nem féltem őket, meg fogják oldani. És te? Semmi kifogás?
– Amíg nincs sör, nincs mitől félnem – vágok egy fintort az emlékre. Ebben a percben nyílik a fürdő ajtaja, és az emlegetett szamár is megjelenik. Láthatóan jót tett neki a zuhany, mert sokkal frissebbnek tűnik. – Yeil, új lakótársat kapsz – vágok a dolgok közepébe. Amilyen zsibbadt volt az agya, kétlem, hogy felfogta, miért van itt Patrick, ezért elismétlem a helyzetet és közben eltűnődöm, elmondjam-e neki, hogy kinek a társaságát fogja élvezni?

Erőteljes kopogás hallatszik az ajtó felől, megakadályozva ezzel Yeil válaszát. Minden bizonnyal megjött a híres-neves Mark. – Azt hiszem, ez érdekes lesz – mormolom az orrom alatt és nagy sóhajtással ajtót nyitok.
– Jó reggelt, én… – hirtelen elhallgat az ajtóban álló férfi, ahogy meglátja a hátam mögött a bátyámat. – Fehérke! Örülök, hogy végre élőszóban is elcseveghetünk! – kiált fel hirtelen és engem egyszerűen félrelökve bemasírozik és megáll a döbbent Yeil előtt.
– Neked is szép napot! Igazán ne is törődj velem, hogy csak úgy átgázolsz rajtam, és még csak be sem mutatkozol – nézek hátra a vállam fölött. – Bár, úgysem lesz rá szükség, ha még egyszer lefehérkézed Yeilt.
Bezárom az ajtót és neki támaszkodok.
– A mindenit neki, te nyomorult, agyafúrt földi disznó – tör ki Yeilből a nem túl dicsérő megnevezés. Addig kéne szétválasztani őket, amíg még épek és egészségesek. Majd leesik az állam, amikor széles vigyor jelenik meg az arcán.

– Ki vagy te és hová tetted Yeilt? – préselem ki magamból a szavakat. Nem tudom, ezek mit műveltek éjszaka a hálózatok között, de nagyon összehaverkodtak.
– A nevem Mark Claymore. És nem csináltam semmit a sráccal… még – vonogatja a vállát.
– Én mondtam, hogy nem lesz itt baj – súgja ekkor a fülembe Pat.
– Aha… – dörgölöm meg a halántékom. Azt hiszem, kalandos napoknak nézünk elébe, és hogy egy percet nem fogunk unatkozni, az száz.

***

Nem mondom, hogy rossz itt lenni Patrickkel, de a fene nagy semmittevés lassan kezd már az agyamra menni. A nyomozgatástól egyelőre el vagyunk tiltva, olyan címszóval, hogy bízzuk csak ezt azokra, akiknek ez a dolguk, mi pedig csücsüljünk szépen, nyugton a fenekünkön. Yeilnek ezzel nincs is gondja, mióta Mark megmutatta neki a földi gépeket, mert szó szerint le se lehetett vakarni a monitorokról. Kíváncsi vagyok az elmúlt majd egy hétben mit műveltek azok ketten, hány rendszert törhettek fel a „hecc kedvéért”. Mindenesetre a bátyóról lerí, hogy jól érzi magát, mert akárhányszor csak láttam, a szeme csillogott, a komor vonások is szelídültek az arcán és sokkal lazábban viselkedett. Úgy tűnik, ez a „nyomorult, földi disznó” Mark jó hatással van Yeilre.

Lehet, meg kéne látogatni, mielőtt engem pedig megesz az unalom. Szegény Palacsinta már rá se bír nézni a labdájára, annyit játszottunk vele. Tegnap este tüntetőleg elrejtette valahová, elterült a fotel melletti szőnyegen és azóta hortyog. Patrick még nálam is előbb kelhetett ma reggel, mert csend és sötétség fogad a nappaliban, még szegény Palacsintán is majd átesem a konyhába menet. Bocsánatkérően megpaskolom szegény puli fejét és közben azon töröm a fejem, hogy meglephetném Patricket egy kis reggelivel. Végül is, láttam, hogy tekergeti a gombokat a tűzhelyen. Összeszedek néhány alapanyagot a szalonnás omletthez, amit annyira megszerettem az itt töltött néhány nap alatt. Lássuk csak… tojás a hűtőből, bacon, sajt, mi is volt még? Hű, és hogy is csinálta? Kell egy tálka, hogy felverjem a tojást. Megvan! A szemközti szekrény aljában van a serpenyő és a tálak is. Felteszem a szalonnát pirulni, addig feltöröm a tojásokat.
Gondolatban végig megyek, miket is kevert bele, de olyan boszorkányos ügyességgel csinálta, hogy nem jut eszembe, hogy mit honnan vett elő. Só. Hol van a só? És a petrezselymet is az ablakból vette le. Végigszimatolok pár zöldséget, mire meglelem az igazit. Elégedetten húzok ki a földből néhány szálat, és elmegyek sót keresni. Pár perces keresés után ez is megkerül. Dúdolgatva megyek vissza a konyhába, ahol megrökönyödve bámulom a lángokban álló szalonnát. Sőt, már nem csak az lángol, hanem a konyharuha is. Te jó isten, most mit csináljak? Szegény Palacsinta is ott ugrál a tűzhely körül és veszettül csahol. Ebben a pillanatban valami iszonyatosan hangos vijjogás harsan a káosz aláfestő zenéjeként, miközben én meg a kétségbeesés szélén próbálom kitalálni, hogyan is oltsam el a tüzet.
– Itt meg mi a franc van? – robban be néhány pillanattal később Patrick. Gyorsan felméri a helyzetet, a tűzhelyhez rohan, majd a serpenyőt és a konyharuhát a mosogatóba dobja és vizet enged rá. Az egyik polcról lekap egy távirányítófélét, amibe belepötyög pár számot, mire a vijjogás abbamarad és néma csend vesz körül minket. – Zack, mi történt?
– Reggelit akartam csinálni – motyogom szégyenkezve, leszegett fejjel. Nem merek Patrick szemébe nézni, miután ilyen felfordulást okoztam. Orrfacsaró égett szag terjeng a konyhában, a mosogatóban füstölög még a szalonnás serpenyő és a fél konyha tiszta korom.
– Gyere, rakjunk rendet, reggelizzünk, aztán jöhetnek a lovak – szólal meg hirtelen, mire meglepetten nézek fel. Nem haragszik?
– Nem vagyok olyan éhes és összetakarítok én, ha már ez az egész kupi miattam keletkezett – nyúlnék a mosogatóban heverő áldozatomra. – Áú – kapom el a kezem, mert a fém még mindig forró és kicsit megégeti az ujjaimat. – Miért vagyok én ilyen szerencsétlen ma? – nyögök fel.
Elkapja a kezem és a hideg víz alá dugja. – Óvatosabban, Csillagfiú. Még a végén a bátyád kihív párbajra, amiért nem vigyáztam rendesen az öcsikéjére.
– Vagy Mark engem, amiért tönkreteszem a lakásod – fintorodom el. – Bár erősen kétlem, hogy marad idejük párbajokra a bolygó meghackelése közben.
– Szerintem már lassan a fél univerzumot meghackelte az a két lókötő – kuncog fel, miközben valami hűs kenőccsel keni be a megégett ujjaimat. – Így ni, pár óra és már nyoma sem lesz.
– Köszi – nézek a kipirosodott bőrre. A kence gyorsan enyhíti az égő érzést, viszont a lelkiismeret furdalásomon nem javít. – Ma valahogy két lábon járó szerencsétlenség vagyok – morgolódom a saját bénaságomon. – Jobban járnánk, ha ma ki se tenném a lábam a szobámból. Sőt, be kéne zárni, a kulcsot meg eldobni.
– Ne butáskodj – veregeti meg vidáman a vállam. – Lesz ez még így se, szóval addig élvezd ki, míg csak ennyi a baj.
– Jó ég! Azért nem élvezem annyira, hogy majdnem leégettem a házadat – dünnyögöm az orrom alatt. – Inkább adj tisztítószert meg rongyot, hogy letakarítsam a szekrényt meg a falat. A reggeli készítést meg inkább rád hagyom.
A fejét vidáman csóválva előhoz két vödröt és a konyhaszekrény alól elővesz pár szivacsot és egy flakont. – Essünk neki, ketten gyorsabban haladunk majd.

***

Negyedórával később nyoma sincs balszerencsés konyhaművészeti próbálkozásomnak. A végén már nevetni is tudok az egész baleseten, főleg mivel Patrick folyamatosan viccelődik. – Azért, ha lehet, ezt majd ne említsd senkinek… különös tekintettel Yeilnek – vigyorodom el a gondolatra, mennyit cukkolna ezért.
– És mit adsz, ha megtartom magamnak a kis titkodat? – néz rám várakozóan.
– Hmm? Miért, mit kérsz cserébe – dörgölöm meg az állam elgondolkodva.
– Mit is kérjek? Mit is kérjek? – néz rám olyan kaján tekintettel, amitől elönt a forróság. Hirtelen elém lép és mosolyogva végigsimít az államon. – Mi lenne, Maszatka, ha egy csók lenne az ára?
– Csillagfiú és most Maszatka? – tör ki belőlem a nevetés. – Te aztán nagyon tudsz beceneveket adni. De miért pont Maszatka?
– Mert tiszta maszat vagy – mutatja az ujjára ragadt, nem éppen tiszta habot. – Szóval? Megfizeted az árát?
– Lássuk csak… – lépek közelebb Patrickhez – nyam-nyam nyomozó úr. Ha nem szólítasz többé Maszatkának, talán hajlandó vagyok megfizetni a kért árat. – Kicsit előre hajolok és óvatosan az ajkára tapasztom a sajátom. – Mmm. Megfelel? – suttogom épphogy csak egy hajszálnyira eltávolodva tőle és elmosolyodom.
– Ezt nevezed te csóknak? – húz vissza magához, megragadva a derekam. – Ez a csók – közli, majd lecsap az ajkaimra.
Hűha! Elégedetten somolygok magamban, hogy milyen heves valaki, és Patrick aztán tudja, hogy használja a nyelvét, amely tüzes táncot jár a számban. Ép kezemmel belemarkolok a hajába és kicsit elhúzom magamtól, de csak azért, hogy kicsit megharapdálhassam az ajkait. – Finom vagy.
– Te is – suttog, majd picit eltol, és úgy néz a szemembe. – Viszont jobb, ha most állunk meg, különben annyi a lovaglóleckének – közli, mindezt olyan tekintettel, ami kétséget sem hagy afelől, hogy egyáltalán nem bánná az oktatás elhalasztását.
– Igazán sajnálatos – sóhajtok fel szomorkásan és most még a kinti program gondolata sem olyan csábító. – De ha már így állunk, adj valami „finom” reggelit és mehetünk lovagolni.

Patrick Rushmore

Figyelem, ahogy a küldöttek egyre hangosabban vitatkoznak mindenféle értelmetlen protokolláris dolgon. Hogy miért jó ez nekik, nem értem. Olyan egyszerűnek kéne lennie: jönnek, beszélnek, döntenek, sajtó, buliznak, hazamennek.
Ekkor elcsípem, ahogy Zack a szemeit forgatja Yeil felé és ettől majdnem elvigyorodom. Még időben rendezem arcvonásaimat; nem éppen méltóságteljes és tiszteletkeltő egy vigyorgó testőrféle.
Bús magányomban eszembe jutnak az elmúlt pár nap eseményei és egyre nehezebben állom meg a mosolygást. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megszokom Zack állandó jelenlétét a házamban. Bár tegnap kissé rám hozta a frászt, mikor sikerült felgyújtania a konyha egy részét, de szerencsére nem történt semmi komoly. És az a csók! Megérte kiprovokálni…
Nem éppen ildomos gondolataimból a telekomom rezgése rángat ki. Csodálkozva húzom elő, mert ilyentájt senki sem szokott keresni, ráadásul, mindenki tudja, hogy el vagyok foglalva, akinek tudnia kell róla. Meglepetten látom, hogy Nicodemus, az egyik francia besúgom küldött üzenetet, melyben szűkszavúan csak annyi áll, hogy ha el akarom kapni a két stra’myi gyilkosát, akkor két óra múlva jelenjek meg Marseillesben az egyik elég jól ismert csehóban. Az órámra nézve látom, hogy nem lesz gond, ennek a nyavalyás megbeszélésnek hamarosan vége kell, hogy legyen.

***

– Nem fogok veletek vitázni! – ordítok most már torkom szakadtából, mert a két venati csökönyös szamár, az istennek sem akar hallgatni rám. – Itt maradtok Marknál mind a ketten és nincs apelláta. Még csak az hiányzik, hogy valami bajotok legyen. Elég lesz nekem magamra vigyázni, nemhogy még rátok is.
– Nem kértük, hogy pesztrálgass minket! – üvölt vissza Zack. – Valahogy sejtettük, nem lesz épp kéjutazás az ittlétünk, óvóbácsi, ráadásul tudunk magunkra vigyázni.
– Márpedig most az én felségterületemen vagytok és itt maradtok – jövök ki most már végképp a béketűrésemből. – Ellenkező esetben lecsukatlak titeket nyomozás akadályoztatása miatt, Zack. Nehogy azt hidd, hogy nem teszem meg, csak azért mert a nyelved a számban volt! – amint kimondom, már tudom, hogy túl messzire mentem, de most nem engedhetek neki.
– Szóval így áll a helyzet – szólal meg néhány másodpercnyi szünet után jeges és túlontúl higgadt hangon. – Mark! Remélem, kényelmes lesz a szobám – néz a válla felett Markra. – Te meg – lép olyan közel hozzám, hogy az orrunk szinte összeér –, remélem, élvezted, hogy a nyelvem a szádban volt, mert előbb harapom le, semmint megismételjem.
– Ne nagyon helyezd magad kényelembe, mert ha végeztem, hazajössz velem – sziszegem az arcába, majd elkapom és megmutatom neki, hogy még csak nem is kell sokat várnia arra az ismétlésre.
Hirtelen éles fájdalom nyilall az alsóajkamba, és Zack elkapja a fejét. A harapós mindenit! Ez a kis méregzsák megharapott! – Azt majd én eldöntöm, hogy megyek–e veled valahová.
Dühösen nyalom le a vért az ajkamról – közben nem kis elégedettséggel figyelve, ahogy éles szemmel végigköveti nyelvem mozdulatát –, és eleresztem.

– Erre nekem nincs most időm – fordulok el tőle. – Mark, kérlek vigyázz rájuk. És le ne vedd a szemed, a kis pukkancsról.
– Pukkancs ám a te drága jó Palacsintád gumicsontja! – kiáltja utánam, mielőtt tüntetően elfordul és levágja magát a földre és törökülésbe ülve, összefonja a karjait.
– Remélem mire visszajövök kiduzzogod magad – szólok a hátának. Mikor észreveszem, hogy Yeil és Mark fülig érő szájjal vigyorognak egymásra és rám, én sem bírom megállni mosolygás nélkül. Az biztos, hogy nem unatkozom az én venatim mellett.

***

Amint belépek a csehóba, rögtön kiszúrom az egyik hátsó sarokasztalnál ülő Nicodemust. Nem néz rám, mereven az előtte álló korsó sört bámulja és mintha kissé ideges lenne. Kezd bizseregni a tarkóm és tudom, hogy ez semmi jót sem jelent. Életemben eddig még csak háromszor éreztem és mindegyik alkalommal nagyon csúnya vége lett a dolognak.
– Helló, Nico – ülök le vele szemben, de továbbra sem néz rám. – Hé, Nico, nem akarsz köszönni?
– Á-á, a kedves Bauchanan biztonsági tiszt. Sajnos szegény Nico barátunk nem beszélhet – szólal meg egy reszelős, hűvös hang a besúgóm háta mögött. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy erre Nico enyhén összerezzen. – Fuss, Nico, fuss, ha kedves az életed – kocogtatja meg egy fegyver csöve a másik férfi vállát, mire egy szó nélkül felpattan és már csak a korsó sör mutatja, hogy valaki ült velem szemben. Mereven figyelem, ahogy a másik asztaltól feláll egy tejfölszőke, jégkék szemű férfi és elfoglalja Nico korábbi helyét.
– Jól gondolom, hogy ez egy csapda? – kérdem egy flegma vigyorral az arcomon, pedig egyáltalán nincs semmi okom a vidámságra. Most aztán elég nagy bajban vagyok és még csak nem is tudja senki, hogy hol vagyok. Nico, miért nem szóltál, hogy bajban vagy?
– Nagyon okos, kedves Jerome. Ugye hívhatom Jerome-nak?
– Csak, ha maga is elárulja a nevét – vonom meg a vállam.
– Hívj csak Johnnak – legyint egy elegáns mozdulattal. – És most gyere velünk, ha nem akarod, hogy az itt lévő kedves vendégek közül bárki is véletlenül megsérüljön.
Kelletlenül felállok és követem „Johnt”, a hátam mögött pedig két másik szőkeség vonul néma csendben. Ezeket biztos klónozzák.
A kocsma ajtaján kilépve mélyet szippantok a nem túl friss és kellemes tengerparti illatból, de a következő pillanatban meghűl bennem a vér is.
A sarkon ebben a pillanatban fordul be egy nagyon dühös, nagyon villogó szemű Zh’ainiack Charadshy Delten.

Zack

Vajon mit kereshet itt az én csókos szájú nyomozóm? nézek végig a környéken, amelyre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy hívogatóan barátságos. Nem volt nehéz megtalálnom, hála a mini jeladónak, amit a motorjára szereltem, mikor még bosszankodtam, hogy ki akar hagyni a nyomozásból. Lehet, hogy ő a nagy földi biztonsági főnök, de attól még mi is segíthetnénk, ha hagyná.

Mintha a kérdésre kapnék instant választ, megpillantom, ahogy Pat egy magas szőke bájgúnárral az oldalán masírozik kifelé egy kocsmából, két másik szikár, ragadozóként mozgó szőkeség kíséretében. Szemét! Szóval ilyen helyekre jár ez az alamuszi dög! Dühösen figyelem, ahogy valamit suttog Pat fülébe. Alig bírom megállni, hogy odamenjek hozzájuk és földbe döngöljem a triót. Vagy Patet. Egyre közelednek felém, én meg nem teszek lakatot a számra.
– Nocsak, egy már nem is elég? – érdeklődöm gúnyosan.
– Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? – ugrik elém dühösen, de a szemébe nézve látom, hogy a düh mellett hatalmas adag félelem is jelen van. – Azt mondtam, hogy maradj otthon!
– Semmi közöd hozzá, te tuskó! – Inkább nem mondom meg, hogy bocsánatot akartam tőle kérni, amiért úgy viselkedtem, mint egy ötéves. – És nem vagyok a kutyád, hogy megmondd, mikor hová menjek. Jó, hogy azt nem mondod, hogy pitizzek is.
– Nem tekintelek a kutyámnak, már van egy! – ragadja meg a vállam, egyáltalán nem törődve azzal, hogy a szőke pasi intésére a másik két fickó megragadja egy-egy karjánál fogva. – Ez a hála, amiért aggód…
– Na, most már elég legyen – szólal meg ekkor hűvös hangon a szöszi. – Bauchanan, elég nagy lúzer vagy, ha hagyod, hogy a házisárkányod utánad mászkáljon.
Ahogy Patre nézek, arcáról csak úgy süt az aggodalom. Mozog a szája, de nem jön ki hang rajta. Menekülj már, olvasom le a szavakat és teljesen letaglóz a tudat, hogy Pat bajban van és még így is engem akar biztonságban tudni. A bolondja. Felmérem a lehetőségeinket, és kihívó tekintettel a főszöszire mosolygok. – Senki nem kérdezte a véleményed, édes, és jobb lenne, ha nem kezdenél egy házisárkánnyal – húzom hátra az öklöm és teljes erőből orrba vágom. A lendülettől hátratántorodik és elterül a földön, ami a másik kettő figyelmét is elvonja Patről.
– Te csökönyös öszvér – morran fel Pat, de a következő pillanatban már villan is az ökle és a közelebb álló fickó állán csattan. Boszorkányos gyorsasággal kirántja a pasas zakója alól a fegyverét, majd egy szép rúgással orbitális pályára állítja. Mire a másik bamba akár csak felé fordulhatna, már egy lézerfegyver néz a szemei közé. – A helyedben nem mozdulnék, aranyoskám – vigyorog Pat. – Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy le vagytok tartóztatva?
– Nem kéne egy kis segítséget hívni? Kétlem, hogy két keréken mindenkit be tudsz szállítani a dutyiba – dugok az orra elé egy kommunikátort.
– Kösz van sajátom – morogja, majd egy elegáns mozdulattal fejbe kólintja a még mindig ugrásra kész gorillát és a főnökhöz sétál. – Bocsi, Johnny, de kérem vissza a cuccaim – suttogja az eszméletlen fickónak és visszaszerezni a fegyverét és a telekomját. Vagy két percen keresztül beszél valakivel, majd elégedetten fordul felém. – Ez le van rendezve. És most, menj haza, kérlek. Még ki kell hallgatnom őket.
– Remek, ott meg hallgathatom Mark és Yeil nyervogását – fanyalgok a gondolattól. – Jobb ötleted nincs?
– Úgy látom, ma nagyon ki akarod húzni a gyufát – mordul rám morcosan. – Akkor menj hozzám, Palacsinta úgyis biztos éhes már.
– Hé! Ezzel ugye nem arra akarsz célozni, hogy Palacsinta-tápot akarsz belőlem csinálni? – próbálkozok egy lagymatag poénnal.
– Az a kutya túlságosan megszeretett ahhoz, hogy feletesselek vele. Kérlek, Zack, most menj. Nem tudnám kimagyarázni, hogy mi a fenét keresel itt – néz rám most már egész komolyan.
– Jól van, nem akarlak nagyobb bajba keverni – szorítom meg a vállát és engedelmesen elindulok arra, amerről jöttem. – Aztán ne kerülj vissza a pisztoly másik oldalára – szólok még vissza néhány lépés után –, különben én uszítom rád a kutyust, ha nem vigyázol magadra.
– Te csak ne aggódj miattam – csap a fenekemre egy nagyot. – Ha hazaértem még lesz egy nagyon hosszú és nagyon komoly beszélgetésünk. És most, sipirc.
– Igen, uram – szalutálok. – A rend kedvéért azért előbb visszamegyek Markhoz és beszélek velük. Meg azt hiszem, tartozom neki is egy bocsánatkéréssel, amiért meglógtam – húzom el a szám. Ha ő is olyan vérmes tud lenni, mint Patrick, fel kell kötnöm a gatyám… vagy magam. Csak megelőzendő, hogy ők nyírjanak ki.

***

Mark lakásában ugyanaz a csend fogad, mint amikor elmentem. Na már most, ezek ketten vagy alszanak – ez az, amit erősen kétlek a konyhaasztalon félig teli árválkodó kávés kancsót látva –, vagy a gép előtt dekkolnak. Egen, erre tenném a voksomat. Megyek és megkeresem a főgépész urakat, mielőtt sértődés lenne, hogy búcsú nélkül megyek vissza Pat házába. Végigmegyek a házban, míg az egyik ajtó mögül világosságot látok kiszűrődni.
– Mark? Ráérsz egy perc… – nyitok be a szobába, és a torkomon akad a szó, ahogy meglátom, mivel foglalatoskodnak ezek ketten.
Hangomra Yeil szó szerint megdermed Mark ölében ülve, míg a földi számítástechnikai guru csak rám néz kedves bátyám válla felett és a legkisebb zavar nélkül rám vigyorog. – Ha kibírod még olyan negyed óráig, akkor rád fogok érni – közli egyszerűen és mielőtt még eltűnhetnék a balfenéken, Yeil ajkaira veti magát.
Úgy néz ki, itt én nem fogok hiányozni… Bambán megyek vissza a konyhába és leülök az asztalhoz. Ezt még meg kell emésztenem. Yeil meg ez a… ez a… kujon. Ó, de nagyon megölöm, ha fájdalmat okoz a bátyámnak. Komoran bámulom a falon tik-takozó órát és várom, hogy leegye a fene Markot és közben próbálom elfojtani a késztetést, hogy péppé verjem a vigyori képét, mikor végre léptek hallatszanak a dolgozószoba felől.
– Patricket meg hol hagytad? – lép be még mindig füligvigyorral Mark, a nyomában a rákvörös bátyussal. Csodálkozó pislogásomat látva csak megvonja a vállát. – Hallottam, mikor megléptél.
– Mondanám, hogy három szőkével szórakozik valami csehó mellett, de az csak félig lenne igaz. Várja az erősítést, miután leterítettünk három rosszfiút – dünnyögöm a hol vörös, hol sápadt Yeilt figyelve. – Bátyó, jól vagy?
– Itt vagyok egy szobában egy idiótával meg egy árulóval. Miért ne lennék jól? – szűri a szavakat a foga között.
– Nem vagyok áruló, Fehérke. Az öcséd tud magára vigyázni és amúgy is tudtam, hogy Patrick majd vigyázni fog rá – húzza magához Mark a vonakodó Yeilt.
– Gondolod, hogy ettől most jobban érzem magam? – könyököl Mark oldalába és ellép tőle. A Yeil szemébe költöző szomorúság – mivel én magam okoztam – jobban fáj, mintha leordította volna a fejemet. Amit persze nem úszok meg Patrick részéről. – Nem akarom az öcsémet is holtan látni, csak mert az olyan hülye, hogy nem tud nyugton maradni. Vagy, mert nem lehet időben megelőzni a bajt – néz ránk vádló tekintettel.
– Igaz, hogy ezt egy szimpla bocsánatkéréssel most nem tudom helyre hozni – mormolom, és odamegyek Yeilhez –, de azért sajnálom. És most megyek, hogy még valaki az orrom alá dörgölje, hogy milyen felelőtlen és ostoba voltam – szorítom meg Yeil vállát. – Te meg nehogy még jobban megbántsd a bátyám, vagy testközelből látod a csillagokat.

***

Próbálok lelkiekben felkészülni a fogadtatásra, ami várhat rám és enyhén remegő gyomorral lépem át a küszöböt. Még Palacsinta se rohan elém dögönyözésért esdeklő kutyaszemekkel, szóval garantált, hogy nagy bajban vagyok. Nagyon nagy bajban.

Patrick Rushmore

Egész éjszaka „Johnnyt” és társait hallgattuk ki és elég sok érdekességre derült fény: számomra nem túl meglepő módon az egész dolog mögött Ch’ordan Delten áll, Zack és Yeil apja. A kedves szőke bérgyilkos feladata a két srác megölése volt, nehogy kikotyogják apuci legféltettebb titkait. Az már más tészta, hogy a szőke simán csak balfék volt, és rossz személyeket nyírt ki. Engem meg csak azért csaltak a csehóba, mert abban reménykedett, hogy rajtam keresztül eljuthat a Delten-fivérekhez. Nos, ezt bukta, de elég rendesen. Még egy jóindulatú bíró is háromszoros életfogytiglanit ad a bandának.

Egy gond megoldva – sóhajtok, majd a másik oldalamra fordulok. Az ablakon beszökő napfényből meg tudom állapítani, hogy már jócskán a délelőttben járunk, de nincs lelkierőm felkelni. Mert, ha kimászok az ágyból meg kell oldani a másik problémát is: Zacket. Bár tény, hogy jól jött tegnap a segítsége, de akkor is veszélybe sodorta magát.
Halk kopogás hallatszik, majd Zack feje jelenik meg a résnyire nyitott ajtón. – Szia… – szólal meg fojtott hangon. – Olyan csend volt, hogy azt se tudtam, itthon vagy-e. Vagyis… szóval… nem is tudom, mit mondjak.
– Gyere be – intek váratlan látogatómnak, közben pedig felülök az ágyon, hátammal a fejtámlának támaszkodva. Olyan óvatosan jön be, mintha legalábbis az alvó sárkány barlangjába kellene besétálnia. – Nem eszlek meg, ülj oda – mutatok sóhajtva az ágy szélére.
Csodák csodájára engedelmesen leül ahová mutattam és veszettül próbál leszedni egy nem létező szöszt a nadrágjáról. – Khm… – köszörüli a torkát, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak megismétli még két-háromszor a köhécselést. – Örülök, hogy megúsztad az estét – szólal meg végül.
– Ha most arra vársz, hogy megköszönöm a segítségedet, akkor hatalmasat fogsz csalódni – közlöm halkan. – Iszonyú nagy hülyeséget csináltál és szükség sem volt rá.
– Nem várok semmit. Ahogy bocsánatot sem fogok kérni, mert tudom, hogy nincs értelme. Azért mentem utánad, mert ezt akartam. Nem azt sajnálom, hogy a te utasításodat szegtem meg, hanem hogy ezzel bánatot okoztam – néz a szemembe állhatatosan. – Legfeljebb azért kérhetnék elnézést, mert úgy viselkedtem, mint egy kis hülye taknyos.
– Már ez is haladás – dünnyögöm, mire felvillan egy mérges szikra a szemében. – Nem kell dühösnek lenned, de be kell látnod, hogy semmi jó sem származna belőle, ha most téged is kinyírtak volna. Legfeljebb annyi, hogy apád örülne, hogy gondjai ötven százaléka megoldódott – értetlen tekintetét látva halkabban folytatom. – Mint kiderült tényleg ti voltatok a célpontok és a megbízó nem más, mint apátok.
– Miért nem vagyok meglepve, hogy e mögött is a drága jó apám áll – túr a hajába. – Mindig tudtuk Yeillel, hogy nem vagyunk a szíve csücskei, bár a bérgyilkos még tőle is sok. Ám, ha azt nézem… – kezdi az ajkát rágcsálni elgondolkodva –, a kis mozgalma elég sok mocskos dologban részt vett, miért lenne ez kivétel.
– Sajnálom – ülök közelebb, hogy megsimogassam a vállát. – Nem lehet kellemes azért így szembesülni a dolgokkal. Ettől függetlenül, szeretném, ha megígérnéd, hogy többé nem csinálsz olyan hülyeséget, mint tegnap.
– Csak azt ígérhetem, hogy nem keresem szándékosan a bajt – dől a vállamhoz. – Az az érzésem, több van a rovásán, mint amennyiről információink vannak és csak azt remélem, az igazságszolgáltatás elé kerül. Yeillel együtt segíteni akarunk, hogy kellően megbűnhődjön az elkövetett disznóságokért. Megérted ezt? – fordul teljesen felém, szinte az ölembe ülve. Hirtelen tudatosul bennem, hogy épp az ágyamban ücsörgünk, nem éppen túlöltözve. Legalábbis, én baromira nem vagyok túlöltözöttnek mondható az egy szál alsómban.
– Khmmm – köszörülöm meg a torkom, ami alaposan kiszáradt a nem éppen szűzies ötletek miatt, melyek lelki szemeim előtt játszódtak le hirtelen. – Megértem, de…Az isten szerelmére, ne ficeregj már az ölemben! – csattanok fel, mikor már vagy negyedszer mozdul úgy, hogy szinte érinti lassan éledező férfiasságom.
– Miért, mi baj van? – kérdezi ártatlanul, azonban ezzel ellentmond a kihívó mozdulat, ahogy a csípőjét nekem feszíti. Ó, nagyon is jól tudja, mit művel velem, a kis pimasz. Megragadom a derekánál fogva és egy gyors mozdulattal úgy fordulok, hogy alattam kössön ki. – Ide figyelj, Csillagfiú. Ha ezt elkezdjük, akkor innen addig nem mész el, míg be nem fejeztük a dolgot – figyelmeztetem, de közben már ujjam hegyével az arcélét simogatom. A fene sem akarja, hogy most elmenjen.
– Szóval nem megyek el – néz fel rám csillogó szemmel és huncut mosollyal. – Azt, kedves nyomozóm, majd meglátjuk – kezdi el simogatni az ajkamat, ahol korábban megharapta, majd lassan magához húzza a fejem és apró puszikat nyom a számra, előkészítve a terepet egy hosszú, őrjítő csóknak.

Zack

Kellemes sajgással a testemben ér a nap első, ablakon bekukucskáló sugara, de én még nem akarok szembenézni vele. Sokkal jobban tetszik, hogy Pathez gömbölyödhetek a takaró alatt. Kicsit közelebb bújok hozzá és arcomat a mellkasába fúrva élvezem bőrének kellemes, férfias illatát. Nem akarom felébreszteni, ezért sokáig csak a szemem legeltetem az izmos testén, de egyszerűen bizseregnek az ujjaim, hogy eljátszadozzam a mellkasát borító finom szőrzettel, majd egyre lejjebb kalandozok. Körberajzolom a köldökét és felkuncogok, mikor csiklandósan összerezzen az érintéstől. Megismétlem a mozdulatot és újra megfeszül tőle a hasa, amitől jól kirajzolódnak rajta a kockák. – Nyam-nyam nyomozó – mormolom vigyorogva. Nem véletlenül hívom így magamban.
Egy kéz ragadja meg a csuklómat, így nem tudom megint megérinteni Patet. – Nyam-nyam nyomozó? – dünnyögi egy álmos hang. – Ne mondd nekem, hogy újabb ismétlésre vágysz. Felétek mindenki ilyen telhetetlen?
– Nem is mondani akartam – csúszom lejjebb. Mivel a kezem fogságban van, kénytelen leszek mást bevetni, hogy elérjem a célom. Előre hajolok és a nyelvemmel járom be az izmos hasfal minden elérhető négyzetcentiméterét, majd játékosan megharapdálom egy picit a bőrét a bordája alatt. – Nyammmmm.
– Ínyenc vagy, azt már látom – zihálja halkan, majd mindkét kezem megfogva magára húz, míg teljesen rajta nem fekszem. – Jó reggelt, Csillagfiú – susogja, hogy azután gyengéden az ajkaimra tapadjon.
– Lehet ez még jobb – lihegem, amint el tudunk szakadni egymástól, hogy levegőt vegyünk. Kicsit kihasználom, hogy miután egész éjjel az övé volt a helyzeti fölény, most én kerekedek felül. A térdeimet két oldalt megvetve lovagló ülésben a combjaira telepszem és kedvtelve nézegetem az egyre éberebbé váló férfit. Ó, de milyen éberré.
A derekamnál fogva kissé megemel, de csak annyira, hogy feljebb csúszva felülhessen és a fejtámlának támaszkodhasson. Egyre csillogóbb szemekkel simogat, ahol ér, ezzel elérve, hogy eddig sem épp lanyha férfiasságom még inkább keményedjen. – A síkosítót – nyögi türelmetlen hangon. Mintha tudnám, hová dobtuk le az éjszaka hevében. Az éjjeli szekrény fiókja felé nyúlok, hátha mégis visszakeveredett a helyére, de közben meglátom a párna mellett és győzedelmesen kapom fel a kis tubust. Gondosan beborítom vele a vesszejét, amit összeszorított fogakkal tűr. – Csak nem okoztam fájdalmat? – kérdezem dévaj mosollyal és megcirógatom a makkját a mutatóujjammal.
– Ha nem akarsz hoppon maradni, tartsd magad mellett a mancsod. És most ide azt a tubust, te jössz – ragadja ki kezemből, hogy ujjaira csorgasson a síkosítóból, én pedig engedelmesen kúszok közelebb, hogy elérjen.
– Elég lesz már – nyögök fel, ahogy kínzóan lassan készít elő és mielőtt észbe kaphatna, előrébb ülök, hogy elfoglaljam korábbi helyem az ölében és ujjaimat a vesszeje köré fonva igazítom a bejáratomhoz és erőteljes mozdulattal ráereszkedem. Gond nélkül fogadom magamba, hisz az elmúlt éjszaka során volt alkalmunk gyakorolni. Teljesen átadjuk magunkat a pillanatnak és hagyjuk, hogy a gyönyör újra magával sodorjon mindkettőnket.

***

Kora délutánra jár az idő, mire többé-kevésbé magunkhoz térünk és bár szívesen folytatnám, ahol abbahagytuk, Pat kíméletlenül betuszkol a zuhanyzóba – egyedül – és elmegy összeütni valami reggebédet. Azt mondja, szeretne elvinni valahová, és abból nem lesz semmi, ha velem marad. Okos. Remélem, tisztában van vele, milyen nehezemre esett kiereszteni a kezeim közül. Még a forró zuhany sem segített a vágyaim lelohasztásában.

***

– És most mutasd meg, mit is tanultál a múltkor a lovakról – vezet oda Sebeshez, egy fekete gyönyörű frízhez. Eszembe jut, mennyire vonakodtam a legutóbb attól, hogy megtanítson lovagolni.

– És ma megtanulsz lovagolni. – Elkerekedő szemeimmel mit sem törődve megragadja a kezem és óvatosan a ló orra felé helyezi, hogy megsimogathassam, majd a nyakát kezdem simogatni és Pat folyamatos instrukciói mellett lassan a ló oldalához állok.
– Jól megtermett paci vagy – veregetem meg a nyakát és belelépek a kengyelbe, azon fohászkodva, hogy le ne dobjon magáról. – Még mindig inkább téged lovagolnálak meg, mint ezt a szépséget – nézek Patre a vállam fölött és lendületet veszek, hogy felüljek a nyeregbe.
– Ha kibírod a lovaglóleckét anélkül, hogy Sebes ledobjon a hátáról, este meglovagolhatsz engem is – nevet fel kajánul. – Persze, csak akkor, ha marad még elég erő a lábadban hozzá.
– Miért ne maradna? – nézek csodálkozva a vigyorgó férfire. – Ha nem tudnád, jó az állóképességem, minden téren. Inkább mondd, mit kell tennem, hogy mielőbb haladásra bírjam ezt a gyönyörűséget.
– Majd ezt mondd este is – nevet fel vidáman és megpaskolja a combomat. – Egyelőre ezzel a vezetőszárral foglak segíteni. Nincs más dolgod, mint megpróbálni átvenni a ló ritmusát. De majd menet közben mondom, mit csinálj.

***

– Jaj, kérlek, mondd, hogy mehetek egy kört egyedül – kérlelem egy jó óra múlva a minket „pórázon” vezető Patet. – Isteni érzés lehet szabadon lovagolni Sebessel.
– Rendben – bólint elégedetten. – De csak lassan és itt a karámban. Semmi hősködés – néz rám szigorúan. – Egész ügyes vagy – teszi még hozzá mosolyogva.
– Köszi! – teljesen belevörösödöm a dicséretbe, annyira jólesik. Lassú ügetésre bíztatom a lovat, pedig érzem rajta, hogy ő is meg akarja mutatni, hogy mit tud. Ezúttal azonban nem akarok ellenszegülni a kérésnek és csak visszafogottan poroszkálunk körbe. – Legközelebb nem elégszem meg ennyivel – kiáltom oda lelkesen a karám mellett álló Patnek.
– Ha jó fiúk lesztek, holnap a ratifikáció után kimehetünk valahova lovas kirándulásra. Ha lábra bírsz állni – teszi hozzá újra.
– Ünnepélyesen megígérem, hogy jó venati leszek és nem teszek semmit, amivel bosszúságot okozhatok az én nyami-nyomozómnak – szalutálok és vidáman leszökkenek a nyeregből. – De miért ne tudnék lábra állni? – állok egyik lábamról a másikra. Kicsit érzem ugyan, hogy meg lett mozgatva az izom, de ez meg se közelíti egy haladó K’talo meccs igénybevételét.
Meglepetten felvonja a szemöldökét, majd megvonja a vállát. – Na, gyere, te hős. Ellátjuk Sebest és, ha van kedved meglátogathatnánk az én kedves Mark barátomat és megleshetnénk, hogy boldogulnak a bátyáddal.
– Meg fogsz lepődni, milyen jól kijönnek. Szó szerint zabálják egymást – dünnyögöm. Abból, amit tegnap láttam, igen mély barátságot kötöttek egymással.

Patrick Rushmore

– Sok szeretettel köszöntöm az egybegyűlteket, hogy a mai napon aláírjuk azon szerződést, mely szerint a Stra’my bolygó és lakossága bekerül a Bolygószövetségbe – kezdett bele megnyitó beszédébe Janstine Woodsheart. Ahogy azt az elmúlt másfél hétben megszoktuk újra ő az, aki levezeti az egész ceremóniát. Részemről alig várom, hogy véget érjen – és, ha szerencsénk van, elkapjuk a merénylőt, lezárjuk az ügyet és végre jobban is megismerhessem Zacket. – Külön köszöntöm Stra’my jelenlegi uralkodóját, M’apono B’orvót. – Mindenki egyszerre kezd el tapsolni, mikor a harmincöt év körüli, törékeny testalkatú férfi feláll. Azonban, ha bárki a szemébe néz, láthatja, hogy a külseje megtévesztő: szemeiből mérhetetlen határozottság és erő árad. Egy igazi vezető.
Woodsheart gyorsan végigvette a legfontosabb pontokat és végre közeledtünk a szavazáshoz és a nap legfontosabb részéhez: a ratifikáláshoz. Fél szemmel Zackéket figyelem és látom, hogy ők is ugyanolyan nyugtalanok, mint én: még csak most fog jönni a java és itt nem az egyezményt értem alatta. Még mindig fogalmunk sincs arról, hogy ki lehet a beépített merénylő. Hiába ellenőrizték le az embereim és Mark emberei is több tucatszor a jelenlévőket, a technikai személyzetet, semmit sem találtunk. Az a mocsok frustrói alaposan beépült.
– Elnézést kérek mindenkitől, de pár percre ki kell mennem – szólal meg ekkor hirtelen az elnök asszony, mire csodálkozva kapom felé a fejem. A forgatókönyv szerint senki nem hagyhatná el a helyiséget.
– Max – hívom halkan a fülesen keresztül az egyik legjobb emberem. – Kövessétek! – adom ki az utasítást, mire szinte láthatatlanul osonnak ki Woodsheart mögött.
– Itt van hát a kedvenc biztonsági főnökünk – jelenik meg mellettem Zack, a stikában turbékoló Markkal és Yeillel a háta mögött. – Csak nem találtál valami érdekeset?
– Nem akarok pánikot kelteni, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy most sétált ki a merénylő… – mondandóm további részét egy hatalmas robbanás és rázkódás szakítja félbe. Ösztönösen magamhoz rántom Zacket, a padlóra lököm és mikor rávetem magam, fél szemmel látom, ahogy Mark pedig M’apono B’orvót rántja félre egy nagyobb tűzcsóva elől és a földre lökve szinte ráfekszik.
– Attól tartok, nem lesz szükség a pánikkeltésre – nyög fel hangosan Zack és fél könyökre emelkedve néz végig a romba döntött helyiségen. Miután meggyőződöm róla, hogy Zacknek semmi baja, feltápászkodom és őt is felsegítem. Yeil egy vérző sebbel a homlokán ül a falnak dőlve, de máskülönben rajta sincs semmi látható sérülés. Mark felé indulok, aki még mindig a találkozó fő célpontján fekszik, amikor azok, akik nem sérültek meg, riadtan indulnak meg az ajtók felé. – Itt Jerome Bauchanan, biztonsági központ jelentkezz – hívom őket, amint megpillantom az első embereket az ajtónál.
– Itt Devon, mondd Jerome.
– Azonnal zárjátok le az épület minden ajtaját. További utasításig senki sem mehet se ki, se be. Értetted?
– Igen, vége.
– Max, Max jelentkezz!
– Itt vagyok. A célszemély bement egy irodába, kövessem?
– Végy magad mellé pár embert és úgy menjetek. Tartóztassátok le, valószínűleg ő a merénylő. Ne hagyjátok megszökni.
– Ez a nő már nem megy sehova.
– Nem nő – bontom a vonalat és most már ijedten sietek Mark felé, mert még mindig meg sem mozdul, azonban mielőtt odaérhetnék, Yeil már ott térdel mellette. Óvatosan az oldalára fordítja és az ölébe húzza a fejét. – Térj magadhoz, kérlek – rimánkodik az arcát cirógatva, hasztalan. Elködösült tekintettel szorítja magához, úgy kell kiszabadítani az öleléséből. Tényleg nagyon egymásba gabalyodtak ezek ketten. Miután ellenőriztem, hogy az uralkodó sértetlen, Markot is megnézem. Szerencsére csak elájult, a fején lévő méretes pukliból ítélve valami neki röpülhetett.
– Jerome – szólít meg ekkor Max. – Megvan a célszemély. Igaza volt, épp most akart új alakot felvenni. Hamarosan itt lesznek az Intergalaktikusoktól, hogy elvigyék.
– Rendben van, köszönöm. Ne veszítsék szem elől – kapcsolom ki, majd azt figyelem, ahogy az egészségügyesek berontanak és nekiállnak a sérültek gyógyításának.
– Uram, engedje, hogy megnézzük – hallok meg ekkor egy türelmetlen hangot, mire odakapom a fejem. Épp Yeilt győzködi, aki ismét Markot ölelgeti és az istennek sem akarja kiengedni az öleléséből.
– Yeil – térdelek melléjük. – Hagyd, hogy megnézzék, utána hazamegyünk mind a négyen jó?
– Nem lesz semmi baja – guggol mellé Zack is. – Amilyen makacs, nem fog elpatkolni, hogy miután levadászta az ő Fehérkéjét, most itt hagyja – tréfálkozik, és erre még Yeil is elmosolyodik halványan. – Ez a csúnya, gonosz doktor úr most egy kicsit elviszi tőled, de mire visszakapod, jobb lesz, mint új korában, igaz, Pat… Jerome?
– Így van. Rosszabbat is túlélt már Mark, hidd el, Yeil – veregetem meg én is biztatóan a vállát. – Nekem most mennem kell, titeket pedig ki fognak hallgatni, de utána…
– Elnézést, hogy közbeszólok – vág a szavamba M’apono B’orvo – de szeretném, ha én is ott lehetnék a merénylő kihallgatásán, utána pedig önökkel is szeretnék külön beszélni.
Csak bólintok, majd Zack fülébe súgom, hogy akkor majd találkozunk a kihallgató helyiség előtt, utána pedig elkísérem a díszvendégünket, hogy szembenézhessen a majdnem-gyilkosával.

Zack

Az éjszakából lassan hajnal, majd reggel lesz, mire az épületben helyreáll a viszonylagos rend, noha még minden sarkon belebotlani jó néhány biztonsági emberbe. Egy kisebb szobába kísértek minket, hogy ott várjunk, míg ki nem hallgatnak. A súlyos sérülteket már elszállították, a kisebb égéseket, horzsolásokat meg helyben ellátták az orvosok. Sajnos a merénylő – ha nem is teljesen, de sikerrel járt. Az eddigi információk szerint tizenketten haltak meg, közöttük négy stra’my-i vezető. M’aponónak átkozott nagy szerencséje volt, hogy Mark jó reflexekkel – és széles vállakkal – rendelkezik, mert különben lehet, ő sem ússza meg karcolások nélkül. Apropó, Mark. Tényleg nagyon ajánlom neki, hogy gyorsan magához térjen vagy én magam nyúzom meg. Yeil még mindig elég megviseltnek tűnik, ahogy a falnak támaszkodva áll és az ablakon bámul kifelé.
– Ne búslakodj már ennyire, bátyó! – szorítom meg a karját és magam felé fordítom. Homlokán sincs már nyoma a sebnek, csak a vérfoltos felsője, meg egy halványrózsaszín heg emlékezteti a történtekre. – Hamarosan újra láthatod a te Markodat – cukkolom kicsit, mire vér szökik az arcába. Jelentőségteljes pillantásomra csak grimaszt vág.
– Szállj le rólam, kisöcsi! – úgy nézem, kicsit még zavarban van a néhány nappal ezelőtti jelenet miatt. – Jól van, te kis érzékenység. – Nevetve csóválom meg a fejem, és próbálok rájönni, vajon hogy a fészkes fenébe tudnak ezek ketten ilyen jól kijönni egymással. Kopogás szakítja félbe az elmélkedésemet, és egy egyenruhás férfi jelenik meg az ajtóban.
– Jó reggelt, uraim! Bauchanan nyomozó kérte, hogy kísérjem önöket a kihallgató szobába.
Kicsit idegesen követjük a Max nevű tisztet, hiszen most el kell mondanunk mindent, amit tudunk erről az egész merényletről, és persze a szerepünkről ebben a csúnya históriában. Majdnem nekimegyek Maxnak, aki hirtelen megáll előttem. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk, csak Pat csipkelődő hangja térít vissza a gondolataimból.
– Álmodozol, Csillagfiú? – kérdezi mosolyogva, de azért látszik a szemén, hogy egyáltalán nem olyan vidám amilyennek tetteti magát. – Gyertek, essünk túl rajta – sóhajtja, és ahogy elhaladok mellette, kedvesen végigsimít a vállamon.
Ha lehet, még feszültebbek leszünk, mikor meglátjuk a szobában M’apono B’orvót, két stra’my-i testőre között.
– Felség! – köszöntjük illően, fejet hajtva az uralkodó előtt, de ő csak megvető arckifejezéssel néz végig rajtunk.
– Megtudhatnám, hogy két venati mit keres a küldöttségemben? Főleg azok után, hogy kiderült a venatiak egy csoportja próbált megöletni? – kérdezi köszönés helyett gleccserhideg hangon.
Ojjé! És azt még nem is tudja, hogy a felbujtó fiaival ül egy szobában. Nagyot nyelek és segélykérően nézek Yeilre, mire ő bátorítóan biccent és beszélni kezd.
– Felség, mérhetetlenül sajnáljuk, hogy a népünk egyes hatalomvágyó tagjai ilyen módszerekhez folyamodtak. Őszintén mondhatom, mi nem aljas szándékkal jöttünk ide.
– És ezt gondolom, csak úgy el is kellene hinnem, igaz? Még a nevüket sem árulták el.
Az uralkodó hangjából csak úgy csöpög a gúny, de ezt nem vehetjük zokon.

– Rh’ayeilt Delten vagyok, ő pedig az öcsém, Zh’ainiack – mutatkozik be Yeil halk, de erőteljes hangon. – Azért jöttünk, hogy megakadályozzuk a ratifikáció meghiúsítását célzó merényletet, amely mögött bizonyíthatóan az apánk, Ch’orden Delten és még néhány venati vezető áll.
– A bizonyítékainkat átadtuk Jerome Bauchanan nyomozónak – szólalok meg én is.
– Így van, ezt tanúsíthatom. Az első pillanattól kezdve együttműködtek a földi hatóságokkal és minden bizonyítékot átadtak nekünk, melyek nagy segítségünkre voltak a nyomozás során. Sajnálatos módon azonban, a frustrói merénylőt nem sikerült időben azonosítanunk – veszi át ekkor a szót Patrick. – Uram, bár a merénylő megvan, attól félek még nincs vége. A venati megbízókat kellene elkapni.
M’apono figyelmesen hallgatja, ahogy töviről hegyire elmondunk mindent, és úgy tűnik, valamelyest megenyhült irányunkban. Már ez is eredménynek könyvelhető el. – Nem csak azokat lehetne megbüntetni, akik a merénylet mögött állnak. Elég kiterjedt bűnszervezet lehet az apánk irányítása alatt, amellyel leszámolva a népünk előtt is új lehetőségek nyílnának meg.
– Mi lenne, ha maguk próbálnák felgöngyölíteni az ügyet? Ma aláírjuk a szerződést és utána lesz idejük nyomozni – néz ránk kérdőn M’apono.
– Örömmel segítünk, amiben csak tudunk – feleli Yeil és én is egyetértően bólintok. – Mélyen sajnálom, hogy nem sikerült időben megállítani a merénylőt és négyük életébe került a támadás.
– Akkor essünk túl a hivatalos ügyeken, a többit pedig magukra bízom – fordul Pathez, aki csak komolyan bólint, majd a testőrei kíséretében elhagyja a szobát.
Megkönnyebbülten lélegzünk fel, miután magunkra maradunk. – Egek, de jó, hogy túl vagyunk ezen a beszélgetésen – támaszkodok az asztalnak. Mintha teljesen kifacsartak volna, úgy érzem magam. – Te hogy vagy? – nézek a fáradt tekintetű Patre.
– Zack, a legjobb, ha ti most hazamentek, nekem még van pár elintéznivalóm. Viszont utána beszélnünk kell – feleli annyira komolyan, hogy most eszembe sincs ellenkezni vele.
– Rendben, akkor nálad találkozunk – intenék már búcsút, de Yeil megállít.
– Mark… Markról lehet tudni valamit? – kérdezi rekedtes hangon Pattől. – Ugye nem…?
– Bocsáss meg, elfelejtettem mondani – szorítja meg biztatóan Yeil vállát. – Csak egy kis agyrázkódása van és eltört a bal karja, ezért bevitték a kórházba. Szerintem olyan két-három óra múlva ki is fogják engedni.
– Akkor nem lenne gond, ha előbb hozzá néznénk be? Őszintén szólva, én inkább nála maradnék – néz bocsánatkérően ránk, de szerintem Pat se bánja.
– Menjetek nyugodtan, én még egy jó darabig itt leszek. Nálam találkozunk, oké? Zack – kapja el a karom, mielőtt indulnánk. – Ne csinálj hülyeséget. Vigyázzatok magatokra.
– Jók leszünk, becsszó! – ígérem meg. Miután elmondja, melyik kórházban találjuk meg Markot, gyorsan körülnézek, figyel-e valaki, majd gyors puszit nyomok a szájára. – Azért te is épen és egészségesen gyere haza – búcsúzom jobb kedvűen és már ott sem vagyunk.

***

Szerencsére a kórház szó szerint itt van egy kőhajításnyira, így gyalogszerrel is gyorsan eljutunk odáig. Tanácstalanul ácsorgunk a bejáratnál, mire egy nővérke siet a segítségünkre, és miután elmondjuk, hogy kit is keresünk, derűsen megjegyzi, hogy már nagyon nyűgös volt a beteg a Fehérkéje nélkül.
Mikor a kérdéses kórterem elé érünk, egyszerre állunk meg, ahogy meghalljuk bentről a kiabálást. – Nem maradok itt egy perccel sem tovább. Megyek haza! Az orvosnak meg üzenem, hogy dugja fel magának a tilalmát. Jól vagyok!
Felvont szemöldökkel hallgatom, ahogy Mark a dokit szapulja. – Úgy hallom, nincs miért aggódnod.
– Kipp-kopp, bejöhet két látogató? – dugom be a fejem a résnyire nyitott ajtón. – Van itt valaki, aki türelmetlenül látni akarja ezt a csúnya beteget.
Mark olyan hirtelen kapja fel a fejét a hangunkra, hogy még a nyaka is belereccsen, mire egy igazán szúrós és megrovó pillantást kap a nővértől. – Ugyan már nővérke drága, ne legyen ilyen morcos. Látja, itt van az én Fehérkém és már el is húzok innen vele. Csak adja vissza a ruháimat.
– Fehérke halálra aggódta magát miattad, úgyhogy leszel szíves nyugton maradni. Jobban nyikorogsz, mint egy lemustrált űrhajó – nevetem el magam, ahogy hevesen magához húzza az ágy mellett álló, láthatóan jobb kedvű Yeilt. – Mikor mehet haza ez a jómadár? – fordulok a nővérke felé.
– Most – sóhajt fel a fejét fogva a kimerült nő. – Csak ne lássam itt többé. Holnap vegyék le a karjáról a kötést, addigra teljesen rendbe fog jönni, a feje meg túl kemény ahhoz, hogy komolyabb baja legyen. Ha mégis szédülne vagy hányingere lenne, azonnal jöjjenek be.
– Hallod, te betegek legrosszabbika? – Nem hallja. Teljesen bele van mélyedve Yeilbe. Torkig. – Úgy látom, itt ránk nincs szükség – vigyorgok a nővérkére és magukra hagyjuk a párocskát.

Patrick Rushmore

– Egy szóval M’apono megkért minket, hogy segítsünk leleplezni a venati összeesküvőket – fejezem be a jelentésem a Főnöknek, aki egyáltalán nincs elragadtatva a dolgok menetétől.
– Rushmore, ugye nem felejtette el, hogy maga nem tartozik az Intergalaktikusokhoz? Vagy talán azt tervezi, hogy átáll hozzájuk?
– Dehogy is, uram – nevetek fel halkan. – Semmi pénzért sem költöznék el a Földről. És hiába van a Hold olyan közel, nem szeretnék több időt az űrben tartózkodni annál, amennyi feltétlenül szükséges. Ez alá tartozik a kötelező évi családlátogatás is – teszem hozzá halkabban, mire halvány vigyor tűnik fel az arcán. Ő is nagyon jól tudja, hogy a családom „kicsit bolond”.
– Rendben van. Kap két hetet, amolyan „külsős” munkára. Két hét múlva jelentkezik akár sikerül a küldetés, akár nem. Maga nem a Stra’my bolygónak dolgozik, hanem a Földnek. És ez vonatkozik Claymore barátjára is, mert ugyebár őt is vinni akarná magával?
– Igen, uram. Azonban… lenne itt még valami. Szeretném az engedélyét kérni, hogy a Delten-fivéreknek tudtára adjam igazi személyazonosságom.
– És vajon miért tenne ilyet? Főleg két idegennek.
– Mert… Zack Deltennel kapcsolatba kerültem… személyes kapcsolatba. Uram, nem mondtam el eddig neki semmit – folytatom gyorsan, mielőtt még megvádolna azzal, hogy elárultam.
– Az engedélyt megadom. De csak azért, mert tudom, hogy maga józan gondolkodású ember és jól tud mérlegelni. Azonban bármilyen ebből származó galiba miatt önt teszem majd felelőssé. Remélem, értve vagyok.
– Igen, uram – jelentem ki határozottan, pedig belül iszonyatosan bizonytalan vagyok. Vajon jól döntöttem?

***

Éktelen csaholás és féktelen nevetés közepette lépem át a házam küszöbét. A nappali ajtajához érve mosolyognom kell a látványon. A legkényelmesebb fotelomban Yeil ücsörög Mark ölében, míg Zack a szőnyegen bolondozik Palacsintával. Épp egy rossz zoknit próbál a kutya szájából kirángatni, amit persze az nem akar odaadni.
– Persze az ebédre senki sem gondolt, igaz? – szólalok meg kuncogva, mikor Palacsinta egy ravasz húzással Zackre veti magát és a padlón kezdenek el birkózni.
– Miért, kellett volna? – terül el Zack lihegve a földön, megadva magát Palacsintának. – Jobb dolgunk is volt, nem igaz? – vakargatja meg a kutyus feje búbját.
– Valld be inkább, hogy annyira ízlik a főztöm, hogy inkább megvártatok, hogy én főzzek valamit – nevetem el magam, majd bele se gondolva lehajolok, hogy egy gyors csókot nyomjak Zack ajkaira, mire hangon felhördülés hallatszik a fotel felől.
– Egy hangot se ott hátul – morran a nézőinkre. – Mondjuk inkább úgy, nem akartunk egy lerombolt konyhával várni. – Óvatosan félretolja magáról a játszótársát és feláll, hogy rendesen megcsókoljon, amit Yeil és Mark tátott szájjal bámul. – Így már jobb – zihálja, miután sikerül elszakadnunk egymástól.
– Ömmm, Patrick, nem akartok valamit elmesélni? – szólal meg ekkor halkan Mark barátom, még mindig kissé hitetlen tekintettel.
– Nem – közlöm nemes egyszerűséggel. – Most megyek és megfőzöm az ebédet, utána pedig meg kell beszélnünk, hogyan tovább.
– Addig mi mit csináljunk? – kiált utánam Zack, és hallom ahogy félhangosan valami olyasmit motyog, hogy észhez kéne téríteni a szoborcsoportként ücsörgő párocskát a döbbenetből.
– Felőlem öntsd le őket egy pohár vízzel – kiabálok vissza már a konyhából. És csak reménykedek abban, hogy esze ágában sincs megfogadni a tanácsom.

***

Jólesően sóhajtva ülök le a nappali kanapéján a finom ebéd után. Legnagyobb megelégedésemre mindenkinek megfelelt a gyorsan összeütött tejfölös-gombás csirkeragu egy kis nokedlivel. Magamhoz húzom a mellém telepedő Zacket és csak reménykedem benne, hogy a mondandómtól nem fog – nemhogy világgá, de egyenesen az univerzumnak rohanni.
– Szóval, két hetet kaptunk arra, hogy megoldjuk az ügyet. Utána szépen haza kell jönnünk Markkal együtt.
Zack a gondolataiba merülve néz hol rám, hol a testvérére és közben, szokás szerint a szája szélét rágcsálja. – Ezt most úgy értsem, hogy két hét után istenhozzádot kell mondjunk egymásnak, mintha mi sem történt volna? – A hangjából csalódottság és hitetlenkedés hallatszik. – Vagy van valami, ami miatt mi nem jöhetünk vissza a történtek után? Jó, hogy nem épp a legjobb ajánlólevél, ha egy bűnöző fia vagy…
– Nem így értettem – rázom meg a fejem. – Semmi akadálya, hogy visszajöjjetek majd, inkább az a kérdés, akartok-e majd visszajönni? – Kezdődő tiltakozásukat meg sem várva gyorsan folytatom. – Nem tudhatjátok, hogy mire derül fény, illetve ha a Venatin leszünk, lehet, ott szeretnétek majd maradni. Minket viszont ide köt a munkánk.
– A saját nevemben mondhatom csupán, de ha van miért visszajönni, úgy habozás nélkül megteszem. Még az se biztos, hogy miután apánkat meg a kis üzelmeit leleplezzük, még egyáltalán biztonságos lenne számunkra az a bolygó – jegyzi meg cinikusan Zack.
– Nektek legalább még van munkátok – fűzi hozzá Yeil. – Van egy olyan érzésem, szükségünk lesz valami új kreditforrásra, mert otthon már röpültünk.
– Jól van, akkor először végezzünk a munkánkkal, aztán majd a többi kialakul akkor. Viszont van valami más is. Khmmm… szóval, a nevem. Valójában Patrick Rushmore, ahogy azt először mondtam és nem vagyok biztonsági tiszt, hanem a Földbiztonsági Ügynökség egyik titkos ügynöke vagyok.
– Hűha! Akkor te nem csak egy mezei kis nyomozó vagy, hanem még ügynök is? Őrület – nevet fel. – Legalább tényleg Patrick vagy – vág vicces grimaszt. – Valahogy nem illett hozzád a Jerome. Gondolom, nem véletlen volt a nagy titkolózás.
Leesett állal nézek Zackre, mert valahogy nem erre számítottam. – Ki vagy te és mit műveltél Zackkel? – bukik ki belőlem, mire mind a négyen hangos nevetésbe törünk ki.
– Még én is meg tudom érteni, ha valamit okkal nem kötnek az orromra. Azért kíváncsi lennék, meddig akartál Bauchanan nyomozó lenni – bökdösi meg az oldalam.
– Még két nap, és én mondtam volna el neki – jelenik meg széles vigyor Yeil arcán, mire mind hárman felé kapjuk a fejünket.
– Szóval mégis feltörted a gépem? – tör ki Markból a felháborodott kiáltás. – Pedig esküdöztél, hogy nem láttál semmi érdekeset!
– Csábító volt, mint a gazdája – vonja meg a vállát jókedvűen Yeil. – És számomra tényleg nem volt érdekes információ, csak a kihívás miatt csináltam.
– Van még valaki, aki nagyon szeretne még valami fontosat bejelenteni? – kérdem teli szájjal vigyorogva, mire egyöntetű fejrázást kapok válaszul. – Akkor lássunk neki a tervkészítésnek. Utána pedig, elmegyünk lovagolni. – Yeil és Mark tiltakozásával mit sem törődve, kimegyek a konyhába és behozok pár üveg sört, hogy jobban fogjon az agyunk a tervezgetéshez.

Zack
Csodás ez a nyugalom. A veranda korlátjának támaszkodva, elégedetten hajtom hátra a fejem és csukott szemmel élvezem, ahogy a langyos szellő cirógatja a bőrömet, miközben a gondolataimba merülök. Olyan hihetetlen, hogy már egy – meglehetősen eseménydús – év telt el azóta, hogy ide jöttünk a Földre. Most már ez a bolygó az otthonunk, hisz semmi nem köt a Venaticihez. Noha az apánk által működtetett bűnszervezetet szinte teljesen sikerült felszámolni, a Delten név nem mondható bizalomgerjesztőnek a bolygón. Még mindig gyűlölöm az öreget azért, amiket tett. Annyi mocsok és vér tapad a kezéhez, több, mint amit mi valaha is gondoltuk.
Mintha Palacsinta megérezné, hogy rossz kedvem kerekedett, odajön és orrával megbökdösi a lábam. – Köszi a vigasztalást – ülök a kutyus mellé a földre és megsimogatom az ölembe hajtott fejét. – Patet hol hagytad, te kis hízelgő? – dögönyözöm az egyre közelebb ficergő ebet, de a válasz már a hátam mögül érkezik.
– Csak előre jött, míg Pat szerzett egy kis vigasznak valót – dörmögi vidáman Patrick. Hátranézek és felkuncogok, mikor meglátom a kezében a vödör fagyit, a másikban pedig a két kanalat.
– Ejha! Ezt nevezem én vigasztalásnak – kászálódom fel és elvéve az egyik kanalat, belekóstolok a hideg finomságba. – Ráadásul a kedvencem! – vennék egy újabb adagot a számba, de Pat erős keze elkapja az enyémet és a szájához húzza a kanalat. – Naaaaaa, ez az enyém!
– Ej, ne légy ilyen irigy, ha már hoztam neked fagyit – közli vigyorogva, majd érzékien a szájába veszi a fagylaltot. – Amúgy is, azt hittem, mindenünk közös.
– Ah… tudod, mit tartanak a hitről. Mit szólsz inkább a kézzel fogható bizonyítékokhoz? – hajolok előre és évődve harapdálom, kóstolgatom a még mindig hűvös, édes ajkait. – Be kell vallanom, így még jobban ízlik. Kérek is egy kis repetát – kínálom meg egy újabb kanállal.
Szó nélkül kiveszi a kezemből a kanalat, de ahelyett, hogy megenné, visszanyomja a jégkrémes vödörbe. Kérdő tekintetemre csak elmosolyodik, majd kezem megragadva mutatóujjam nyomja a hűvös krémbe, majd szájához emelve lenyalogatja róla. – Így a finom – közli ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ki vagyok én, hogy ellentmondjak – suttogom, majd alapos minőségellenőrzésbe kezdek, minek következtében hosszú–hosszú percekig csak heves zihálás és nyöszörgés hallatszik. – Mit gondolsz, nem folytathatnánk ezt valami kellemesebb helyzetben? – szuszogom kifulladva a fülébe, és közben játékosan megrágcsálom a cimpáját. Palacsinta, miután tudomást sem veszünk róla, csalódottan elsomfordál a kert felé.
– Ó, dehogy is nem. Ha emlékezetem nem csal, odafent van egy nagyon kényelmes ágy, ami csak ránk vár – suttogja vissza. – Most azonnal menjünk, ne várakoztassuk…
– Szerintem inkább hagyjátok várakozni – szólal meg a hátunk mögött egy jól ismert hang. – Hacsak nem akartok olyan udvariatlanok lenni, hogy elmentek kufircolni, míg mi itt vagyunk – folytatja vigyorogva Mark.
Előveszem minden jó modorom, és lenyelem a számra kívánkozó szavakat – Bármennyire akarnánk, feszélyezne, hogy itt vagytok – sandítok Mr. Füligszájra. – Igazán késhettetek volna egy félórát. – Egy kis hang a fejemben kettőt mond, amit én bőszen helyeslek.
– Nézz az órádra, öcskös – neveti el magát Yeil is. Igazán örülök, hogy Mark mellett lazább lett, de kicsit bosszantó, amikor az én kontómra szórakozik.
– Isten hozott benneteket – szól közbe vigyorogva Patrick. – Bár nem a legjobbkor, azért én nagyon örülök nektek. Már három hete (lejjebb hét van írva) nem találkoztunk. Menjünk be – int a teraszajtó felé.

***

Ugyan nem akaródzik elismerni, legalábbis hangosan nem, azért valóban jó újra látni a fiúkat. Yeilnek átkozottul jót tett a Markkal töltött idő, mostanra nyoma sem maradt a keserűségnek a vonásain és a régi, csipkelődő stílusa is visszatért. Talán még Markéból is ragadt rá. Sajnos.
– Na, milyen volt három hónapig a Stra’my uralkodó vendégszeretetét élvezni? – dobok egy üveg sört Marknak, Yeilnek meg egy kólát és letelepszem a velük szemben álló fotelbe. – Nem lehetett semmi nászút, amit egy királynak köszönhettetek – vigyorgok sógor pajtásra.
– Megéri az adósoddá tenni az uralkodókat – vigyorog vissza Mark. – Amúgy M’apono azt üzeni nektek, hogy ha végre rászánnátok magatokat a házasságra, titeket is szívesen lát majd a nászutatokon. Patrick barátom – fordul Pat felé –, ne sokáig habozz, el sem tudok képzelni, mi minden jóról maradsz le – kacsint ránk huncutul.
– Nem hallottam, hogy panaszkodna, amiért bármiről is lemarad. Vagy van valami, amiről tudnom kéne, kedves Pat? – nézek gyanakodva a páromra.
– Dehogy is! Szerintem simán csak kitört Markból az ifjú házasokra jellemző kerítő hajlam. Azt hiszi, hogy csak esküvő után lehet bárki is boldog – rázza a fejét vehemensen, de valami nem stimmel az egésszel, érzem. – Amúgy meg, te se nagyon forszíroztad a kézfogót – hárítja át rám a döntést.
Elgondolkodva méregetem Patet, vajon miért csak most merült fel ez a gondolat. A szemében megcsillan valami, amitől mosolyoghatnékom támad, és önkéntelenül is kimondom, ami a fejemben jár.
– Meg kéne kérdezni őkirályi fenségét, szabad-e a királyi nászutas lakosztály mondjuk úgy, két-három hét múlva.
– Nekem is lehet beleszólásom? – mordul fel bosszúsan, de a szemében látom, hogy csak játszik velem. – Mi lenne, ha ezt megbeszélnénk, amikor ez a két jómadár már nem lesz itt? Mark – fordul a kuncogó barátja felé hirtelen –, miért van egy olyan sanda gyanúm, hogy az a lakosztály már rég le van foglalva?
– M’apono igazán… hogy is mondjam, nagylelkű, ha rólunk van szó – jön Yeil jókedvű válasza. – Akár már holnap mehettek.
– Ebben az esetben – húzom magam mellé Patet és átkulcsolom a derekát –, kíváncsian hallgatlak, hozzám jönnél-e vagy sem. És figyelmeztetem, nyomozó úr, tanúim vannak, bármit is mondjon.
– Hol a gyűrű? – húzza fel szemöldökét, mire Yeilből és Markból kitör az éktelen röhögés. – Milyen kézkérés már ez gyűrű nélkül?
– Micsoda igények! – sóhajtok fel színpadiasan. – Gyűrű nélkül már nem is mondanál nekem igent? – engedem el tettetett duzzogással és elrobogok a hálószoba felé. Igaz, nem így terveztem szívem egyetlen nyomozójának megkérését, de ha már így esett…

Kihúzom az éjjeliszekrényem fiókját és előveszem a dobozkát, majd felpattintva a fedelét egy gyors pillantást vetek a tartalmára. Még mindig lenyűgöz a gyűrűbe vésett mintázat és csak remélni tudom, hogy Patnek is tetszeni fog. Enyhén remegő térddel indulok vissza a nappaliba, ahol mindenki érdeklődő pillantásokat vet felém.
– Csak nem gyűrű? – húzza lágy mosolyra az ajkát Patrick, ahogy meglátja a kezemben a dobozt. A zsebébe nyúlva hirtelen ő is elővesz egy hasonló méretű dobozkát, mire megtorpanok, tőle pár lépésnyire. – Én is készültem ám – folytatja halkan, mélyen a szemembe nézve. Egy szó nélkül nyújtjuk a másiknak a dobozt és ugyanazzal a mozdulattal nyitjuk ki. – Nahát – sóhajtunk fel, ahogy meglátjuk a saját gyűrűnket. Szinte ugyanolyan a kettő, csak kisebb különbségeket veszek észre a nálam lévőn és a Patricknek adott ékszeren. – Igen – szólalunk meg egyszerre, mire Markék felnevetnek összhangunkat látva.
– Úgy vélem, ideje angolosan távoznunk – szólal meg Yeil a hátunk mögött, de éppen hogy csak odafigyelünk rá.

Patrick Rushmore

Miközben a salátaöntet utolsó hozzávalóját is beleteszem a tálba, a konyhaablakon fél szemmel kinézve, Zacket figyelem, aki a verandán ücsörög Palacsinta fejével az ölében.
Sejtem mi baja lehet: bármennyire is nem mondja, bántja mindaz, amit a családja művelt. A következményekről nem beszélve. Az apja a letartóztatásokkor életét vesztette: nem adta egykönnyen magát az öreg. Hogy végül mi állította meg? Yeil. Saját kezűleg lőtte le az apját, mikor az dühében Zacket lőtte le. Életem legborzalmasabb pillanata volt, ahogy láttam vérezve összeesni. Nem is figyeltem, hogy Yeil végzett az apjával, míg én Zack mellkasát szorítottam, hogy elállítsam valahogy a vérzést. Az a két nap, míg Zack végre magához tért, maga volt a pokol mindannyiunk számára. Még az sem vigasztalt, hogy a nővérüket – bűnszövetkezetben való részvételért, csalásért, többrendbeli gyilkosságért és egyéb finomságokért – kirándulni küldték: élete végéig élvezheti az egyik távoli börtönbolygó minden vendégszeretetét és kényelmét.

Borús gondolataimat félreseperve kikapok a fagyasztóból egy vödör fagylaltot, a fiókból két kanalat és elindulok Zack felé. Túl vagyunk rajta és ez a lényeg. Zack mérnöki képességeit kihasználva, az Iroda technikai részlegén dolgozik, míg Yeil pedig amolyan „külsősként” segít nekünk. Jól jön néha a hackertudománya, mikor a törvényesség nem mindig célravezető. Zack-kel egy pillanatra se lepődtünk meg, mikor Markkal bejelentették három héttel ezelőtt, hogy összeházasodnak. Épp ma fognak nászútjukról hazatérni és, ha minden igaz, hamarosan én is megkérem életem párjának kezét. Már ki is találtam a megfelelő alkalmat…

***

Nem így akartam a kézkérést lebonyolítani, de, ha már így alakult nem bánom. Ennél talán nem is lehetett volna tökéletesebb.
– Ne menjetek sehova – fordulok hátra, ahogy eljut az agyamig Yeil hangja. – Ezt meg kell ünnepelnünk. Arról nem beszélve, hogy kell a támogatás, mert nem ártana felhívni a szüleim és a bátyám a nagy hírrel, mert, ha nem tudják meg rögtön akkor kitör az űrháború, olyan patáliát csapnak majd – nevetek fel. – Utána viszont, ünnepelhetnénk, mit gondoltok?
– Már most kíváncsi vagyok a családodra – kuncog fel Zack. – Vajon mit fognak szólni, hogy egy égből pottyant fickóval kötöd össze az életed? – kontrázik rá Yeil is fülig vigyorral. – Ha túlélitek a hírközlést, mindenesetre részünkről mehet az ünneplés.
– Még nem is ismerik Zacket? De, hát már egy éve együtt vagytok – kerekedik Mark szeme hatalmasra, ahogy felfogja Zack szavait.
– Valahogy nem került szóba. Amúgy is tudod, milyenek – legyintek egyet, bár egy pillanatra elfog a bűntudat. Bár szinte hetente beszéltem a családommal valahogy Zack sosem került szóba. Anyám néha ugyan rákérdezett, hogy mikor fogok már „megnősülni” – még mindig próbálkozik olykor-olykor – de mindig csak azt válaszoltam, hogy egyelőre nem. És ezzel a téma le is volt zárva. – Na, most megtudják – teszem hozzá halkabban és az interkomhoz slattyogok.

– Ez valahogy nem jött össze – szólal meg Mark vontatott hangon a fotelban ücsörögve. – A családod, mintha kissé felszívódott volna – teszi hozzá, olyan hangon, amiből tudom, hogy valamiben mesterkedik.
– Mit műveltél? – kérdem tőle számonkérően, de ekkor meghallom Palacsinta éktelen ugatását, és egy kislány hangos nevetését. – Ezt nem tehetted!
– Miért nem? Legalább megünnepeljük az eljegyzéseteket.
– Mit mondtál nekik, amitől mind idejöttek?
– Semmit – néz rám ártatlanul, de dühös pillantásomat látva inkább folytatja. – Na, jó! Talán csak megemlítettem nekik, hogy talán… mondom talán… végre megházasodsz. De Zackről egy szót se szóltam, esküszöm!
– Ki az a Zack? – csendül fel jóanyám zengő hangja, mire egy emberként fordulunk a nappali bejárata felé. Bár imádom a családomat, most nagyon nem örülök neki, hogy itt vannak.
– Ó, te jóságos ég, valaki adjon nekem bátorságot – mormolja Zack olyan halkan, hogy talán csak én hallottam meg, aztán nagyot nyelve előre lép. – Én… khm… én vagyok Zack, Mrs. Rushmore… izé…asszonyom… – mutatkozik be kissé hebegve, amin a család többi tagja igencsak jókat derül.
– És gondolom, mivel Mark nem beszélt magáról – bár nem értem, hogy miért is nem – a fiam jövendőbelijét tisztelhetjük önben, így van?
– Mama, hagyd már békén szegényt…
– Patrick Rushmore, nem mondtam, hogy megszólalhatsz – mutat rám anyám szigorúan, majd sorban végignéz rajtunk. – Szép kis társaság. Leülni, mindenki – adja ki a parancsot. Apám és drága bátyám kuncogva állnak a kandalló mellé, míg mi, többiek heringek módjára nyomorgunk a kanapén, velünk szemben a fotelben pedig anyám ül, mint egy vizsgálóbíró. – És, most hallani akarom, hogy mióta is titok Zack?
– Pat, te titkoltál engem? – gyűlnek krokodilkönnyek Zack szemében, mintha csak azt remélné, hogy elterelheti magáról a figyelmet.
– Dehogy titkoltalak, ne bomolj már Zack. Te is tudod, hogy csak így alakult és amúgy is, csak ma döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk – fordulok mérgesen anyám felé. – Anya, ne ijesztgesd a vendégeimet, ha kérhetlek. Ha tudni akarsz valamit, akkor próbáld meg elővenni az elbűvölő énedet – nézek rá olyan tekintettel, amiből remélem rájön, hogy most kissé túllépett egy határt.

***

– Most már mindenki, mindent tud? – teszem fel a kérdést olyan egy óra múlva kifacsarva. A középkor inkvizíció semmi volt ahhoz képest, amit anyám leművelt velünk. Az elejétől – mikor megismerkedtünk – egészen a végéig – azaz a mai eljegyzésig, mindent el kellett neki mesélni. Mindent! A végén már egészen annyira megkedvelte Zacket és Yeilt, hogy már azt ecsetelte, milyen jó, hogy a Venatici bolygón a férfiak is vállalhatnak gyereket és ezért egy év múlva unokalátogatóba akar jönni. Megáll az ész. – És, ha már ilyen szépen összegyűltünk, talán nem ártana megennünk a vacsorát, amit már vagy három órája főztem, mert szegény csirke már alig várja, hogy végre megegyük.
A konyhában aztán döbbenten szemléljük ünnepi vacsoránk maradványait, miután a lerágott csontok mellett ott szuszog a magát degeszre evő Palacsinta. – Hmm… mintha ezen még látnék egy kis húst – emel fel egy combcsontot Yeil.
– Na, azt edd meg te! – fintorog rá Zack és kinyitva a hűtőt bánatosan szemléli a salátát. – Ez ugyan még a fél gyomrunknak se elég.
– Akkor bizony nem marad más, csak ez – tolom arrébb és kiveszek a fagyasztóból egy jókra sertéskarajt. – Mit szóltok egy kis grillezéshez? Saláta van, sör van, bor van, jöhet az ünneplés.
– Igen, egyértelműen meg kell ünnepelni, hogy túléltük a vallatást – vigyorog most már jókedvűen Zack és kiveszi a kezemből a husit. – És jöhet a grillezés is, mielőtt éhen halunk – Mindenki egyöntetűen támogatja az ötletet és kiözönlenek az udvarra. – Tudod, átkozottul ijesztő egy mamád van, de azt hiszem, kedvelem. Mindenesetre évente egy-két találkozás részemről bőven elég lenne, hogy a vallatási módszereit gyakorolja.
– Gyere, te hős! Megérdemelsz egy finom sertéssültet, mert olyan bátran álltad anyám vallatását – nyomok egy gyors csókot a szájára, de belemélyedni már nincs időnk, mert kintről már követelik a húst és salátát.

***

Mosolyogva figyelem a felszabadult társaságot, ahogy egymás szavába vágva mesélnek viccesebbnél viccesebb történeteket. Yeil ölében már egy negyed órája mélyen alszik a kis Kat, nem foglalkozva a felnőttek harsány nevetésével. Ahogy körbepillantok, észreveszem, hogy Zack, elgondolkodva sétál Palacsintával az erdő széle felé. Felhajtom a bort a kezemben lévő pohárból és utána vetem magam.
– Valami baj van? – lépek mellé, jobb karommal a derekát ölelve. – Csak nem azon izgulsz, hogy anyám tényleg beváltja a fenyegetését és puteulanusi, mérges pókokat fog az alsódba pakolni és végignézi, ahogy halálra marnak, ha megbántasz? – kérdezem nevetve, abban reménykedve, hogy eltűnik az arcáról a halvány szomorúság.
– Összességében, a családod még mindig jobb, mint az enyém. Anyádnak legalább fontos a boldogságod – szólal meg végre, még egy kicsit sápadtan Zack, aztán hangosan felnyög. – Engem viszont ki véd meg tőle és a pókjaitól?
– Miért szándékodban áll ártani nekem? – kérdeztem megjátszott döbbenettel.
– Csak akkor, ha nem adsz nekem egy vigasz csókot, amiért hagytad, hogy kiröhögjenek a bemutatkozásnál – bökdösi meg a mutatóujjával az oldalam. Nem kell kétszer mondania. Magam felé fordítom és pillanatokon belül már teljesen elfelejtkezünk az egész vendégseregről, grillezésről, anyámról. – Mit szólnál – suttogom pár perc múlva a fülébe –, ha most tényleg tojnánk mindenki fejére és simán lelépnénk? Dolgoznunk kell az unoka-projekten. Hisz anyám kijelentette, hogy egy év múlva unokalátogatóba akar jönni.
Zack egy kicsit elhúzódik és elgondolkodik egy pillanatra, majd lassan mindentudó mosolyra görbül a szája. – Tudod, kedves Pat, nem biztos, hogy nagyon kell még dolgoznunk rajta.
Először csak értetlenül nézek rá, majd leesik az a bizonyos tantusz. Örömömben azt se tudom, hogy mit csináljak először: öleljem szorosan magamhoz, hogy többé el ne engedjem; szaladjak vele a legközelebbi templomba, hogy összeházasodjunk; vagy mondjam el most azonnal mindenkinek. Végül úgy döntök, hogy ezt a csodát egyelőre csak magamnak és Zacknek akarom, a többiek ráérnek megtudni jóval később. – Mondd, hogy biztos vagy benne – szólalok meg végül, de olyan rekedt a hangom, hogy én magam is alig ismerek rá.
– Szinte teljesen. Na, milyen érzés, apuci? – Szédelegve dőlök a legközelebbi fának a megszólítás hallatán, mire Zack nevetve lép közelebb és két kezét összekulcsolja a nyakamban.
– Hihetetlen… csodálatos… leírhatatlan… apuci – lehelek csókot, minden egyes szó után ajkaira. – Mit szólnál, ha most visszamennénk a családhoz, hogy rávegyük őket, maradjanak holnapig és akkor összeházasodhatnánk. Vár ránk egy stra’my-i királyi nászlakosztály. Ki kellene használnunk, mielőtt a doki megvonásra ítél minket.
– Részemről… részünkről rendben. Hmm vajon kapok néhány jó pontot anyádnál, amiért nem marad unoka nélkül? – kérdezi huncut csillogással a szemében.
– Addig örülj, míg nem tudja, hogy kisbabánk lesz. Elég lesz majd pár hónap múlva megtudnod, mire képes. Bár, ha tudni akarod, kérdezd meg a kedves bátyámat és a sógornőmet, mi mindenre figyelmeztetette őket drága jó anyám. – Ijedt arcát meglátva, gyorsan elmosolyodom. – Azért annyira nem vészes. És mielőtt, elfelejteném – fordítom még egyszer magam felé. – Szeretlek. Téged és a picit is.
– Én is szeretlek, te ügynökök gyöngye. Téged is, meg a kicsit dilis családunkat is – nyom még egy utolsó csókot a számra, mielőtt kézen fogva visszahúzna a mulatozó társaság felé.
A közös jövőnk felé.

Patrick, Zack, Mark és Yeil története itt ér véget… vagy mégsem?

---

[1] Vénusz: Ma is ismert bolygó. A történet szerint – ha már a neve ilyen találó – itt építették fel az emberek, a földi „Love Hotelek” űrbeli mását.



[2] Furastai – A Furasta a Triangulum-galaxis egyik kisbolygója, ahol humanoid kinézetű, de sokkal gyengébb testfelépítésű lények élnek, akiknek egyik jellemzője a teljes behódolás. (Markot azért dobta Leicá, mivel a férfi nem igazán az a típus, aki „rabszolgájává” tenné szerelmesét, inkább odaadó fajta. Azonban a furastaiak, képtelenek tisztelni azokat, akik nem uralkodnak felettük.)



[3] Frídi bolha – A Draco törpegalaxis egyik nagyon apró bolygóján, igazán értelmes élet nem alakult ki. Főleg emlősállatok találhatóak rajta, akiknek egyik parazitája a földi bolhához hasonló frídi bolha. A különbség annyi, hogy ezek a vérszívók ocsmány lila színűek.