Intergalaktikus szerelem – Szabadon olvasható – K

Intergalaktikus szerelem

– Patrick és Zack

Patrick Rushmore

A szokásos madárcsicsergés helyett, Palacsinta éktelen ugatására nyitom ki a szemeimet, a hajnal első sugarai előtt. Mérgesen húzom a fejemre a takarót, de a kutya csak nem akarja abbahagyni az éktelen csaholást. Jó–jó, hogy elvileg házőrző és juhászkutya lenne, de ilyenkor úgysem jön errefelé senki, kivéve… Na nem! Valaki csípjen meg, mert biztos álmodom. Ő nem jöhet most ide! Valahol a Vénuszon^[1] kellene ezerrel a padlóba döngölnie a cuki kis furastai^[2] fiúkáját. Bár soha nem értettem, mit eszik a furastaiakon. Olyan könnyen elcsábíthatóak és ágyba cipelhetőek, mint a 20. század lotyói – én mindig is jobban szerettem a kihívásokat. Szóval, biztos csak egy eltéved nyúl járkál odakint – döntöm el magamban és elégedetten felsóhajtva dugom a fejem a párna alá.
– Pat! Pat, vonszold már ki a segged, mielőtt ez a mélynövésű szőrgombóc lerángatja rólam a vadonatúj és szexi vénuszi nadrágom. Kushadj már, Palacsinta! – hallom meg ekkor legjobb barátom hangját. Hmmmmm, nyöszörgök. Mégis Markot ette ide a fene.
A szemeimet dörzsölve megyek ajtót nyitni, de a látványtól az ajtóba csimpaszkodva kezdek el éktelenül röhögni. Fekete kiskutyám, majdnem méter magasra ugrál, miközben Mark a légmotorját próbálja a levegőben tartani Palacsinta tűhegyes fogainak hatókörén kívül. De a legjobban a barátomon virító, neonzöld feszülő nadrág fokozza a jókedvem. – Mark… – kezdem röhögve, mérges pillantását látva. – Ez nem a te színed. Milyen frídi bolha^[3] csípett meg, mikor ezt felvetted?
– Ne röhögj már, hanem kapd el a kutyádat. – Miközben Palacsinta egy intésre eltűnik valahol a ház mögött, Mark tovább folytatja a morgolódást. – Akkor kellett volna lelőni engem, mikor elhoztam neked ezt a vakarékot. De még nem késő – nyög fel, végre lekászálódva a motorról és akkor végignézett magán. – Pat, hozd az ósdi mordályod és lőj le. Leicá megesküdött, hogy jól áll nekem ez a nadrág. Igaz gyanakodhattam volna, mivel már azután erőltette rám, hogy kirúgott.
– Már megint mit csináltál? – kérdezem a konyha felé terelve barátom. Míg betáplálom a robotba, hogy mit kérünk reggelire, felkapok két narancsot, és míg a választ várom, kettészelve őket egy kis tányérra pakolom a cikkeket.
– Én? Semmit! Tudod, hogy milyen elbűvölő vagyok – mereszti rám, hatalmas, barna szemeit. Tényleg tudom. Soha nem értettem, hogy miért nem képes találni magának egy normális fickót, akit nem idegesít Mark úriember modora.
– Na ülj le, pajtás és mesélj, aztán majd kitaláljuk, hogy mihez kezdjünk veled – veregetem meg a vállát vigasztalóan, mire egy hatalmas sóhaj után leül az asztalhoz.

***

Miután Mark elmesélte szomorú–vidám történetét Leicával, sűrű bocsánatkérések után leléptem, mert nekem bizony ma még meg kell jelennem a munkahelyemen.
Épp az „Iroda” egyik eldugott folyosóján settenkedve próbálok eljutni az irodámhoz, hogy még véletlenül se fussak bele a főnökömbe. Főnököt látni, egyet jelent egy újabb küldetéssel és azokból mostanában több is kijutott, mint amennyit igazából szerettem volna. Egy kis pihenésre vágyom és hétvégére amúgy is megbeszéltünk egy horgászást Ausztria egyik legszebb horgászparadicsomában Markkal.
– Rushmore! – abban a pillanatban, ahogy belépek az ajtón, egy jól ismert, dörgedelmes hang szakítja félbe ábrándozásomat.
– Helló, Főnök! – próbálok jópofáskodni, de valahogy nem vevő a humoromra. Még mindig.
– Ne vigyorogjon, mint egy tejbetök – húzza össze a szemöldökét. Csak tudnám, honnan szedi az ilyen ósdi kifejezéseket? Amúgy is milyen undorító lehet már a tök tejbe áztatva? Nagyot sóhajtva veszem magamra a komoly, megbízható és mindenre elszánt ügynök álarcát, miközben leülök a Főnökkel szembe.

***

Gondterhelten nézek a becsukódó ajtóra, mely mögött most tűnt el a Főnök. Majd egy órán keresztül ecsetelte, hogy mekkora görénység készül már megint. És a változatosság kedvéért, megint be kell épülnöm és el kell játszanom az ostoba, izomagyú testőrt. „Magán az univerzum szeme, Rushmore” – jelentette ki felettesem, alig negyed órája. – „Legalábbis magán lenne, ha tudnák, hogy ha maga nem állítja meg a merényletet és ki nem deríti, hogy ki mozgatja a szálakat, akkor itt kő, kövön nem maradna.”

Milyen megnyugtató!

Mint megtudtam, az Opchiuchus galaxis egy újabb bolygója, a Stra’my akar ahhoz a Bolygószövetséghez tartozni, amihez a Föld is csatlakozott még a 2200-as évek végén. És a hírek szerint bizonyos tagok nagyon nem akarják ezt. Csak még azt kell kideríteni, hogy melyik faj tagjainak léptek a tyúkszemére a stra’my-i lakosok.
– Az élet csupa móka és kacagás – morgok az orrom alatt, majd sóhajtva a terminál elé vetem magam, hogy rácsatlakozzak a belső hálózatra, ahol mindent megtudhatok – ami megtudható – a Stra’my bolygó történelméről.

Zh’ainiack (Zack)

Szótlanul figyelem a merev, eltökélt arckifejezéssel, szálfaegyenesen mellettem ülő fivéremet. Noha eddig is ő volt kettőnk közül a komolyabb, most teljesen magába zárkózott. Az egykori vidám csillogásnak nyoma sincs, csak üresség van a szemében. Ökölbe szorul a kezem, ahogy Yeil párjára gondolok, akivel az évek során mi is jó barátok lettünk. Egyedi, élcelődő humorával és pokoli K’talo játékával – ami az emberek sportjainak tanulmányozása alapján leginkább a falteniszhez hasonlít – gyorsan elérte, hogy cimboraságba kerüljünk. Most is egy mérkőzést kéne játszanunk, ehelyett egy Stra’my-i hajó fedélzetén ülünk, hogy még több halált akadályozzunk meg. Még néhány óra és a Földön leszünk.

Hagen elvesztése olyan mély sebet ütött a bátyám lelkén, amilyet elképzelni sem tudtam, de a halálának körülményei, azok voltak igazán fájdalmasak mindkettőnk számára. Hagen halála után két nappal egy kódolt fájlokat tartalmazó üzenet érkezett Yeil számára, amelynek megfejtéséhez a segítségemet kérte. Hagen a venati biztonsági tanács egyik legjobb tisztje volt, aki a „hivatalos” jelentések szerint egy rajtaütés során vesztette életét. Ez még elfogadható lett volna, hisz a munkája nem volt veszélytelen, csakhogy amint az a fájlokból kiderült, rábukkant valamire, ami valamennyiünk sorsát megpecsételte, a férfinak pedig az életébe került. Előveszem az adatmodult és újra olvasni kezdem Hagen információit, mintha nem tudnám már amúgy is fejből.

A Stra’my-i vezetés jelezte csatlakozási szándékát a Bolygószövetségbe, ami nem meglepő, hiszen a haladás útját kell járni, új távlatokat nyitni, amit a stra’my-iak is felismertek. A venati vezetés azonban ellenzi a belépést, mivel a hatalmi pozíciójának fenyegetését látja ebben a döntésben, éppen ezért titokban lépéseket készül tenni, hogy a találkozót meghiúsítsa, sőt, odáig is elmennek, hogy merénylet útján állítsák le a folyamatokat. Hagen nem vaktában lövöldözött, egy jól szervezett mozgalomra bukkant, amelynek tagjai az egész bolygó vezető rétegébe beszivárogtak. Nevek, pozíciók, dátumok, rengeteg mocskos részlet, és ami igazán rémisztő, hogy sok név ezek közül túlságosan is ismerősen cseng. Egy pedig húsba vágóan is ismerős. Ch’ordan Delten… a saját apánk.

Sosem lehetett a kapcsolatunkat szerető, apa-fiú kapcsolatnak nevezni, mivel atyánk otthon is éreztette, hogy ki ő és milyen elvárásai vannak felénk, nem csoda hát, hogy amint tehettük, a saját lábunkra álltunk, politikai karrier helyett a tudományokkal foglalkoztunk. Igazi lázadók vagyunk, kivéve a nővérünket, aki igazi mintagyermekké nőtte ki magát. Mindenben hű követője apa nézeteinek, és az olvasottak alapján az sem kizárt, hogy maga is részese a sötét üzelmeknek.

Felhorkanva félredobom az eszközt és türelmetlenül felpattanok az ülésből, hogy le s fel járkáljak a kabinban. Nem tudom, helyesen cselekszünk-e, hogy a saját kezünkbe vesszük a nyomozást, de azt hiszem, tartozunk ennyivel Hagennek. Nem hozhatjuk vissza, de legalább arról gondoskodunk, hogy a halála nem lesz hiábavaló. Kinézve az ablakon megpillantom azt a híres „kék bolygót”. Odalépek Yeilhez és megszorítom a vállát. – Rövidesen megérkezünk, Eural asszisztens – jelzem, hogy ideje magunkra ölteni az új énünket, amivel felcsempésztük magunkat a hajóra. Még jó, hogy a kisujjamban van a Stra’my-i számítógépes vezérlés működtetésének minden titka, ennek köszönhetően nem volt nehéz két fővel kibővíteni a küldöttek létszámát.
– Igenis, Grial – jelenik meg egy halvány mosoly a szája szegletében. – Akkor hát, kezdődjön a játszma.

Patrick Rushmore

– Patrick, nem akarsz még hazamenni? – rángat ki gondolataimból Jana hangja. Pislogva nézek fel rá, mint aki azt sem tudja, hogy hol van. Ami majdnem így van. Döbbenten veszem észre a falon kivetülő órát, mely szerint már este hat óra van. – Megint fel sem tűnt neked, igaz? – vigyorog rám a vörös hajú nő, észlelve pillantásomat. – Lehet, hogy a Főnök rád sózott egy újabb kamikaze jellegű feladatot, azért néha haza is kellene menni… És enni – teszi hozzá dorgálóan, mikor megkordul a gyomrom. Nem is csoda, hogy éhes vagyok, hiszen utoljára hajnalban ettem egy kis szendvicset, még otthon.
– Kösz, hogy szóltál, Jana. Már megyek is – mosolygok rá megnyugtatóan és abban bízva, hogy végre elhúzza a csíkot. Bírom a nőt, de az idegeimre megy az anyáskodásával. Végre fejcsóválva bár, de magamra hagy kolléganőm. Na, ezért szeretek inkább egyedül – és irodán kívül – dolgozni, de ma szükségem volt a központi számítógépek összes adatára.

Korgó gyomorral kisétálok a folyosón lévő automatához, hogy legalább egy kis forró csokoládét hozzak magamnak, míg elrendezem, mit is tudtam meg.
Pár perc múlva, már a forró csészét szorongatva bámulok magam elé és újra elolvasom az összefoglalót, amit sikerült lekörmölnöm, mielőtt Jana megzavart volna. Ez is egy olyan szokásom volt, ami miatt sokszor viccelődtek velem a kollégák: mindenki más előnyben részesítette a kis személyi számítógépét, míg én papír és toll párti voltam. Jó pár évszázaddal korábban kellett volna születnem – halkan felkuncogok a képtelen gondolatra, ami átfutott az agyamon.

– 2315 környékén fedezték fel tudósaink, hogy Opchiuchus galaxisban van egy bolygó, melyen egy különleges kék fénnyel foszforeszkáló kristály lelhető fel, aminek a segítségével szinte kifogyhatatlan energiaforráshoz jutna nem csak a Föld, hanem a galaxisunk és még vagy négy-öt másik galaxis minden bolygója. Ez a bolygó volt Venatici. Nem kellett túl sok idő és az ottani vezető nagyhatalmak – melyek inkább vezető/elit családok voltak – rájöttek, hogy ami számukra szemét és sok hasznát nem veszik, az másoknak maga a kincs. Ki is használták az üzleti lehetőséget arra, hogy előnyös szerződéseket kössenek és belépjenek a Bolygószövetségbe. A venatiak egyik magas rangú – de nagy valószínűséggel a háttérből minden szálat mozgató – vezetője a Delten család, melyről nem sok adat áll rendelkezésre… annyira óvják magukat, hogy még egy kósza fénykép sem készült egyik tagjukról sem.

– Alig két év múlva kiderül, hogy a Venatici bolygótól nem olyan messze található Stra’my bolygón még nagyobb koncentrációban és mennyiségben található meg a kristály, azonban ott volt egy hatalmas nagy bökkenő: az egész bolygót egyetlen uralkodó család vezette, a B’orvo-k, akik teljesen elzárkóztak mindenféle idegen fajokkal való kapcsolattartástól és üzleteléstől. Úgy vélték, nagyon jól megvan a Stra’my úgy, ahogy van: a lakói boldogok az űrből jött „áldások” nélkül is.

– 250 évig megtörhetetlen makacsság – bár vannak nyitott és haladó gondolkodású csoportok, akik belépnének a Bolygószövetségbe, azonban minden megmozdulásukat elutasítják.

– Egy évvel korábban Nimé B’orvo uralkodó elhunyt, helyét fia M’apono B’orvo veszi át, aki azonnal nekiáll megreformálni a politikai és gazdasági helyzetet.

– Fél évvel később a Stra’my-i Szenátus felveszi a kapcsolatot a Bolygószövetség tagjaival és a bolygó felvételét kérelmezi. Ajánlat: ingyen rendelkezésre bocsátják a kristályt, de a technikai találmányokat meg akarják kapni és az azokból befolyó jövedelem 10%-át is. (Nagyon ügyes, aki kitalálta!)

– A ratifikálás két hét múlva – ha sikerül addig rájönni, ki a merénylő.

– Nagy a gyanúm, hogy a venatiak keze van az egészben, mert így elesnek a hasznuktól. Deltenek???

A homlokom dörgölöm, ahogy kezd előjönni a fejfájásom. Utálom az összeesküvés elméleteket és a politikai intrikákat. A Főnök miért mindig nekem adja ezeket? – Kezdek bedühödni, ezért gyorsan elrámolom a dolgaim, majd a Hold-Föld űrkomp állomásra megyek, hogy mielőbb hazaérjek. Nagyon bízom abban, hogy ma az egész világ békén hagy, nyugodtan megvacsorázhatok és ágyba bújhatok. Hogy aztán holnap elölről kezdhessem a fejtörést és nyomozást. Ráadásul két nap múlva ott kell lennem a diplomáciai küldöttség első hivatalos megjelenésén. Anyám borogass!

***

Abban a pillanatban szertefoszlik mindennemű nyugalomról szóló álmom, amint leparkolom a légmotorom az udvaron. A küszöbön – mintha legalábbis nem lenne hozzáadva a ház védelméhez és nem tudna bejutni – ott ücsörög Mark barátom és a lehető legteljesebb barátsággal játszik Palacsintával. Soha nem fogom megérteni ezt a kutyát. Szeszélyes, mint egy menstruáló lány.
– Nem mennél ma haza? – vágok bele rögtön a közepébe, a legcsekélyebb remény nélkül. – Kérlek, kérlek Mark, ma hanyagolj engem – paskolom meg a vállát békítően. Azonban nem sikerült megbántanom, ugyanis csillogó szemeivel és álmodozó mosolyával rám néz és csak ennyit mond: – Szerelmes vagyok.
– Hogy mi… Á, hagyjuk. Gyere be és mesélj, míg valami kaját szerzek, de utána húzz haza. Nincs nekem most idegzetem hozzád, kedves barátom.
A nappali asztalára dobom a magammal hozott iratokat, táskát és mindent, ami a kezemben van és Markkal a sarkamban a konyhába masírozok. Ugyan a robot hamarabb adna nekem valami ehetőt, de most szükségem van a vacsorával való piszmogásra. És míg én próbálok nem éhen halni, fél füllel hallgatom a beszámolót.
– Képzeld megtaláltam életem pasiját. Épp valami idiótát követtem Sydneyben, amikor megpillantottam ŐT. Fehér haj, isteni test és az az átható, zöld pillantás! Nem tudtam eldönteni, hogy venati vagy stra’my-i, de maga volt az álom. Azonnal abbahagytam a bújócskát a kis pitiánerrel és egy bénító lövedékkel elkaptam, majd a berlini ügynökségre teleportáltam, majd vissza életem szívszerelméhez. – Mikor meglátja, ahogy gúnyosan forgatom a szemeim, dühösen csap az asztalra, mire majdnem felborul a narancsleves poharam. – Igenis a szívszerelmem! Az eddigiek mind kis kilengések voltak. Szóval a drágaságom, épp a sydneyi Információs Központba ment, ahol az egyik nyilvános terminálnál keresgélt. Láttad volna azt az átszellemült arcát… mellesleg hacker a kis drágám.
– Hacker?! – hördülök fel. – Elfelejtetted, hogy zsaru vagy? Rendőr, ügynök! Miért nem kaptad el?
– A szerelmem? – kiált fel szinte sikoltva. Meghökkenve dőlök hátra a székemen. Ez nem az én barátom. Valaki hozza vissza az én férfias és józan eszű barátom… legtöbbször józan eszű barátom!
– Nekem most van ebből elegem – dünnyögöm fennhangon. A készülő vacsorára rá sem nézve, felkapok egy brióst és elindulok az ajtó felé. – Helyezd magad kényelembe, nyugodtan írj pár szonettet a szívszerelmedről, majd reggel felolvasod nekem. Addig azonban látni sem akarlak. Jó éjszakát!

Zh’ainiack (Zack)

Ez tehát a Föld… A légikikötő ablakából figyelem az alattunk elterülő mozgalmas látképet, miközben arra várunk, hogy a csoportunkat a bolygó felszínére teleportálják. A megadott adatok szerint amolyan asszisztens-félék vagyunk és a diplomáciai küldöttek előfutáraként a konferenciát előkészítő csoportban dolgozunk. A pozíció alapján még szabadon mozoghatunk közöttük, de kellően jelentéktelen ahhoz, hogy ne legyünk nélkülözhetetlenek. Ennek megfelelően pillanatnyilag semmi dolgunk nincsen.

Yeil szótlanul olvas valamit a kézi számítógépén, én meg csak remélni tudom, hogy köze van a földi szokásokhoz, kultúrákhoz vagy viselkedési formákhoz, mert amint lejutottunk, magunkra leszünk utalva. Kíváncsi vagyok rá, milyenek az emberek, mert a gépen csupán adatok, száraz tények vannak. Történelem, politika, gazdaság, kultúra, semmit nem jelentenek, amíg testközelből nem tapasztalják meg. A gondolataimból egy hang térít vissza a valóságba, mely tájékoztat minket, hogy indulhatunk a teleportáló csarnokba, alig szempillantásnyi idő alatt pedig már egy másik helyen is vagyunk. Kicsit még bizsereg a bőröm az utazástól.

Eleinte szokatlan az a hatalmas ember – és más faj – tömeg, ami körbevesz minket, de egyáltalán nincs ellenemre. Figyelem, ahogy mindenki mielőbb próbál eljutni a célja felé, miközben minket egy csendesebb terem felé terelnek, ahol három, komoly tekintetű, egyenruhát viselő ember vár ránk. – Uraim, köszöntöm önöket a Föld Ausztráliai Domíniumának területén – üdvözöl minket a legelöl álló férfi, majd kimerítő tájékoztatást nyújt arról, hol vagyunk és mi vár ránk ezen a Sidney nevű helyen.

***

A hivatalos eljárások után valami légautóba ültetnek mindannyiunkat és a szállásunkra visznek. A tervek szerint földi idő szerint, csak t két nap múlva lesz formális program. Addig van időnk megszerezni a stratégiailag fontos, ámde még hiányzó információkat. Amíg a Stra’myk a kísérőinkkel tárgyalnak, mi egy kicsit félrehúzódunk a többiektől.
– Mire jutottál? – kérdezem Yeilt halkan.
– Nálam van minden információ, ami a tervezett találkozó részleteit illeti. Hála Hagen barátjának, sikerült megszerezni a helyszínek, az időpontok, a konferencia résztvevőinek pontos listáját. Sajnos vannak olyan információk, amelyeket innen nem tudtam megszerezni, ahhoz be kell jutnom a földi rendszerbe. – Tekintve, hogy a bátyám még nálam is jobb a számítógépes hálózatok machinálásában, nem jelent komoly problémát, csak találjunk neki egy gépet.
– Akkor amint kiszabadultunk a követek gyűrűjéből, nekilátunk a feladatnak. Töltsd át az adatokat az én egységemre is – húzom elő a zsebemből a tenyérnyi méretű gépecskét. – Itt túlságosan is figyelemmel kísérnek minket. Először is szabaduljunk meg a közönségtől – bökök a fejemmel a többiek felé, majd az információs tábla alapos szemrevételezésébe kezdek. Formálódni kezd egy terv a fejemben, bár még magam sem vagyok biztos a tökéletes kivitelezésben, ahhoz túlságosan ismeretlen terepen mozgok.

A szobánkba érve megszabadulunk a Stra’my ruháktól, majd a kutatások során leginkább megfelelőnek tartott, helyhez illőbb öltözéket keresünk elő a csomagunkból. – Hmm… Mondd, Yeil, biztos, hogy ez a ruha a legideálisabb ezen a bolygón? – mérem végig a fura, bőrömhöz tapadó nadrágot és a hozzá felvett rikító mintával dekorált felsőt. Ami azt illeti, Yeil nálam is érdekesebben fest. Alkatából adódóan a mellkasán megfeszül a rövid ujjú póló, a nadrág meg… Nagyon kevésen múlik, hogy fel ne nevessek. Yeil így is elég zavart arcot vág, ahogy rájön, valószínűleg rossz adatok alapján választott magunknak öltözéket, mert ilyet egy járókelő sem viselt, akivel eddig szembe kerültünk.
– Vedd vissza az inget – dobom oda neki a Stra’my díszegyenruhához tartozó ruhadarabot, ami több fokkal javított az összképen. Minden bizonnyal nekem is így kéne tennem, de kényelmesnek találom, így maradhat. – Legalább most már nem nézünk ki diplomatáknak – vigyorgok a még mindig savanyú arcot vágó bátyámra. – Most pedig keressünk neked egy számítógép terminált. Úgy láttam az előcsarnokban kihelyezett térképen, hogy van itt a közelben egy információs központ. Ott biztosan megtalálod, amire szükségünk van – veregetem vállon Yeilt bíztatásként, de csak felszusszan. – Ha így nézel, még jön valami biztonsági ember és letartóztat. Ha ez feldob kicsit, amíg te a rendszert bűvölöd, én kerítek normális ruhákat, hogy ne nézzünk ki úgy, mint két huligán az atoneei szektorból.

***

Yeil, a szinte hajnalba nyúló kereséstől kimerülten dőlt el az ágyán és azóta is mozdulatlanul alszik. Tegnap bőszen szidta az összes földi biztonsági algoritmust és tűzfalat, amiért jobban megnehezítik a dolgát, mint egy kvantummechanikai kétrés-kísérlet, de az arcán olyan elégedettség tükröződött, amilyet Hagen… nos, igen, amilyet már régen láttam rajta.

Hagyom, hadd pihentesse kizsigerelt agytekervényeit, míg én nekiállok a feltört adatok tanulmányozásának. A hivatalos Stra’my nagykövet majd csak másfél hét múlva érkezik. Ennyi időnk van kideríteni, kivel is akarja elintézni a piszkos munkát a kormányunk. Eltűnődtem azon, hogy nem lenne-e jobb, ha segítséget kérnénk a mi kis privát nyomozásunkhoz, csakhogy nem tudjuk, kiben bízhatunk. A bizonyítékaink ahhoz elegendőek, hogy a merényletet megelőzzük vele, ahhoz viszont nem, hogy az összes felelőst kiiktassuk a tanácsból.
Megvakarom a nyakam tövét és próbálok a képernyőn megjelenő adatokra összpontosítani. Az elmúlt néhány hónapban több venati hajó is megfordult a Földön, ebből már ki lehet indulni. A nyilvántartás szerint több, mint háromszázan érkeztek a bolygóra, ebből kéne kiválasztani egyet… hmm hogy is szólt az a földi mondás? Kösd fel a gatyádat? Igen, ez lesz az… Kösd fel a gatyád, Zh’ainiack. Elindítok egy szűkítő keresést, összevetve a neveket a venati adatokkal, van-e olyan, aki köthető a szervezkedéshez. Amíg a kis gép keres, nem lenne rossz valami ehető után nézni. Tegnap, a ruhabeszerző körutamon felfedeztem néhány érdekesnek tűnő helyet a környéken. Amúgy is még „szabadprogram” van, a vendéglátóink valami városnéző programot szerveztek a küldöttségnek, hadd ismerjék meg a bolygót. Lehet, velük kéne tartani, de jelenleg vajmi kevéssé érdekel a nevezetességek megtekintése.
Előveszem az egyik új szürke dzsekit és egy fekete nadrágot, az azonosító kártyámat meg a zsebembe csúsztatom. – Hová készülsz? – kérdezi a motoszkálásomra felébredő Yeil és ásítozva dörgöli meg a szemét.
– Gondoltam, kimegyek kicsit kiszellőztetni a fejem, meg hozni valami ennivalót, amíg a gép dolgozik, végtére is tegnap óta nem igazán ettünk. Jössz te is? Felavathatod az új szerelésed – húzom elő az ágy mellett heverő zacskókból a neki szánt ruhákat.
– Miért van az az érzésem, hogy sokáig fogom még hallani tőled ezt a malőrt – motyogja az orra alatt, miközben lerúgja magáról a takarót, amit este ráterítettem, és villámgyorsan átöltözik.

***

Kihasználva a tegnap felderített személyzeti útvonalat, sikerül észrevétlenül kijutnunk a szállodából és csendben nekiindulunk a városnak. Igyekszünk mindent alaposan megjegyezni, bár meg kell hagyni, egy idő után elég rendesen elterelődik a figyelmünk, és már nem csak a taktikai szempontok szerint szemléljük az utcákat és épületeket. A színek és hangok kavalkádja teljesen lenyűgöz mindkettőnket. Úgy látszik, jól megférnek egymás mellett az emberek és más fajok. Korgó gyomorral állunk meg egy utcai árus előtt, és kíváncsian olvassuk a fogások felsorolását. – Kipróbálunk valami helyi ételt? – nézek reménykedően Yeilre, de ő csak szkeptikus arccal viszonozza a tekintetem. – Nagy segítség vagy. Akkor talán reménykedj, hogy nem valami ehetetlen förmedvényt választok.
– Két pikáns oposszumburgert kérnénk – adom le a rendelést a pufók férfinak, aki elképesztő tempóban áll neki az étel összeállításának.– Két kredit lesz – tolja elénk néhány perccel később a gőzölgő, hatalmas szendvicseket. Fizetünk és elindulunk a közeli padhoz, hogy elfogyasszuk első földi ebédünket. Yeil közben szagolgatja meg forgatja a kezében azt a szerencsétlen szendvicset, és már szólnék, hogy ne játsszon az étellel, de kicsit elkések a figyelmeztetéssel. Annyira elmerül a kulináris elemzésben, hogy észre sem veszi a vele szemben érkező párt, és van annyira ügyetlen, hogy az egészet ráborítja az előtte álló nőre. A piros szósszal meglocsolt húspogácsa pedig végigszánkázik a blúza elején. – Khm… a legmélyebb sajnálatom a figyelmetlenségemért, asszonyom – igyekszik menteni a menthetőt Yeil és a papírdarabbal törölgetni kezdi a foltot. Sajnos, nagyon úgy fest, a sajnálkozás itt most édes kevés lesz. Mivel a nő leesett állal bámulja Yeilt, nem is törődve a pórul járt ruhadarabbal, élete párja úgy dönt, kezébe veszi az ügyet. – El a kezekkel a nőmtől seggfej. Vagy talán rámozdultál? – ragadja meg az ingénél fogva Yeilt és taszigálni kezdi a fal felé.
Ajaj! Ez most nem hiányzik nekünk. Bár járatosak vagyunk az önvédelemben, nem akarunk verekedést gerjeszteni, ezért megpróbálok a lelkére beszélni. – Uram, kérem, nem áll szándékunkban összetűzésbe keveredni önnel és a becses asszonyával – próbálom szétválasztani őket, de az uraság ezt csak újabb ingerlésnek veszi. Sikerült magamat is az ellenségévé tennem és rövid úton a földön fekve végzem. Rövid idő alatt egész kis tömeg gyűlik össze körülöttünk és várja a fejleményeket. Remek, ennyit arról, hogy nem hívjuk fel magunkra a figyelmet.
Amikor a fickó ökle meglendülne Yeil arca felé, megelégelem, hogy csak passzívan ácsorogjunk – esetemben feküdjek – és várjuk, hogy összeverjenek. – Csillapodjon már – mordulok rá, és miután felkaparom magam, az idióta férfiú mögé ugorva hátracsavarom a karját. – Mondtuk, hogy nem állt szándékunkban megsérteni önöket, de meg sem hallgattak. – Hát, ennyi erővel a falnak is beszélhetnék, még az is jobban figyelne, mert a szitkok folyamatosan záporoznak ránk. Valószínűleg a nézőközönségből valaki értelemmel is rendelkezik, mert hallom, a morajló tömegben valaki rendőrt emleget.
Ekkor egy körülbelül velem egy magas, világos barna hajú férfi lép elénk és egy villámgyors mozdulattal elkapja a még mindig fröcsögve anyázó fickó vállait és mire észbe kaphatnánk, máris elrángatja félméternyire tőlünk. Nem tudom, mit mondhat neki, de a pasas egy pillanat alatt elsápad, valamit habog az orra alatt, majd visszarohanva hozzánk, kézen fogja a nőt és már ott sincsenek.
– Jól vagy, Yeil? – fordulok a fivérem felé, akin nyoma sem látszik, hogy hatással lettek volna rá a történtek. – Aha – feleli nemes egyszerűséggel, és amikor ökölbe szorult kezére pislantok, csak felvonja a szemöldökét és megrántja a vállát. – Majd legközelebb, te kis indulatos – súgom oda vigyorogva, mert látom, hogy megmentőnk közeledik felénk.
– Elnézést ezért – int a barna hajú a szinte menekülő páros felé. – Általában nem így fogadjuk az idegeneket. Jól vannak?
– Éhesen… – nézek szomorúan a két, ehetetlenné vált burgerre. – De azon kívül megvagyunk. Megnyugtató hallani, hogy nem ez a szokásos földi vendégfogadás. Mindenesetre Yeil nevében is mondhatom, hálásak vagyunk, hogy megszabadított minket attól az értelmi képességeinek vajmi csekély birtokában lévő egyéntől… – zavartan nézek a megmentőnkre, mert még a nevét sem tudom.
– Patrick Rushmore, szolgálatukra – húzza ki magát és mókásan a feje felé kalimpál a kezével. Ez valami földi szokás bemutatkozásnál? Nem olvastam róla, de nem akarom, hogy megsértődjön ezért gyorsan utánzom a mozdulatát.
– Zh’ainiack Charadshy Delten vagyok, ő pedig a bátyám, Rh’ayeilt – mutatkozom be, remélhetőleg illendően, de valami baj lehet, mert Patrick furán ráncolja a homlokát.
Egy pillanat múlva azonban már mosolyogva nyújtja felém a jobb kezét. Lehet, hogy csak félreértés volt a rosszallás?
– Zacsna… Csara… ebbe beletörik az ember nyelve. Üdvözlöm a Földön Zack. És önt is – biccent a bátyám felé. – Elkísérhetem önöket a szállásukra… Vagy inkább egy étterembe, ahol rendes ételhez jutnak.
– Egyértelműen első az evés, így ha kérhetem, valami étterem felé mutasson utat – mondom, miután végre kapok levegőt a nevetés után. Zacsna… ez igazán… vicces.

Patrick Rushmore

Az élet oly széééééééép, mint még sohaaaaaaaaaaaaa, lalala, olyan gyönyörűűűűűűűűűűűűség… – Megölöm! – húzom a takarót a fejemre, de még azon keresztül is éles késként hatol fülembe Mark hamis éneke. Ez a pasi egyre rosszabb, ahogy vénül. Arról nem beszélve, hogy ha azt hiszi magáról, hogy szerelmes, akkor mindenkit az őrületbe kerget az állandó kornyikálásával. És még csak nem is egy Pavarotti. Ha már itt tartunk, az a 20. századi pasas alaposan szétcincálta az idegeimet, mikor egyszer meghallgattam. De még az opera is jobb volt, mint ez a szörnyűség, amit Mark éneklésnek nevez.
Úgy, ahogy vagyok, egy szál semmiben robogok a konyhába, hogy kipenderítsem életem jelenlegi megkeserítőjét.
– Jó reggelt, Napsugaram! – kiált vidáman Mark, mikor megjelenek az ajtóban. – Gyorsan kapj magadra valamit, kész a reggeli.
– Mark, te mi a fenét keresel még itt? Húzz haza, hajnal öt óra van. És tudod, hogy utálom a robot-reggelit.
– Nem robot, hanem Mark-reggeli. Tá-dám! – pakol az asztalra finoman illatozó rántottát és friss bagettet, mire hatalmasra tágul a szemem.
– Te nem tudsz főzni!
– Ez nem főzés, csak egy rántotta – von vállat vigyorogva. – Amúgy meg te mondtad, hogy reggel meghallgatod mi történt tegnap, szóval maradtam. Palacsinta nagyon jó hálótárs tud ám lenni.
– Ez már a vég. A legjobb haverom a kutyámmal aludt.
– Hé! Nem a kutyával aludtam. Én a vendégszoba ágyán, ő pedig az ágy mellett. Nem akarsz végre felöltözni? – takarja el szemérmesen a szemét, de közben veszettül vigyorog.

***

– Elmeséled végre, hogy mi történt tegnap? – kérdem a reggeli végeztével. Tele hassal valahogy fogékonyabb vagyok Mark mostani hülyeségére. Már nevetni is képes vagyok azon, mennyire kifordult magából, ilyennek még sosem láttam.
– Szóóóóóval, ahogy azt mondtam, megtaláltam a NAGY ŐT – csupa nagybetűvel – életem értelmét. Mikor tegnap olyan udvariatlanul félbeszakítottál ott jártam, hogy sajnos kiderült, hogy hacker a szentem.
– Egy kérdés – vágok közbe megint, mire dühösen villogó szemekkel néz rám. – Ha ennyire megtetszett, miért nem mentél utána?
– Ha nem vágnál mindig a szavamba már tudnád… fene a türelmetlenségedet. Utána akartam menni, de akkor feltűnt, hogy valami nagyon nincs rendben azzal, ahogy a terminálnál ügyködött. Tudod, az ügynökszimatom rögtön jelzett, hogy itt valami nem tiszta. Így amikor elment, utánanéztem a dolognak. És lám, valaki nagyon el akarta tüntetni a nyomait, de én ügyesebb és simlisebb vagyok Fehérkénél. Viszont – halkul el és válik komollyá a hangja –, az Iroda adataiban turkált. Nem akartam túlságosan magamra vonni a figyelmet, így nem tudom, hogy mi érdekelte ennyire, de az biztos, hogy nem csak kíváncsiságból tört be az adatbázisunkba.
Ekkor azonban, belém hasít a felismerés, ami tegnap nem igazán ragadt meg a fejemben.
– Ácsi! Mintha azt mondtad volna, hogy vagy venati vagy stra’my-i a pasas.
– Igen. Elég egyértelműen látszanak azok a fura tetkószerű bőrrajzok rajta, de nem akartam magamra vonni a figyelmet azzal, hogy közelebb menve komolyabban szemügyre veszem.
– Várj! Pont most van itt egy nagyobb stra’my-i küldöttség és pont akkor jön valaki, aki az Iroda hálózatában kotorászik? Cseppet gyanúsnak hangzik.
Mire befejezem az elmélkedésemet, Mark már egyáltalán nem tűnik vidámnak, inkább nagyon is komolyan néz rám. – Gondolod, hogy…
– Állj! Nem gondolok semmit, de jobb az óvatosság. És, ha már itt tartunk irány a meló. Gondolom neked is van dolgod.
– Van és sajnos nem Sydneyben – vág elszontyolodott képet. – New Yorkba kell mennem, valami illegális génmanipuláció miatt. Nehéz az élet.
– Most biztos nem fogsz neki örülni, de… én pedig ma pont Sydneyben leszek – állok fel és veregetem meg játékosan a vállát. – Majd nyitva tartom a szemem, hátha meglátom a fehérhajú veszedelmedet.
– Kapd be, Pat!
– A tiedet? Soha! Mi maradna akkor Fehérkének?
– Nem kopik… de amúgy sem adnám neked. Keress magadnak végre valami pasit.
– Minek? Hogy elmenjen az eszem és én is nekiálljak kornyikálni?
– Neked legalább jó a hangod – húzódik mosolyra a szája.
– Látod, ebben igazad van – nevetek fel és elindulok, hogy összekapjam a dolgaim és a két napja kapott füles alapján elindulok Sydney egyik külvárosába, ahol állítólag az annyira áhított drogcsempész banda rejtőzködik.

***

A fene vigye el! Még a szart is kiverem Jacquesből, amiért áthajított a palánkon. A dílereknek se híre, se hamva Sydneyben. Ha rájövök, hogy direkt küldött ide, hogy addig ő a zavarosban halászhasson valahol, halál fia.
Magamban fortyogva, körül se nézve sétálok, hogy egy normális kávézót találjak, ahol még régimódi stílusban fő a kávé és igazi babkávéból, nem pedig valamelyik idegen bolygóról importált utánzatból. Ekkor meglátok egy hangulatos Antique nevű helyet, ahonnan finom kávéillat árad, de mielőtt bemennék hangos veszekedés és egy nagyobb tömeg vonja magára a figyelmem. Nem igazán szoktam beleártani magam a lincselésekbe, de mikor valaki rendőrért kiabál, mégsem hagyhatom figyelmen kívül az eseményeket.
Közelebb óvakodva egy nagydarab Hold méretű fickó épp próbálja egy fehér hajú, vékonyabb srác arcberendezését átalakítani, egy alacsonyabb srác pedig – aki a kinézete alapján a véres masszává alakulás előtt álló testvére lehet – hátulról próbálja megállítani. Bátor, egyúttal botor dolog így közbeavatkoznia. Az ilyen fickók csak még jobban feldühödnek ilyenkor és nem ismernek sem istent, sem embert, sem semmit. Csak a vér számít.
Mielőtt még sebesülés vagy halál lenne a vége, közbelépek, megragadom a mamut vállait és magammal cipelem. Amint megállunk, már kezdené is, azonban egy gyors mozdulattal az orra alá nyomom az azonosítómat. – Patrick Rushmore, Intergalaktikus Nyomozóiroda, én a maga helyében nem tenném. Figyeljen jóember: nincs most hangulatom mindenféle bürokráciával foglalkozni, van nekem jobb dolgom is, mint a magafajta seggfejekkel szórakozni. Vagy fogja a barátnőjét és elhúznak a fenébe vagy rövid időn belül a Holdon találja magát és higgye el, hogy vagyok annyira fifikás, hogy eljuttassam valamelyik börtönbolygóra. Nos? – mosolygok rá azzal a vigyorommal, amiről Mark csak azt szokta mondani, hogy egy vérfarkas is megirigyelné.
Alig bírom megállni nevetés nélkül, mikor egy szó nélkül elrongyolnak a nővel.

***

Ahogy figyelem, amint Zack és Yeil jóízűen falatoz valami francia sajtlevest, alig tudom megállni a vigyorgást a mázlim miatt. Mekkora lehet az esélye annak, hogy a két Delten-pasas nem abból a venati családból való, ami nekem most kell? És mekkora véletlen, hogy pont most vannak a Földön, amikor a konferencia is lesz, pedig eddig még be se tették a lábukat a bolygóra? Na, Pat, most ne szúrd el! – intem magam gondolatban. – Haverkodj össze velük, aztán szépen kipuhatolhatod, hogy mit is keresnek itt.
– Valami baj van? – néz rám kérdőn a fiatalabb venati férfi. – Alig evett valamit.
– Nem, semmi gond – rázom meg a fejem gyorsan. – Csak azon gondolkodtam, hogy venatiak vagy stra’myból valók-e? – kérdem, mintha fogalmam sem lenne róla. Elkapom a gyors pillantást, amit egymásra vetnek és nem is csodálkozom, mikor meghallom Yeil válaszát.
– Stra’myból jöttünk. Tegnap – teszi még hozzá.
– Akkor még tényleg nagyon újak itt. Ha gondolják… elnézést – veszem elő a telekomom a zsebemből, majd felállok az asztaltól. – Igen, Jana? – szólítom meg kolléganőmet.
– Pat, a Főnök azonnal látni akar. Új fejlemény van! – és már ki is lép a vonalból.
– Sajnálom – nézek bocsánatkérően a két venatira. – Vészhelyzet van, el kell mennem.
– Ugyan, mi tartozunk bocsánatkéréssel, amiért feltartottuk. Remélem, azért még lesz alkalmunk beszélgetni olyankor is, amikor épp nem szorulunk pátyolgatásra – nyújt Zack nevetve kezet.
– Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Nem túl nagy hely ez a Föld. – Azt már inkább nem kötöm az orrára, hogy a kézfogással pontosan annyi DNS-t biztosít számomra, amivel a nyomkövetőm bárhol megtalálja. – A mielőbbi találkozásra – hajolok meg még egyszer feléjük.
És ekkor belém vág az a bizonyos villám: Mark! Lehet, hogy megtaláltam a Fehérkédet.
De vajon melyik az?

---

[1] Vénusz: Ma is ismert bolygó. A történet szerint – ha már a neve ilyen találó – itt építették fel az emberek, a földi „Love Hotelek” űrbeli mását.

[2] Furastai – A Furasta a Triangulum-galaxis egyik kisbolygója, ahol humanoid kinézetű, de sokkal gyengébb testfelépítésű lények élnek, akiknek egyik jellemzője a teljes behódolás. (Markot azért dobta Leicá, mivel a férfi nem igazán az a típus, aki „rabszolgájává” tenné szerelmesét, inkább odaadó fajta. Azonban a furastaiak, képtelenek tisztelni azokat, akik nem uralkodnak felettük.)

[3] Frídi bolha – A Draco törpegalaxis egyik nagyon apró bolygóján, igazán értelmes élet nem alakult ki. Főleg emlősállatok találhatóak rajta, akiknek egyik parazitája a földi bolhához hasonló frídi bolha. A különbség annyi, hogy ezek a vérszívók ocsmány lila színűek.

---