Meleg regények/novellák írása és fordítása

Boldogság – Szabadon

Első fejezet

Múlt

1997. december 24.

Harry Potter feldúltan sietett egyik folyosóról a másikra. Bár karácsony előestéje volt, benne mégsem volt semmilyen ünnepi hangulat. Magában a kezében szorongatott levél miatt dúlt–fúlt, melyet még délután kapott Rontól. Harry a mai napon már vagy ezredszerre jutott arra az álláspontra, hogy az élete mostanában tiszta fejetlenség, csupa zűrzavar veszi körül. És már a barátaira sem számíthat, nem úgy, mint régebben. Korábban, ha úgy érezte, nem bírja tovább, netalán kezd megőrülni, Ron és Hermione ott volt mellette és támogatta őt. Mostanában azonban a barátságuk kezdett kissé kihűlni, melynek legnagyobb oka – bármily meglepő is legyen – nem volt más, mint Darco Malfoy.

Az a Draco Malfoy, aki hat éven keresztül ott tett keresztbe Harryéknek, ahol csak tudott, minden alkalmat megragadva, hogy nevetségessé tegye őket, vagy rajtuk mulasson.

Az a Draco, aki oly büszke volt aranyvérűségére, hogy Hermionét állandóan lesárvérűzte.

Az a Draco Malfoy, aki hatodév végén, mindenki legnagyobb megdöbbenésére nyíltan átállt a világos oldalra. Ehhez alapos indok volt, hogy az apját, Lucius Malfoyt, májusban Voldemort saját kezűleg ölte meg, miután az idősebb Malfoy nem volt hajlandó kiirtani egy mugli családot. Nem azért, mert hirtelen nem kezdett hinni a Nagyúr eszméiben, hanem mert a család legkisebb fia, egy szöszke, szürke szemű fiúcska megakadályozta benne. A kisfiú annyira hasonlított Dracóra, hogy még a jégszívű Lucius is megingott egy pillanatra. Amely megingás végül a halálához vezetett.

Draco, mikor meghallotta mi történt az apjával, első felindulásában meg akarta torolni a halálát és könnyelműségével szinte megölette magát. Meggondolatlanul, bosszútól hajtva, egy szál pálcával a kezében rontott be a Halálfalók gyűlésére – ahol épp újabb „hősies” tettüket ünnepelték Voldemort társaságában –, hogy maga végezzen a Sötét Nagyúrral. Mielőtt a felbőszült Halálfalók és a Nagyúr végezhettek volna vele, Perselus Piton leleplezve magát, egy zsupszkulcs segítségével kimenekítette onnan a felelőtlen fiút.

Piton alaposan lehordta a kölyköt, majd napokon keresztül tartó beszélgetések után, melyek hol ordibálásba, hol veszekedésbe, hol pedig – Draco részéről – sírásba torkolltak, végül a fiú is belátta, hogy azzal nem tesz jót sem magának, sem az amúgy is megtört anyjának, ha elmegy és megöleti magát.

Dumbledore és Piton felajánlották neki, hogy csatlakozzon a Főnix Rendjéhez, hiszen a Világos oldalnak jól jönne a fiú esze, éleslátása és nem utolsó sorban, mindaz a tudás, amit az apjától és annak hátra maradt irataiból megtudott/megtudhat.

A Főnix Rendjének tagjai nem kevés kétkedéssel és bizalmatlansággal fogadták az új tagot. Ron és Hermione legtöbbször nem fogták vissza magukat, ha Dracót kellett sértegetni, vagy gúnyolódni rajta. Úgy vélték, most mindazon sérelmeket visszafizethetik neki, melyeket az utóbbi években sikerült a szőkétől bezsebelniük.

Harry, bár ugyanúgy kétkedett a hirtelen jött pálfordulásban, kimaradt ezekből a gyerekes visszavágásokból. Valahol a szíve mélyén sajnálta a másikat. Akármennyire is gyűlölte Lucius Malfoyt, Draco imádta az apját, szinte istenként tekintett a férfira, és Harry nagyon jól ismerte a szülőnélküliség érzését. Hiszen hiába élt még a szőke édesanyja, a hírek alapján a nő egyáltalán nem foglakozott a fiával, inkább a vagyonuk megmarad morzsáit igyekezett összeharácsolni, mielőtt még Voldemort vagy éppen a Minisztérium rátehette volna a kezét.

Egy idő után Harrynek feltűnt, hogy barátai, illetve a hozzájuk csatlakozó rendtagok gonosz viselkedése ellenére, Malfoy egyszer sem szólt vissza, egyszer sem rántott pálcát. Csendben végighallgatta a mondanivalójukat, majd folytatta a munkáját, mintha mi sem történt volna.

Draco nyárra a Főhadiszállásra költözött, ahol Harryvel, és a néha ott maradó Pitonnal lakott együtt. A két fiú kerülte egymást, nem zavarták egymás köreit, ha pedig találkoztak, egy-egy udvarias köszönésen kívül nem sokat beszéltek egymással.

Ahogy a nyár előrébb haladt, és a Halálfalók is egyre jobban mozgolódtak, egymás után több bevetésen is részt kellett vennie mind a két fiúnak. Harry ilyenkor megfigyelhette, hogy Draco milyen körültekintően és precízen végzi a munkáját, a legnagyobb káosz közben is képes volt megőrizni a hidegvérét, és hogy sokszor ő mentette meg egy-egy rendtag életét.

Mégis, a többiek mintha vakok lettek volna, továbbra sem hittek az ifjabb Malfoyban.

Egyik délután, amikor Harry épp a hetedéves bájitaltan könyvét bújta, hogy egy kicsit előre tanuljon (bár biztos volt benne, hogy semmi haszna, hiszen Piton úgyis bele fog kötni, ahol csak tud), megjelent Draco is a könyvtárszobában. Egy darabig csendben figyelte, ahogy a fekete hajú fiú egyre kétségbeesettebb arckifejezéssel olvassa, már több mint egy fél órája ugyanazt az oldalt, míg végül megunta és megkérdezte, segíthet-e.

Harry a hirtelen jött kérdéstől meglepve, döbbenten nézett a másikra, és először nem is akart neki felelni, végül erőt vett a büszkeségén és bevallotta, hogy akárhogy erőlködik, nem érti, ami le van írva. Végül Draco, megnézte hol akadt el, és pár lényegre törő kérdés után rájött, hogy a legnagyobb gond Harry hiányos tudásában van. A másik megint ledöbbent, mikor a szőke, mindenféle gúny és megjegyzés nélkül levette a polcról az elsős tankönyveket, és türelmesen elkezdte neki az elejétől kezdve tanítani mindazt, ami kimaradt eddig.

Ezután szinte minden nap megjelentek a könyvtárban, anélkül, hogy előzetesen megbeszélték volna, ahol Draco tanította Harryt, míg aztán lassan már nem csak a tanulásról beszélgettek.

Felfedezték, hogy nagyon sok közös vonásuk van, és a nyár végére már barátként tekintettek a másikra. Természetesen mindez nem maradt titokban Ron és Hermione előtt sem és míg eleinte betudták annak, hogy a kényszerű együttélés miatt biztos csak időleges a dolog, a Roxfortba visszatérve rá kellett jönniük, hogy tévedtek. A griffendélesek először csodálkozva, majd egyre dühösebben látták, hogy „üdvöskéjük”, a „Világ Leendő Megmentője” bizony már nem csak a saját házából keres magának barátokat és nem átall a Mardekárosokkal sem barátkozni. Igaz ez kis túlzás volt, hiszen Draco Malfoyon kívül mással nem nagyon beszélgetett, de már ez is sok volt a többiek szemében.

Ráadásul a mardekárosok is elkezdték piszkálni Dracót. Már akkor elfordult tőle a többség, főleg a Halálfaló szülők gyerekei, mikor Dumbledore és a Világos Oldal mellé állt, a nyári szünet után pedig, amikor észrevették a nagy barátságot a két fiú között, ott próbáltak keresztbe tenni a szőke mardekárosnak, ahol csak tudtak. Persze ő nem hagyta magát, ebből elég sok konfliktus támadt közte és háztársai között. Így aztán hamarosan a két fiú szinte egyedül maradt.

Lassan Harrytől is mindenki elfordult, feltűnően kerülték a kócos hajú fiút. Ron és Hermione azonban látszólag kitartottak mellette.

A kezében tartott levél azonban azt bizonyította, hogy Harry tévedett és „legjobb barátai” is ellene fordultak, és magára hagyták ebben a fejetlenségben, melyet az életének kénytelen nevezni. És mindez csak azért, mert volt mersze mással is barátkozni, nem csak velük.

– Ekkora idiótákat – füstölgött magában a szemüveges srác, ahogy az egyik ablakmélyedésben leülve, újra elolvasta a levelet.

„Harry!

Remélem nem gondoltad komolyan, hogy Malfoyt is meghívjuk az Odúba karácsonyra. Azt még szó nélkül hagytam, hogy a Roxfortban szinte minden szabadidődet vele töltöd, azonban az már mindennek a teteje, hogy a családom házába is el akarod hurcolni.

Téged szívesen látunk továbbra is, azonban azt a görényt ne merészeld elhozni magaddal. Ha este mégsem jönnél el hozzánk, tudni fogom, hogy kit választottál helyettünk. Ebben az esetben azonban, soha többé ne is szólj se hozzám, se Hermionéhoz, mert mi nem ismerünk téged.

Válassz!

Ron és Hermione”

– Nem fogom hagyni, hogy zsaroljanak. Ha nekik ennyit jelent a barátságunk, akkor lelkük rajta, én nem fogom hagyni, hogy Draco magányosan töltse a karácsonyt. Épp eleget szenvedett mostanában, és ő is a barátom. Bár úgy néz ki, hogy mostantól ő az egyetlen barátom – fűzte hozzá keserűen, majd fájdalmasat sóhajtva visszaindult az ünnepi díszbe öltöztetett Nagyterembe, ahol a szokásos karácsonyi vacsora már őt is várta.

Mivel három hugrabugos elsősön kívül csak Draco és ő maradtak a Roxfortban karácsonyra, Dumbledore megkérte a manókat, hogy a gyerekeknek is a tanári asztalnál terítsenek meg. Harry nem nagyon örült a dolognak, főleg, mikor őt Piton mellé ültette Dumbledore.

Az öreg még mindig abban bízik, hogy jobb kapcsolat alakul ki köztünk. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy ki nem állhatjuk egymást – morgott az orra alatt a fiú. Tudta, hogy a tanárnak sincs könnyű dolga, hiszen Draco megmentésével világosan Voldemort tudtára adta, hogy kihez is hűséges, ezzel a Rend egy fontos kémét veszítette el, és emiatt saját magát hibáztatta a professzor. Ettől még mogorvább és kötekedőbb lett mindenkivel. Egyedül talán Dracóval viselkedett emberi módon, de azt is csak akkor, ha kettesben voltak. Mégsem tudott neki megbocsátani. Bár már nem gyűlölte a tanárt, mint a kezdetekben, azért még mindig feldühítette, ahányszor a professzor rajta köszörülte a nyelvét. Ez már akkor is felháborította, amikor kémkedése miatt kénytelen volt Harry és a griffendél ellen fellépni, most azonban, hogy lelepleződött és felesleges volt az egész színjáték, egyszerűen elfogadhatatlannak érezte a férfi hozzáállását.

A fekete hajú griffendéles egész vacsora alatt úgy tett, mintha teljesen egyedül ülne. Ez működött is egészen a végéig, ekkor azonban meghallotta a bájitaltan tanár össze nem téveszthető, mély, gunyoros hangját, ami egyenesen őt szólította meg.

– Nocsak, Potter, mi történt, hogy nem a kedves barátaiddal töltöd a karácsonyt abban a lyukban, amit ők háznak neveznek? Csak nem összeveszett a híres hármas? Vagy talán felesleges lett a személyed, most, hogy Weasley és Granger végre összejöttek? Hova lett a híres barátságotok? Csak nem elbukott az első nagyobb próbán? 

Harry figyelemre sem méltatta a mellette ülő férfit, abban reménykedve, ha nem válaszol, végül a másik is megunja. Meg aztán, be kellett ismernie, hogy a tanárnak sokban igaza volt. Ha már a barátságuk egy ilyen kis konfliktus alatt összeroppant, el sem merte képzelni, mi történne, ha valami súlyosabb gond merült volna fel.

Segítségben reménykedve, Dracóra nézett, de a szőke fiú épp beszélgetésbe merült McGalagonnyal, így nem vette észre, hogy a Mardekár ház feje épp a barátját szemelte ki újra, hogy elüsse valahogy az unalmát.

– Potter, Potter, mi történt? Elvitte a kiscica a nyelvedet, hogy már nem is válaszolsz? Vagy talán fáj az igazság?

– Mondja tanár úr, miért nem száll le rólam?

– Mégis mit képzelsz magadról, te elkényeztetett, tiszteletlen tacskó! – sziszegte a tanár. – Ötven pont a…

– Nem vonhat le pontokat, mert karácsony van. Nem emlékszik, hogy a téli szünetre az igazgató úr megtiltotta a pontlevonásokat? – vágott a szavába Harry, mire a tanár fekete szemei dühösen kezdtek el villogni. – Menjen a pokolba tanár úr!

– Ezt nem felejtem el neked Potter! Biztosítalak róla, hogy amint alkalmam lesz rá, nagyon meg fogod bánni az iménti szavaidat – sziszegte mérgesen a férfi, majd felpattanva az asztaltól, kiviharzott a teremből. A többi tanár és diák ugyan felnézett arra, ahogy a férfi a székét szinte fellökve elrobog, azonban egy szót sem szóltak. Már megszokták, hogy Piton néha különösen viselkedik. Egyedül Dumbledore és Draco néztek Harryre, sejtették, hogy ezek ketten megint összekaptak valamin.

Harry legnagyobb megkönnyebbülésére, a vacsora végre véget ért. Már alig várta, hogy a Griffendél torony magányába menekülhessen, és kivételesen Draco társaságára se nagyon vágyott. Gyorsan elköszönt a szőkétől, azonban a sors Dumbledore személyében ismét közbeszólt. Mielőtt még leléphetett volna, az igazgatónak még az ajtónál sikerült elcsípnie a fiút.

– Á, Harry! Ha nem vagy nagyon fáradt, szeretném, ha feljönnél az irodámba, valamit meg kellene veled beszélnem.

Harry, elnyomva egy sóhajt, kelletlenül bólintott a férfi szavaira, magában azon morgolódva, hogy vajon mit akar már megint tőle a vénember. Nem szerette, mikor ilyen hirtelen magához kérette, mert abból még soha semmi jó nem sült ki.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy már csak arra kapta fel a fejét, hogy megérkeztek az igazgató irodáját védő kőszörny elé.

– Mézes finomság – mondta ki a jelszót a férfi. Nem sokkal később Harry már egy kényelmes fotelban ücsörgött a hatalmas asztal előtt, míg Dumbledore az egyik fiókban kotorászott.

– Ne haragudj, édes fiam, hogy nem hagylak még lepihenni, de egy fontos dolgot szeretnék odaadni neked, mielőtt még elfelejteném – dünnyögte a mágus, még mindig a fiókban keresgélve. – Na végre, megvan! – kiáltott fel vidáman, örömtől ragyogó szemeivel újra a fiúra nézve.

Harry egy levelet vett észre a varázsló kezében, melyen Dumbledore pecsétje díszelgett.

– Biztosan kíváncsi vagy arra, mi lehet ez – kezdte a férfi, meglátva Harry pillantását. – Türelem, mindjárt megtudod. Szeretném, ha ezt a levelet megőriznéd, és bárhova is mész, bárhova is kerülsz, magaddal vinnéd. Nem tudod felbontani, míg itt nem lesz az ideje. Hogy ez mikor fog bekövetkezni, nem tudom neked előre megmondani, azonban fel fogod ismerni az időt: amikor olyan hihetetlen esemény szemtanúja leszel, melyre tényleg soha nem számítottál… nos, akkor jön el a levél felbontásának ideje. Addig azonban, akárhogy is próbálod, nem tudod majd kinyitni, mert bűbáj védi a levél tartalmát. Amikor úgy érzed, hogy eljött a pillanat, elég, ha kimondod a jelszót, és máris megtudod, mit is bíztam rád. A jelszó pedig nem mást, mint: fejetlenség. A védőbűbáj fel fogja ismerni, hogy valóban eljött-e az ideje a titok feltárásának. Ha nem jó időben mondod ki a jelszót, semmi sem fog történni – kacsintott a fiúra huncutul az idős mágus.

Harry összezavarodva ült a fotelben, mereven a felé nyújtott levelet nézve. Nem tudta elképzelni, hogy ez valami vicc a férfi részéről vagy komolyan gondolta minden szavát. Keserűen mosolyodott el, mikor rádöbbent, hogy a jelszó mennyire ráillik a mostani életére. Dumbledore mindig többet tudott arról, ami körülötte folyik, mint amennyit sejtetni engedett.

Harry óvatosan elvette a levelet, majd minden oldalról alaposan megnézte, azonban semmi különöset nem látott rajta. Szemeit összehúzva nézegette még egy pillanatig, majd gúnyos mosollyal az arcán, megszólalt:

– Fejetlenség – azonban, ahogy azt a férfi előre megmondta, semmi sem történt.

– Amint látod, még nem jött el az ideje – kuncogott fel a másik. – De azt hiszem most már ideje neked is nyugovóra térned, Harry. És ne feledd: mindig legyen veled a levél, hiszen nem tudhatod előre, mikor lesz rá szükséged. Jó éjszakát fiam és boldog karácsonyt – búcsúzott tőle az igazgató.

– Jó éjszakát, uram, és önnek is boldog karácsonyt.

A hálóba érve, még egy darabig nézegette a különös levelet, majd vállat vonva, letette az asztalra.

– Még hogy vigyem mindenhova magammal. Vén flúgos – zsörtölődött. A következő pillanatban azonban már felkapta a levelet és a párnája alá tette. Éjszaka ott lesz a legjobb helye. 

Hamarosan ő is ágyba bújt, de mielőtt lefeküdt volna aludni, újra elővette a Rontól kapott levelet. Ahogy olvasta, úgy lett rajta úrrá a szomorúság, melyet egész este próbált visszatartani. Észre sem vette, hogy mikor csordult ki az első könnycsepp, mellyel véget ért barátságukat temette.

– Nem érdemlik meg, hogy sírjak miattuk – dünnyögte az orra alatt, szeméből dühösen törölve ki a könnyeket. – Ha nekik csak ennyit ér a barátságunk, nem érdemlik meg.

A sötétben fekve felidézte a vacsoraasztalnál történteket. Piton minden egyes szava újabb tüske lett a szívében. A férfi a maga kegyetlen és nyers módján, tudatosította a magányos fiúban, hogy hármójuk barátsága tényleg nem ért egy lyukas knútot sem. Ettől a gondolattól egyáltalán nem lett vidámabb, sőt még jobban haragudott a tanárra amiatt, hogy megint igaza lett.

– Bárcsak eltűnne a pokolba! – tört ki belőle. – Akkor legalább nyugtom lenne. Tényleg eltűnhetne innen az a denevér.

Egy ideig még bámult a sötétbe, végül az álom elnyomta a fáradt fiút. Nem is sejtve, hogy kívánsága hamarosan valóra fog válni.

***

1997. december 25.

Harry, reggel kipihenten, és sokkal vidámabban ébredt. Egészen addig tartott viszonylagos jókedve, míg az ágya mellett meg nem látta csekélyke karácsonyi ajándékát. Ez alkalommal sem a „barátaitól”, sem azok családjától nem kapott semmit. Szomorú mosollyal az arcán bontotta ki a Dumbledoretól kapott édességeket, McGalagony ajándékát, mely az Átváltozástan rejtelmei címet viselő könyv volt és a kisebb apróságokat, melyeket Remustól kapott. Már azon is csodálkozott, hogy Lupin küldött neki ajándékot. Sirius halála után a vérfarkas szinte teljesen magába zárkózott és még Harryvel sem szívesen beszélgetett. A fiú sejtette, hogy nem csak Pitont, de őt is felelősnek tartja a férfi, barátja elvesztése miatt.

Legutóbb, mikor a Rend gyűlésén találkozott az egykori Tekergővel, teljesen megdöbbent annak kinézetén. Még az átlagnál is sápadtabb volt, és olyan mély keserűség lengte körül, hogy az ember szinte beleborzongott. Egy darabig udvariasan beszélgettek, azonban mikor Draco odament hozzájuk és meglátta, milyen jól kijön egymással a két roxfortos, teljesen kikelt magából. Percekig csak ordítozott és hálátlan kölyöknek nevezte Harryt, szinte tajtékzott a dühtől. Végül Dumbledore-nak kellett közbelépnie, és elhívnia a vérfarkast, mielőtt az nekiugrik valamelyik fiúnak, vagy az éppen belépő Pitonnak.

Harry fejcsóválva bontogatta ki az ajándékait, míg felidézte magában az eseményeket. Reménykedett benne, hogy ez azt jelenti, a férfi kezd észhez térni, és kapcsolatuk újra olyan lehet, mint régebben. Már csak Remus maradt meg neki apja egykori barátai közül.

Lassan felöltözött, majd úgy döntött, ideje lemennie reggelizni.

Az ajtóból szaladt vissza, hogy ládájából egy ünnepi díszbe öltöztetett csomagot vegyen elő: Draco ajándékát. Személyesen akarta neki odaadni, mert látni akarta a reakcióját. Bízott benne, hogy ajándéka kedvező fogadtatásban részesül, hiszen beletelt egy kis időbe, míg kigondolta a legmegfelelőbbet barátja számára.

Draco már a teremben volt, szomorú tekintettel épp sütőtöklevet öntött magának. Harry tétovázás nélkül indult el a szőke felé, majd ült le mellé, mosolyt erőltetve az arcára.

– Jó reggelt! Hoztam neked valamit – tette elé az ajándékot.

– Szia! Köszönöm, és én is hoztam neked valamit – kapott egy ugyanakkora csomagot a másiktól.

Mosolyogva nyúlt ki-ki a csomagja után, hogy a következő pillanatban mind a ketten halk kuncogásba törjenek ki. Draco az animágiáról kapott könyvet, míg Harry a bájitalokról. Mindketten arról a témáról, ami mostanában a legjobban érdekelte őket. Mióta Draco elkezdte tanítani Harryt, a fiú egyre jobban megkedvelte a bájitaltant, bár úgy tűnt, ez Pitont nem hatotta meg és ugyanúgy szekálta továbbra is a fiút, bár az is tény, hogy már nem olyan intenzíven, mint korábban.

– Mi aztán beleválasztottunk – kuncogott Draco a másik fiúra. – Mit terveztél mára? – tette hozzá kicsit később.

– Semmit. Gondoltam kimegyek, sétálok egyet az udvaron. Szép idő van kint. Nincs kedved repülni egyet? – csillantak fel a szemei.

– Dehogy nincs! – kiáltotta a szőke, és már pattant is fel az asztaltól.

– Talán megvárnád, míg én is megreggelizek – szólt morogva Harry, duzzogó arcot vágva.

– Bocsi, bocsi – ült vissza a szőke, de pár perc múlva már türelmetlenül mocorgott a helyén. – Igyekezz már! Nincs kedvem egész nap itt ülni!

– Nem igaz, hogy már nyugodtan reggelizni sem hagyják az ember – játszotta a sértődöttet Harry, de a szája már mosolyra húzódott. – Na, menjünk. Tíz perc múlva találkozunk a kviddicspályán.

Nevetve szaladtak ki a teremből, észre sem véve, hogy Perselus Piton nem ül a szokásos helyén.

A két fiú egész délelőtt a kividdicspálya felett repkedett, egymást kergetve a levegőben. Ebédre mentek csak be, akkor is csak bekapkodták az ételt és már rohantak is vissza. Meg sem hallották a manók, tanárok és a három elsős sutyorgását, melyben azt tárgyalták, hogy a bájitaltanárt előző este óta senki sem látta.

Vacsoránál azonban már ők is észrevették, hogy valami nem stimmel. Mindenki ideges volt, a tanárok arca halottfehér volt, egyedül Dumbledore tűnt ugyanolyannak, mint mindig, talán csak sápadtabb volt a szokásosnál. Vacsora után a két fiú megkörnyékezte az igazgatót, akitől megtudták, hogy valószínűleg Pitont elkaphatták a Halálfalók, mert sehol sem találják.

– Lehetséges, hogy fogságban van, vagy már nem is él – tette hozzá komoran az idős férfi.

Harry falfehéren hallgatta az igazgató szavait, bár teljesen ledöbbent attól a nyugalomtól, amivel a férfi közölte velük a hírt. Főleg Draco előtt, akinek a férfi volt az utolsó családtagja, akiben megbízhatott.

Harry, maga sem értette miért, de aggódott az ónixszemű férfi miatt. Egy kis lelkiismeret-furdalása is volt előző esti szavai miatt, hiszen, ha Piton tényleg Voldemort társaságát kénytelen élvezni, akkor a férfi jelenleg a lehető legnagyobb pokolban van.

Teltek a napok, és a férfi nem került elő. Eljött az újév, a diákok is mind visszatértek, de Pitonnak még mindig se híre, se hamva nem volt.

Egy ideig helyettesítették az óráin, míg egy hónappal később az igazgató egy új tanárt vett fel helyette. Perselus Piton eltűnt, és soha többé nem került elő.



4 Hozzászólás

  1. Ez egy jó történet! Szeretem ezt a történetet! Tetszik ,hogy Drakoval barátkozik Harry. Tudom,tudom Drako sok rosszat elkövetett Harry ellen. De én akkor is szeretem! Sajnálom , hogy Ron és Hermione nem értik meg. Harry rosszul érzi magát azért amit mondott Perserus nak utolsó találkozásuk kor. Ez érthető! Érdekes lesz ahogy a történet folytatodik! Várom a folytatást! Szuper jó írás Fairy! Köszönöm szépen!❤️

  2. Érdekes egy történet. Sok kérdés van benne? Arra én is kiváncsi leszek ki tart e a barátság és hogy mit tartalmaz a levél.

  3. Érdekesen kezdődik. Úgy tűnik Harry szerzett egy új barátot és elvesztett jó néhány másikat. Elég erős lesz a hármas barátsága vagy végleg széthullik, kiváncsi vagyok hogy a másik kettő vajon elfogadja-e Dracot. Piton a lebukás után még morcosabb, és vajon hová tünt? A levélnek vajon van hozzá köze? Köszönöm hogy olvashattam.

  4. Annmary says:

    Bizony nagyon régen olvastam. Örülök, hogy előkerült. Ano nagyon remek írások készültek a Boszorkányszombat kihívásokra. Ott szerettem meg a Snarryt és a Darryt

Vélemény, hozzászólás?