1. fejezet
– Ha azt hiszed, hogy el fogom játszani Júlia szerepét, akkor baromi nagy tévedésben vagy – ugrott fel Tomek vérvörösen az íróasztal mellől, ami csak még jobban feldühítette.
Teofil azonban semmit sem vett észre, ahogy lapozott a könyvben:
– Ugyan már Tomek. Muszáj segítened – szántott végig aggódva áll alá érő, piszkosszőke haján. – Senki más nincs, akivel eljátszhatnám, pedig a lehető legjobban bele akarom magam élni a szerepbe. Holnap előadás, és Basia nem jött el.
– Próbálj a macskával, vagy akivel akarsz…
A másik felé fordult.
– Fejezd be.
– Te fejezd be!- húzta ki magát, az asztalnak támaszkodva. – Férfi vagyok, szóval értsd meg, hogy nem áll szándékomban Júliát játszani – fintorgott. – Férfi vagyok. Nem nő… Férfi… Én – mutatott magára. Teofil úgy nézett rá, mint valami őrültre.
– Ebben sosem kételkedtem…
Tomek kiragadta a kezéből a szövegkönyvet, hogy lekösse valamivel szemeit.
– Hiszen ez nem nagy dolog. Csak a saját szövegedet kell felolvasni. Nem kell színészkedned. Nem kell hősnőként viselkedned. Te jó ég, olyan dilis vagy – csóválta meg a fejét, előrehajolva a széken. – Mi lesz akkor? Megteszed a régi haverod kedvéért?
Tomek pánikba esett a gondolatra, hogy szerelmi jelenetet gyakoroljon a legjobb barátjával, aki elől oly sok érzelmet titkolt.
– Figyelj, és ha megkérnéd az anyukádat vagy a bátyádat? Ez az! Patryk játssza Júliát. Örömmel megnézném ebben a szerepben.
Majdhogynem undorodó pillantást kapott válaszul.
– Ilyen vagy? Ezt megjegyzem magamnak…
– Jól van, te istencsapása!! – sziszegett összeszorított fogai között. – Eljátszom ennek a szerelemtől megzakkant Júliának a szerepét, de ha elkezdesz nevetni, elmegyek és tudd, hogy soha többé nem lépem át a házatok küszöbét.
A másik tapsolt, miközben felállt a helyéről.
– Tudtam, hogy számíthatok rád. Te vagy a legjobb barátom… – mondta egy róka ravaszságát felidéző, édes mosollyal.
– Talán azt akartad inkább mondani – az egyetlen barátod. És most hadd olvassam el a szerepet.
Tomek egyetlen sort sem volt képes felfogni. Az ijedtségtől a betűk egymásba olvadtak.
– Kész vagy?
– Mire? Én csak olvasok – nézett fel az egyik bekezdésből. – Beszélj! – vakkantotta oda mérgesen.
És akkor elkezdődött. Teofilt egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az a típus volt, akitől az ember libabőrös lesz és elveszíti miatta a fejét. A lányok úgy vonzódtak hozzá, mint a molyok a lámpafényhez, de ő egyszerűen nem vett erről tudomást. Ez a gyógyíthatatlan romantikus, mindig csak azt az egy igazit kereste, Tomek pedig remélte, hogy sohasem találja meg.
-,,De mondd, e helyre kicsoda vezérelt?”
Teofil összehúzta szemeit közeledve. Tomek pedig elkezdett hátrálni, szinte felborítva a széket, lelke mélyén saját magát szidta ezért a viselkedésért. Muszáj erőt vennie magán.
-,,Szerelmem. Az unszolt keresni téged… Én nem vagyok hajós, de bárha volnál/Oly messze, mint a tengermosta partfok,/Ily áruért bizonnyal útrakelnék…”
Halálra vált. Még sohasem látott ennyi érzelmet barátja arcán. Arca elé emelte a lapot, hogy elrejtse érzéseit.
– Igeeeen – bólintott, hatalmasat nyelve – Egy pillanat, eltévedtem a sorok között.
Teofil lehajtotta a fejét.
– Nem hiszem, hogy Júlia ezt mondta…
Tom számára ez nem jelentett semmit. Csak legalább Teofil abbahagyná a bámulását. Végül aztán sikerült megtalálnia a részét, és a továbbiakban, minden rendben ment.
Mikor végeztek Teofil féloldalas mosollyal nézett végig rajta.
Tomek mély levegőt vett és hanyatt vágta magát az ágyon.
– Egész jól ment neked.
– Hagyd abba – mordult fel.
– Komolyan. Lehet, hogy feltártam a mélyen benned szunnyadó tehetséget, netán a romantikus éned?
Sem ez, sem az, gondolta magában Tomek, szomorúan hunyva le szemeit. Olyan nehéz megjátszani a közömböst, amikor azt mondod nekem, hogy szeretsz… Hiába tudom, hogy ez csak egy játék volt… a szívem úgy kalapál, mint egy gőzmozdony…
– Ezt most muszáj letisztáznom – fordult az íróasztal felé a másik. – A francba, azt hiszem kifogyott a patron a nyomtatóból, leszaladok egy másikért.
– Megvár…
De nem várta ki, míg visszaért, hirtelen elnyomta az álom…
– Mondd, hogy most csak viccelsz. Tegnap vettem új patront, ne hülyéskedj már.
– Ha azt mondom, hogy nem nyomtattam, akkor nem nyomtattam…
Patryk letette a megkezdett szendvicset és csúnyán nézett Teofilra. – Miért kell állandóan akkor zavarnod, mikor eszek? És ugyan hogy segíthetnék most rajtad?
– Nagy kegyesen megnézhetnéd, hogy mi a fene baja van… Ez nagyon fontos. Holnap lesz az előadás. Most az egyszer állj hozzá normálisan a feladathoz, hogy viselkedj úgy, ahogy azt egy jó testvérnek kellene, Patryk.
A srác a szemét forgatva, tompa puffanással lökte hátrébb a székét.
– Szeretnivaló bátyám – mondta, elégedetten megveregetve a másik hátát.
– Hanyagold ezt légy szíves, mert elhányom magam – csapta félre a kezét.
Teofil előre engedte, idegesen harapdálva az ajkait. Remélte, hogy Patryk hamar elintézi a dolgot és eltűnik, mielőtt még kitör a vihar. Mióta csak az eszét tudja Patryk és Tomek folyton egymás szemét akarta kikaparni.
– Hozz pár lapot – szólt vissza Patryk a válla felett, mielőbb belépett a szobába.
Teofil tétovázott.
Tomek iszonyú dühös lesz…- Elszaladt a lapokért, két fokot is átugorva, hogy minél kevesebb ideig hagyja őket kettesben.
Tomek azonban teljesen tudatlan volt afelől, hogy mi történik körülötte. Olyan mélyen aludt, hogy még Patryk érkezése sem volt képes felkelteni. Patryk azonban hamar észrevette őt. Leesett állal merevedett meg, ahogy igyekezett felfogni a jelenetet.
– Hát ez… meg? – rettenetesen jól szórakozott a helyzeten. Hitetlenkedve lépett közelebb. – Nahát, hogy mik vannak itt. Tomuszek az öcsém ágyában. Nahát, nahát…
A fiú, a nemkívánatos hang hallatán a homlokát ráncolta és hátat fordított a másiknak. Patryk viszont kíváncsian átment az ágy másik oldalára. Kezeit zsebre vágva, leguggolt az ágy mellé pont abban a pillanatban, amikor Teofil belépett a szobába.
Erre a látványra az összes papírt kiejtette a kezéből, az arca pedig elfehéredett a félelemtől.
– Patryk, az Istenért! Mit tettél vele?! Miért nem mozdul?! Teljesen megőrültél?! Most az egyszer tényleg túlzásba vitted… Istenem… Tomek…!
A bátyja felhúzta az egyik szemöldökét.
– Hogy mi…?
Teofil nekiesett és a falnak lökte, Tomek pedig pont ebben a pillanatban ébredt fel. Hihetetlen sebességgel ült fel az ágyon, képtelen volt felfogni, mi folyik körülötte.
– Haver… nincs semmi bajod?
– Természetesen, semmi baja sincs. Mégis mit gondoltál, hogy megöltem talán? Édesdeden alukált, még csak meg se kérdezte, szabad-e neki. Nem látod? Csak nézz rá… – lassan kisimította összegyűrt pólóját. – Barom.
Tomeknek lassan eszébe jutott, mi történt. A szíve a torkában dobogott. Hogy a fenébe volt képes eljutni oda, hogy csak úgy elaludjon?!
– Anyám… Bocsi, Teofil… totál kiütöttem magam.
– Leginkább nekem járna a bocsánatkérés – vágta oda sértetten Patryk, majd a számítógéphez ment, kissé erőteljesen nyomkodva az egeret. – Kész csoda, hogy egyáltalán hajlandó vagyok segíteni neked ezek után.
Teofil teljesen zavarba jött.
– Bocsáss meg… de olyan közel hajoltál hozzá.
– He…? – nyílt tágra döbbenten Tomek szeme. – Fölém? Ne hülyéskedj… – a mellkasa összeszorult, alig bírta visszatartani a kétségbeesett nyögést. Patryk látta őt alvás közben, ez olyan, mintha meztelenül látta volna.
Finoman szólva is, kettőjük kapcsolata nem volt a legjobbnak mondható.
Ki nem állhatta Patrykot, már az első pillanattól kezdve, ahogy meglátta, mikor először jött el Teofilék házába. Tökéletesen emlékezett a pillanatra, amikor a másik kinyitotta neki az ajtót és tetőtől talpig végigmérte azokkal az áthatolhatatlan, mindent látó fekete szemeivel. Tomek úgy érezte magát, mintha röntgennel világítanák át. Nem volt valami kellemes élmény. És azóta is a folytonos, különös pillantások és titkolt mosolyok… Rengetegszer volt olyan érzése, mintha a másik a gondolataiban olvasna. Ezért Patryk közelében lenni igazán veszélyes volt, főleg az utóbbi időben, mióta az érzései Teofil iránt ennyire elmélyültek.
A srác előrehajolt, mintha vonakodna kikelni az ágyból. Érezte, ahogy egyre jobban elönti a pír az arcát.
– Csak azon tűnődtem, mit keresel az öcsém ágyában – vont vállat az idősebbik, miközben kihúzta a nyomtatóból a patront. – Nem mindennapi látvány volt… Nem tudtam, hogy mit gondoljak róla – nézett rá kötekedve.
– Hagyd abba… – szólt közbe Teofil. – Ma keményen dolgoztunk.
Tomek összeszorított fogakkal húzta elő a nadrágzsebből a mobilját. Legszívesebben darabokra szaggatta volna Patrykot a célozgatásai miatt. – Hazamegyek – közölte.
– Nem maradsz vacsorára? – csodálkozott Teofil.
– Sajnos, most nem tehetem – mondta határozottan. Próbált véletlenül sem ránézni Patrykra. – De azért köszönd meg anyukádnak a meghívást.
– Sajnálom, mert bíztam benne, hogy még pár jelenetet átvehetünk a Rómeó és Júliából, ha már olyan jól ment korábban – szomorodott el Teofil.
Tomek megtántorodott, épphogy le nem rogyott a földre.
– Rómeó és Júlia? – érdeklődött Patryk, feléjük fordulva. Sötét szeme alaposan végigszántott Tomeken. – Csak nem a mi kis Tomekük kapta Júlia szerepét?
A fiú nem tudta, hogy a kérdés neki, vagy Teofilnak szólt.
– Mi van azzal a patronnal?
– Be van száradva, régen használtad utoljára. Tartsd egy ideig vízgőz fölé, annak segítenie kellene rajta.
– Akkor majd találkozunk a suliban – erőt véve magán elmosolyodott, majd szinte futva menekült a szobából.
– Hé, fura ez a te barátod. Mindig ilyen ideges?
– Csak melletted. Átlagon felüli bunkó vagy, Patryk.
Az esőcseppek megállíthatatlanul verték Tomek szobájának ablakát. Szinte már ömlött az égből, amitől képtelenség volt elaludni. A fiú a fejére húzott egy párnát, erősen összeszorította a szemét. Nem segített semmit, ezért újra a hátára fordult, a sötét plafont bámulva.
– Teofil… egy kéznyújtásnyira vagy tőlem, mégis olyan messze… – Az éjjeliszekrényre nézett, melyen közös fényképük állt.
Elsős gimnazistaként ismerkedtek meg. Egymás tökéletes ellentétei voltak. Teofil halk és nyugodt, példás tanuló. Tomek agresszív és szemtelen, rengetegszer állt az igazgató szőnyegén, de emellett tehetséges sportoló. Mégis valami egymáshoz húzta őket. A barátságuk megmaradt a líceumban is, azonban… valami megváltozott.
Teofil Tomek számára sokkal több lett, mint egy barát. A közelében a szíve egyre sebesebben vert, a körülötte forgolódó lányok pedig soha nem voltak olyan idegesítőek, mint mostanában. Tomeknek végül szembe kellett néznie az igazsággal. Beleszeretett. És innen már nem volt visszaút…
Hiába igyekezett harcolni a benne élő érzés ellen. Az egyre erősebbé vált. Már csak az imák maradtak neki, hogy a másik soha ne tudja meg. Csakhogy, mihez kezdjen saját magával? Meddig képes visszafogni magát, nehogy magához ölelje Teofilt?
– Elég volt… – hallgattatta el saját magát, a párnát a padlóra dobva. – Semmi sem fog változni köztünk. Nem fogom tönkretenni ezt a barátságot…
Ezekkel a gondolatokkal sikerült végül elaludnia.
Jelszó kiküldve: 2023. július 11.