Meleg regények/novellák írása és fordítása

Lezáratlan ügyek – Szabadon olvasható – K

Lezáratlan ügyek

– Végre itthon – dőlt fáradt sóhajjal Zayne Phillips nyomozó a lakása ajtajának, miután bezárta. Úgy érezte, teljesen kifacsarták, ugyanakkor elégedettséget is érzett, mint mindig, amikor sikeresen zárt le egy ügyet a portlandi rendőrség megoldatlan gyilkosságokkal foglalkozó nyomozati csoportjával. A társai ugyan hívták, hogy megigyanak valamit a Hayes-gyilkosság megoldásának örömére, de Zay ezúttal kimentette magát. Egyedül akart maradni és megpróbálni kiverni a fejéből Peter Hayes fájdalmas pillantását, miután a férfi végignézte, amint bilincsbe verve elvezették előtte a kisebbik fiát, mert az kapzsiságból megölte a bátyját.

– Átkozott gazdagok – morogta és frusztráltan a falba öklözött, majd kibújt a bakancsából és a kedvenc, kopott bőrdzsekijét a fogasra akasztva a konyha felé vette az irányt. Kivett a hűtőből egy üveg sört, majd átment a nappaliba és letelepedett a hatalmas, szinte az egész helyiséget uraló kanapéra.  Elmerengve bámulta az alkonyi Portlandet. Szerette a várost, és a munkáját is, de egyre többször kapta magát azon, hogy Seattle-re és a családjára gondol. És Case-re. Éles fájdalom nyilallt a szívébe, ahogy felidézte magában a férfi meleg mosolyát, az ölelését, a viccelődéseit és újult erővel csapott le rá a magány. A magány, ami hat hosszú éve hűséges társa, amióta elhagyta a szülővárosát és a szerelmét. Sokszor heccelődtek is vele a társai, hogy nincs semmilyen kapcsolata, csak a munka, a munka és a munka az, ami kitölti a mindennapjait, de azt még ők sem tudhatták, miért van ez így.

Az érintetlen sört a dohányzóasztalra lökte és már épp azon morfondírozott, hogy el kéne menni, futni egyet, amikor megdördült az ég és egy hatalmas villám cikázott végig a szürke fellegekkel borított égen. Na, igen… már nagyon benne volt a levegőben a vihar, csak az volt a kérdés, mikor tör ki. Zay ajka keserű grimaszra húzódott. Mintha csak a hangulatomat tükrözné még az idő is, gondolta magában és a plafonig érő, rogyásig megtömött könyvespolchoz lépett, hogy keressen valami könyvet, amivel lecsendesítheti a háborgó lelkét. Nem tudta, mi vezette a kezét, de végül egy verses kötetet emelt le a polcról Robert Frosttól. – Hm… – dünnyögte, ahogy felütötte a könyvet, amelyből kiesett egy lap. Lehajolt, hogy felvegye és amikor meglátta, mi az, úgy állt ott a polc előtt, mintha a kint tomboló villámok egyike épp rá sújtott volna le. Egy fénykép volt az. Szomorkás mosollyal simított végig a képről ránevető, kócos hajú fiatalember arcán. – Ó, Case – suttogta a képnek. – Bár minden másképp lett volna.

A mélabús hangulatból a mobilja térítette magához és bár legszívesebben hagyta volna, hogy a hangpostájára menjen a hívás, amikor meglátta a hívásazonosítón, hogy a régi barátja és mentora, Kevin O’Connor az Seattle-ből, félretette minden vonakodását és a telefon után nyúlt. – Szia, Kev!

– Halihó, Zay! Van pár perced beszélgetni? – Zayne–ben rögtön rossz érzések kezdtek ébredni, barátja feszült hangját meghallva. Arról, hogy valami nyomasztja semmi sem beszélhetett volna ékesebben, mint kiélesedő ír akcentusa.

– Hülye kérdéseid vannak. Egy barátra mindig van időm – felelte Zay és a kanapéra ülve várta, hogy a férfi előadja a mondanivalóját.

– A segítségedet szeretném kérni – vágott bele rögtön a közepébe a férfi. – Van itt egy sorozatgyilkosunk, azonban csak nem olyan régen sikerült összekötnünk a szálakat. A legfurcsább, hogy az áldozatok nem hasonlítanak, nincs semmi kapcsolat közöttük. Eddig öt áldozat van, de félő, hogy hamarosan lesz egy hatodik is.

Zay elgondolkodva dőlt hátra. – Érdekes. Mindenképpen többet kell tudnom, de rendkívül kíváncsivá tettél. Szerencsére épp ma zártuk le az aktuális nyomozásunkat, így ráérek.

– Annyit mondhatok, hogy a gyilkos minden évben ugyanazon a napon öli meg az áldozatait. A gyilkosság után kiválaszt egy elég forgalmas helyet és ott elrendezi a helyszínt, mintha az áldozat csak várna valakire.  – Zayne egyre erősebben szorította a markában a telefont, ahogy Kevint hallgatta.

– Oda kell mennem – mondta, inkább csak magának, mint a telefonba.

Megkönnyebbült sóhajt kapott válaszul. – Erre szerettelek volna kérni – vallotta be Kev elégedett hangon. – Azt csiripelik a verebek, hogy nagyon jó nyomozó lett belőled. És, ha netán végre észhez térnél és hazaköltöznél, nálunk pont van egy üresedés. Szívesen látnálak a csapatomban.

– Ne kísérts! – nevetett fel Zay, de ha őszinte akart lenni magához, nem is állt olyan távol a gondolat, hogy valóban hazatérjen. Nem csak ünnepekkor, vagy kisebb hétvégi találkozások erejéig. Az utóbbi időben egyre többször kísértette a honvágy és oly sok apró jel vezette arra, hogy talán komolyan fontolóra kéne vennie a kínálkozó lehetőséget. – Egyelőre maradjunk csak annyiban, hogy megnézem az aktákat és ha tudok, segítek – mondta a barátjának, de a hangja elárulta, hogy egészen fellelkesült.

– Mikor tudnál idejönni? – csapott le rögtön az ajánlatra Kevin. – Jó lenne, minél előbb, mert már csak egy hónap van hátra. Ha az a pszichopata tartja magát az eddigi menetrendhez, akkor június 20-án fogja elkapni a legújabb áldozatát.

Zayben az ütő megállt egy pillanatra. – Június 20? – kérdezett vissza fojtott hangon.

– Igen – erősítette meg Kev. – Hat évvel ezelőtt volt az első áldozat. Legalábbis, eddig tudtuk visszavezetni.

– Holnap délután ott vagyok – szűrte a szavakat Zay a foga között. – Mindent, amit csak lehet, szedj össze nekem. A legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokról is tudni akarok.

– Köszönöm, tudtam, hogy számíthatok rád – kezdett hálálkodni a másik férfi. – Akkor várlak holnap. Még egyszer köszönöm!

– Még ne köszönj semmit! – felelte színtelen hangon Zay mielőtt elbúcsúzott a barátjától.

***

Zay, egy töprengéssel töltött éjszakával a háta mögött vezetett végig az I-5-ös úton, fel Seattle felé, miközben a Trivium legújabb albumával próbálta éberen tartani magát. Felhorkant, mert mintha még a cím is gúnyolódna vele. Amiről a halottak beszélnek… na hiszen… Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a Kevin által elmondott ügyet. A dátum, a helyszín… a szőr felállt a hátán, ha rágondolt. Az ösztönei azt súgták, hogy valami borzalmas dolog van az egész mögött. Nem véletlenül lett olyan jó nyomozó belőle, hogy a fiatal kora ellenére már ő vezette a nyomozócsoportot. Sokan a kollégái közül azt sutyorogták, hogy biztos látnok, amiért olyan gyorsan képes megoldani egy-egy ügyet, pedig semmilyen természetfeletti képességgel nem rendelkezik. Talán csak az ösztönei jobbak az átlagosnál, de azok aztán mostanáig kiválóan működtek. Ezért sem kellett túl sok győzködés a barátja részéről, hogy segítsen neki. A főnöke aznap reggel több, mint repesve engedte el szabadságra, miután általában neki kellett, elhajtania egy-két napra pihenni, hogy ne mindig a munkájának éljen. Ahogy mondani szokta, nem kell neki egy kiégett nyomozó. Hát, most néhány hétre megszabadultak tőle, és ennek talán csak a családja örült igazán.

Három és fél óra autókázás után végre rákanyarodott a szülei házához vezető útra. Mosolyogva nézte az anyja által gondosan ápolt kis kertet a kétszintes ház előtt, ahol már teljes pompájukban virítottak a színes virágok. Még le sem állította a motort, de már nyílt is az ajtó, hogy kilépjen a kert gazdája.

– Zayne Phillips! Micsoda meglepetés, itthon látni téged fiam – köszöntötte bár megrovó hangon, de láthatóan örömmel az anyja. – Örülök, hogy itthon vagy – ölelte magához a hozzá siető Zayt.

– Én is, mama – viszonozta az ölelést Zay, és szinte érezte, ahogy eltölti az anyjából áradó szeretet. – Nagyon jó újra itthon lenni. Sajnálom, hogy mindig olyan ritkán jövök – hajtotta le a fejét szégyenkezve, mert tudta, hogy a tárgyalóteremben mindig kőkemény védőügyvéd, Sarah Phillips otthon igazi családcentrikus asszony és mennyire fájlalja, hogy ha nem is a világ túloldalára, de mégis, annyira messze költözött. – Apáék?   

– Már az asztalnál ülnek – intett a háta mögé az asszony. – Moss kezet és gyere ebédelni, fiam.

– Igenis, anya! – szalutált vigyorogva Zay, mire a nő játékosan meglegyintette a tarkóját.

– Sosem növöd ki a szemtelenkedést – morgott az asszony, de Zay tudta, hogy csak megjátssza a haragost.

– De te így is szeretsz, nem igaz? – nyomott puszit az anyja arcára, majd elsietett, hogy eleget tegyen a kérésének. A földszinti, kis fürdőszobában nem csak a kezét, de az arcát is megmosta, hogy felfrissüljön, majd a tágas, mégis barátságos étkezőbe ment, ahol az asztalnál már ott ült az apja és az öccsével Callel a legutóbbi baseball mérkőzés megvitatásában merült el annyira, hogy észre sem vették az érkezését. – Sziasztok – köszönt vidáman a két férfira, majd leült az Cal melletti székre.

– Zay? Te meg, hogy kerülsz ide? – döbbent le a fivére.

– Megkértem Scotty-t, hogy sugározzon ide – forgatta a szemét Zay. – Természetesen beültem a kocsimba, miután Newcombe kapitánytól kértem néhány nap szabadságot és elautóztam idáig.

– Ha-ha-ha, vicces. Nem szoktál te csak úgy hazaruccanni.

– Ez valóban így van – szólt közbe az apjuk. – Mi a baj?

Zay tudta, hogy a család előtt nem tud titkolózni, ahhoz túlságosan is jól ismerik. Kissé frusztráltan vakarta meg a tarkóját, majd egy szusszantás után úgy döntött, belekezd. – Tudom, hogy szokatlan, hogy csak úgy beállítottam, de az a helyzet, hogy mostanában sokat gondoltam arra, hogy talán vissza kéne költöznöm. Nem olyan rossz Portland, de mégsem ugyanolyan, mint itt. No meg persze, ti is hiányoztok – sandított az apjára.

– Nagyon örülök, hogy végre megjött az eszed – bólintott a férfi. – De nem csak ezért jöttél, igaz?

– Zsaruszimat, mi? – vigyorgott Zay. – Kevin tegnap megkeresett egy sorozatgyilkossággal kapcsolatban. Érdekesnek tűnt az ügy és úgy gondoltam, talán segíthetek benne. Egyúttal egy kicsit több időt tölthetnék veletek is.

– Sorozatgyilkosság? Semmi ilyesmiről nem hallottam – kapta fel a fejét az apja. – Az újságokban sem írnak semmit.

– Mert eddig nem is kezelték akként – felelte Zay és közben azon töprengett, hogy vajon mennyit mondjon el. – Igazság szerint én sem tudok sokkal több részletet, délután találkozom majd Kevvel, hogy elmondja az eddig összegyűjtött információkat és, hogy megmutassa az aktákat. De egyelőre elég a melóból, fáradt vagyok a vezetés után, éhen halok és alig várom, hogy halljam, mi történt veletek, amióta nem voltam itthon.

– Úgy teszel, mintha nem beszélnénk majdnem minden nap – csóválta a fejét az anyja mosolyogva.

– Inkább kérdezd meg, amire igazából kíváncsi vagy – tette hozzá Cal vigyorogva.

– Hát nagyon szeretném tudni, hogy az én drága öcsém miért ilyen kotnyeles – sóhajtott fel Zay a fejét csóválva.

– Benne van a kézikönyvben. Tudod, a “Hogyan bosszantsuk a bátyánkat” címűben. Ez a 10. pont: “Szólj bele minden beszélgetésébe és hozd zavarba” – villantott ártatlan mosolyt Zay felé.

– Akkor talán ideje lenne forgatnod a második részt is. Tudod, a „Hogyan éljük túl, ha felbosszantottuk a bátyánkat” címűt – vágott vissza Zay hasonló stílusban. Közben rájött, hogy nagyon is élvezi ezt a civódást. Miközben csak fél füllel figyelt oda a testvére szurkálódásaira és a szülei beszélgetésére, amelybe ő is bele-belekapcsolódott, arra gondolt: Igen, jó lesz visszajönni a városba. Aztán egy pillanat alatt elkomorodott. Előtte nem árt rendbe tenni bizonyos kapcsolatokat.

***

Zay úgy lépett be a seattle-i rendőrség épületébe, hogy rögtön otthon érezte magát. Ugyanazok a zajok és szagok csapták meg az érzékeit, mint Portlandben. Magában jót derülve indult el az információs pulthoz, hogy megtudakolja, merre van a gyilkossági csoport irodája, de még kettőt sem lépett, már meg is hallotta Kevin hangját.

– Zay! Örülök, hogy eljöttél – ölelte magához a meglepett férfit Kevin. Mikor észrevette a kíváncsi pillantásokat, zavartan elengedte és a lift felé intett. – Gyere, az irodámban nyugodtan tudunk beszélni.

– Most ugye csak viccelsz? – csóválta a fejét Zay. – Naná, hogy eljöttem, hiszen mondtam, hogy kíváncsivá tettél – felelte, majd követte a férfit egy irodába, ami pontosan úgy festett, ahogy egy gyilkossági nyomozó irodáját elképzeli az átlagember. Aktakupacok, amerre a szem ellát, az egyik szekrényen egy végét járni készülő kávéfőző és használt papírpoharak garmadája. Egyedül Kevin asztalán volt némi rend, de ismerve a férfit, ez is csak átmeneti állapot volt. – Te semmit se változtál – sandított a férfira, miközben becsukta maga mögött az ajtót. – Hogy tudsz ilyen kupiban dolgozni?

– Tudod, hogy mit szoktak mondani: a zsenik meglátják a káoszban is a rendet. Amúgy meg nem vagy Marie Kondo, hogy rendrakási tanácsokkal láss el – nézett savanyú ábrázattal Zayre.

– Jól van, na! – szusszantott nagyot Zay, és fogta az asztal előtt álló széket megfordítva, lovagló ülésben letelepedett rá. – Akkor talán, térjünk a lényegre. Mondj el mindent, ami a telefonbeszélgetésből kimaradt.

– Mi lenne, ha inkább elolvasnád? – tolt egy vastag dossziét Zayne elé, aki lecsapott rá és már ki is nyitotta az első oldalnál. Kevin felállt a helyéről és megállt mellette. – Nézd meg ezt – mutatott az első áldozat fényképre, amitől Zay tüdejében rekedt a következő lélegzetvétel. – És nézd meg a tavalyit – lapozott Kev a végére. A két fénykép között nem is lehetne nagyobb a különbség.

– Nos, így érthető, hogy miért is nem kezeltétek sorozatgyilkosságként – pillantott fel a fotókról Zay. – Nincs semmi közös pont az áldozatokkal. Ezek ketten pedig még csak nem is hasonlítanak – pattant fel Zay a székről és az iroda falára felszerelt hatalmas mágnestáblához lépett, majd fogta az aktából a képeket és időrendben feltette. – Fiatal férfiak – dünnyögte maga elé, miközben a képek alá írta az adatokat és miközben az agyában jártak a kis fogaskerekek, Kev által érthetetlen mormogások hagyták el a száját. – Abszolút semmi közös hasonlóság az öt áldozatban azon kívül, hogy mindegyik 25-30 év körüli, fehér férfi és hogy a gyilkosságot feltehetően a nyári napéjegyenlőség ideje körül követték el. Ez akár még valami szektás baromságot is feltételezhetne, nem? – mondta hangosan és a válla fölött hátra pillantott, ám csak annyit látott, hogy Kevin az asztalán ülve kortyolt a kávéjából, miközben őt figyelte – Vélemény?

– Folytasd csak, nagyon érdekes, amit mondasz. Egyet azért kérdeznék: ha szekta, miért szórja szét a hullákat? Akkor nem egy rituális helye kellene, hogy legyen? És a szakértők szerint kilencvenkilenc százalék, hogy egyetlen gyilkosról van szó.

– Nos, ebben igazad van – grimaszolt Zay. – Én sem igazán hiszek benne, de manapság… amikor minden hülyeségért ölik az emberek egymást – tette hozzá. – Mindenesetre nem vetem el teljesen, csak a lista legaljára kerül, mint motiváció. Talán fontosak valamiért a helyszínek? Ha jól megnézzük, ugyan nem a legforgalmasabb környékek. Inkább… nem is tudom, találkozóhelyeknek mondanám őket. Egy kávézó előtt. A parkban…

– Ezekre járnak az emberek randizni – vont vállat Kevin. – Ezen már végig mentünk, de annyira forgalmas helyek, hogy senki sem ismert rá az áldozatokra.

– Nos, már az is sokatmondó, hogy nem ismertek rájuk, tehát biztos, hogy nem onnan választja az áldozatot, hanem oda viszi. Mintha csak találkára készülnének, nem?

– Igen. Vajon elutasították a gyilkost? Az a kérdés, hogy ismerték? Vagy csak az utcán járva választja ki őket?

– Nos, azért vagyok itt, hogy rájöjjek ezekre az összefüggésekre, vagy legalábbis ezért hívtál ide – vigyorodott el Zay, majd egy kissé komolyabban folytatta. – Remélem, nem fog gondot jelenteni a kollégáidnak, hogy itt vagyok és belefolyok egy nyomozásba.

– Emiatt ne aggódj. A csapatom nagyon jól tudja, hogy itt senki sem a saját dicsőségcsontjáért dolgozik.

– Örömmel hallom – bólintott elégedetten Zay. – Kaphatok egy másolatot ezekről, hogy otthon jobban bele tudjak mélyedni? – bökött a papírok felé, miközben folyamatosan bizsergett a tarkója, mint általában, amikor valami zavarta, de ezúttal maga sem tudta, hogy mi az.

– Annyival előtted járok – kuncogott a férfi, felemelve az asztalról egy másik mappát. – Ami a kezedben van, az már a másolat. Vidd.

– Lám, lám! Te tényleg mindenre gondolsz – nevette el magát Zay, és a jókedve kitartott még azután is, hogy elbúcsúzva a barátjától, elindult az autója felé. Miközben a slusszkulcsáért nyúlt, a fél kézzel tartott mappa kissé megcsúszott és kiesett belőle néhány kép az áldozatokról. Morogva hajolt le értük és ahogy felvette a legutolsó meggyilkolt férfi, Tobias Aldridge fotóját, deja vu fogta el. Nem a helyszínen készült fénykép volt, valószínűleg a családtól kapták, amelyről egy jóképű, mosolygós barna hajú férfi nézett vissza rá. Ha csak kicsit keskenyebb lenne az arca és a szája sarkában ott lenne két huncut gödröcske, mintha Casey-t látta volna.

Reszkető kézzel nyitotta ki a kocsiajtót és az anyósülésre dobta a mappát, majd az arcát a kezébe temetve hangosan felnyögött. – Mi az ördög akar ez lenni? Jelzés, hogy keressem meg Case-t? – suttogta maga elé.

Mielőtt még jobban végiggondolhatta volna, mit is tesz, előhúzta a mobilját a dzsekije belső zsebéből és a száját belülről harapdálva kikereste a hat éve nem hívott számot és megnyomta a zöld gombot. Aztán csak várt…

C&Z

Casey Sinclair mosolyogva parkolt le a húga házánál és kiszállt a kocsiból. A csomagtartóhoz sétált, ahonnan előkapott egy hatalmas plüss medvét, majd a hóna alá csapva a bejárathoz sétált és bekopogott. Magában jót kuncogott azon, hogy Nora teljesen ki fog akadni az újabb medve láttán. Case unokahúga, a kis Samantha imádta a mackókat és ezen imádatot bizony a bácsikája csak tovább szította, minden egyes alkalommal, amikor újabb brummogóval lepte meg a kislányt. A három éves csöppségnek már több medvéje van, mint amennyi a Yellowstone Nemzeti Parkban él.

Nem kellett sokáig várakoznia, hogy meghallja a léptek hangját és már nyílt is az ajtó. – Szia Case – köszöntötte derűs arccal a húga, ám a mosoly lemondó sóhajjal tűnt el az arcáról, ahogy meglátta, mi bújik meg a bátyjánál. – Már megint egy?

– Nem aranyos? – lóbálta meg Nora arca előtt az egy méteres, szürke mackót, aminek kedves mosoly virított a pofáján. – Sammy imádni fogja.

– Igazán tüneményes – morogta Nora és közben próbálta leplezni, hogy bizony a kedves arcú mackó azzal az elképesztően puhának tűnő bundájával bizony őt is elvarázsolta. – Ahogy a többi kismillió meg egy darab is igazán imádni való, de lassan a lányom mackóinak is külön szoba kell már.

Case lazán vállat vont, elvégre ez nem az ő baja volt. – Jó kis meglepi lesz neki, mikor anya hazahozza – közölte elsétálva a húga mellett és kényelmesen elhelyezkedve a nappaliban. – Jack merre kódorog?

– Kapott egy megbízást valami csuda old timer járgány javítására és az én drágaságom minden szabadidejét azzal a kis dögös vörössel tölti – kuncogott Nora, miközben leült a fivérével szemközti fotelbe.

– Még jó, hogy az a dögös vörös négy keréken gurul és nem két, hosszú lábon sétálgat – cukkolta Case.

– Csodálom, hogy Jack anno engem észrevett a lerobbant kocsim mellett – tört ki hangos kacagásban Nora. – Nem félek én attól, hogy egy másik nő miatt marad el az én drága jó párom, de azért vicces a feltételezés, hisz ennyi év után már te is ismerhetnéd.

– Nehogy azt hidd, hogy Jack ennyire vak – csóválta a fejét rosszallóan Case. – Nagyon is tudja ő, hogy kire érdemes odafigyelni. No, de most már igazán áruld el nekem, miért is hívtál meg a család háta mögött?

Nora kissé elpirult, amikor a bátyja emlékeztette, hogy az egész találkozó ötlete az ő fejéből pattant, és bűntudatos pillantást vetett Case-re. – Nos… tudod, szeretnénk kicsit kiruccanni Jackkel, amolyan tóparti wellnessre a következő hétvégén és arra akartalak megkérni, hogy vigyázz Sammyre – kezdett bele a nő egy hatalmas szusszantást követően. – Természetesen mondhatsz nemet, megértem, de mivel tudom, milyen jól kijössz Sammyvel, te voltál az első, aki eszembe jutott, mivel anyáék sem érnek rá – tette hozzá mintegy mentegetőzve.

– Ahha! Tudtam én, hogy nem csak a drága bátyádra voltál ennyire kíváncsi! – mutatott vádlón Norára a férfi. A nő bűntudatos arcát látva azonban hangosan felnevetett. – Persze, hogy vigyázok rá. De előre szólók, hogy szemérmetlen módon el fogom kényeztetni. Lehet, hogy vissza se kapjátok a végén.

– Igazán összejöhetnél végre egy rendes fickóval, akit elkényeztethetnél a lányom helyett – ingatta a fejét rosszallóan Nora. – Annyira megérdemelnéd, hogy legyen melletted valaki.

Case jó hangulata abban a pillanatban elszállt és egy szó nélkül felállt a kanapéról. – Most megyek. Péntek este átjövök és elviszem magammal Sammyt.

– Sajnálom Case! – pattant fel a húga is és megállva előtte, szomorú szemekkel nézett fel rá. – Ne haragudj, bátyus, nem akartalak megbántani, csak fáj látni, hogy teljesen magányosan éled az életed, és hiába mondod azt, hogy itt vagyunk neked mi, az nem ugyanaz.

– Az én döntésem volt, nekem kell együtt élnem a következményekkel. Túl sok idő telt már el ahhoz, hogy helyrehozzam, de az én életemben nem lesz más és kész.

– Remélem, nem ez a végső szavad – simogatta meg Nora Case arcát vigasztalóan. – És sosem tudhatod, mit hoz az élet.

– Na jó, elég a bölcselkedésedből. Ezt a témát pedig lezártam. – Előre hajolva arcon puszilta a húgát és ott hagyta az ajtóban a szomorú nőt.

Nem tudott és nem is akart semmit sem kezdeni Nora érzéseivel. Jelenleg megvolt a saját baja és ezt a húgának köszönhette.

***

Hazaérve átöltözött és összeütött magának egy könnyű uzsonnát. Szomorkás mosollyal keverte össze az avokádókrémet a bagelére. Annak idején mennyit nevettek Zayjel, mikor egymásnak tanítgatták a kedvenc ételeik elkészítését. Case mindig is utálta az avokádót, túl „zsírosnak”, íztelennek érezte, de Zayne-nek sikerült meggyőznie, hogy az avokádó nem csak a vegáknak lehet finom.

Az elkészült uzsonnával és egy pohár teával felszerelkezve a nappaliba vonult és leült a krémszínű bőrkanapéra. A bagelét rágcsálva akaratlanul is eszébe jutott Nora kijelentése, hogy találhatna magának valakit. De, hogy is tehetné? Tizenöt éves kora óta szerelmes Zayne Phillipsbe. Abban a pillanatban beleszeretett, amikor a gimnáziumi első napján leült mellé a padba és vidáman mosolyogva közölte, hogy ha nem bánja, akkor szeretne a padtársa lenni. Nem kellett sok idő, hogy a legjobb barátokká váljanak. Az már kicsit több időbe telt, mire be merték vallani, hogy szeretik egymást.

Halványan elmosolyodva félretette az uzsonnát és lassan felállva a kanapé háta mögötti falat elfoglaló könyvespolchoz lépett, ahonnan egy kopott fényképalbumot vett le. Az albumot, kincsként magához ölelve visszaült az előző helyére és tétován végigsimított a borítón. – Zay – sóhajtotta bánatosan mielőtt kinyitotta az albumot. Rögtön az első oldalon a saját képmásával találta szembe magát, amint Zayne mellett ugrálva szurkolnak az iskolai kosárlabda csapatnak. Lassan nézegette a fényképeket, egyik-másiknál megállt egy pillanatra és nosztalgiázva emlékezett vissza az örökre papírra zárt pillanatokra.

És akkor egy olyan fénykép került elő, amitől összefacsarodott a szíve, az eddig visszafojtott könnyei kicsordultak és egy csepp egyenesen a képre hullt. Majd még egy és sorban jöttek az újabb cseppek. Az összes keserűség, ami Nora egyetlen mondatával előtört belőle, most elárasztotta a lelkét. Saját magának köszönhette az egészet, ő volt az, aki hagyta, hogy egy pszichopata barom tönkretegye élete legfontosabb kapcsolatát és emiatt elhagyta Zayt. Sőt, még rosszabb! Hazugságokkal tömte a fejét, hogy minél jobban megbántsa a férfit, nehogy kérdezősködni kezdjen. Annyira szeretné helyrehozni a dolgokat, de tudta, hogy erre már semmi esélye. Hat év túl sok idő, túl sok fájdalom. Hat éve nem hallott felőle, de minden éjjel meg kellett birkóznia azzal az elárult pillantással, amivel rá nézett, mielőtt örökre becsukta maga mögött az ajtót.

Lenézett az ölében tartott albumra és az abban lévő fényképre. Élete legszebb éveinek első napja volt. Bárcsak akkor tudtam volna mindezt, amit ma már tudok. Bárcsak hat éve tudtam volna!

Nézte a fényképen a két kamaszt – egyik tizenhét, másik tizenhat éves – a rózsalugas alatti padon ülve és hevesen magyarázva egymásnak. Egy kicsit gondolkoznia kellett, min is vitatkoztak annyira, de aztán beugrott neki: melyik osztály nyeri meg abban az évben az iskolai sportversenyt. Case a saját osztályukra, Zay pedig a párhuzamos osztályra tette le a voksát. Nem tudták egymást meggyőzni, mindkettő a magáét fújta, míg végül Case megunta a dolgot és egy hirtelen mozdulattal előre hajolt és megcsókolta a barátját. A lepkeérintésű alig-csók után megkövülten néztek egymásra, hogy aztán a következő pillanatban már szinte kétségbeesetten kapjanak egymás után és hevesen csókolózni kezdjenek. Nem kellettek nagy szavak és vallomások: tudták, hogy szeretik egymást. Tudták, hogy együtt maradnak örökre.

Case nagyot sóhajtva a dohányzóasztalra tette az albumot. – Örökre, mi? – szólalt meg keserűen az üres és csöndes lakásban. – Nem tartott sokáig a mi örökkénk. Miért kellett olyan idiótának lennem? – kiáltott fel dühösen önmagára. – Zay… – suttogta fájdalommal a hangjában.

Az érzelmei annyira telítődtek, hogy fáradtan eldőlt a kanapén és mielőtt észbe kapott volna, már el is nyomta a zaklatott, felszínes álom. Fogalma sem volt mennyit sikerült aludnia, mikor a telefonja csörgése magához térítette. Homályos tekintettel nézett a mobiljára és nem akart hinni a szemének. – Zay? – suttogta a kijelzőn látható nevet. Hat éve nem volt képes kitörölni a készülékéből a számot, pedig soha nem is reménykedett abban, hogy a férfi újra hívni fogja. Merengéséből a folyamatosan csöngő telefon rángatta ki és mielőtt szétkapcsolt volna, fogadta a hívást. – Zayne? – kérdezte olyan halkan, hogy félő volt, a vonal másik végén lévő férfi nem fogja hallani.

Zay egy pillanatig levegőt sem kapott, csak fülelt, hogy a vonal másik végén hall-e valamit. – Ca… – megköszörülte a torkát, hogy hangra bírja és újra megpróbálkozott. – Case, te vagy az?

– Persze, hogy én – válaszolt Case lágy hangon. – Mégis kire számítottál, mikor engem hívtál? És ha már itt tartunk, teljesen váratlanul.

– Nem tudom. – Tényleg fogalma sem volt, mit felelhetne bármelyik kérdésre is, de mintha a páncél, amit a szíve köré növesztett, hogy védje magát, repedezni kezdett volna csupán néhány szótól, amit Case-től hallott. – Talán azt hittem, hogy már nem is él a szám. Talán el is felejtettél – sóhajtott fel és a fejét az üléstámlának döntötte. – Csak azt tudom, hogy napok óta meg vagyok zavarodva. Mindenben valamiféle jelet látok – a keze ökölbe szorult és a kormányra csapott vele tehetetlen kínjában.

Case keserűen felnevetett. – Jelekre vadászol? Akkor adok én is neked egy újabbat: találd ki épp milyen fényképalbumot nézegettem – kérdezte öngúnnyal a hangjában.

– Ó Case! – nyögött fel Zay. Az egyik fele szeretett volna elmenekülni, ott hagyni csapot-papot és örökre eltűnni, míg a másik csak a párjára vágyott. Talán Case nem érezte azt, amit ő, mikor szakított vele, de Zaynek a férfi volt a mindene. – Látni akarlak – csúszott ki a száján akaratlanul is a sóhajnál is alig hangosabb mondat. A másodpercekig tartó döbbent csend óráknak tűnt és Zay nagyot nyelt. – Tudod, mit? Felejtsd el, hogy hívtalak és bocsáss meg, amiért zavartalak…

– Ne! Ne tedd le! – kiáltott fel Case kétségbeesetten. Csak úgy jártak a fogaskerekek az agyában, hogy kitalálja, mivel vehetné rá a másik férfit, hogy beszéljen még vele, de semmi sem akart az eszébe jutni. – Miért? – kérdezte végül halkan. Ebben a miértben annyi minden benne volt: Miért hívtál? Miért most? Miért fáj, hallani a hangod? Miért hagytam, hogy elmenj és te miért mentél el? Miért nem harcoltál?

– Miért? – Igen, ez a kérdés ott zakatolt az ő fejében is, és maga sem tudta rá a megfelelő választ. – Őszintén mondom, hogy magam se tudom. Hiába mentem el innen hat éve, úgy érzem, szart se értem vele, mert így csak egy másik városban akarok megőrülni. Egy… –megrázta a fejét, nem szabad a munkát belekevernie, hiszen nem csak amiatt vette a kezébe a telefont, de az őszinteség sem árt. – Egyszerűen úgy éreztem, hogy fel kell hívnom téged.

– Zay… örülök, hogy megtetted – csuklott el a végére Case hangja. – Nekem soha nem lett volna bátorságom hozzá.

– Nekem is remegett az ujjam a telefonon – nevetett fel olyan hangon Zay, ami inkább sírásra emlékeztetett. – Nem is tudom, mitől féltem jobban, hogy nem veszed fel vagy, hogy egy gépi hang azt mondja, hogy az előfizető nem kapcsolható. Vagy, hogy felveszed és elküldesz a fenébe.

– Én so…– Case elharapta, amit mondani készült. Hogyan is mondhatná, hogy soha nem küldené el, mikor egyszer már megtette? – Mind a ketten bolondok vagyunk – nyögte ki végül keservesen. – Túl sok idő telt el és neked megvan a magad élete ott Portlandben.

– Végül is, jah. Van életem – horkantott nagyot Zay. – Azért örült a főnök, hogy három hét szabira jöttem, mert annyira van életem.

Case egy pillanatra zavartan nézett maga elé. Nem épp úgy hangzott, mintha a másik férfi túlságosan boldog lenne. Önző szemétládának érezte magát, amiért egy pillanatra még örült is ennek. Végül saját magára dühösen és szégyenkezve megszólalt: – Zay, a nosztalgián kívül van más oka is, hogy hívtál? Elég jól kibírtad eddig, hogy ne adj életjelet magadról.

Ettől a mondattól mintha elpattant volna valami Zayben. Igen, kibírta, de miért?  Mert ki kellett bírnia anélkül, hogy valami ostobaságot tett volna. Elfojtotta magában az érzéseit, és szinte már gépiesen élt egyik napról a másikra és egyszeriben rájött, hogy miért nem tud megmaradni Portlandban, bármennyire is akar. Mi az, ami már hetek, nem, hónapok óta nyomasztja annyira, hogy haza akarjon jönni. – Igen, eddig bírtam elfojtani magamban, de tudod, mit? Hiányoztál, a kurva életbe! – tört ki Zayből az igazság, amit annyira el akart zárni.

Zay kifakadását pillanatnyi csend fogadta, amit Case döbbent zihálása és felcsukló sírása tört meg. – Te is hiányzol, Zay. Annyira sajnálom, amit velünk tettem.

– Ó a fenébe, Case! – sóhajtott fel Zay, miután kiadta magából, ami a szívét nyomta. – Ne telefonon kelljen már ezt megbeszélnünk – kérte szelíden. – Itt vagyok a városban, kérlek, mondd, hogy találkozhatunk valahol.

Case a faliórára nézett. – Egy óra múlva nálam? Főzök vacsorát – ajánlotta bizonytalanul.

– Küldd át a címedet és ott leszek – vágta rá Zay szinte azonnal és érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről.

– Várlak! – bontotta a vonalat Case, mielőtt totál idiótát csinál magából. Gyorsan elküldte a címét a férfinak, majd remegő gyomorral a konyhába ment, hogy összeüssön valami vacsorát.

6 Hozzászólás

  1. Jelszó kiküldve: 2022. június 6.

  2. A tegnap kidobott kommentelés közben, gondolom már elege volt belőlem. Edig nem is tudtam ennek a történetnek a létezéséről, de mindig fedezünk fel új dolgokat úgye? Eseményekben gazdak kezdés, a krimi részéért oda vagyok, nem tudni egyenlőre sokat az ügyről, de elégé összetetnek tűnik és némileg ilyesztő is, talán pont a kevés információ miatt, izgalmas lesz végig követni a nyomozást. A szerelmeseket illetően megható telefon hivás volt, már most tudom az eddigiek alapján hogy nagyon szeretik egymást és csak a fiatalkori butaságuk miatt rontották el, amit remélhetőleg minnél hamarabb helyre hoznak. Kérek szépen ehhez a történethez is kódot, köszönöm.

  3. Jelszó kiküldve: 2022. május 18.

  4. Imádom a krimiket, a szerelmes történeteket, a kettő együtt meg főnyeremény. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért szakítottak, és hogy ennyi év után rendbe tudják-e hozni a kapcsolatukat, hiszen egyikük sem lépett tovább, még mindig szeretik egymást.

  5. Jelszó kiküldve: 2022. május 17. 16.50

  6. Barbus789 says:

    Nagyon kíváncsi vagyok, hogy alakul a kettejük története. Az biztos, közös múltjuk van, innen talán mindig könnyebb helyrehozni, amit elrontottak.

Vélemény, hozzászólás?