Első fejezet
A zaj, amit a vonat adott ki magából egyenesen a fejében dübörgött, felerősítve ezzel a reggeli fejfájását. Le kellett volna hunynia a szemét, hogy ne lásson ki az ablakon, de a percenként változó táj csalogatta a tekintetét. Maga mögött hagyta Detroitot, a várost, ahol élt. Ugyanez volt a helyzet a rétekkel, mezőkkel és az elhagyott városokkal is, most a szemében a közeli erdők hatalmas fái tükröződtek vissza a szemében. Nem sokára a táj megváltozott, kis falucskák jöttek és végül közeledett a városka, ahova tartott. Az út nem szerepelt a tervei között, sajnos egy nagyon szomorú eseményhez kötődött. Legutóbb, mikor meglátogatta a nagymamáját, nem gondolta volna, hogy következő alakommal azért utazik ide, hogy elkísérje nagyanyját utolsó útjára. A nő, aki két héttel korábban elbúcsúzott tőle, csodálatosan érezte magát és semmi sem utalt arra, hogy soha többé nem fogja őt látni. Az útra adott neki egy táskát, amiben túrótorta volt és lekvárok, amelyeket még az ősszel készített a saját kertjéből szedett gyümölcsökből. Akkor autóval volt, ami most a műhelyben áll és emiatt kell neki a vonaton zötykölődnie. Rosszul viselte az utazást, de nem tehetett ellene semmit. Szerencsére a vonat egy órával később megállt egy kis állomáson és ő foghatta a táskáját és leszállhatott.
A júniusi nap elvakította, ahogy elindult az állomás épülete felé. Az embernek keresztül kellett sétálnia rajta ahhoz, hogy kijusson a túloldalra, egyenesen az álmos városka karjaiba. A hely, ahol született és, ahol tizennégy éves koráig élt. Silent körülbelül ötvennyolc kilométerre volt Detroittól, akkor költöztek oda, mikor az apja munkát kapott egy helyi gyárban és utána már ott is maradtak.
Kiment az épületből, menet közben odaköszönve a pénztárosnak. Szemei előtt feltűnt a kisváros, a maga kétezer lakosával. Szinte mindenki, mindenki ismert mindenkit, ha névről nem is, de látásból biztosan. Az idegeneket rögtön észrevettek, de a lakosok már hozzászoktak a látogatókhoz. A lakosság nagyja a turizmusból élt, kihasználták a gyönyörű környék adta lehetőségeket, ezért aztán sokféle ember megfordult a környéken. Különösen tavasszal és nyáron nőtt meg a forgalom, ebből származott a helyi kereskedők és a szálloda legnagyobb bevétele.
Átment az utcán, végigsétált a boltok előtti járdán, majd befordult az egyik utcában álló kis templom felé. A nagymama a várostól három kilométernyire lakott, ezért, mikor utoljára meglátogatta és néha korábban is – mikor csak pár órára ugrott be az idős hölgyhöz – még csak meg se nézte a várost, mindig a kerülő utakat választotta. Most alaposan szemügyre vette. Annyi emléke fűződik ezekhez a helyekhez. Ide járt óvodába, és iskolába, aminek az épülete Silent másik végén állt. Itt játszott, itt találkozott az ismerősökkel. Mr. Brice boltjában az utolsó filléreit költötte el gumicukorra vagy savanyú zselés cukorkára. A város egyetlen fagylaltozója, nyaranta tömve volt emberekkel. A tulajdonosnak, Mrs. Jonesnak voltak a környéken a legfinomabb fagyijai, még azoknál is jobbak voltak, amiket az anyukák készítettek otthon. Nem sajnálta, hogy Detroitban él, mert ott sokkal jobb lehetőség volt a megélhetésre, mint itt, de szeretett visszajárni Silentbe. Főleg akkor, amikor már fojtogatta a hatalmas város rohanása és zsivaja. Sajnálta, hogy olyan ritkán jött el, és azt is, hogy ha sikerült, a látogatásai alig egy-két napig tartottak. Most úgy nézett ki, ez alkalommal hosszabb ideig lesz itt, főleg, ha figyelembe veszi a nagymama halála miatti teendők sorát. Muszáj volt elintéznie a sok hivatalos ügyet, amiket egyáltalán nem szeretett, de ez ellen semmit sem tehetett.
Megáll a deszkatemplom lépcsőinél. A múltban a nagymamánál nem igazán volt templomba járó, de most beszélnie kellett a lelkésszel. Inkább túl lenne rajta most, mint hogy halogasson egy ilyen fontos dolgot.
– Mikael.
Mielőtt belépett volna az épületbe, a templom mögül előjött egy hosszú vörös hajú asszony, fekete ruhában.
– Szia, Donna. – Lement a lépcsőn és megpuszilta a nő arcát. A harminc éves Donna, aki nagyon jó ismerőse és a nagymamája szomszédja volt, mióta, az esküvőjük után megvette a szomszédos házat, most halványan rámosolygott.
– Örülök, hogy ilyen gyorsan sikerült eljönnöd. Kérlek, fogadd el őszinte részvétem.
– Köszönöm.
– A lelkésszel már mindent előkészítettünk. Most a temető kápolnájában van, a nagymamád koporsójánál imádkozik. Ahogy azt te is tudod, nagyon jó barátok voltak és őt is mélyen érintette a nagymamád váratlan halála.
Gyűlölte a temetőket, de szerencséjére a temető kápolna szinte mellette volt és nem a hatalmas nekropolisz kellős közepén, ahova évszázadok óta temették a holtakat. Gyerekkorában a nagymamája elvitte a temetőbe, hogy megmutassa neki a régi sírokat, amelyeken – egy kivételével nem volt évszám, csak egy elgörbült kereszt. A fémlemezen szereplő évszámra – 1712 – a mai napig emlékezett. „Valószínűleg az akkor még alig pár tucatnyi lakosú városka hőse nyugszik itt, aki akkor esett el, mikor banditák támadtak az emberekre.” – mondta a nagymamája. Az asszony nagyon jól ismerte Silent és környékének történelmét. Először, mint történelemtanár, később pedig könyvtárosként és antikváriusként, aki régiségekkel, régi könyvekkel illetve a város érdekes történeteivel foglalkozott, sokat mesélt neki. Sajnos kamaszként, majd felnőttként már nem hallgatott meg olyan történeteket, amik nem érdekelték. Nos, most pedig már mindehhez túl késő volt.
Donna bekísérte a kápolnába, aminek a közepén, a ravatalon, virágokkal körülvéve ott állt a koporsó. A lelkész, egy rövid szakállú, idősebb férfi, sötét öltönyben, a kápolna hosszában két oszlopban elhelyezett padok egyikében ült és imádkozott. Mikael odament volna hozzá, de gyerekkori barátja a nyitott koporsó felé húzta. A férfi megállította, mert szeretett volna a nagymamájára élőként és nem halottként emlékezni.
– Gyere, búcsúzz el tőle. Nem akarom, hogy később te is úgy sajnáld, mint én.
– Sajnálom, ami a nagyapáddal…
– Köszönöm. Már fél éve, az idő pedig halad és a sebek begyógyulnak, de nem búcsúztam el rendesen tőle és emiatt lelkiismeret furdalásom volt. Na, gyere. Csak egy pillanatra és utána majd beszélgetünk a lelkésszel a holnapi temetésről.
Engedett neki. A ravatalhoz közeledve, ránézett a koporsó zárt felén álló fényképre. A képen szőke hajú, mosolygós, a kortól ráncokkal barázdált arcú nő volt látható. Ránézett a fekvő alakra. Anna a kedvenc ízléses kosztümébe volt öltöztetve, és ami a leginkább szíven ütötte, az alvó nő arcán trónoló mosoly. Nagyon jól ismerte ezt a mosolyt. Szerető, meleg, képes volt megnyerni az emberek szívét. Láthatóan álmában hunyt el, úgy távozott, ahogy mindig is szeretett volna, a jelek szerint békés halála volt.
– Még élhetett volna. Hetven éves volt.
– Drága, Donna, nem tudhatjuk, mi van megírva a számunkra. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek és nem tudhatja senki, mit szánt neki – szólalt meg a lelkész, ujjával a plafonra mutatva, amivel bizonyára az égre akart célozni. Egy pillanattal később már a kezét nyújtotta Mikaelnek. – Örülök, hogy újra látlak, fiam. Nagy kár, hogy ilyen alkalomból. Gyere, majd az irodámban megbeszéljük a holnapi megemlékezés részleteit. Donna már nagyon sok mindent elintézett tegnap óta, de nagyon jó, hogy már sikerült ideutaznod, így a többit is meg tudjuk beszélni.
Sejtette, hogy ez a többi a pénzügyeket jelentette. Amilyen nagy barátja volt nagymamájának a lelkész, olyannyira racionális is volt.
***
Két órával később a nagymama háza elé ért, ahol felnőtt. Emeletes, ranch-stílusú fa épület, tetőtérrel, sötétszürke tetővel és az épület elején terasszal, a házat pedig egy nagy kert vette körbe, elkülönítve a legközelebbi szomszédoktól is, úgy tűnt, mintha az egyedül ez a ház lenne az utcában. A kertet sűrűn ültetett fenyőfák gyűrűje vette körül, emiatt az utcáról nem lehetett látni, mi folyik a kertben. Nem számítva Donna házát, sem az utca túloldalán álló elhagyatott épületet, melynek falait vadszőlő futotta be. Gyerekként egyszer a nagyapja elvitte abba a házba – a tulajdonosa három évvel korábban halt meg rákban –, és egyszerűen lenyűgözte ez a hatalmas és gyönyörű épület varázsa, mely mintha a tájba lett volna komponálva. Az emeletes épület tulajdonosa, aki önző, mogorva, embergyűlölő, illetve mindent gyűlölő volt, ami csak élt, egyáltalán nem érdemelte meg ezt a szépséges házat. Képtelen volt vigyázni a házra és a kertre, amelyeket évről évre hagyott tönkremenni, a halála után viszont kiderült, hogy nincs örököse, így a város eladásra kínálta. Tíz éve senki sem vette meg.
Fellépdelt a falépcsőn a teraszra, a szeme pedig megakadt azon a fából készült hintaszéken, melyet még a nagyapja készített a két kezével – az öreg imádott fával játszani. Gyerekként imádott a fotelban hintázni, eljátszva, hogy egy űrhajó pilótája és a távoli galaxist fedezi fel. Ezzel szemben Anna nagymama a legtöbbször akkor ült benne, mikor nem volt dolga a házban vagy a kis régiség boltban, és órákon át olvasott könyvvel a kezében. Mikael szája sarka kissé megrándult, mikor eszébe jutottak a nő búcsúzóul mondott szavai, mielőtt legutóbb hazaindult: „Csak gyorsan gyere vissza és végre hozz magaddal valakit, és itt nem csak egy ismerősre gondolok. Egy férfi ne legyen egyedül.” A nagymamája volt a családban az első, aki ismerte a titkát és elfogadta azzal együtt. Pedig, ettől a nőtől, aki minden este elment a vecsernyére, és nagyon konzervatív volt, azt várta, hogy elutasítja ő. Ehhez képest pont ellenkezőleg történt. A liberális, nyitott gondolkodású szülei eldobták maguktól, és bár továbbra is velük élt, idegenek lettek egymás számára. Nyolc éve veszítette el őket. Épp húsz éves volt, amikor autóbalesetet szenvedtek, és becsúsztak egy teherautó alá. Természetesen az apját kiáltották ki hibásnak – mintha öngyilkos akart volna lenni, közben megölve a feleségét – teljesen figyelmen kívül hagyva a tanúkat, akik állították, hogy a teherautó sofőrje piros lámpánál, teljes sebességgel száguldott a kereszteződésbe. Könnyebb volt azt hibáztatni, aki már nem élt, mint tönkretenni a valódi gyilkost, akit öt gyerek és egy terhes feleség várt otthon. Nem harcolt a bíróságon, nem kereste a bosszút, elég volt neki a tudat, hogy az a férfi élete végéit hallgathatja lelkiismeret hangját, mely azt harsogta, megölt két embert. A szülei rá hagyták a házat, hiszen testvére nem volt. Befejezte az egyetemet marketing és menedzser szakon, keresett egy állást és valahogy boldogult. Ahogy most is boldogulni fog. Pedig most teljesen egyedül maradt, nem volt más rokona. A nagyszüleinek – apja szüleinek – nem voltak testvéreik, az anyja pedig nem tartotta a kapcsolatot a rokonság szégyenletes tagjaival. Abból, amit tudott, csak egy nagybátyja élt még, a többieket elpusztította az alkohol és a drog.
Kivette a zsebéből az egyszerű, ólomüveggel díszített tölgyfaajtó kulcsát és kinyitotta azt. Belépett a fa illatot árasztó épületbe, ahol a régi bútorok és a hozzájuk való tisztítószer illata érződött – az idős asszony ezekkel törölte le a port – illetve érezte a parketta orgona illatát, a padlóápolóét, melyet mindig használt. Végignézett a nagyapja készítette fogason, majd a tükrön, mely a keskeny cipős szekrény mellett lógott a falon. Egy fiatal, átlagos külsejű, karcsú férfit látott, akinek a szőke haja épp annyira volt hosszú, hogy a nyakáig érjen és enyhén göndörödjön, vagy inkább hullámokba rendeződjön. Az ajka fölött egy karakteres mélyedés volt az orra alatt, szürke szemeit pedig vastag keresetes szemüveg takarta. Jobban szerette a szemüveget, mint a kontaktlencsét. Szerencsére nélkülük is látott közelre, csak amikor messze nézett, akkor veszett ködbe a láthatár.
A táskáját az előszobában hagyta, majd beljebb lépett a házba. Szétnézett a nappaliban, de ahogy a konyhába lépett valami összeszorította a szívét. Meglátta nagymamája kedvenc bögréjét a zöld kockás abrosszal fedett asztalon. Lefekvés előtt az asszony megivott egy adag forró kakaót, mindennapos rituálé volt már, és a kockás asztalon hagyva a használt bögrét, lefeküdt. Sajnos, soha többé nem fogja már ugyanezt megtenni. A használt lábast és a mosogatóban lévő egyéb mosatlanokat elmosogatta és a szárítóra tette. Megállt az ablaknál és kinézett a kertre, amelyben már nőttek a zöldségek, köztük a kedvencei: a paradicsom és uborka. Kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse a helyiséget. Emlékek hada rohanta meg, de közülük egy erőteljesebb volt.
– Nagyi, a paradicsomok mikor érnek meg, és nagyi, mikor fogod készíteni a kovászolt uborkát? – Hatéves kisfiú rohangált körbe-körbe és folyamatosan kérdezgette a nőt, aki a gyomot tépkedte. A hölgy türelmesen válaszolgatott az unokájának, aki „segített” a munkájában.
– Még pár hetet várnunk kell, mielőtt leszedhetjük a termést, de ez idő alatt is gondoskodni kell róluk ugyanúgy, ahogy anya, apa és mi, a nagyszüleid gondoskodunk rólad.
– Ahogy te is gondoskodsz a diákjaidról, a könyveidről és azzal a valamivel, amit a régi dolgoknak akarsz nyitni?
– Azt régiségboltnak hívják, kincsem. Végül is lehet azt mondani, hogy hasonlít a dolog, azonban nem mindenre vigyázunk egyformán. Mindegy, arról van szó, hogy csak az hoz szép eredményt, amivel az ember törődik és nem hagyja magára, hogy alakuljanak a dolgok, ahogy tudnak. Nem számít, hogy zöldségekről, munkáról, emberekről, barátságról vagy szerelemről van szó. Hozzátenném, hogy kemény munkának tűnik, és az eredménye sem azonnal, de megéri, mert hidd el, idővel meglesz a jutalmad.
Nem értette, miért pont ez az emlék jött elő ilyen erősen. Hiszen csak egy gyerek volt és nagyon sok dologra nem is emlékezett tisztán, de erre igen. Ezek a szavak gyakran visszatértek hozzá, mint egy bumeráng. Kár, hogy élete sok eseményében a nagymamája tanácsai nem sokat értek. Leguggolt a földre – maga se tudta, hogy mikor jött ki a kertbe és kezdte el letépkedni a paradicsombokorról az érett termést. Hiányozni fog neki a nagymama, a bölcsessége, a régiségek iránti szenvedélye, könyvek és apróságok. Bánta, hogy olyan ritkán jött el. Gyorsan pislogott, hogy visszafojtsa a könnyeit. Beleharapott az édes, lédús paradicsomba, és eszébe jutott, hogy egy egész napra való elintéznivaló vár még rá.
***
Másnap délután volt a temetés. Az időjárás gyönyörű napsütéssel és enyhe szellővel kedvezett nekik, emiatt a júniusi hőség enyhébbnek tűnt. A lelkész megható beszédet tartott, ezzel búcsúzva barátjától. A szertartáson rengetegen jelentek meg a városlakók közül, akik mind részvétüket nyilvánították Mikaelnek. A temetés után, Donnával meghívták Anna pár közeli barátját egy kis torra, amit az elhunyt otthonában készítettek elő. Az egyik vendég, a nagymamája ügyvédje, megkérte őt, Donnát és a lelkészt, hogy jelenjenek meg majd nála a végrendelet felolvasásánál, amit másnap délutánra tervezett. Szerencsére, Mikaelnek nem kellett a temetés után rögtön hazamennie, mert előreláthatóan kivett két hét szabadságot, hiszen tudta, hogy rengeteg dolgot kell majd még elintéznie.
– Eldöntötted már, hogy mit csinálsz a régiségbolttal? – kérdezte Donna, miközben az asztalra tett egy tál kompótot, a többi üdítő és ennivaló mellé.
– Nem, nem gondolkodtam ezen. Még csak nem is tudom, mit kellene tennem vele. Gondolod, hogy rám hagyta? – Felvett az asztalról egy tányért és rátett pár szendvicset. Nem fog jóllakni velük, de amúgy is elég nehezen ment neki bármit is lenyelni.
– Száz százalékig biztos vagyok benne. – Az asztal közepén álló tálat, a felvágottakkal, átcsúsztatta az asztal széléhez.
– Ugyanígy rád is írathatta.
– Kétlem. Ismerem a terveit – nézett rá, majd egy magas pohárba narancslevet töltött.
– Segítettél neki. Én pedig évente alig párszor látogattam meg.
– Inkább csak a pénzügyekben segítettem neki, mert különben nagyon jól boldogult egyedül is. Meg aztán én nem foglalkozhatom a bolttal, mert ez nem az én kincsem – mondta, és a gyümölcslébe kortyolva szétnézett a nappaliban. Egy hatalmas, felújított kanapé uralkodott a helyiségben, két sötét, faragott szekrénnyel, még a 19. századból. A képet rontotta a tévé az alatta lévő asztalkával és az Annára jellemző, modern, hímzett virágos függönyei, szalaggal meghúzva. Világos falak és hatalmas ablakok, melyeken keresztül csak úgy dőlt be a fény, megvilágították a helyiséget, amitől sajátos hangulat uralkodott bent.
– Az enyém sem. Semmit sem értek ezekhez a dolgokhoz. Igaz, hogy régebben segítettem a nagyinak, de, hogy ezzel foglalkozzak, nem igazán jöhet szóba. Kit keresel? – tolt a szájába egy aprócska szendvicset.
– Danielt és Cristinát.
– Talán kint vannak az udvaron az apjukkal. – A hét éves Cristina és a kilencéves Daniel, Donna gyerekei voltak. A nő rögtön az érettségi után férjhez ment, az első nagy szerelméhez – időnként azon poénkodtak, hogy már az óvodában is szerelmesek voltak egymásba. A férje, John, a rendőr volt a városban, míg a nő egy kis idegenforgalmi cégnél volt könyvelő.
– Vagy mesterkednek valamiben. Megyek, megkeresem őket. – Letette a félig teli poharát és egy szempillantás alatt eltűnt a folyosón.
Mikael gyorsan eltüntette a tányérján lévő szendvicseket, majd a tányért a mosogatnivaló halomra tette, és végignézett a helyiségben halkan beszélgető embereken. Némelyiküket személyesen is ismerete, másokat csak látásból ismert, vagy épp ismeretlenek voltak. Legszívesebben egyedül maradt volna – annak ellenére, hogy szerette a társaságot – de nem tűnt helyesnek, ha nem hívja meg a nagymamája legközelebbi barátait, vagy, hogy most meg elzavarja őket. Mélyet sóhajtott. A szomorú, hosszú délután úgy tűnik még hosszabb lesz. Kiment az udvarra egy kis friss levegőt szívni. Itt is állt pár ember, köztük John, mellette pedig Donna, aki épp a lánya vörös haját fonta be. Valamit mondott a láthatóan ideges kislánynak. Mikael odament hozzájuk.
– Megtaláltad az elveszetteidet – jegyezte meg, kezeit fekete nadrágja zsebeibe rejtve.
– Az egyik kócos, koszos elveszettem. A másik meg ott ül, az egész világra megsértődve. – Intett a fejével az egyik fa alatt ülő, duzzogó fiú felé. – Tudod, hol találtam meg őket? Az öreg Freeman házban. Ott ültek, a büdös tavacskája mellett. Úgy vonzza őket, mint vas a mágnest.
Mikael a régi házra nézett. Őt is mindig vonzotta az ő korukban.
– Gondolod, hogy valaki egyszer megveszi?
– Nem tudom. A város egy vagyont kér érte. Ha meg is veszi valaki, akkor valami gazdag fószer vagy valaki, aki turista szállót alakít ki belőle. A hirdetések mindenfelé ki vannak téve, de még senki sem jelentkezett – szólalt meg John, az erős termetű, szőke, zselézett hajú férj.
– Le vagytok maradva a hírekkel – lépett hozzájuk, a lelkipásztor felesége. Szerényen öltözött idősebb, aranyos hölgy, rövid fekete hajjal. – Kedveseim, tegnap pont voltam az irodában és hallottam, hogy valaki már meg is vette a házat. Bármelyik pillanatban megjelenhet egy csapat építőmunkás, hogy rendbe hozzák az épületet és a kertet, mire megjön az új tulajdonos. Mindenki nagyon kíváncsi, hogy vajon ki fog ideköltözni.
Mikael megint felnézett a zöld szőlőlevelek alatt rejtőző házra. Remélte, hogy egy család költözik oda és, hogy ez a ház és kert újra életre kel.
***
Pontosan érkezett az ügyvédi irodába. Még várni is kellett valamennyit a lelkipásztorra és Donnára, akik késve estek be. A fiatal titkárnő, csak ekkor jelentette be hármójukat, az ügyvéd pedig udvariasan köszöntötte őket. A férfi először tudatta velük a hivatalos eljárás menetét, és csak utána olvasta fel a nő végakaratát.
– Én, Anna Mitchel, ép elmém teljes tudatában kijelentem, hogy Gregori Brownow lelkipásztor részére hagyom, mindazon válogatott könyveket, amelyeket neked ígértem barátom. Emellett megkapod azokat a festményeket, amelyeket az első pontban sorolok fel. Tudom, hogy milyen fontosak a számodra és ezennel megengedem, hogy azt tégy velük, amit csak szeretnél. Ha eladod őket, akkor bízom benne, hogy jó árat kérsz majd értük és végre rendes padokat veszel a templomba. Azokban a padokban, komolyan fáj az embernek az a bizonyos hat betűs testrésze. Ha mindenáron kínozni akarod a híveket, akkor az új padokra dobj egy marék rajzszöget. – Az irodában hangos nevetés hangzott fel. Még az ügyvéd sem tudta visszafogni jókedvét. Megköszörülte a torkát és tovább olvasott: – Donna Allen részére írattam egy darabka telket a háza mellett. Remélem, hogy hasznát veszed és kibővíted a kis házad, vagy legalább egy rendes kertet csinálsz benne a magad és gyerekeid jövőjére gondolva. A te dolgod, drágám, hogy mit teszel vele. Mindig unokámként szerettelek, a családodat pedig sajátomként.
Mikael látta, ahogy Donna lopva megtörli a szemét. Megragadta a kezét és egy pillanatra barátságosan megszorította. A nő halvány mosollyal viszonozta.
– És most – folytatta az ügyvéd – az én egyetlen unokámon, Mikael Mitchelen van a sor. Drágám, neked hagyom a házam és mindent, ami benne található, a könyveken és képeken kívül, amelyeket Gregorinak szántam. Bízom benne, hogy megérted, miért tettem ezt. Egyúttal rád hagyom a régiségboltot és minden pénzem, ami a számlámon van. Már kitöltöttem a meghatalmazást, amivel hozzájuthatsz. Nincs valami sok rajta, de arra pont elég, hogy az elkövetkező fél évben fenn tudd tartani a boltot. Nem akarlak arra kényszeríteni, hogy törődj a bolttal és a házzal. Nagyon szerettem volna, ha visszaköltözöl Silentbe, de tudom, milyen sok lehetőséged van Detroitban. Mindenesetre számítok rád abban, hogy mielőtt eladod a házam és a régiségboltot, alaposan megfontolod a dolgot, de erről mindjárt bővebben írok. Főleg azért gondold meg, mert nagyon sok tárgyat az ország különböző szegleteiből gyűjtöttem be és mindegyikre rengeteg megrendelésem volt. Könyörgöm, hogy fejezd be azt, amire nekem már nem volt lehetőségem, abból ítélve, hogy szavaimat olvassátok. A megrendelések és megrendelők könyve a szokott helyen van. Ha nem emlékszel rá, hol van, Donna megmutatja neked. Tudom, mennyire nem szereted a régiségeket, amelyeket én oly nagyon, de próbálj meg egy ideig foglalkozni velük. Unokám, ezeknek a tárgyaknak tényleg lelkük van és bízom abban, hogy egyszer te is meg fogsz erről győződni. Abban is reménykedem, hogy csoda történik, te pedig Silentben maradsz. Mától a régiségbolt a tiéd és az elkövetkező fél évben nem adhatod el. Ne vágj ilyen arcot, fiam. Ismerlek. Most van hat hónapod, hogy rengeteg dolgon elgondolkozz.
Fél év? Ezzel a nagymamája jól elintézte. Hogy dolgozzon egyszerre Detroitban és törődjön a régiségbolttal? Az idős asszony aztán tudta, hogy mit csinál. Megkötötte a kezét. Nem haragudott rá miatta, de nagyon meglepte. Igen, ismerte őt. Tudta, hogy rögtön eladásra kínálna mindent. Nem csak róla és a régiségekről volt szó. Az ügyfelei is fontosak voltak neki, aki közül, biztos sokan fizettek már az itteni dolgokért. Most muszáj lesz mindezzel foglalkoznia. Egyelőre nem is gondolt arra, hogy mi lesz a detroiti munkájával. Ha sikerül, meghosszabbítja a szabadságát, mert az oda-vissza utazgatás szóba es jöhet.
Mikor kiléptek az ügyvédi irodából, megigazította a szemüvegét. Donna azonnal elrángatta a régiségboltba, nem törődve az ellenkezésével. Még azt is volt képe mondani, hogy úgy viselkedik, mint egy gyerek, a fogorvosi látogatás előtt. Maga se tudta, miért viselkedik így. Mintha, halogatni akarná… de, mit is? A lehetőséget, hogy visszatérjen a helyre, amit gyerekként annyira szeretett?
A régiségbolt a nagyapja által vett épületben volt. A felújítása rengeteg pénzbe került, de Beniamin Mitchel mindezt a feleségéért tette. A bolt kényelmes volt, hiszen a városka szívében volt, egy ruhabolt és cukrászda között, amelyikbe nagyon sok turista megfordult, akik meg akarták kóstolni a helyi nevezetességű édességeket, melyeket a tulajdonos felesége és lánya készített. Ennek köszönhetően, a régiségbolt, mely büszkén viselte a „Poros lámpás” nevet is egyre látogatottabb lett. Mikael biztos más nevet választott volna, de a nagymamája ragaszkodott hozzá, mert ez egy jel volt és a névnek szimbolizálnia kell azt, amit az asszony létrehozott. Mindez a pince takarításakor talált régi 19. századi olajlámpás miatt történt meg. Ez volt az első tárgy, ami megadta a kezdő lökést ahhoz, hogy a későbbi bolt megalakuljon. A lámpától és a szüleitől örökölt régiségekkel kezdte meg első lépéseit az üzleti életben, mely az évek során oly sok örömet és egy kis jövedelmet biztosított az asszonynak.
Mikael a zárba csúsztatta a kulcsot – Donnánál mindig volt egy pótkulcs, amit most nekiadott – ami kellemetlen csikorgással nyitotta ki az ajtót, a nagymama királyságához. Királyság tele mindenféle antik tárggyal, amelyek a tulajdonos saját rendszere szerint voltak elhelyezve; bútorok, festmények, könyvek és tükrök foglalták el a hatalmas helyiség egész bal oldalát. Némelyik – ha megvolt az egész készlet – úgy volt kialakítva, mintha önálló szobácskák lennének. A másik oldalon polcok voltak lámpákkal, szobrokkal és apró dolgokkal, amelyek arra késztettek, hogy megnézze őket az ember és vásárolgasson. Középen pedig egy pult volt, amelyen apró figurák álltak. Az ablakon beáradó fény ragyogta be őket, mely átfénylett az apró kristályfigurákon, amitől körülötte színes fények játszottak.
A nő átkísérte az apró irodába, ami tömve volt mindenféle dolgokkal. Leültette a régi, felújított íróasztal mögött, a fiókból pedig elővett három könyvet. A férfi levette a szemüvegét, megnyomkodta a szeme sarkát, majd visszavéve a szemüveget a barátnőjére nézett.
– Fél év? Komolyan? Nem lehet… Nos, amit meg kell tenni, nem lehet egy hónap alatt elintézni?
– Hogy gondolod? Rengeteg megrendelésünk van, és ehhez még hozzájönnek a város és környékének egyéni vásárlói. A nagymamád régiségboltja tényleg nagyon jó üzlet. És nagyon különleges tárgyakat árult. Itt van mindenről a leírás. – Ujjával rámutatott egy zöld kötéses könyvecskére. Félrerakta, majd a másik kettőt mutatta meg neki. – Itt a könyvelés, amit továbbra is vezethetek neked. Ez pedig a megrendelésekről és beszállítókról. – Kinyitotta a következő fiókot. Kivett belőle egy A4-es füzetet és kinyitotta a férfinak. – Látom az ijedt arcod. Nyugi, az elején segítek neked. Amúgy meg, ha figyelembe vesszük, amit tanultál, igazán el kell tudnod vezetni egy ilyen kis céget.
– A régiségbolt nem cég. – Tekintetével végigszaladt a kézzel írt neveken és címeken.
– Rendben, ahogy akarod, akkor nem cég. Akkor mondjuk azt, hogy ez egy aprócska cégecske, amiből a nagymamád élt, miután nyugdíjba vonult. És nekem ne forgasd a szemed.
– Hmmm. Ezek itt mind vevők?
– Ezek igen. Ezek pedig – lapozott egy párat előre, félretéve egy könyvjelzőt – a kereskedők. Egyszerű ügyfelek, néha gyűjtők, akik nem tudták maguk megtalálni, amit kerestek. Ilyenkor a nagymamádtól rendelték meg az árut. Hidd el, a kora ellenére a nagymamád igazán életrevaló volt.
Egy órát töltöttek az irodában, mialatt Donna mindent megmutatott neki, amit kezdetben tudnia kellett. Felsóhajtott, mikor „csak mára” abbahagyta, mintha ezzel fenyegetni akarta volna. Visszamentek az boltba, hogy mindent bezárjanak és hazamenjenek.
– Minden árunak megvan a saját száma a katalógusban, amit mutatta neked és ott a leírás is, hogy hol található. Ó, itt egy fotel a 18. századból. – Érintette meg egy nagyon kényelmetlennek tűnő bútort. – Van egy kis hibája, ezért alacsonyabb az ára, de már csak arra vár, hogy a tulajdonosa elvigye.
– Alacsonyabb ár?
– Húszezerbe kerülne, de így tizenötért kelt el.
– Nahát, egy fotelért? – Jobban megnézte magának a szóban forgó tárgyat. Ő maga, jó, ha ötven dollárt, vagy még kevesebbet adna érte. – Otthonosabban mozogsz a témában, mint én.
– Minden nap beszélgetek a nagymamáddal… beszélgettem – javította ki magát. – Hazamegyünk? – dobta hátra a haját.
Nem volt ideje válaszolni, mert megszólalt egy apró harang az ajtó felett. A helyiségbe lépett egy magas, széles vállú, jóképű férfi. Sötét, félhosszú haja körbeölelte az arcát. Aranybarna szemei körbesiklottak a helyiségen, míg megállapodtak a két emberen.
– Jó napot, találkozóm van Anna Mitchellel.
– Jó napot – szólalt meg Donna, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát. – Sajnálom, de a tulajdonos, pár nappal ezelőtt elhunyt. Tudunk valamiben segíteni? Ő itt a tulajdonos unokája és mostantól övé az üzlet – tette kezét Mikael vállára.
A jövevény megvakarta a fejét, amitől a haja bal oldalt kissé megemelkedett ezzel felfedve a fülében rejlő apró, kerek fülbevalót. Tekintetével hosszan nézett Mikaelre.
– Legutóbb a húgommal voltam itt. A katalógusban talált egy ékszeres dobozkát és Anna asszony megígérte, hogy megszerzi neki. Ma kellett érte eljönnöm.
– Ha így van, akkor biztos minden le van jegyezve. – Tapsolt Donna és előjött a pult mögül. Magához húzott egy noteszt, tollal. – Kérem, adja meg a húga és a saját nevét is, amennyiben tényleg önnek kell átvennie a tárgyat. Biztos megtaláljuk a dobozt, amennyiben sikerült beszerezni.
– Mrs. Mitchel telefonált a húgomnak, hogy a rendelése rendben van.
– Ebben az esetben nem lesz semmi gond. Kérem az adatokat.
– Amanda Evans, én pedig Jayden Evans vagyok.
– Remek, mindjárt megnézem a megrendelések könyvében. – Felírta a neveket és eltűnt a hátuk mögött.
Mikael kényelmetlenül érezte magát, ahogy egyedül maradt nagymamája ügyfelével, aki őt figyelte. Talán csak képzelődött, de utálta, mikor valaki így megbámulta, mert ilyenkor úgy érezte, hogy mintha megítélnék.
– Részvétem a nagymamája halála miatt. – Az ismeretlen zsebre vágta a kezét. Egy felül kigombolt nyakú inget viselt, amelyen keresztül egy vékony láncon függő medált látott.
– Köszönöm – dőlt Mikael a pultnak, karjait a mellkasa előtt összefonva.
– Csak egyszer találkoztam vele, de nagyon kedves asszonynak tűnt nekem.
– Az volt. Kedves és szeretettel teli az emberekhez és az iránt is, amit csinált.
– Nagyon fontosak az életben a szenvedélyek.
– Megtaláltam. – Jött vissza Donna, egyenesen az egyik polc felé sétálva. – A dobozt olyan egy hónapja sikerült megszerezni. Miért csak most jött érte, uram? – nézett egy pillanatra kíváncsian a férfira.
– A testvéremnek el kellett utaznia, amit el is mondott Anna asszonynak, nekem viszont túl sok munkám volt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzak. A régiségek és ilyen apróságok – mutatott a figurákra – ez a húgom hobbija, nem az enyém.
– Rendben. Az ékszerdoboznak itt kell lennie. – Ciccegett párat, ahogy ellépdelt a polc előtt. – Úgy rémlik, hogy egy gyűjtő is érdeklődött iránta. Ráadásul hatalmas összeget ajánlott ezért az egy darab gyönyörű fáért. Láttam fényképen, tényleg csodálatos. Kézzel festett. Visszatérve a témához, Anna néni biztos, hogy nem adta el, de azért sikerült rábeszélnie a gyűjtőt egy másik, gyönyörű darabra. Ó, meg is van, ott az utolsó polcon. – Felemelte a kezét és a magasan lévő polcon fekvő doboz felé mutatott. – Mikael, levennéd?
– Igen. – Közelebb ment, de még neki is nehéznek bizonyult létra nélkül levenni. Még lábujjhegyen állva is hiányzott neki pár centiméter.
– Segíthetek?
A „Poros lámpás” új tulajdonosa mellett megjelent az ismeretlen. Mikael alig ért a válláig. A férfi erőlködés nélkül levette a polcról a dobozt és hatalmas mosollyal adta át Mikaelnek. ő elvette tőle, közben véletlenül megérintve a másik ujjait, miközben a szemébe nézett. Azok a szemek szinte magukhoz vonzották. Mielőtt bármit is reagált volna, vagy elsőként elhúzódott volna, a nő kirántotta a régiséget a kezéből.
– A fenébe! Anna néni elfelejtette, hogy meg kell erősíteni a kapcsot. Johnnak kellett volna megjavítania, de az én kis szórakozott férjem is elfelejtette. – Felemelte a dobozka fedelét, felfedve az ékszerek részére kialakított sok kis rekeszt. – Remélem, hogy nem nagyon siet uram, mert akkor holnap este már a saját kezében tarthatja majd. Vagy pedig mással javíttatja meg és akkor Mikael kicsit olcsóbban adja el önnek.
– Nyugalom, egy kis ideig még Silentben maradok – felelt az ügyfél, hol a dobozra, hol Mikaelre nézve.
– Ragyogó. Hol szállt meg? A férjem megjavítja ezt az apróságot, amint hazaér a munkahelyéről és még ma átvisszük önnek.
– Rendben van. A város szélén, abban a régi kúriában leszek, ami valamikor Mr. Freemané volt.
– Komolyan? – kérdezte meglepetten a nő. Ajkai hirtelen bájos mosolyra húzódtak. – Ebben az esetben szomszédok vagyunk. – Donna sokatmondóan felhúzta a szemöldökét Mikael felé. – Milyen kicsi a világ. A doboz estére kész lesz, a kollégám pedig majd átviszi önnek.
– Kolléga? – vonta össze a szemöldökét Jay.
– Ez itt – veregette meg Mikael vállát.
– Én?
– Minden bizonnyal, barátom – vigyorgott elégedetten a döntéssel.
Jelszó kiküldve: 2023. július 11.