Meleg regények/novellák írása és fordítása

Nagyapa órája – szabadon olvasható

1. fejezet

A hátsó szobában ültem az asztalomnál, egy szétszerelt 1901-es Newman órával, amikor hallottam, a csengőt, amely minden alkalommal megszólalt, amikor ügyfél lépett be az ajtón. Apám van a pult mögött, én meg hallgattam, ahogy üdvözli a betérőt, halkan elcsevegnek és megbeszélik, hogy milyen régiséget hoztak magukkal.

Ezt csináltuk mi.

Az apám mindenféle régi holmi iránt érzett szeretete nőtte ki magát ezzé az üzletté, a Harper Régiségkereskedéssé. Apa volt a szakértő, anya pedig a kutatásokat végezte, de mindketten utazgattak, végigkutatva a földet életük szenvedélyéért. A bátyám, Scott antik bútorok restaurálásával foglalkozott, én viszont sosem hittem volna, hogy szívesen csinálnám. amikor még suliba jártam, elkezdtem kisegíteni és beleszerettem az órákba.

Ez az én szakterületem.

Hallottam, ahogy apa a vevővel beszélt, de addig nem igazán foglalkoztam velük, amíg meg nem hallottam a nevem.

– Alex?

Letettem a kezemben lévő alkatrészt és átmentem a bemutatóterembe, ahol ott találtam az apámat és a vevőt, akivel beszélgetett. Velem egy idős, jóképű srác volt, ám nagyon különbözött tőlem, akinek világos bőre, fekete haja és szürkés színű szeme volt, míg neki szőkésbarna, kissé lenőtt haja, napbarnított bőre és kék szeme. Egy zsebórát tartott a kezében.

– Ő a fiam, Alex – mutatott be apa. – Ő a szakértője a tiédhez hasonló óráknak.

Szakmaias udvariassággal nyújtottam felé a kezem. – Helló!

– Callum Winters – mondta üdvözlésképp, és letette az órát a pultra, mielőtt kezet fogott velem. Volt egy kis akcentusa, délinek gondoltam, de nem voltam benne biztos.

Apa megvárta, amíg elengedtük egymás kezét, aztán rám nézett és elmosolyodott. – Callum épp azt mesélte, hogy szeretne többet megtudni erről az óráról.

Rápillantottam az ezüst óraházra és óraláncra, majd annak gazdájára. Az óra felé nyújtottam a kezem, de mielőtt megérintettem volna, megkérdeztem: – Szabad?

– Persze – bólintott.

Felemelve az órát, már szemrevételezés után meg tudtam állapítani néhány dolgot. – A tok kialakítása népszerű volt az 1940-es években – mondtam. Óvatosan felpattintottam a burkolatot, hogy felfedjem a kvarc óralapot. – A számlap Hamilton, de a dátumot vagy a gyártót nem tudom biztosra megmondani, hacsak le nem veszem a hátlapot és meg nem nézem az óraművet.

– Meg tudnád csinálni? – kérdezte. Most már biztos, hogy déli az akcentusa. – Remélem, megtudok róla annyi mindent, amennyit csak lehet.

Elmosolyodtam. – Természetesen.  Még össze kell szednem néhány alkatrészt, de úgy két nap múlva már meg is tudom nézni. Azután elmondom, amit csak tudok.

Callum rábiccentett. – Az nagyszerű lenne. – Egy kicsit talán hosszabban néztünk egymásra és nem tehettem róla, de elgondolkodtam, hogy vajon ez a helyes, déli férfi vajon meleg-e.

Apa úgy tűnt, hasonlóan gondolkodik, mert pajkos vigyorral adta át nekem a nyilvántartó könyvet, ide-oda nézve kettőnk között, majd nem túl finomkodva annyit mondott: – Callum, itt hagylak Alex hozzáértő kezei között – majd a hátunk mögé mutatott -, nekem… még van…elintéznivalóm… amit meg kell csinálnom hátul.

Callum udvariasan megköszönte, én meg fontolóra vettem, hogy bokán rúgom az apámat. A pult mögött álltunk, szóval Callum nem láthatta volna, ahogy megteszem. Csakhogy apa észrevette a tekintetemen, ahogy ránéztem, mert elmosolyodott, gyorsan sarkon fordult és eltűnt az ajtó mögött.

Fogtam egy tollat, majd átadtam Callumnak a nyomtatvánnyal, és megkértem, hogy töltse ki az adataival. A kezembe vettem az órát és megfordítottam. Szép darab volt és nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: – Mit tudsz az óráról?

Callum felpillantott az adminisztrációból. – Hm, a nagyapámé volt. Ez minden, amit tudok.

Visszaadta a kitöltött papírt, én pedig a folyamat részeként kértem tőle egy igazolványt. Előhúzta a tárcáját, és ideadta a jogosítványát. A texasi jogosítványát.

– Csak most költöztem ide – mondta. – Majd meg kell változtatnom a lakcímadatokat. – Keresgélni kezdett a tárcájában, mire megállítottam. – Nem kell, jó lesz ez. Csak egy fényképes igazolványra van szükségem, ez minden.

Ő kedvesen elmosolyodott és bólintott. – Szóval, két nap?

– Aha. Már félig befejeztem egy másik munkát. Utána meg tudom nézni ezt és felhívlak, ha végeztem – mondtam neki. – Van valami konkrét dolog, amit tudni szeretnél?

Megvonta az egyik vállát és megrázta a fejét. – Nem, nem igazán. Csak dátumok, gyártás, modell… őszintén szólva, nem igazán tudom.

Ahogy beletettem az órát és a nyomtatványt egy papír borítékba, megkérdeztem: – Szeretnél értékbecslést?

– Nem – mondta egyszerűen. – A pénzbeli értéke nem fontos.

Megköszönte, miután mondtam neki, hogy keresni fogom, majd távozott. Ahogy hátra mentem a műhelybe, apa rám vigyorgott. – Kedves fiatalember volt – jegyezte meg.

– Anya! – kiáltottam az emeleti irodába, ahol az anyám, kétség nem férhet hozzá, hogy egy katalógust bújt. – Apa már megint próbál összehozni valakivel!

Mire ő visszakiabált: – Helyes volt?

Ó az isten szerelmére!

Ami azt illeti, az volt, de nem ez a lényeg. Apa rám kuncogott.

Tudomást sem vettem róla, letettem a zsebórát az asztalomra és minden figyelmemet arra az órára fordítottam, amin dolgoztam.

Sikerült kizárnom a szüleimet és a helyes, barna hajú óratulajdonosokra tett megjegyzéseiket, amíg meg nem unták és békén hagytak. Nekem pedig sikerült félretennem a gondolatokat a zsebóráról, valamint annak jóképű, texasi gazdájáról, amíg el nem jött az idő, hogy haza induljak.

***

Reggel valamivel kilenc előtt érkeztem meg dolgozni, és egyenesen az asztalomhoz mentem, ami sokkal inkább volt munkapult, amikor megakadt a szemem a zsebórát tartalmazó papírborítékon.

Fogtam és kivettem az órát, a kezemben éreztem a hűvös, nehéz súlyát. Nem hallottam, ahogy apa a hátam mögé lépett és a hangja megijesztett. – Hogy halad Mr. Yeo órája?

– Ó a francba! A szívbajt hoztad rám! – mondtam nevetve és a szívemhez kaptam. Aztán újra a félig kész órára pillantottam. – Hm, holnap délre kész leszek vele.

Ő elgondolkodva biccentett. – Szerintem inkább azzal az órával kéne foglalkoznod.

A kezemben tartott zsebórára néztem. – Miért?

– Mert Mr. Yeo gyűjtő – felelte vállat vonva. – Számára az az óra csak valami, amit megszerzett. Még az öreg Mr. Yeo is ezt mondaná neked. De ennek – mutatott a kezemben lévő órára -, ennek jelentősége van. – Apa rám mosolygott. – Mr. Yeo tud várni egy-két napot. Nem bánja. Én magam fogom felhívni.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem.

Bólintott. – Azt akarja, hogy vele menjek, megnézni egy 18. századi, kézzel faragott olasz rokokó dohányzóasztalt, amit egy aukciós háznál látott, szóval amúgy is beszélnem kell vele.

– Oké – egyeztem bele. Húsz percen belül részletesen leírtam Mr. Yeo óráját, majd félretettem és magam elé vettem az ezüst zsebórát.

Elkészítettem a szokásos jegyzeteimet, miközben a felmérést végeztem. Nem volt semmi figyelemreméltó rajta, egészen addig, amíg el nem távolítottam a hátlapot.

Még soha nem találkoztam hasonlóval sem ahhoz, amit a zsebóra hátuljába rejtve találtam.  Elővettem az ügyfélnyomtatványt, amin Callum Winters adatai szerepeltek és fogtam a telefont. – Callum Winters? Alex vagyok a Harper Régiségektől. Az órád miatt kereslek.

– Igen? – szólalt meg bizonytalan hangon.

– Be tudnál jönni az üzletbe? – kérdeztem. – Van valami, amit látnod kell.

***

Amikor Callum megérkezett, átkísértem a műhelybe és hellyel kínáltam az asztalom mellett. Sosem hoztam még ide hátra ügyfelet; azt hiszem, sosem volt még rá okom. Egészen mostanáig. Amíg ő nem jött.

Az asztalomra nézett, ahol a nagyapja órája feküdt három darabban. – Mi az? – kérdezte.

– Amikor levettem a borítást, ezt találtam – mutattam az apró, megsárgult papírdarabra.

– Egy fénykép?

Bólintottam. – És egy ajánlás az óra hátába vésve.

Callum pislogott, magába itta az információt, mielőtt felvette a fotót. Kicsi volt 2×2 centiméteres, fekete-fehér és régi, de nem volt felismerhetetlen, hogy kit vagy mit ábrázol.

Két férfi, körülbelül tizennyolc évesek, valószínűleg az 1940-es évekből származó öltözékben. De nem ez volt benne a figyelemre méltó. Az, ahogy álltak. Egymást átölelve néztek a kamerába, nem testvéri öleléssel, hanem olyan öleléssel, amelynek története van – intim története.

Azok ketten szeretők voltak.

Callum sokáig bámulta a képet, mielőtt megkérdezte: – Mi a felirat?

Megmutattam neki az órát és figyeltem, ahogy elolvassa.

H. Így veled leszek, mindig. Örökké a tiéd, B.

– Tudod, kik ők? – kérdeztem.

– Hm… – Callum megtorpant. Aztán visszanézett a fényképre és megszólalt. – Azt hiszem, ez a nagyapám. A szőke hajú férfi, bár nagyon fiatal.

– És a másik?

Callum a fejét rázta. – Őt még soha nem láttam. – Egy hosszú percig nézte a két férfit. – Ők úgy néznek ki… um, mintha ők…

– Egy boldog pár – fejeztem be helyette. Rám nézett, azután igazán rám nézett. Egy röpke pillanatnyi megértés szállt kettőnk közé, egyik meleg férfitól a másik felé.

Aprót bólintott és félmosolyt villantott felém, mielőtt a pillantása visszatért a kezében tartott képre. – Igen, azok, ugye?

Megköszörültem a torkom és visszatereltem a témát a zsebórára. – Tudod, ki a feliratban szereplő H és B?

– H a nagyapám lehet. Hale-nek hívták – magyarázta Callum. – De nem tudom, hogy ki lehet a B.

Ekkor megszólalt az apám. Észre sem vettem, hogy ott volt. – Van valaki a családodban, aki tudhatja?

Callum az apámra nézett, azután vissza rám, majd a fényképre. – A szüleim tavaly haltak meg – magyarázta csendesen. – Csak a nagymamám és én maradtunk.

Óh.

– Talán ő tudja? – kérdezte apa.

Callum vállat vont. – Demenciában szenved… – a szavai elakadtak.

– Ó, értem – mondta apa halkan.

– Most egy gondozóházban van – folytatta a magyarázatot Callum. – Azért költöztem ide, hogy vele lehessek.

Tanácstalan voltam, mit mondhatnék, hogy végül csak együttérzőn rámosolyogtam.

Egy hosszú percnyi szünet után megkérdezte. – Tudsz még valamit mondani az óráról?

– Egy 1941-es Hamilton Art Deco – feleltem. – Mindent részletesen leírtam neked, de annyit mondhatok neked… – egyenesen rám nézett, ahogy hozzá beszéltem -, …bárki is volt ez a B-vel kezdődő nevű személy, aki ezt az órát adta a nagyapádnak, nagyon szerethette őt.

Callum szemei elkerekedtek, mielőtt szomorkásan elmosolyodott. – Honnan tudod?

– A ház finom ezüst, de az óra 14 karátos fehér arany. El tudom képzelni, hogy 1940-ben egy kisebb vagyonba kerülhetett, figyelembe véve, hogy a háború alatt milyen szűkösek voltak az árukészletek.

Egy pillanatra elhallgatott. Azután, hogy magának vagy nekem, nem voltam benne biztos, azt suttogta: – Bár tudtam volna!

– Remélem, hogy a fotó és a felirat segít, hogy többet tudjunk meg – mondtam.

Az apám most Callum mellé állt és megkérdezte: – Senki más nincs, aki segíthetne neked?

A barna hajú férfi megrázta a fejét és halkan megszólalt. – Nem, nem igazán. Úgy értem, megkérdezhetem a nagyit, de nem vagyok biztos abban, hogy az jót tenne.

– Van még valami, amiben segíteni tudok? – kérdeztem, habár egyáltalán nem tudtam, hogy miért.

– Ó, nem – ingatta a fejét. – Már így is többet tettél a kelleténél. Még ennyire sem számítottam. Aggódtam, amikor felhívtál. Két napot mondtál, de már másnap hívtál és azt hittem, valami baj történt.

– Ó egek, nem! – nyugtatta meg apa. – Én mondtam Alexnek, hogy kezdjen neki az órádnak, mert láttam, hogy milyen sokat jelent neked. Nem akartunk aggodalmat okozni.

Callum elmosolyodott, de mielőtt bármit mondhatott volna, apa tekintete felderült. – Alex veled mehetne.

Tátva maradt a szám. – Hogy mit csinálhatna?

– Jaj, nem! – csatlakozott hozzám Callum is. – Nem várhatom el tőle. – Ott állt, láthatóan idegesen és távozni készült.

Apa rám meredt, majd egyenesen Callumra nézett. – Alex! – sziszegett rám.

Apának igaza volt. Senkinek sem kéne ezzel egyedül megbirkóznia. A francba!

– Callum, várj! – kiáltottam, majd felálltam és odamentem hozzá. – Ha szeretnéd, hogy valaki elkísérjen a nagymamádhoz, hogy feltehess neki pár kérdést, akkor veled megyek.

Callum rám nézett, a száját szólásra nyitotta, majd becsukta, kétszer is.

– Mondhatsz nemet, ha nem akarod – mondtam. – Csak úgy tűnt, nem kellene egyedül végigcsinálnod, ez minden.

Az egyik lábáról a másikra nehezedett, aztán bólintott. – Nehéz, hogy senkit sem ismerek, hogy nincs senki, akivel beszélhetnék – ismerte be csendesen, egy ismeretlennek. – A nagyinak vannak jó és rossz napjai és tudom, hogy nagyon betalálhat, ha kérdéseket teszek fel neki. Nem akarom felzaklatni őt…

– De tudnod kell a nagyapád kapcsolatáról azzal a másik férfival, nem igaz? – kérdeztem.

– Talán az segítene megértenem… sok dolgot – bólintott vállat vonva. – Vagy talán nem. Nem tudom.

– Szeretnéd, hogy veled menjek? – kérdeztem újra.

Szomorúan rám mosolygott. – Aha, szeretném.

– Csak hozom a cuccom – mondtam és gyorsan visszamentem az asztalomhoz.

Megkockáztattam egy pillantást apám felé, aki ott állt, kívül Callum látóterén. És igen, úgy vigyorgott, mint egy idióta. – Holnap találkozunk – mondta.

Holnap? Mi van a mai nappal? Alig múlt délelőtt tíz.

– Ó – tette hozzá az apám, a szemöldökét vonogatva. – Később még felhívlak… hogy tudjam, hogy alakultak a dolgok

Felhorkantam. Aha, persze.

Zsebre vágtam a kulcsomat és a telefonomat, a fényképet és az órát pedig Callumnak adtam. – Készen állsz?

– Amennyire csak lehet – felelte.

1 Hozzászólás

  1. rozsareka says:

    Sziasztok! Apuka? Na, ő az aktuális kedvenc: fijjjjam, irány ismerkedni😁.
    Könnyed olvasmánynak ígérkezik, bár titeket, ahogy eddig olvastalak, lehet, hogy egy 5 perces fluff nem hat meg és megleptek még egy két csavarral. Azért írok többes számban, mert úgy vettem észre ez mindkettőtökre jellemző 😊.
    Hagyom magam meglepni. Hátha most igazam lesz és tényleg egy csupa cuki, aranyos, édes történetet olvashatunk. Kell az ilyen is, és nekem pont most van szükségem rá.
    Hihetetlen mennyire tökéletes a fordítás. Tényleg, mintha eredetiben olvasnám. Nem kell kihámozzam az értelmét, gördül az egész.
    Nagyon-nagyon köszönöm ❤️!

Vélemény, hozzászólás?