Meleg regények/novellák írása és fordítása

A Szövetség – Asher és Weylin szabadon olvasható

Első fejezet

Weylin “Weyl” Kimball

Tartózkodási hely: Amazónia, a dzsungel mélye

Ez a nyüves őserdő teljesen kiborít. Már három napja élvezhetem a hatalmas szúnyogok, a pára, hőség és nem utolsó sorban a járatlan utak által nyújtott „kényelmet” és már baromira kezd elegem lenni belőle. Imádom a természetet és az erdőt, hiszen farkas lennék, de azért ami sok, az sok! Csak egyszer kaparintsam a kezem közé azt az idióta elfet, aki miatt ide kellett jönnöm, kínok közt fog megrohadni.

El se hiszem, hogy már egy hete vállaltam el ezt a megbízást, de most már értem, hogy miért vonakodott mindenki a meghülyült elf nyomába vetni magát. Átkozott, kényelmes banda, füstölgök magamban, egyre jobban belelovalva magam a dühbe. Ahogy azt megtudtam a Központban ez a Fhociin nevű elf valamitől alaposan bekattant és pár pillanat alatt kinyírta a fél családját. Ami azért furcsa, mert a fickó világ életében higgadt és hidegvérű volt, csak a könyvei és a tudomány érdekelte. Mégis egyszer csak kisétált a könyvtárszobájából egy hatalmas karddal, majd szépen lenyakazott mindenkit, aki az útjába került – kezdve a gyerekeivel és a feleségével. Utána meg egyszerűen eltűnt.
Három nappal ezelőtt sikerült végre a nyomára bukkannom és még azóta sem értem, hogy mi a jó francért kellett neki pont idejönne az Amazonas dzsungelének kellős közepébe. Nincs itt semmi érdek…

Rögtön meggondolom magam, ahogy elhúzva egy hatalmas páfrányköteget az arcom elől, egy sziklafalba botlok. Csodálkozva nézek körbe, mert a fal éppen elállja az utam és innen aztán nem lehet előre menni. Márpedig ez lehetetlen, mert még mindig érzem Fhociin szagát, amit már három napja követek. Egyre dühösebben keresgélem a nyomot, mert kezdek kifutni az időből. Két nap múlva telihold lesz és ha átváltozás előtt nem kapom el az elfet és közben eliszkol megint időt veszítek, mialatt bárkit megölhet.

Ahogy alaposan vizsgálgatom a sziklafalat, egy ponton hirtelen bizsergés járja át a kezem. Valamilyen varázslat vagy bűbáj, ami egy bejáratot kell, hogy elfedjen. Még szerencse, hogy Daimon megtanított nekem pár trükköt, amivel az ilyen álcázó varázslatokat kijátszhatom, így nem kell sok idő és már egy hosszú, sötét folyosón kúszok négykézláb. Percekig csak a vaksötétben mászok, míg végül kiérek egy kisebb barlangba. Az utolsó pillanatban mászok vissza, hogy takarásban legyek, bár a nekem háttal álló Fhociin nem biztos, hogy észrevenne.
Kíváncsian figyelem, hogy mire készülhet, de nem tudom kivenni, mert mindent takar előttem. Épp azon gondolkodom, hogy vissza kellene vinnem a Központba, bajlódjon más a kiiktatásával, mikor döbbenten kapom fel a fejem egy ismeretlen hangra, mely szinte könyörgött nekem és amely csak a tudatomban szólalt meg. – Kérlek, segíts… ne hagyd, hogy megöljön. Kérlek, testvér segíts…

Annyira szívbemarkoló az ismeretlen könyörgése, hogy nem tudtam volna otthagyni, ha akarom sem. Halkan kilopakodom a rejtekhelyemről és óvatosan az elf háta mögé kerülök, aki kardjával épp lecsapni készül. Megragadom a karjainál fogva és a legközelebbi falhoz vágom, de nem adja magát olyan könnyen. Megrázza fa fejét, éktelen ordítással rám vetődik és a kardjával hadonászva. Ahogy felém rohan, a szemem sarkából észreveszek egy aranyszínű valamit, ami egy fura ketrecbe van bezárva. Jobban nem tudom megfigyelni, mert az elf máris az orrom előtt hadonászik. Dühösen gyorsan odébb ugrok, majd úgy döntök, hogy elég volt a szarakodásból. Egy villámgyors ugrással előtte termek, elkapom kardot tartó karját, majd addig csavarom, míg ki nem esik a kezéből. Azonban Fhociin ekkor sem hagyja abba a hadakozást, mint egy megvadult fúria úgy tekergőzik, csattogtatja a fogát. Mikor elegem lesz a huzavonából, felkapom és áthajítom a barlangon. Még földet sem ér, máris halott.

Döbbenten figyelem az arany fénycsóvát, mely áthalad az elf szívén.
Pillanatokig értetlenül állok az események előtt, végül a ketrec felé fordulok. A benne élő lényt akarta Fhociin megölni ez biztos, de most már tudni akarom, hogy miért? Óvatosan megyek közelebb, mert szinte az életem tenném rá, hogy ő végzett az elffel és nem szeretnék én is úgy járni. – Nem kell félned – hallom meg a korábbi hangot, de most már nem csak a fejemben szól. A ketrecben egy arany–fekete csíkos mini tigris – alig nagyobb egy házimacskánál – fekszik, láthatóan kimerülve az előző varázslattól. – Nem szabadítanál ki innen?

– Miért tenném? Nem tudhatom, hogy miért zártak be és hogy az elf nem azért akart-e megölni, hogy jót tegyen ezzel a világnak? – kérdezem gyanakvóan, mielőtt még eszembe jutna, hogy talán nem kellene kötekednem egy macskával, aki épp az előbb nyírt ki egy elfet.

– Talán azért, mert még mindig élsz? – kérdez vissza olyan gunyorosan, mintha legalábbis gyengeelméjű lennék. – Amúgy csak azért akart megölni, mert egy idióta legenda szerint, aki elveszi az életem azé lesz minden földi-égi és másvilági tudás. Pedig ez akkora hülyeség. Ha mindent tudnék, akkor vajon évszázadokig itt rohadnék? Amúgy a nevem Melchior. Igazán kiszabadíthatnál. Nem lennék hálátlan.

Egy kicsit még bizalmatlanul nézek rá, de a szemében semmi gonoszságot sem látok, így végül nekiállok, hogy valahogy kiszedjem a ketrecből. Ami egyáltalán nem olyan könnyű, mert semmiféle zár nincs rajta. – Hogy szedjelek ki onnan?

– Ömmm… a véreddel kell kinyitni. – Elutasító tekintetem láttán, gyorsan folytatja, mielőtt még megléphetnék. – Semmi ördöngösség nincs benne. Csak úgy lettem ide bezárva, hogy valakinek önként kell adnia a vérét és akkor megjelenik a zár. Kérlek… testvér.

– Megint testvérnek hívsz. Miért? – morgom, de közben a tőröm már elő is kapom, és egy vágást ejtek a tenyeremen. Egy csepp elég és meg is jelenik a kicsiny zár, amit a tőrrel simán ki tudok nyitni. Még pislogni sincs időm és Melchior már előttem is áll.

– Mert testvér vagy… bár én tigris vagyok, te pedig farkas, mégis testvérek vagyunk. Ugyanaz az Anyánk… maga a Természet. Köszönöm – biccent felém, majd a kijárat felé indul.

– És most mihez kezdesz?

– Nem tudom – rántja meg első mancsát, mintha csak vállat vonna, mire elmosolyodom. – Keresek valami nyugodt helyet.

– Ha gondolod, gyere velem. Akár a klán területére Skóciába, akár a saját házamba is jöhetsz, ami Walesben van. Mindkettő védett hely, senki nem bánthat arrafelé és még vadban is gazdag.

Percekig gondolkodik, mire végül rábólint a javaslatomra. – Szívesen veled mennék. Úgyis tartozom neked és hátha segíthetek.

Ezzel az alku megköttetett, végre hazatérhetek. Alig tudom kivárni, hogy meglássam Daimon arcát, mikor megmutatom neki Melchiort.

***

Asher

A hatalmas ablaknál állva figyelem a ragyogóan világító teliholdat és próbálok rájönni, mi az ördög okozhatja az őrületet, ami egyre jobban tizedeli – sajnos egyre rohamosabb tempóban – a fajtámat. Betegség? Átok? Mi lehet a titka ennek a rejtélyes kórságnak? Mi ez a hónapok óta tartó vérszomj, ami alig két hónap alatt végez az áldozatával? Harcosként a tehetetlenség kimondhatatlanul frusztráló érzés, különösen, hogy azt sem tudom, hogyan vegyem fel a küzdelmet egy ismeretlen, láthatatlan ellenséggel.

Töprengésemből halk suhogás ráz fel, amiből tudom, hogy Jove illant a szobába és megáll a terebélyes íróasztal előtt. Egyedül ő teheti ezt meg a jelenlétemben anélkül, hogy azonnal ki ne végezném. Démon léte ellenére számomra ő egyszerre mester… barát… testvér.

– Doriant és Kree-t is elveszítettük – hallom a hátam mögül a mély hangot. A hír hallatán olyan düh árad szét bennem, hogy a karmaim is előhúzódnak és átszakítják a markomban tartott brokátfüggönyt. Hányunknak kell még meghalnia? Ordítani tudnék a tehetetlenségtől, de tudom, uralkodnom kell magamon. Az ablakon tükröződő képmásom fekete szemei baljóslatúan néznek vissza rám. Veszek néhány mély lélegzetet és igyekszem lecsillapítani tomboló érzelmeimet. Pár másodperccel később szemeim már ismét felveszik természetes ezüst színűket.

– Ebből elég volt! – fordulok Jove felé, aki eddig lehajtott fejjel állt előttem. Láthatóan ő is gyászolja a két fiatal vámpírt, akik alig néhány hónapja kerültek a közösségbe. Most kérdő tekintettel néz rám. – Nem tudunk semmit… A legjobb orvosaink is csak tehetetlenül vonogatják a vállukat és nézik, ahogy napról napra egyre többen veszünk oda. Annyi biztos, hogy ez nem hétköznapi nyavalya, szóval körbe kell nézni a kuruzslók és varázslók háza táján.

– Ami segítséggel szolgálhatok, azt megadom. Felkeresem az informátoraimat, talán vannak hasznos híreik – jön a jeges hangú ajánlat Jove részéről, amit enyhe biccentéssel nyugtázok. Noha régen nem a sötét oldal játékosa, még mindig tudja, hová kell fordulni a démonvilágban.

Figyelmesen végigmérem a higgadt, már-már sztoikus arcot és közben visszagondolok a régi időkre, amikor elég sokszor ráncba szaladt a most teljesen sima homlok egy-egy őrültebb húzásom után, amit még zsenge vámpírként követtem el. Nem én voltam a legideálisabb tanítvány, annyi szent. Most mégis, mérhetetlenül hálás vagyok a feddő szavakért és a sokévnyi leckézetésért, amit tőle kaptam, hiszen nélküle mostanra minden bizonnyal örökbérletem lenne a túlvilági szellemszállóban. Ami persze még nem kizárt, hogy meg lesz, de ez már nem az ő felelőssége.

– Köszönöm, barátom! – Noha tisztában vagyok vele, hogy nem várja el a hálámat – nincs rászorulva. Valahányszor csak elindulunk vadászni az éjszakába és küzdünk egymás oldalán, szavak nélkül is megértjük egymást. Most mégis szükségét érzem, hogy kimondjam hangosan is, hogy milyen nagyra értékelem a segítségét. – Magam is útnak eredek, hátha nagyobb eséllyel találok gyógymódot. Csak van valaki ezen a világon, aki képes segíteni. Boszorkány, isten, démon, bárki.

Erre Jove megkerüli az asztalt és mellém lépve olyat tesz, amit már régen nem. A baljával megszorítja a vállam, mint mikor még az első küzdelmeimet vívtam és a maga szűkszavúságában halkan csak annyit szól: – Erős légy! – majd kámforrá válik, magamra hagyva a gondolataimmal. Belém nyilall, hogy talán sejt valamit, de az nem lehet. Még nem. Amennyire csak lehet, próbálom titokban tartani, még akkor is, ha már nem sokáig tudom leplezni a nyilvánvaló jeleket. Istenek, csak legyen elég időm.

Lezökkenek a karosszékbe és az asztalra támaszkodva próbálom kitalálni, hol is kezdjem a keresést. Ideje lesz felfrissíteni a földrajzi ismereteimet és elhagyni a sárgolyónak ezt a meglehetősen zimankós, alaszkai pontját. Attól, hogy vámpír vagyok és rühellem a napfényt, még a fagysérüléseket is szívesen mellőzném. Megpörgetem az asztalon álló földgömböt és rábökök egy pontra, elvégre, valahol el kell kezdeni. Készülj Prága, jövök.

***

Asher

Tartózkodási hely: Prága, később a Szövetség központja

A vén kontinens bár hemzseg a különféle természetfeletti lényektől és varázsszerzetektől, ez idáig használhatónak egyikük sem bizonyult. Mindegyikük tanácstalanul vakargatta a fejét, amint elmondom a tüneteket. Azt hittem, lecsapom az egyik idióta vén varázslót, mikor azt mondta, lehet, hogy ez természetes folyamat, aminek során előtör a vámpír valódi, ösztönös lénye. Na, azt már nem. A nyakam teszem rá, hogy simán csak utálja a vámpírokat a kivénhedt méregkeverő, de attól még nem kéne feltételezésekbe bocsátkoznia.

Sajnos az éjszaka rövidnek bizonyul, igyekeznem kell mielőbb biztonságos helyre jutni, mielőtt még rám virradna. Behunyom a szemem és a Központra összpontosítok.
Hajnal lévén még nincsenek túl sokan, amit egyébként sem nagyon bánok. Köztudottan nem szívesen elegyedek szóba másokkal, most még rossz kedvem is van, nem még hogy bájcsevegjek a szolgálatban lévő harcosokkal vagy Őrzőkkel. Öles léptekkel a könyvtár felé haladok a hosszú folyosón, és reménykedem, hogy talán az ottani tekercsek és lexikonok adnak valami támpontot, amiből kiindulhatok.


****

Nagyot ásítva söprök félre egy tucat pergament, amin olyan varázslatok vannak, amelyek még egy vámpírt is ledönthetnek a lábáról. Órák óta görnyedek a papírok felett és mégy csak a betegségünkhöz hasonló leírást sem találok az írások között. Majd elalszom, mikor meghallom a fejemben Jove hangját. Nem tudom sokáig fenntartani a kapcsolatot, úgyhogy figyelj. Este találkozzunk Dublinban, a Mi’tilarro kocsmában. Erre már kinyílik a szemem és izgatottan várom a továbbiakat. Ott leszek. Démonok… – de már nem tudja befejezni a mondatot, megszakad a telepatikus kapcsolat. Felpattanok a székről és kiviharzok a teremből, hogy megkeressem Sylvart, aki tündér létére meglehetősen járatos démon ügyekben. A kis aktakukac épp jelentést vett át a pultjánál ácsorgó sráctól, aki láthatóan gyorsan le akarta tudni a kényszerű kötelességét. – Kimball…

– Bocs, hogy megzavarlak a hihetetlen fontos papírmunkád közben, Sylvar, de ez most valóban élet-halál kérdése – tolom félre a mellettem álldogáló fickót.

– Én elhiszem, hogy Önnek, Vámpír Uraság, mi földi halandók, csak pondrók vagyunk, de ha nem tűnt volna fel, én hamarabb voltam itt és most épp nekem akart valamit mondani – szólal meg legnagyobb döbbenetemre a mellőzött pasas.

– Két alapvető tévedést vagyok kénytelen megállapítani a kijelentésében. Egy, – végigmérem az előttem állót – elég méretes ahhoz, hogy pondrónak nézhessem, kettő, messziről érzem, hogy becses személye minden, csak nem halandó. Egyébiránt Sylvart ismerve csak valami elírást szúrhatott ki a jelentésében, ami viszont engem illet, valóban fontos lenne a megbeszélni valónk.

– Ó, milyen okos valaki, csak nehogy megártson ez a nagy ész. Ha már az apja nem tette meg, akkor én most megtanítom egy alapvető szabályra: kérjen. Nyugodtan megkérhetett volna arra, hogy várjak, amíg beszél ezzel itt, ni – int olyan megvetően a tündér felé, mintha legalábbis valami romlott hús lenne. – De így most muszáj lesz megvárni, míg én végzek. Sylvar, mondd gyorsan, mit akarsz. Nem akarok tovább egy levegőt szívni egy vérszívóval – fordul a tündér felé, teljesen mellőzve engem.

– Mintha nekem jobb volna, hogy egy bolhás kutya mellett kell várakoznom – morgom az orrom alatt.

– Kikérem magamnak a kutyát – vicsorog rám.

– Ugyan, kérned sem kell – sóhajtok fel, tegezésre váltva és várom, hogy végre befejezzék a beszélgetést, miközben a pillantásom az ismeretlen mocorgó kabátjára esik. – Látom, a bolhák már mozgolódnak.

– Ezt nagyon-nagyon nem kellett volna – vigyorodik el olyan gúnyosan, hogy csúnya gyanú kezd el motoszkálni a fejemben. – Melchior nem fogja tolerálni, hogy bolhának nevezted.

Még szinte be sem fejezi a mondatot, amikor egy furcsa macskaszerű lény dugja ki a fejét.

– Bolha? – kérdezi merően nézve a szemembe.

Meglepetten nézek vissza a pici állatkára. – Jaj, de édes kis zsebcica!

– Cicaaaa??? Cicaaaaaaaa???!!! – borzolja fel magát a kis zsebpamacs. – Ha te cicát akarsz vámpír, akkor megkapod – kiáltja el magát. Szeméből aranyszínű fény villan felém, mire furcsa érzés kerít hatalmába. Fél perc múlva a velem szemben álló farkas a hasát fogja a röhögéstől. – Naaa, így már jobb – szólal meg elégedetten a macsek. – Most már van “cicád”.

A derekam tövében és a fejemben támadt bizsergés nem akar szűnni. Mit művelhetett velem ez a kis vakarcs, amitől – legnagyobb döbbenetemre még Sylvarnak is könnyek szöknek a szemébe, úgy röhög? Nagy levegőt véve nyúlok a fejemhez. Majd elájulok, mikor puha, szőrös izét tapogatok ki. A végső csapást azonban nem ez adja.

– Add, hogy ne az legyen, amire gondolok! – fenyegetőzök és az ajkamba harapva fordulok úgy, hogy láthassam a derekam.

– Most majd talán megtanulod, hogy ne kezdj ki egy majd háromezer éves, mágikus tigrissel – fúj rám a “tigris”. – Weyl, most már mehetünk? – fordul a farkas felé, aki még mindig hangosan röhög. Többet ügyet sem vetnek rám, hanem Sylvartól átvesznek valami cetlit. A farkas egy utolsó gúnyos nyávogás után hátat fordít és a kijárt felé indul.

– Hééééééééé! Szedd le rólam! – üvöltöm utánuk, de teljesen hiába. Kétségbeesetten nézek Sylvarra, aki a vállát vonogatva törölgeti ki a könnyeket a szeméből. – Jó, akkor te szedd le rólam – dörrenek a tündérre.

– Sajnálom, de nem tehetem. Csak az tudja megtenni, aki rád küldte a varázslatot, kiscica! – vihog, akár egy idióta.

– Elmész ám a kénköves pokolba! Ahelyett, hogy kiröhögnél, inkább segítenél – nyöszörgöm teljesen elkeseredve. Oda a méltóságom.

Sértettségemben még azt is elfelejtettem elmondani Sylvarnak, hogy miért is kerestem, de néhány óra múlva úgyis találkozom Jove-val, aki talán nagyobb segítség lesz, mint a tündér.

***

Weylin “Weyl” Kimball

Tartózkodási hely: A Szövetség Központja, Wales, Dublin

– Szóval, hova vigyelek, ha végeztem a dolgommal? – kérdem a kabátom alá rejtett Melchiort. Bár elegem volt az őserdőből, de azért az éjszakát még ott töltöttük, hogy készíthessek pár képet a magazin számára. Nem valószínű, hogy a közeljövőben újra az Amazonashoz csábíthatna bárki. – Amúgy nem akarsz kijönni onnan? Itt senki sem bántana, sőt Diana istennő kifejezetten az oltalmába venne, hiszen ő minden állatot védelmez. Te pedig elég különleges vagy. Hmmm… ha gondolod akár Ilythyrrát, a valkűrt is megkérdezhetem. Ő kifejezetten szeret olyan dolgokat birtokolni, amik ritkák.

– Hé! Álljon meg a menet! Nem dolog vagyok, hanem egy ősi, mágikus tigris – borzolja fel a szőrét a cicus. – Még, ha nem is vagyok nagy, az erőmtől félnek. És ha nem akarod, hogy veled éljek, akkor csak engedj el. Nem megyek semmilyen istenhez meg valkűrhöz! Ők zártak a ketrecbe. „Jaj, ne izgulj, csak rövid időre, hogy megvédjünk téged” – affektálta magas hangon. – Persze, aztán meg szépen elfeledkeztek rólam. Ha az idióta Fhociin nem talál rá arra az elfeledett legendára, még mindig ott lennék bezárva.

– Nem kell ennyire megsértődni – próbálom megnyugtatni. Közben észreveszem, hogy a jövő-menő személyek furán bámulnak rám, ahogy a kabátom belsejébe beszélek. – Én örülnék neked, hely is lenne, de én szinte alig vagyok otthon. Na, jó befejeztem. Szóval, hova vigyelek majd? Skócia vagy Wales?

– Wales. Azt mondtad Skóciában ott az egész klánod. Az túl sok ember – olyan utálattal mondja mindezt, hogy nem bírom megállni nevetés nélkül.

– Jól van, akkor előbb jöjjön a jelentés – közlöm, mikor már levegőt is kapok.

****

Melchiorral még akkor is nagyon röhögünk a pórul járt vámpíron, mikor kilépünk a Központ ajtaján, hogy haza teleportáljunk.

– Nem nézed meg, mit adott neked az a tündér? – szólal meg tigrincs, mielőtt még eltűnhetnénk innen. A homlokomra csapva halászom elő a zsebembe gyűrt fecni. Csodálkozva nézem Sylvar gyöngybetűivel írt üzenetet: „Daimon azt üzeni, hogy azonnal menj haza, amint tudsz.”

Rossz érzés kerít hatalmába, mert Daimon nem szokott üzeneteket hagyni, általában rögtön megkeres, ha valamit akar. Egy pillanat múlva már walesi otthonom nappalijában állok.

– Hol a pokolban voltál eddig? Nem azt írtam, hogy azonnal gyere haza?

– Szia neked is, Daimon. Örülök, hogy itthon vagyok és annak is, hogy te is itt vagy.

– Elég volt. A húgod bajban van – ezzel az egy mondattal aztán minden humoromat elvette.

– Mi történt Divonával?

– Valami járvány-féleség van a vámpírok között és úgy tűnik, hogy a félvérek is elkapják. Egyelőre még csak a betegség elején jár – még nem kapta el a vérszomj –, de ha így folytatódik nagyon hamar rossz vége lesz.

Egyre nagyobb borzalommal hallgatom, ahogy elmeséli, hogy miféle betegség tombol a vámpírok között. Eddig is hallottam kisebb pletykákat, de soha nem foglalkoztam velük. Annyira elvakított a vámpírok utálata, hogy el se jutott agyamig: a húgom félig vámpír.

– Vigyél el hozzá – fordulok Daimon felé, mikor döntésre jutok. – Vigyél Dublinba.

A démon egy bólintás után elkapja a karom, de mielőtt még elrepítene Divonához, elfelejtett tigrisem megszólal.

– Ha nem bánod, én itt maradnék.

– Ne haragudj, Melchior – szabadkozom, lehúzva a cipzárt kabátomon. A tigris egy ugrással a földön landol, mire Daimon felől hangos hörgést hallok.

– Ne mondd nekem, hogy ez itt az aranycsíkos tigris?

– Pedig az vagyok – jelenti ki megelőzve engem Melchior. – Mától én is itt fogok élni.

– Srácok, ezt majd megbeszéljük, ha visszajöttünk. Menjünk Daimon – vágok közbe, mielőtt egy újabb Központbeli jelenet alakulna ki. Daimon megragadja a karom és már repülünk is Dublin felé.

****

– Meg kell keresnem az ellenszert – csapom a söröskancsómat az asztalra Dublin „varázslény” kocsmájában, a Mi’tilarróban. – Valami nagy disznóság folyik itt. És bár a vámpírok felőlem ott fordulnak fel, ahol vannak, de Divona nem halhat meg – nézek elkeseredetten Daimonra.

– Segítek neked, hiszen tudod, hogy számomra is olyan, mintha a húgom lenne – veregeti meg vigasztalóan az asztalon hagyott kezem. – Vannak még nagyon jó ismerőseim a sötét démonok között is. Meg fogjuk oldani.

– Tudom, hogy így lesz, csak… félek, hogy kifutunk az időből.
– Megoldju… – Daimon szavába vág a kocsma másik feléből feltörő hangos nevetés. Mind a ketten odafordulunk, ahol egy nagydarab, hosszú halványlila hajú, hatalmas szarvval rendelkező démon röhög, miközben egyik kezével a vele szemben ülő férfi selymes füleit simogatja. Mikor felismerem a fülek gazdáját gondolkodás nélkül felpattanok és odavágtatok hozzájuk.

– Nézd már! A Cicavámpír személyesen! Hogy kerülsz te ide, csak nem követtél? – veregetem vállon az egyre dühösebb vámpírt.

– Neked is szép jó estét, Mr. Illemtudó! – köszön rám összehúzott szemmel. – Hacsak nincs nálad az a macskaizé, jobb, ha elhúzol a balfenéken. Követett ám a rossznyavalya! Kicsit nagyra tartod magad – puffog tovább a vámpír.

– Ahhoz képest, hogy hidegvérű vagy, nagyon kipirultál Vámpiroska – nevetek fel, meglátva vörösödő arcát.

– Tudod, kivel szórakozz kiskutya! – pattan fel a démon mellől és a következő pillanatban már felemelt ököllel térdel a mellkasomon. Ezt nagyon nem kellett volna tennie. Amilyen rossz a hangulatom, nem törődve Daimon ordításával, hogy fogjam vissza magam, megragadom az öklét, magamhoz rántom, majd átfordulok, hogy alám kerüljön.

– Most legyen nagy a szád, vérszopó – morgok és közben érzem, ahogy kezd előtörni farkas énem.

***

Asher


Tartózkodási hely: Dublin

– Minek hívtál, kotorék eb? – a választ viszont már nem várom meg, az öklöm teljes erőből csattan a felettem térdelő farkas állán. Nem érzem helytállónak a vérszopó kifejezést. – Igen, vért iszom, de nem öltem meg senkit. Soha nem ittam többet a szükségesnél egy alanyból sem – legszívesebben újra orrba vágnám, de egy vasmarok fogja át a csuklómat.

– A helyedben nem ütném meg még egyszer – hangzik a fenyegetés a fejem fölött.

Felpillantva egy hosszú fekete hajú, hatalmas kitárt fekete szárnyú démon villogó szemeibe nézek. Hiba volt a démon szemébe néznem, mert amíg vele szemeztem, a farkas rögtön kihasználja az alkalmat és karmaival végigszánt a mellkasomon. A fájdalomtól vadul fordulok vissza hozzá, mire egy hatalmas pofont is kapok mellé.

– Tudod, ki hiszi el neked, hogy nem öltél meg senkit? Minden vámpír mocskos gyilkos – hörög, vörös szemeivel gyűlölettel nézve rám.

– Csúnya dolog az általánosítás, Farkas! Azok, akik a vérüket adják nekem, szabad akaratukból teszik és valamennyi élve távozott a véradás után. A te vacsorádról viszont már nem mondanám, hogy vidáman dalolva hagyja el az asztalt felszolgálás után.

– Az én vacsorám legalább nincs tudatában annak, hogy vacsora – vág vissza a fogait csattogtatva.

– Ez aztán a meggyőző érv – jegyzem meg cinikusan. – Akkor mostantól fogva minden alakváltót alantasabb vadállatnak kéne tekintenem. Jó, ocsmány dög vagy, mert megeszed Bambi családját.

– Nem tudom, mitől lenne alantasabb Bambival és a családjával végezni, mint az emberekre hozni a frászt, mert épp vérbanknak nézed őket. Amúgy meg Bambi egy nagyon idegesítő állat, megérdemli, hogy vacsora legyen belőle.

– És, most már szállj le rólam – taszítok rajta egy akkorát, hogy a legközelebbi falig csúszik, út közben letarolva az összes asztalt, ami elé kerül. – Tájékoztatásul közlöm, hogy kerülöm az embereket, amennyire csak lehet. A hülyeségeikkel az agyamra tudnak menni – evickélek fel a padlóról és letörlöm a szám sarkán végigcsordogáló vérpatakot. Na, igen… szeretem a vért, de nem igazán a sajátomat akarom a számban érezni. – De nem tudom, minek magyarázkodom egy ilyen szánalmas idiótának, akinél elakadt a lemez és csak azt tudja ismételgetni, hogy a vámpírnak lenni egyenlő a vérszívósággal.

– Nem vagyok idióta! És, ha nem lennének ezek a nemes és emberbarát vámpírok – olyan megvetéssel ejti ki a mondatot, hogy döbbenten nézek rá –, akkor talán a húgomnak nem kellene most haldokolnia valami rohadt vámpírkór miatt. – Felállva a ripityára tört bútorhalom közül, megint felém iramodna, de ekkor az előző démon megragadja a derekánál fogva és nem ereszti a szorításából.

– Engem okolsz, amiért a hugicád is beteg lett? – mindjárt eldobom az agyam. Dühösen csörtetek felé és megmarkolom a pólója nyakánál fogva és magam felé húzva mélyen a szemébe nézek. – A családomat is irtja ez a nyamvadt kór. Feltételezem téged mérhetetlenül boldoggá tesz, hogy a fajtám kínok között szenvedve hal meg – fröcsögöm haraggal teli hangon. – Nem kívánom, hogy megtudd, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz.

– Egyáltalán nem tesz boldoggá. Senki halála nem tesz boldoggá! – Ő is rámarkol a kabátomra és egy pillanatra sem eresztve még közelebb húz magához. – És nekem végig kellett néznem, ahogy anyám megöli magát, mert egy félig vámpír gyermeknek adott életet. És látnom kellett, ahogy apám az őrülettől hajtva addig üldözte az őt megerőszakoló vámpírt, míg végül ő is belepusztult. TE nekem ne magyarázz szerettek haláláról! Kinek a tyúkszemére léptetek, hogy ilyen kórt szabadított a nyakatokba? – ordítja, majd egy pillanatnyi döbbent csend után felkapja a fejét. – Uram atyám! Lehet, hogy szándékosan öli valaki a vámpírvérrel rendelkezőket? – motyogja nem is figyelve rám.

– Nem keressük jobban a bajt magunknak nálatok – morgom az orrom alatt.

– Igazán élvezem a kis műsorotokat, de ez nem mentesít ama icipici apróság alól, hogy szétvertétek a kocsmámat, elüldözve ezzel jó néhány vendéget, ami tekintélyes bevételkiesést okoz – hallatszik mellőlünk egy kellemes női hang és csavarja meg erősen a fülemet egy keskeny kacsó. – Nem is beszélve a berendezésben okozott károkról. Nos, szépségeim, mit hoztok fel mentségetekre?

– A szentségit! – káromkodom el magam, ahogy felmérem a kocsmában keletkezett károkat. A nő mogorva arckifejezését látva sokkal jövünk ezért a ramazuriért. – Nem tudom, mit is mondhatnék…

– Mélységesen sajnáljuk, hölgyem – veti közbe a farkas olyan udvariasan, mintha magával az atyaúristennel beszélne. – Természetesen kifizetjük a kárt, amit okoztunk.

– Azt hiszitek, ennyivel el tudjátok intézni, fiacskám? Ó, nem! Azt akarom, hogy tanuljatok az esetből. – Néhány ismeretlen szót mormol, amelyek hatására szorítást érzek a jobb csuklómon. – Így majd megtanuljátok tisztelni a másikat – kacag fel elégedetten a valkűr, majd mintha mi sem történt volna, csettint egyet az ujjaival és a kocsma újra úgy néz ki, mint a kis rendbontásunk előtt.

***

Weylin “Weyl” Kimball


Tartózkodási hely: Dublin, majd Wales

Nagyon-nagyon rossz érzésem lesz, mikor megérzem a bal karomon a szorítást. Odapillantva egy aranyszínű villanást látok, mintha egy fonál indulna ki a kezemből. Vállat vonok, különösebben nem érdekel, mit művelt a valkűr. Pedig, tudhattam volna, hiszen egy mérges valkűr rossz ómen.

– Gyere, Weyl, lépjünk le innen. Van még elég dolgod ma éjszaka – szólal meg hirtelen Daimon. Még egy utolsó pillantást vetek a vámpírra, de úgy tűnik ő is elveszítette minden harci kedvét. Én is érzem, hogy a farkas visszabújt, bár igazából még nem is tudott érvényesülni. Na, majd holnap kitombolhatod magad, nyugtatom a bennem elégedetlenkedő farkast. Közben egymásnak hátat fordítva, elindulunk… elindulnánk. Alig teszünk meg pár lépést, amikor mintha valaki a karomnál fogva megrántott volna. Dühösen fordulok a vámpír felé, hogy beverjem az orrát, amiért még mindig nem hagy békén, de a lendületem megtöri, hogy tőlem két méternyire áll és döbbenten néz rám. Óvatosan megemelem a karom, mire megint érzem a húzást. Egy lépést hátrálok, de egy erő visszalök az előző helyemre: közelebb a vámpírhoz.

– Mi a franc? – nyikkanok fel csodálkozva.

Tanácstalanul vonja meg a vállát, amit megint csak érzek. – Lövésem sincs… – rántja meg a jobb kezét olyan erővel, hogy majd orra bukok. – Te, ugye mi most nem… Valkűr! – üvölt a nő felé és már indulna is. Ebben csak egy „aprócska” dolog akadályozza meg: mikor megérzem a kötelék feszülését, egy határozott mozdulattal megrántom a bal kezem, amitől a vámpír seggre csüccsen.

– Úgy látom, ma rád jár a rúd – közlöm vele kajánul, át sem gondolva a lehetséges következményeket. – Előbb cica”kellékeket” kapsz, most meg össze lettél kötve egy farkassal – a mondat végére már az én jókedvem is elszáll. – A francba, jól megszívtuk.

– Olyan okos meglátásaid vannak – gúnyolódik. – Mintha nem lenne elég bajom ezzel az izével – dörgöli sziszegve újdonsült farkincáját. Úgy látszik még nem szokott hozzá a kis kiegészítőjéhez és ráült. – Könyörgöm, szabadítson már meg valaki a szenvedéseimtől!

Ha csak ennyi kell a boldogságához, én aztán megszabadítom, fut át a gondolat a fejemen. Számító tekintettel mérem végig a vámpírt, nézve, hogy tudnék leghamarabb megszabadulni tőle.

– Hé, ne nézz így rám! – üvölti sunyi vigyoromat látva. – Sejtem mit forgatsz a fejedben, de sürgősen verd ki azokat a gondolatokat.

– Ó ugyan már! Még jó, hogy fel vagyok készülve – suttogom, a kabátom belső zsebéből előkapva egy kisebb fakarót. – Tente, vámpír, tente, karót a szívedbe! – dúdolgatom vidáman egyre közelebb érve hozzá.

– Ez a baj a hülye vámpírlegendákkal… – sóhajt fel. – Rossz tankönyvből készültél, bolhazsák! Keress valami jobb fegyvert, mert az a kis fogpiszkáló kevés lesz.

– Bolhazsák??! – kiáltok fel dühösen, nekiiramodva. Még két lépést sem teszek meg, mikor a fadarab kiröppen a kezemből és a valkűr kezében landol. – Elég! Nem lesz itt több verekedés.

Rögön kijózanodok mérges hangjára. Amilyen kedvesen csak tudok, a dühös valkűr felé fordulok. – Hölgyem, ígérem, megtanultuk a leckét. Még csak egymás közelébe se fogunk menni. Nem venné le rólunk ezt az átkot?

– Eszem ágában sincs. Ahogy mondtam, amíg meg nem tanuljátok egymást tisztelni így maradtok. És most, mars a kocsmámból! Vissza ne gyertek, míg ki nem bírjátok anélkül, hogy egymást szapulnátok! – Egy intésére kicsapódik a bejárati ajtó, majd egy fuvallat felkap mind a négyünket, hogy a következő pillanatban már nagyot nyekkenve, egymás hegyén-hátán landoljunk a kocsma előtti járdán. Az ajtó hangos dördüléssel vágódott be mögöttünk.

– Nem tudom ki térdel a szárnyamon, de azonnal másszon le – hallatszik a következő pillanatban Daimon hangos üvöltése.

– Khm… Elnézést, ez azt hiszem, nekem szól – igyekszik az eddig még ismeretlen démon minél méltóságteljesebben felállni Daimon szárnyáról. Azt hiszem, a higgadtságával csak olajat önt a tűzre, mert Daimon morcosan félrelöki.

– Te balfék, te meg leszállhatnál végre a farkamról! – könyököl a bordáim közé az alattam hasaló Ash. Lassan feltápászkozom, az orrom alatt motyogva, hogy „igazán lehetnél udvariasabb is, tanulhatnál a társadtól”. Mikor már mind a ketten a lábunkon állunk, bután bámulunk egymásra.

– Na jól van, nekem mára elegem van – szólal meg hirtelen a vámpír démonja. – Szórakozzatok jól, nekem még dolgom van. Majd holnap megbeszéljük a dolgokat rendben? – fordul a vámpír felé, de igazából választ nem is várva, már el is tűnik.

– Jove… Jove nem hagyhatsz itt csak így! Te átkozott! Te hívtál ide…. – veszekszik a semmivel a vámpír, majd haragos pillantással rontana vissza a kocsmába, csakhogy az ajtó nem nyílik. Hevesen püfölni kezdi. – Hé, valkűr, azt is megmondanád, hogy mi az istent kezdjek ezzel a nyamvadt farkassal a nyakamon?

Mire válaszként túlvilági hangon megszólal a nő: – Barátkozz össze vele.

– Ez röhej! – tör ki belőlem. – Nem maradhatunk egymáshoz kötve! Mind a kettőnknek megvan a maga munkája! – kezdek el én is veszekedni a csukott ajtóval.

– Akkor mostantól együtt dolgoztok – jön a megmásíthatatlan felelet.

Percekig csak a vámpír átkozódását lehet hallani és az ajtóhoz csapódó öklének puffanásait. Akár a világ végéig elnézném, de már nekem is kezd elegem lenni. Odasétálok hozzá és megkocogtatom a vállát. Dühös pillantásával mit sem törődve nyugodtan szólalok meg.

– A nevem Weylin Kimball, szólíthatsz Weylnek, ha szeretnél. Nem tudom, neked mik a terveid, de én szeretnék végre hazamenni. Szívesen látlak az otthonomban – nyomom meg a szívesen szót.

– Asher Harlow – jön a szűkszavú bemutatkozás néhány másodpercnyi szünet után. – A terveim…? Mintha bármit is számítanának. Szerettem volna beszélni Jove-val, de most, hogy ilyen szépen itt hagyott, már nem igazán van értelme maradnom.

Kérőn nézek Diamonra, mire egy megadó sóhajt hallatva közelebb lép hozzánk.

– Gyertek tubicáim. Hazaviszlek titeket. Még jó, hogy legközelebb már a vámpír is haza tud majd vinni titeket.

Asher jól hallhatóan sóhajt, de mielőtt bármit is mondhatna Daimon karon ragad minket és már a nappali közepén állunk. – Végre! Hol voltál ilyen sokáig Weyl? Éheeeeeees vagyok!

3 Hozzászólás

  1. moziboszi50 says:

    Mindig nagy kedvenceim volt a vámpír-vérfarkas történetek. Nagy lendülettel belekezdtem- és most várom a többi részét.

  2. Már nagyon vártam, hogy ez is felkerüljön mert ez az egyik nagy kedvencem a közösek közül. Ebben a történetben is van minden amit szeretek. Weyl és Asher tűz és viz mivel az egyik vámpír a másik vérfarkas, de az ellentétek vonzák egymást. Szegények a valkür széppen megleckéztette őket hogy együtt kell dolgozniuk. Köszi a fejezetet.

  3. “Tente vámpír, tente, karó a szívedbe.”
    Egyszerűen imádom, ahogy szívják egymás vérét!!! Ja, ott még nem tartunk, bocs. 😁
    Nagyon jó volt megint olvasni a fiúkról, alig várom a következő fejezeteket.
    Köszönöm a munkátokat! Szuperek vagytok!!!

Vélemény, hozzászólás?