Meleg regények/novellák írása és fordítása

William szíve – szabadon olvasható

Első fejezet

– Nana, gyere és nézd meg! –  A kisgyerek megcibálta a nagymamája kabátjának ujját és türelmetlenül ugrált egyik lábáról a másikra. A lányka a folyó felé intett, izgatottan a vízparton álló, két hatalmas hattyú látványától. Az egyik kinyújtózott teljes magasságában és széttárta a szárnyait. Az elegáns madár torokhangot hallatott és megrebbentette a szárnyait, amitől puha, fehér tollak szálltak és lebegtek a földre.


Jude Jennings a kislányra irányította a Nikon fényképezőgépét és digitálisan megörökítette a pillanatot. A lányka tágra nyílt szemekkel ámult a nagyra nőtt madarakon, ő pedig csodálta a kicsi ártatlan elragadtatását. Egy picit letette a gépet és elmosolyodott. A világ varázslatos hely volt, mikor egy gyermek szemén keresztül nézték.
A keresőbe nézett, lassan beállította a fókuszt és ráközelített, hogy a lányka arca kitöltse a keretet. Úgy saccolta, talán három vagy négy éves lehetett, mivel a tanítási idő közepén nem volt iskolában. Rövid, szőke fürtök keretezték az arcát a rózsaszín napozó kalapja alatt. Kék szemei ragyogtak, ahogy izgatottan nevetett. Édes kis tündér volt.
Készített egy felvételt, majd leengedte a kameráját és a kijelzőre nézett. Néhány percet azzal töltött, hogy megnézte a féltucat képet a hattyúkról, a kislányról és a nagymamájáról.

Április közepén a nap egyedi megvilágítást adott a képen szereplő embereknek, a melegsége visszatükröződött az arcokról. Ez a hónap különleges volt a fények és az időjárás tekintetében. Kiszámíthatatlan a javából.
Egyetlen hónap alatt az Egyesült Királyság látott havat, esőt és napsütést. Körülnézett a parkban, ahol üldögélt. Aznap ragyogó, szinte már nyárias volt az idő, ami az emberek igencsak vegyes kavalkádját csalogatta a szabadba.
Helyiek és turisták egyaránt elárasztották az Avon folyó melletti szabad területet. A folyópartot pásztázva próbálta kiismerni kicsit az alanyait. A fűre leterített két, óriási pléden egy alulöltözött fiatalokból álló, ötfős társaság tanyázott. Úgy vélte, hozzá hasonlóan ők is a főiskoláról jöttek. Két lány egy túlméretezett szöveggyűjteményből jegyzetelt, a harmadik pedig próbálta úgy beállítani a tabletet, hogy a napsütésben is tudjon olvasni, míg a velük lévő két srácot láthatóan sokkal jobban érdekelte az, hogy lebarnuljanak.

Iskolai egyenruhában kamaszok fociztak, a parkban pedig egy idősebb házaspár sétált kéz a kézben, arcukon valamennyi, tapasztalat véste ránc redőkbe szaladt, ahogy megálltak és egymásra mosolyogtak, mielőtt csókot váltottak.

Jude ekkor megpillantott egy magányos férfit, ahogy a padon ülve bámulta a vizet. A zöld háttérrel és a víz tükröződő felületével lélegzetelállító látvány volt. Jude fogta a fényképezőgépét és a férfira közelített, figyelt egy ideig, majd készített néhány felvételt.

Volt valami csendes mozdulatlanság abban, ahogy csak ott ült és a tiszta, zöld szemeivel a vizet nézte. A férfi kábító volt. Egy nyitott napló hevert az ölében. A kezében tollat tartott, bár nem úgy tűnt, hogy bármit is írt volna. Elveszettnek tűnt, ahogy a gondolataiba mélyedt és olyan szomorúság áradt felőle, hogy Jude szíve belesajdult. Mit néz annyira a férfi?
Elmozdítva a fényképezőgépet, a folyó ellenkező oldalán álló épületre fókuszált –  a színház. Jude alaposan szemügyre vette. Semmi szépséget nem látott a narancssárga téglából és fémből álló épületben. Lassan, visszafordította a figyelmét a padon ülő férfira. Próbálta elképzelni, mit láthatott a másik, amit ő nem. Az embereket különböző dolgok inspirálják, Jude-ot leginkább a világot benépesítő emberek. Annyi szín volt, annyi különféle jellem és érzelem. Csodálta, mennyi mindent hordozhat egyetlen állókép. Időnként egészen lehengerlő volt.
Beállította a fókuszt és készített egy képsorozatot, amelynek utolsó kockájánál zavartan kapta félre a tekintetét, ahogy egy kíváncsi, zöld szempár nézett egyenesen a lencséjébe. Észrevette volna a férfi? Kínos helyzetében Jude kétségbeesetten próbált találni valamit, bármit amit helyette nézhetett volna.

A kurzusa kezdetekor az oktatója kiadott egy lapot a nyilvános helyen készített fényképekről szóló jogi dolgokról. Amíg nem megy rá az emberek arcára, zaklatja őket, kukkol a hálószoba ablakoknál vagy használja a képeket kétes dolgokra, addig minden rendben. Átlapozta a nála lévő papírokat és jegyzetfüzeteket. Biztos volt benne, hogy a lap az egyik táskájában volt.

Amilyen gyorsan kezdte, ugyanolyan hirtelen abba is hagyta a keresést, amikor észrevette, hogy árnyék vetődik rá. Valaki állt mögötte. A francba. Egyik kezét még mindig az elől lévő táskájában tartva, habozva hátranézett a válla fölött és egy kopott, bő szárú farmer alól előtűnő, fekete edzőcipőt pillantott meg. A fenébe.

A holmiját összeszedve gyorsan talpra kecmergett. –  Szia! –  próbálkozott, miközben a kezében tartott cuccaival zsonglőrködött.
Ahogy megtalálta az egyensúlyát, a táskáit és a fényképezőgépét a mellkasához szorította és bocsánatkérőn a férfira nézett. –  A főiskolára járok. –  Szánalmas magyarázkodási kísérletére csak egy felvont szemöldök volt a válasz. – Úgy értem, diák vagyok. Fotózok. – Elrontotta az egészet.

Megköszörülte a torkát és esetlenül nyújtotta ki a holmijai közül a kezét. –  A nevem Jude Jennings és fényképész hallgató vagyok. –  Igen, ez már jobb. –  Sajnálom, hogy úgy érezted, hogy én… – Mi az a szó? –  megsértettem a magánéleted. Mint azt tudod, ez egy nyilvános hely, és ez azt jelenti, hogy fényképezhetek itt. Embereket is. Mint azokat a diákokat ott, vagy azt a kislányt –  mutatott a félmeztelen diákokról a szőke kicsi lánykára, aki ebben a szent pillanatban, felhúzta a csinos, rózsaszín virágos ruháját és megvillantotta a bugyiját. Nagyszerű. –  De nem a rossz értelemben. –  Összevissza beszélt. –  Nem. Nem vagyok perverz vagy ilyesmi. –  Legyintett egyet, mielőtt feladta volna.

Észrevette, hogy srác arckifejezése a kíváncsiból elképedté változott. Biztos teljesen idiótának tűnt. –  Kérlek, ne üss le –  tette hozzá.
Jude meglepetésére a fickó nevetni kezdett, teli torokból, szívből jövő nevetéssel. A tekintetével a parkból kivezető legközelebbi kijáratot kereste, arra az esetre, ha a fickóról kiderülne, hogy egy komplett őrült. Érdeklődve szemlélte a férfit. Úgy 180 centi magas lehetett, szőke hajú, zöld szemű, nála egy kicsit talán idősebb, úgy a húszas évei végén járhatott; tökéletes, már ha valakinek bejön az ilyen típus. Jude egyik lábáról a másikra állt. Neki aztán az esete volt. Szerette a magas és jóképű férfiakat. Összerezzent, amikor az ismeretlen nyersen megfogta a kezét.


– Brodynak hívnak. Brody Phillips – mutatkozott be a férfi, és Jude érezte, hogy a szíve megdobban a mellkasában az amerikai akcentus hallatán, ami pimasz csengést adott a szavainak.
– Jude –  mondta még egyszer Jude, ahogy Brody elengedte a kezét.
Mivel Jude nehezen tudta megtartani a két táskát, Brody felajánlotta, hogy viszi az egyiket.
– Köszi. –  Hagyta, hogy Brody elvegye a táskát, bár a szemét rajtuk tartotta, amíg úgy nem találta, hogy Brody nem fog elszaladni. –  Szóval… – Apró mosolyt villantott, miközben szorosan tartotta a kamerát. A férfi talán rá akarja venni, hogy törölje a képeket? Észrevette, hogy Brody figyeli, és várja, hogy folytassa. Mit kellene mondania.
– Szóval fényképeztél? –  kérdezte Brody. –  Az itteni embereket?
– Aha –  biccentett Jude.
– Valamilyen projektről van szó? Azt mondtad, hogy diák vagy.
– Nem egészen projekt. –  Brody felvonta az egyik szemöldökét Jude válaszára. Talán egyszerűen csak igent kellett volna mondania. –  Remélem, hogy az lesz. Még nem döntöttem el. Ez amolyan próba kör. –  Ez volt a második és egyben utolsó éve a kurzusból. Azt akarta, hogy az utolsó projektje valami különleges legyen. Ki akart tűnni a tömegből.

– Megnézhetném? –  Helyben vagyunk. Azt akarja majd, hogy törölje őket. Jude habozott.
– Általában nem szoktam megmutatni másoknak a dolgaimat. –  Ez nem volt hazugság. A tanáraitól és a csoporttársán kívül senki sem látta a munkáját.
– Ó! –  Brody csalódottnak tűnt. –  Oké.
Jude az ajkát harapdálva vacillált, hogy megmutassa-e a képeit a férfinak. A munkája meglehetősen személyes dolog volt. Alaposan szemügyre vette az előtte álló férfit. Nem ismerte őt és ettől az egész, valahogy rendjén valónak tűnt. –  Rendben. –  Úgy gondolta, mindenben eljön egyszer az első alkalom. –  Nem. Úgy értem, igen, persze, megnézheted.
Ez valahogy jó érzés volt. Letérdelt a fűre és maga mellé tette a táskáját a földre. Leült, majd keresztbe tett lábbal várta, hogy Brody csatlakozzon hozzá. –  Ezek most még csak nyers képek. Szükség van némi munkára és szerkesztésre. –  Bizonygatta, ahogy Brody mellé telepedett.
– Olyasmi, mint más fejet photoshoppolni testekre meg ilyenek? –  kérdezte nevetve Brody.
Jude is azon kapta magát, hogy mosolyog. –  Valami ilyesmi. Főleg vágás és színezés. –  Brody bólintott. Vajon tényleg érdekelte?

–  Szóval –  hajolt előre Jude -, ezek a mai képek. –  Görgetni kezdte a képeket a parkban elsétáló emberekről. A keze kicsit remegett, ahogy a gépet fogta. Áthelyezte a súlypontját a másik oldalára; ahogy minden egyes képet végignézett Brodyval, eszébe jutott, mit látott a rajtuk szereplő emberekben, ami megragadta a figyelmét –  a koncentráló diák, az ártatlan gyermek és a nagymamája bölcsessége, a győztes gólszerző, az időtlen szerelem, és a gondolataiba veszett ember.

Elidőzött az utolsó, Brodyt ábrázoló felvételen.
– Jól fényképezel. – Brodyra nézett és ugyanazt a szívet tépő kifejezést látta a vonásain, mint a képen is.
– Sajnálom. Törlöm, ha azt szeretnéd. –  Bár remélte, hogy nem lesz rá szükség.
Brody megrázta a fejét, majd a könyökére támaszkodva hanyatt dőlt és kinyújtotta a lábait. Behunyta a szemét és az arcát a melengető nap felé emelte. –  Igazán jók – mondta. A szavait átjárta a gazdag akcentus és Jude teljesen el volt ragadtatva. –  Nyilvánvaló, hogy megvan benned a szenvedély iránta.
– Remélem, tovább tudom vinni. Talán egy egyetemi diplomáig. Most már tényleg jelentkeznem kéne, csak hát a pénz. Tandíj, szállás meg minden. –  Aligha nevezhette magát érett diáknak, de huszonhárom évesen már bizony az volt.

Miután befejezte a tanulmányait, érettségi után egy emelt szintű gazdasági vizsgával a zsebében, kivett egy év tanulmányi szabadságot, amiből végül három lett.
Persze, szerzett némi élettapasztalatot, még azt is mondhatná, hogy megtalálta önmagát, de itt volt az ideje, hogy kövesse az álmait. Profi fotós akart lenni, nem csupán valaki, aki szeret fényképezni. El akart jutni odáig, hogy képes legyen elérni és megérinteni az embereket, hogy azok meglássák a szépséget a körülöttük lévő világban.

Jude magában felsóhajtott. Hála istennek, hogy ezt nem mondta ki hangosan. Figyelte, ahogy Brody elnyúlt a füvön. Mutatós fehér pólója a testéhez tapadt, megmutatva izmos felsőtestének minden gödröcskéjét és domborulatát. Brody a napfényben fürdő arcával és behuny szemével szinte békésnek tűnt, ellentétben a korábbi szomorú tekintetével.

Jude felemelte a gépét és készített néhány felvételt. Úgy tűnt, Brody tudomást sem vesz róla. Félredöntött fejjel figyelte tovább a férfit. Elaludt volna? Tetőtől talpig végigmérte a férfit, és a szeme megakadt a keze alatt fekvő naplón. Kíváncsi volt rá, mi állhat benne.


– Szóval, mi szél hozott a napsütötte Stratfordba? –  Jude úgy döntött, megtöri a csendet, no meg, kíváncsi volt, hogy Brody helyi vagy turista. Az erős akcentusból a turistára tippelt, de akár tévedhetett is.
Mély lélegzetvétel után Brody kinyitotta a szemét és a mellette ülő Jude-ra nézett. Elgondolkodva szorította össze a száját, mielőtt válaszolt. –  Egyfajta elnyújtott vakáción vagyok. – Miközben beszélt, a tekintete azt sugallta, hogy sokkal több van emögött.
– Miért pont itt?
Brody elfordult és úgy nézett a vízre, ahogy korábban is. –  Azt hiszem, itt keresek valamit. –  Jude pillantása, ahogy Brodyé is, a színházra esett. –  Habár, nem tudom biztosan, hogy mit.
Jude vékony vonallá préselt ajkakkal kezdte vizsgálni a narancssárga épületet. A színház nem érintette meg. Ő csak téglát és betont látott. –  És úgy gondolod, itt megtalálhatod? –  tért vissza a tekintete Brodyra, aki kurta bólintással felelt.
– Igen úgy. –  Brody az órájára nézett. –  Mondd, nem kell most valahol máshol lenned?
Jude a szemét forgatta és elgondolkodva bámulta a kis felhőpamacsot, ami az egyébként kristálytiszta, kék égre merészkedett. A naptára túlságosan is üres volt. Megrázta a fejét. Brody magával ragadó volt és Jude-ot eléggé feldobta az elképzelés, hogy még több időt tölthet vele. –  Nem. Miért?
– Van kedved enni valamit?
Enni? Persze, akár ehet is. Az idő mindig elszaladt mellette, amikor túlságosan belemélyed az alanyai életébe és érzelmeibe. Mosolyogva nézett Brody szemébe és úgy kérdezte –  Mi jár az eszedben?

* * *

– Szóval meleg vagy. –  A melegradarja végre működésbe lépett, és Jude kicsit meglepődött. Kevés tapasztalattal rendelkezett más meleg férfiakkal kapcsolatban azóta, hogy öt évvel korábban felvállalta a másságát. Persze összejött már pasikkal a klubokban, voltak gyors kufircolások, némi tapizás, egyszer vagy kétszer talán elment a lakásukra, azonban hétköznapi meleg értelmezésben sosem adta be igazán a derekát.
– Ahogy te is. –  Brody könnyedén rámosolygott a kávés csészéje pereme fölött. Rendben volt ez a részéről? Brody átfogta a forró folyadékkal teli bögréjét és elgondolkodva figyelte Jude-ot. Vajon mire gondolt?
– Vegyes grill? – szólalt meg egy női hang mellettük. Épp időben érkezett meg az ételükkel.
– Köszönöm – mondta Brody és hátra dőlt, hogy helyet csináljon a nagy tányér grillezett húsnak, sült krumplinak és borsónak.
– Kolbászok – nézett Jude-ra fáradt, barna szemekkel. Kipirult az arca, a szemöldökén verejtékcseppek ültek. A konyhában forróság lehetett, amit csak még rosszabbá tett az amúgy is meleg időjárás.
Jude biccentett és felemelte a limonádés poharát. –  Köszönöm.
– Hozhatok még valamit? Mártást? –  Mindkét férfi megrázta a fejét. –  Jó étvágyat – tette még hozzá a nő, és eltűnt a bár felé.
Jude visszatette a poharát és a tányérjára nézett. Volt valami megnyugtató a tört krumpliban. –  Szóval, honnan jöttél? – kérdezte, miközben kicsomagolta az evőeszközeit a papírszalvétából – Bridgeport. – Brody belevágott a tányérján lévő sonkaszeletbe. –  Connecticut – egészítette ki, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Jude-nak fogalma sincs róla.
Jude bólintott. Hallott már az államról. –  Sokáig maradsz Angliában? – kérdezte, miközben a szemügyre vette a tányérján lévő három kolbászt. Melyikkel kezdje?
– Valószínűleg a jövőhónap közepéig maradok.

Brody nekilátott az ételének, míg Jude az épület belsejét vizsgálgatta. A bár igazán kellemes hely volt, tipikus angol pub. Az építészetre jellemző szabadon álló gerendák az alacsony mennyezeten és a sötét színű panelek a falakon sötét zugokat és mélabús hangulatot teremtettek. A hagyományos mezőgazdasági és kovács élet emléktárgyai lógtak minden szabad helyen, és néhány tősgyökeres törzsvendég – akik nyilvánvalóan a megnyitás óta jártak ide – ült a bárnál és a söröspoharát szorongatta. Visszafordult Brody felé és megkérdezte – Hol szálltál meg?
Brody letette a kését és a villáját, majd hátradőlve a székén megtörölte a száját. –  Stratford mellett bérelek egy házikót. Egy aprócska településen van. Kellemes.
– Jól hangzik. –  Jude egy kicsit irigykedett. –  Én is szeretnék saját lakást. Én négy sráccal osztozom egy házon. Nincs velük gond. Bár azért jó lenne, ha nem csupán egy hálószobát mondhatnék a sajátomnak. –  Nem mintha egy csepp magánélete is lett volna.
Beszívta a levegőt, ahogy visszaemlékezett egy bizonyos éjszakára, amelyben szerepet játszott a négy részeg lakótársa, ahogy berobbantak a szobájába, majd azt követően a meglehetősen fájdalmas emberkupac hajnali háromkor. –  Nem panaszkodhatok. Azelőtt a bátyámmal osztoztunk egy szobán. Ő idősebb nálam és úgy gondolta dirigált a szobában. Elég idegesítő volt.

Felsóhajtott, majd a tekintete a Brody melletti ülésen heverő naplóra tévedt. Átkozottul kíváncsi volt, hogy megkérdezze. –  A te naplód? Rajzolsz vagy írsz valamit? –  Tudta, hogy nagyon kíváncsi, de úgy gondolta, megengedheti magának, elvégre megosztotta Brodyval a fényképeit. A férfi bepillantást kért a világába, ő pedig hagyta neki; talán Brody is viszonozhatja a szívességet. Brody a barna, bőrkötéses naplóra nézett. Plusz lapok kandikáltak ki az agyonlapozott oldalak közül. Az ajkát harapdálta és úgy tűnt valami magyarázaton töri a fejét.
– Sajnálom – mentegetőzött Jude. –  Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni.
Brody megrázta a fejét. –  Nem, nem erről van szó, csak… én írok. Pillanatnyilag vacakul. Keresztülmentem néhány dolgon, és azt hiszem, azért jöttem ide, hogy megpróbáljam… – elnevette magát – megtalálni önmagam.

Hát, most már kínosan érezte magát. Jude az ételére koncentrált és felszedett néhány borsószemet a villájával.
– Semmi baj, komolyan. –  Brodynak is éreznie kellett, milyen kényelmetlenül érzi magát Jude a kérdezősködése miatt. –  Szóval, ki vele – kérdezte, nyilvánvaló kísérletképpen, hogy lazítson a hangulaton -, mit csinál egy srác Startfordban?

– Teli vagyok – nyögött fel Jude és hátra dőlt. Jóllakottan simogatta meg a hasát. Imádta a kocsmai ételt. Oldalra döntötte a fejét és a desszertes menü hátulját mustrálta. A pudingnak már nem jutott hely, döntötte el szomorkásan, miközben egy szelet csokikrémes torta képét szemlélte. Ujjaival a pólója anyagát gyűrögette, majd az asztal fölött Brodyra nézett. A pub komor megvilágításában még lenyűgözőbbnek tűnt, mint odakint, a ragyogó napfényben.

Brody nagy sóhajjal tolta el maga elől a tányérját és a könyökét az asztal szélére támasztotta. Nézte, ahogy Jude a hasát paskolja, mielőtt a tekintetük sokatmondóan találkozott. –  Van valami terved ma estére? – érdeklődött. –  Úgy értem… – lehajtott fejjel az asztallapra bámult. –  Még nem igazán találkoztam senkivel, akivel csak úgy együtt lóghatnék. –  Vajon elvörösödött? –  Talán megihatnánk valamit. Semmi komoly – nézett ártatlanul Jude-ra. –  Megígérem.

Az ajánlat csábító volt. Jude már nem is emlékezett, mikor ivott bárkivel is úgy, hogy az egészből ne lett volna valamiféle ivó játék vagy ébredt másnap reggel arra, hogy elakadásjelző bólya van az előszobában. Végiggondolta, mit tud az vele szemben ülő férfiról. Mi történhet a legrosszabb esetben? –  Oké. Az jó lenne.
– Remek. Mit szólsz a nyolchoz? Érted megyek.

Talán ez nem a legjobb ötlet. Mást se hallana majd a szobatársaitól, ha egy férfi menne érte. –  Ne. Semmi szükség rá. Mi lenne, ha itt találkoznánk? –  A pubot elég könnyű megtalálni.

Brody szája felfelé kunkorodott, ahogy a tekintete találkozott Jude-éval. –  Nagyszerűen hangzik.

2 Hozzászólás

  1. Ezt a történetet én is rég olvastam. Akkor is megkapó volt és most újra olvasva még mindig úgy gondolom. Két tlejesen más ember akiket a véletlen hoz össze és amiből bármi lehet. Köszönöm a történetet.

  2. Ez egy régebbi fordítás. Igazán nagyon szeretem.
    Romantikus, tele érzelemmel.
    Többször elolvastam már, mert az egyik kedvencem.
    Van egyfajta bájos hangulata az egésznek.
    Köszönöm 😍🥰

Vélemény, hozzászólás?